Az ország egyik legjelentõsebb fazekas központja Magyarszombatfa. A Velemér folyó völgyében meghúzódó õrségi faluban évszázadok óta apáról fiúra száll a fazekasság. Az agyagedények készítése és árusítása még a múlt század elején is több mint száz család megélhetését biztosította. Jelenleg tizennégy család foglalkozik vele a faluban. A tradíció a Vörös családban is megmaradt; Vörös Gábor édesapja fazekas volt, és a fia is emellett a mesterség mellett kötött ki.

- Amikor pályát választottam, senki sem mondta, hogy legyek fazekas. Akkoriban a géplakatos szakma volt divatos, megpróbáltam, fél évig csináltam, de rájöttem, hogy az én életem a fazekasság - idézi fel az MTI-Pressnek Vörös Gábor, az Õrségi Fazekasok Egyesületének az elnöke. Beszél arról is, hogy a hatvanas-hetvenes években az emberek úgy gondolták, hogy többé nincs szükség a kerámiából készült sütõ-fõzõ edényekre, de az elmúlt egy-két évtizedben ismét "felfedezték" a cserépedények elõnyeit, így a fazekasok szívük szerint tudják folytatni a szép hagyományt.
- A családban is folytatódik a tradíció?
- Édesapámat a legjobb keramikusok közé sorolták, én is tõle tanultam a szakmát. Négy unokám van, valamennyien szeretik a mûhelyt, próbálgatják a korongozást. A jövõjükrõl még nem döntöttek, de nem válik hátrányukra, ha elsajátítják a mesterséget - fûzi hozzá mosolyogva.

Hagyományos kézmûves technikával készülnek a mázas kerámiák

Az Albert családban az 1800-as évek óta - eddig tudják visszavezetni a családfát - apáról fiúra száll fazekasság. A most 37 esztendõs Albert Attila nagyapja telephelyvezetõ, édesapja korongozó volt a magyarszombatfai kerámiagyárban, de alkotott a családi ház mellett berendezett fazekasmûhelyben is. A magánvállalkozást 2000 áprilisában az Albert Kerámia Bt. váltotta fel, de a családi mûhelyben továbbra is hagyományos kézmûves technikával készülnek a mázas kerámiák, amelyeket kézi irókázással díszítenek. Egyedül az égetés gépiesített, a megformázott agyagedényeket elektromos kemencében égetik ki.
- Hány ember vesz részt a munkában?
- Csak családtagokat foglalkoztatunk, mert úgy véljük, hogy arculatban, stílusban csak így tudjuk garantálni a minõséget - magyarázza ifjabb Albert Attila, hozzáfûzve, hogy a felesége is fazekas, együtt végezték el a szakiskolát.
Miközben a mûhelyben készült szebbnél szebb portékákat nézegetjük, a mester rámutat egy kisebbfajta fedeles csuporra.
- Hasonló, mázas, fedeles csuporból hat nap alatt 1200 darabot készítettem el. Prémiumkategóriás lekvárt csomagoltak az edényekbe, amelyeket aztán fadobozokban szállítottak Németországba. A fedõknek hajszálpontosan kellett illeszkedniük, mert ha rosszul zár a fedõ, tönkremegy a lekvár - húzza alá.
Arra a kérdésre, hogy évente hány kerámia készül az Albert-mûhelyben, nem tud választ adni, mindössze annyit árul el, hogy évente 80 mázsa agyagot használnak fel.

Az õrségi agyag sütve jó

- A kerámiaedények "alapanyaga" az agyag, amely az Õrségben szinte mindenhol megtalálható - hangsúlyozza Albert Attila.
Elmondása szerint a leggyakoribb a vörösagyag, ebbõl formázták a tároló edényeket. A gerencsérek - a Nyugat-Dunántúlon így hívták azokat a fazekasokat, akik tûzálló agyagból készítettek sütõ és fõzõ edényeket - inkább a szürkeagyagot keresték. A szinte kékes árnyalatú, zsíros, lángálló agyag jól bírja a hõ terhelést, így az ebbõl készült edényeket szabadtûzi fõzéshez is tudták használni.
Szavai nyomán lassan kibontakozik az õrségi fazekasság története, amely egészen a XIII. századig nyúlik vissza.
- A paraszti világban tavasztól késõ õszig a földeken dolgoztak, de télen a férfiak bevonultak a korongozómûhelybe, amelyet akkoriban "csinyáló szobának" neveztek - fejti ki. - A jófajta õrségi agyagból használati tárgyakat formáztak, majd száradás után fatüzelésû kemencében kiégették. Innét származik a régi mondás is, amely szerint az õrségi agyag sütve jó, azaz fazekasoknak való. A kész portékát lovas szekérre rakták, és vitték "Somogyországba" (Somogy megyébe), ahol elcserélték terményre, szerszámra, vagy amire éppen szükségük volt.
Az õrségi fazekasság puritán, paraszti fazekasság volt. A XVI. század elõtt csak alaptesteket korongoztak, majd fokozatosan megjelentek a fülek, a fedõk. Ólommázat, amellyel az agyagedényeket színezték, csak a XVIII. századtól kezdtek használni. - A tájegység jellegzetes színvilága egyébként a zöld, a barna és a sárga - foglalja össze ifjabb Albert Attila, hozzáfûzve, hogy a XX. század végétõl kizárólag ólommentes mázat használnak.

Díszítés helyett funkcionalitás és használhatóság

- Az õrségi parasztházakban nem voltak belsõ díszítések, nem készítettek díszkerámiákat sem, csak sütõ, fõzõ és tároló edényeket korongoztak, és ha szükség volt rá, gyertyatartókat, tintatartókat - sorolja. - Az agyagedények "végtelenül egyszerûek" voltak, csak a funkcionalitás és a használhatóság számított. Nem volt fontos, hogy mennyi díszítés van a boroskorsón, inkább arra figyeltek, hogy könnyû legyen, és szépen lehessen belõle tölteni.
Mint feleleveníti, tárolásra, napi használatra, szabadtûzi fõzéshez "szûk fenekû" edényeket korongoztak. A 2-3 deciliteres poharaktól kezdve egészen a 30-40 literes lakodalmas fazekakig szinte minden méretben, formában készültek hasonló edények. Az 1850-es évek után terjedtek el a "széles fenekûek", amelyeket sparhelten is tudtak használni.                                                                                                                                       - Mennyire változott meg az edények funkciója XX.században?                                                                                                                                                                                            - A kerámiaedényekben a húsételektõl a tésztaféleségekig szinte mindent el lehet készíteni. A lefelé szûkülõ tálakból könnyû kiborítani a kész süteményt, a nagyfazekakban ízletes töltött káposztát, hússal, csülökkel finom savanyított kerékrépát lehet fõzni.
A gasztronómiai ötletekrõl folytatott rövid diskurzus után leszögezi, hogy valójában a kiválasztott kerámia mindig arra a legalkalmasabb, amire használni akarják. Az egyik családban például mosóport tartanak abban a tízliteres abroncsos fazékban, amelyben régen a zsírt tárolták. Megtetszett nekik, szépnek találták, ezért úgy gondolták, hogy ezzel díszítik lakásukat.

Az egyetlen kitörési pont a fazekasság

Albert Attilát két esztendõvel ezelõtt polgármesterré választotta a falu. Arra a kérdésre, hogy miért indult a választáson, elõször hamiskás mosollyal mindössze annyit mond, hogy "önzésbõl", majd rövid magyarázatot azért mégiscsak hozzáfûz.
- A feleségemmel Magyarszombatfán vertünk gyökeret, itt építkeztünk, itt születettek meg a gyermekeink is. Polgármesterként sokat tudok tenni azért, hogy ebbõl a szakmából ezen a településen harminc év múlva is meg tudjunk élni - mondja a "még csak" háromgyermekes családapa, aki azt is elárulja, hogy júniusban születik meg a család negyedik gyermeke.
- A település egyetlen kitörési pontja a fazekasság, amelynek közel ezer éves hagyománya van. A fazekasság vonzza a turizmust, és ha ide tudjuk csalogatni a vendégeket, akkor azt is meg tudjuk mutatni, hogy milyen sokfajta érték van még a faluban. Van itt tökmagolaj, házi lekvár, aszalt gyümölcs, kemencében sült perec, az asszonyok kitûnõ házi rétest sütnek, az erdõ tele van gyógynövényekkel, gombával - sorolja lelkesen a falu elsõ embere.

A szakmát nem tanulni kell, hanem "ellopni" a mestertõl

- A családban hogyan folytatódik a hagyomány?
- Négy lehetõségem van! - válaszában a családjára céloz, majd hozzáteszi: - A gyermekeim beleszülettek a fazekasságba, a nagyobbik lányom hároméves korában apró kezével olyan szép, pici tálkát korongozott, hogy elõször nem hittem el, hogy egyedül készítette. Azok a gyerekek, akik korábban nem láttak korongot, csak "csipkedik" az agyagot, a lányom pedig úgy nyúl hozzá, ahogy a nagykönyvben meg van írva. "Uralja" az agyagot, tudja, hogy kell vele bánni, milyen testtartással kell ülni a korongozó mellett.
- A régi fazekasok mindig azt mondták, hogy a szakmát nem megtanulni kell, hanem "ellopni" a mestertõl, a formavilág pedig abban rejlik, hogy mennyi agyagot használ el egy fazekas az élete során - húzza alá, miközben a kezében tartott zöld csupron ujjaival végigsimít egy irókázott levélágat. - Édesapám mondása szerint a levélág olyan, mint a fazekasság. Az ágról elágazó levelek olyanok, mint a fazekasok: ugyanarról a tõrõl fakadnak, de más irányba tartanak. Az alapot, amelyet ötven-száz évvel ezelõtt megtanultunk, az egyéni látásmód viszi "valamilyen irányba", de az is fontos, hogy a következõ generáció is ugyanarról a tõrõl fakadjon.

Kolozsvári Ilona/ MTI