Máig nem feledtem kollégámat, aki akkor, mint fiatal tanártásának szomorúan panaszolta leánya sorsát, aki egy másik intézmény tanulójaként nulla pontot kapott az egyetemi felvételi vizsgán. Kollégám nem a leánya gyenge szereplése miatt kesergett, hanem, mint mondotta, azt nem érti, miért nem kapott mindeddig olyan jelzéseket, hogy nem felel meg a követelmény szintjének. Mindig jeles osztályzattal zárták le, így abban a tudatban voltak, hogy tudása, felkészültsége elegendõ lesz a felvételi vizsgához. Magunk annak a gimnáziumnak a tanárai voltunk, amelyik nagy múltjához méltóan készítettük fel tanítványainkat a felsõoktatási intézményekbe, akiket már elsõre magas százalékban felvettek, de lényegében mindenki megtalálta helyét azok valamelyikében. Nagyon következetesen tartottuk magunkat ahhoz, hogy tanítványaink tudása megfeleljen az érdemjegyeknek, és hogy ez az értékrend a felsõoktatási intézmények értékrendjének is megfeleljen. Harmincnyolc évi tanári munka után elmondhatom, hogy nem könnyû, sõt, aztán egyre nehezebb volt ennek a feladatnak eleget tenni. Nemcsak a tanítványokkal, sokkal inkább a szülõkkel kellett megvívni harcunkat a magunk értékrendjéért, mert már csak a jó érdemjegyeket követelték tudás és teljesítmény nélkül. Mi azonban nem igen engedtünk, mert az õ érdeküket és ezzel együtt a szellemi színvonal értékét is csak ezáltal védhettünk.

 Tekintettel arra, hogy tudományos fokozatot elõkészítõ folyamatnak korántsem voltak annyian részesei, mint amennyien köztársasági elnökünk doktori disszertációjának kérdésében véleményt formálnak – bár a nemesi nemzeti lét folytatásaként szaporodtak a doktorok -, ezért sokaknak szólóan hoztam tanári múltam példájának azt a következését, hogy felelõsnek tartottuk magunkat tanítványaink tudásáért és felkészültségéért. Nem engedtük, hogy áldozatul essenek, ha áldozatul eshetnek, mondván, mi a jó jegy megadásával megadtuk a lehetõséget, miért nem álltak helyt. A kérdés persze ma már azért nem ilyen egyszerû – vagyis éppen nagyon is egyszerû -, mert mélyen lesüllyedt a szellemi-értelmiségi szint, így már nem beszélhetünk arról az áldozati létrõl, amire utaltam, hiszen azok a korábban nullák nemhogy nem kerülhetnek egyetemekre, fõiskolákra, hanem elvégezve azokat, a maguk szintjével kifordítják az áldozati létet, hiszen nem ismerik a felelõsséget. Ezért könnyen elõfordulhat, hogy ebben a „mély süllyedésben”, amiben vagyunk, korántsem a tudományos fokozat nélküliek táborának kellene szólnom, tudniillik nem õk ítélik meg a cím jogosultságát. Vagyis – miként a nemesi világrendben is annak részesei adták a címeket – a doktori címeket is csak a tudományos fokozat rangján álló bizottság adhat, következésképpen, ha egyáltalán felelõsségrõl szó eshet, akkor a felelõsség õket terheli, hiszen a kérdéses doktori disszertációt a doktorokból álló bizottság fogadta el és hagyta jóvá.
A magyar értelmiségi moráljáról tehát nem szólnék, inkább azoknak beszélném el a tudományos fokozat megszerzésének útját, akik ezt nem járták be. Azoknak tudniuk kell, hogy egy tudományos munkának mindig van egy mentora, aki oly mértékben irányítja a jelöltjét, hogy azáltal már felelõsséget is vállal annak tanulmánya szakmai színvonaláért. A kész munka ezt követõen kijelölt opponensekhez kerül, akik szigorú szakmaisággal értékelik a tanulmányt. Nem is említem azt, hogy további vizsga letétele után bizottság határoz a cím elnyerésérõl, mert esetünkben a doktori disszertáció tartalma válik kérdésessé, hogy tudniillik húsz év elteltével az a tanulmány nem felel meg az egyetemi doktori cím kritériumainak. Itt pusztán azt kívántam érzékeltetni, hogy egy doktorandus mindig a tudomány rangbéli szakembereinek viszonylatában válhat doktorrá, amit nagyon világosan kell akként értelmezni, hogy a tudományos munka értékéért egyedül és kizárólagosan az a bizottság felel, amelyik azt a doktori címre jogosultnak minõsítette. Mindezt megismételném úgy is, hogy ha a doktorandus munkájában kifogások merültek fel, netán hiányosak a jegyzetei, netán plágiumot lehet felfedezni, akkor azokat a kifogásokat a tudományos munka folyamatában kell megtenni, és amennyiben ezeknek a kifogásoknak a doktorandus nem tesz eleget, akkor az a doktorandus eleve nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy tanulmánya nyomán doktori vizsgát tegyen.
A magyar köztársasági elnöki tisztet betöltõ Schmitt Pál doktori disszertációját támadták meg azzal az indoklással, hogy plágiummal élve nem felelhet meg a tudományos fokozatnak. Lehetséges, hogy így van. Nem tudom, nem tudjuk; egy tudományos bizottság állapította meg ezt. Ez a tudományos bizottság így minõsítette. Húsz évvel ezelõtt egy másik tudományos bizottság nem így minõsítette. Számomra ettõl kezdve teljesen érthetetlen az a helyzet, hogy Schmitt Pál így, Schmitt Pál úgy, és bizony magyarázatot is kérek állampolgári jogaim alapján, mert ez a Schmitt Pál a Magyarország köztársasági elnöke. Én nem foglalkozom az elnök doktori címével, annál is inkább, mert mindeddig fogalmam sem volt arról, hogy doktori címe van. Schmitt Pálként vált ismertté a tokiói párbajcsapat aranyérmével, azt követõen pedig jelentõs érdemei voltak diplomataként. Õszintén szólva, azt is elhiszem, hogy plagizált. Privát véleményként elhangozhat ez, hogy nohát, a Schmitt Pál a tanulmánya vázát mások tollából kölcsönözte, mint ahogy privát véleményként annyi mindent mondunk errõl is, arról is. Csak éppen magunkról nem. Privát véleményként ugyanis minden elhangozhat. Kinek milyen a nyílászára, és mekkora az, no, és melyiket tartja mérvadónak, attól függõen mondhat bármit, mert igazsággá nem válhat. Schmitt Pál tudniillik nemcsak ártatlan az igazság értelmében, hanem áldozat. És én ezt az áldozati létét kikérem magamnak, mert Schmitt Pál Magyarország köztársasági elnöke.
Ebben a kérdésben számomra nincs politika. Illetve nagyon is erõsen politikai tartalma van ennek. Nem folytatom a paradoxont, kizárólag a helyzet értelmezésénél maradnék. A helyzet pedig a magyar tudományos élet, ha úgy tetszik, a magyar értelmiség szintjét fejezi ki, amit Schmitt Pál disszertációja alapján mondhatok azzal az ítélettel, hogy semmit sem változott húsz év óta, mert ha akkor mélyen sekélyes és konformista volt, akkor ma ugyanolyan sekélyes és konformista. Az tizenkilenc volt, ez egy híján húsz. Persze, nagyon finoman fogalmaztam. Az lehet, hogy a tizenkilenc valamiért behunyta a szemét, hogy ne vegye észre, amit észre kell vennie, de azt az egy híján húszat se tartsuk ám különbnek, hogy az meg éppenséggel most aztán észrevette, amit észre kellett vennie. Önök, úgymond tudósok, magukat minõsítették. Húsz éve is, most is. Schmitt Pálnak ebben semmilyen további szerepe nincs. Az én értelmezésemben Schmitt Pál doktori disszertációjának ügye az õ doktori címének elnyerésével véget ért. Ha ezzel egy más összetételû bizottság nem ért egyet, forduljon ahhoz a bizottsághoz, amelyik azt doktorinak minõsítette. Schmitt Pál tudniillik ennek a bizottságnak nem adta be tanulmányát doktori címre, az a bizottság viszont doktorinak minõsítette.
A rend kedvéért visszatérek tanári munkámból hozott példámhoz. Ha én jelesre minõsítettem tanítványomat érettségi vizsgáján, és azt a diákomat nullára értékeli az egyetemi felvételi bizottság, az lehet mindhármunk közös vétsége is, de az a körülmény a diákom érettségi érdemjegyén nem változtat. Nem változtathat. Nem tudok olyan hatalomról, olyan törvényrõl, amelyik ebbe változtathatóan belenyúlhasson. Ne hasonlítsuk a helyzetet a diploma elvételéhez, vagy a jogosítvány bevonásához. Legfeljebb a diák kérheti azt, miként Karinthy szellemes bohózatának hõse, hogy ismét vizsgázni akar, mert õt úgymond becsapták, jobb jegyet adtak neki, mint amennyit megérdemel. Persze, Karinthyt is az értheti, akit az irodalom nevelt fel értelmiségi szintre, tudniillik a bizottság nem azzal mutatta meg értékeit, hogy azt bizonyítsák, hogy volt tanulójuk tényleg nem tud semmit – ehhez aztán nem kell nagy tudás -, hanem éppenséggel azzal, hogy azt bizonyították, amennyire megfelel a kiváló minõsítésnek. Vagyis a visszaminõsítés lehetõségét csak az kérheti, aki maga minõsítette vissza magát jelöltté. Felülrõl semmilyen ráhatás nem következhet be azért, hogy azon az érdemjegyen változtassunk, amit egy bizottság határozott meg, amit a bizottság elnöke és az intézmény igazgatója az aláírásukkal igazoltak, amit az intézmény a pecsétjével látott el.
Nem tagadhatom és nem is tagadom, hogy ilyen helyzetek bekövetkezésekor el kell gondolkodni. Nem az oksági rendszer tényezõit kell kifordítani, ha valamit tévesen csináltunk, aminek következményét most érezzük. Nem másokra kell mutogatni, akiknek mulasztásai, gyengeségei éppenséggel ártatlan áldozatokat hoztak. Ennyit legalább tanuljunk meg az angoloktól, hogy ami egyszer bekövetkezett, annak precedens értéke van, és törekedjünk arra, hogy az még egyszer be ne következzék. Engem ez a szellem vezetett tanári pályámon.
Ez a szellem mondatja velem, hogy soha nem lettem volna tagja olyan bizottságnak, amelyik maga is kifordítja azt a helyzetet, amit nem ily módon kell orvosolni. Persze, ez már erkölcsi kérdés, amit azért nem elemzek a továbbiakban, mert éppen ennek alapján beszélnek majd erkölcsrõl azok, akik most paskolják az ügyet, hogy aztán jogi szintre tegyék. Ezért számomra ma is az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e, képesek leszünk-e arra, hogy arra törekedve gondolkozzunk, cselekedjünk – éljünk -, hogy annak következményei a hasznukra váljanak, aminek alapjáról még tovább erõsödhetünk, gyarapodunk.
Szomorúan látom, hogy nem ezen az úton járunk. Megintcsak fordítva ülünk a lovon, és ebben az értelmiséginek nevezett diplomás rend fogja a kantárt. Nem közéjük tartozónak vallom magam. De „mégis” reménykedem, hogy nem marad magára Magyarország köztársasági elnöke. Lesznek még olyan értékek a jog, az etika tudománya körébõl, akik nem errõl az alapról kívánják a nemzet jövõjét meghatározni. Ezekhez szóltam most a magam „dühös” indulatával.
Lehota János