Az utazás csodálatos dolog. Lehetõség, amely által kiléphetünk mindennapi életünk mókuskerekébõl, hogy egy kicsit megfeledkezve a világról, átadjuk magunkat a szabadság érzésének. Vannak, akik a külföldi levegõt, és vannak, akik a hazai tájak szépségeit választják. Történetünk hõsei az utóbbi mellett döntöttek.

– Július 2-án, hétfõn indult útnak a csapat Nagykanizsáról biciklivel. Kora reggel izgatottan gyülekeztünk a Batthyány épülete elõtt. Miután mindenki megkapta a kerékpárját, feldobtuk a táskákat a hátunkra, és tanáraink - Gaál Mercédesz tanárnõ és Alexa Péter tanár úr - kíséretében már gurultunk is Kerkaszentkirály felé, magunkba szívva a falusi táj minden szépségét. Kifulladva az emelkedõktõl és a melegtõl, érkeztünk meg aznapi táborhelyünkre. 

 Ha valaki vett már részt hasonló kiránduláson, az ismeri a mottót: éld túl a szúnyogok „támadásait”, és akkor már mindent képes vagy elviselni! Bennünk is ez tartotta a lelket.
Miután kipakoltunk, mindenki felállította a maga sátrát - több-kevesebb sikerrel. Aznap belefért még egy kis gyakorlás, felkészítõ a másnapra, egy frissítõ zuhany, egy gyors vacsora, és már húztuk is a lóbõrt.
Másnap reggel újult erõvel vágtunk neki négynapos kalandunk elsõ szakaszának.
A Kerka csendes kis folyó, sok kavicspaddal, így az evezésbõl némely helyen „vízi séta” lett. „Kikötõállomásunk” kedden Molnári volt. Sajnos egy hirtelen támadt viharnak köszönhetõen többünk sátra beázott, így azon az estén kicsit szûkösen vagy kényelmetlenül aludtunk. Mentettük a menthetõt, kiteregettük a vizes ruhákat, és imádkoztunk a másnapi jó idõért.
Harmadik nap végig a Murán eveztünk, amely jóval sebesebb folyó, mint a Kerka. Ha volt lehetõségünk kikötni, mindenki lehûthette magát egy kis úszással. Ha elfáradtunk, vagy éhesek voltunk, felhagytunk az evezéssel, egymás mellé kormányoztunk kettõ vagy több hajót, összekapcsolódtunk. Beszélgettünk, ettünk, nevettünk, és hagytuk, hadd vigyen minket a sodrás. Általában ilyenkor volt lehetõségünk a táj megcsodálására is, hiszen „gályázás” közben az ember inkább arra figyel, hogy ne essen ki a ritmusból.
Estére az õrtilosi kikötõ „adott szállást” nekünk. Egyetlen probléma volt vele: szó szerint hegyet kellett másznunk a zuhanyzók eléréséért.
Csütörtöki napunk nagy részét Horvátországban töltöttük, mivel a Dráva egy szakasza a határ túloldalán folyik. Nem állhattunk meg, mivel nem kaptunk engedélyt kikötésre, ezért sokan a „lecsorgás” mellett döntöttek, tartalékolva erejük nagy részét. A nap minden nappal egyre forróbban sütött, s bár a víz közelsége nyugtatóan hatott a társaságra, kezdtünk teljesen kifáradni. Hatalmas megkönnyebbülés volt kikötni utolsó állomásunkon, Vízváron. Sokáig beszélgettünk, sétáltunk, hiszen ez volt az utolsó esténk együtt.
Elérkezett az utolsó reggel. Csapatunk - a horvát hatóságok igazoltatása által okozott izgalom után - kemény munkával, „leküzdötte” magát Barcsig. Idegenvezetõink minden résztvevõt egy-egy oklevéllel jutalmaztak, jelezve, hogy büszkék lehetünk magunkra, nem kis távokat eveztünk le!
A vonatra felszállva aztán egyenes út vezetett haza, Nagykanizsára, ahol a szülõk, testvérek már ott vártak ránk a vonatállomáson. Megérkeztünk, leszálltunk, s ezzel „a kör bezárult”.
Folytatódik a nyár. Ki-ki megy tovább a maga útján, de mindannyiunk szívében ott marad örök tanulságul: „Habár fölûl a gálya,/S alúl a víznek árja,/Azért a víz az úr!”

Sárempek Fanni
tavalyi 12.F