Július közepén mutatják be Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század címû könyvét a nagyközönségnek. A borító sokkoló fotója önkéntelenül felveti a kérdést; kit akasztanak fel, és miért? – kérdeztük elöljáróban a könyv szerzõjétõl.

– A fénykép a legelsõ népbírósági per ítélet-végrehajtását ábrázolja. Pontosabban 1945. február 4-én az Oktogonon Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõ kivégzését, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot. Ez tekinthetõ az elsõ népbírósági, néptörvényszéki ítéletnek. Amikor háborús vagy népellenes bûncselekményt követett el valaki, az automatikusan a Népbíróság elé került, tekintet nélkül az esetlegesen elkövetett egyéb bûncselekményeire. Itt nagyon fontos megjegyeznem, hogy a népbíróságokkal összefüggésbe hozható, ún. „koncepciós” pereket csak az ítélõtáblák székhelyén mûködõ népbíróságok külön, ötös tanácsai tárgyalták az 1946. évi VII.-es törvény alapján, ami a demokrácia és a köztársaság védelmérõl szólt.

 – Mikor kezdett el foglalkozni a könyv megírásával, és közzétételével?
– A témával 2007-ben kezdtem foglalkozni. Addig annyit tudtam a népbíráskodásról, mint amit egy átlagember is tudhat, azaz tulajdonképpen semmit. De mivel a II. világháború története mindig is érdekelt, és tisztában voltam az egyes magyar emberek, de fõként a nyilasok által elkövetett tettekkel, bûnökkel, elkezdtem kutatni a témát, szerettem volna megtudni, hogy mi is volt valójában, és hogyan mûködött a népbírósági rendszerünk. A népbíróságaink, népügyészségeink valóban kommunista bíróságok, népbíráink és népügyészeink pedig valóban kommunisták voltak-e? Illetve ha kommunisták voltak is, pártatlanul ítélkeztek-e? Sok kérdés merült fel bennem, ezért késlekedés nélkül munkához láttam. Tulajdonképpen az azóta elmúlt mintegy 5 év kutatási eredményeinek egy részét foglaltam össze, és közlöm most. 2010 végén elõször „házon belül” próbálkoztam meg kutatási eredményeim egy részének „közzétételével” – nem titkoltan annak „megértettetése” céljából is –, méghozzá a jogászi diploma megszerzéséhez szükséges szakdolgozat benyújtásának formájában. Majd e kötet megjelentetéséhez elsõsorban a tavalyi – a Legfelsõbb Ügyészség által évenként megrendezésre kerülõ – Kozma Sándor Emlékversenyen való részvételem okán fogtam neki, ugyanis a versenyre beadott tanulmányom anyagára nagyszerûen fel tudtam „aggatni” a további – már korábban elkészült és megírt, azaz publikálásra valóban készen álló – mondanivalómat, gondolataimat. Ezen kívül, még további apropót a kötet megjelentetéséhez a népbírósá- gok és népügyészségek felállításának 66. évfordulója, mérföldkövet pedig – nemcsak az ügyészi szervezet, de az összes magyar államhatalmi szerv szempontjából is – a 2011. évi Alaptörvény Országgyûlés általi elfogadása jelentett.
– Mit ajánl a 600 oldalas könyv elolvasásához a téma iránt érdeklõdõknek?
– Magyarázó lábjegyzetelések százait alkalmaztam egyrészt azért, hogy érdekesebbé tegyem a kötetemet, másrészt pedig azért, hogy jobban meg lehessen érteni az általam elmondottakat. Azt gondolom, hogy a munkámat megérteni, igazán átlátni csak ezek elolvasása, megismerése után lehetséges, ezért tekintse az olvasó a lábjegyzeteket a mû szerves részének, amelyek elválaszthatatlanul fonódnak össze a fõszöveggel. Külön is ajánlom az olvasók figyelmébe a névmutatót és a képcsarnokot. A névmutatóban saját kutatásaim alapján minden fontosabb szereplõrõl közlök lényeges életrajzi adatokat. A képcsarnokban pedig elsõsorban a népbíróságokkal összefüggésben találhat néhány érdekes, kevésbé ismert korabeli fényképet az olvasó.
– Milyen fõbb fejezetekbõl áll a könyv?
– A könyv elsõ része az I. világháborúig tartó idõszakot kíséri végig az ügyészségek szemszögébõl, és vizsgálja a társadalmi-politikai összefüggéseket. A 2. rész az I. világháború végétõl a 2. világháború végéig tartó idõszakot öleli fel. A 3. rész nemzetközi jogi öszszefüggésekben vizsgálja azt, hogy a magyar háborús bûnösök felelõsségre vonását hogyan lehetett viszonyítani a nemzetközi porondon való felelõsségre vonáshoz, tehát a nemzetközi jogi környezetet vizsgálja teljes egészében. A 4. legterjedelmesebb rész a népbíróssággal foglalkozik. A népügyészség vázára építettem fel az egész népbíráskodásunkat. Objektíven próbáltam vizsgálódni, de ha volt saját politikai véleményem, azt is kifejeztem. Végül is az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy egyetért-e velem, vagy nem. A népbíróság után folytatom a vizsgálódást, végig viszem az 50-es éveket, és foglalkozom az 56-ban újjáalakuló népbírósági tanácsokkal – ami köszönõ viszonyban sincs a 45-tõl 50-ig mûködõvel. Itt már nem a háborús bûnösöknek, hanem 56-ban, az „ellenforradalomban” résztvevõknek az elítélésében vettek részt ezek a népbírósági tanácsok, melyek népi ülnökökkel ítélkeztek csak a megyeszékhelyeken mûködõ bíróságokon, illetve a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ítélte el az 56-osok vezetõit, így Nagy Imrééket is. Aztán folytatom tovább. Végigviszem az ügyészség történetén keresztül az egész jogtörténetünket a bíróságok, ügyészségek kortörténetét egészen a mostani 2011-es Alaptörvényig és azzal kapcsolatban is teszek megállapításokat. A kutatómunkámat korántsem érzem még befejezettnek, de odáig mindenképpen eljutottam a témakör feldolgozása közben, hogy – úgy érzem – biztos alapokon állva tehetek meg bizonyos kijelentéseket és következtetéseket.
– Tulajdonképpen jogi, történelmi, jogtörténeti vagy társadalmi-politikai írással jelentkezik?
– Reményeim szerint ezek elegyével, összegzésével, ugyanis csak a széles látókörû, több tudományos területre is kiterjedõ vizsgálódás vezethet odáig, hogy egy adott témakört kutató a munkája végén helyes következtetéseket vonhasson le általánosságban, hiszen az egyik fõ cél – szerintem – mindenképpen ez. A kutatást folytatom, és nagy vágyam, hogy a Nagykanizsai Népbíróság iratanyagát feldolgozzam.
B.E.