Várossá nyilvánításának 60. évfordulóját ünnepelte Nagykanizsa testvérvárosa Kovászna . A szervezõk kitettek magukért a négynapos rendezvényen. A szokásos, sörsátrak alatti eszem-iszom és koncertek mellett egymást követték a kulturális események. - adta hírül az erdély.ma. A Kovásznai Mûvelõdési Központban színvonalas tudományos konferenciával tisztelegtek az évforduló elõtt ahol jelen voltak a testvérvárosok, Csenger, Pápa, Gyula és Nagykanizsa küldöttei is. Városunk nevében Dr. Károlyi Attila önkormányzati képviselõ volt jelen, aki köszöntõje után elõadást is tartott. Beszédét az alábbiakban olvashatják.

Tisztelt Ünneplõ Közösség!

Mindenekelõtt engedjék meg azt, hogy Kovászna város alapításának 60. évfordulóján átadjam Önöknek Nagykanizsa város közösségének, valamennyi lakójának, Nagykanizsa Megyei Jogú Város Közgyûlésének, személy szerint Cseresnyés Péter Polgármester Úrnak üdvözletét, Nagykanizsa város baráti ölelését a testvéri Kovászna valamennyi lakójának.

Amikor felkérést kaptam Lõrincz Zsigmond Polgármester Úrtól e Tudományos Konferencián való felszólalásra, mindenekelõtt Nagykanizsa város testvérvárosának, Kovászna városnak a témakör szabadságával élve, a címben is jelzett testvérvárosi gyökereket olyan aspektusban mutatnám be, három történelmi korszakban, amelybõl kiviláglik az, hogy a székelyek és a magyarok testvéri kapcsolatai kiállták az idõk próbáját, és mindenkor volt valami olyan, különleges, mágnesszerû vonzás a két nép között, melynek okait úgy gondolom a magyar nemzet történetébõl, e tiszta vízû forrásból merítve folytathatjuk, gondolatot ébreszthetünk és ezt az ünnepi napot fényesebbé tehetjük.

Három történelmi korszakot mutatnék be, hangsúlyozom nagyon röviden, de mégis a tudományosság igényével, és ez a három történelmi korszak az alábbi:

I.
Szent László király uralkodásának idején, a XI.sz.végén, a XII.sz. elején a székelységet érintõ nagy változások.

II.
Bocskai István erdélyi fejedelem testámentumi rendelésével kapcsolatos gondolatok.

III.
Trianoni országvesztést követõ rövid idõszak vizsgálata, a magyarság és a székelység viszonyai Magyarország megcsonkítása után.

Kristó Gyulának a Székelyek eredete címû könyvében az elsõ kérdéskörben jelentõs felvetések találhatók mégpedig arról, hogy :

„…a székelyek életében a XI.sz.-ban jelentõs változások játszottak le. Az integrációt elõsegítõ tényezõnek bizonyult, hogy a magyarokkal együtt tértek át – nyilván hosszú évtizedek alatt – a keresztény vallásra, esetükben egy, a magyarokétól eltérõ vallás gyakorlása – szemben a muszlin hitû kálizókkal – nem lépett fel elválasztó, önálló etnikai identitást fenntartó tényezõként. Nagy a valószínûsége annak, hogy a székelyek a XI.sz.-ban teljesen áttértek a magyar nyelvre, az-az végbement körükben a nyelvcsere. Ettõl kezdve a székelyek anyanyelve a magyar lett. Ugyancsak fontos változás, hogy az elõzõ idõkben fennállt csatlakozott katonai segédnépi szervezet, a kavarképzõdmény megszûnt, bár az európai típusú magyar állam továbbra is döntõen etnikai alapon szervezte a határvédelmet.

A szervezõdés kereteiül azonban immár a határvármegyék szolgáltak, amelyek a XI.sz.-ban – fõleg a legveszélyeztetettebbnek tekintett nyugati határszakaszon, ahol gyakran kellett az ország védelme érdekében hadakozniuk – hozzájuk tartozók számára társadalmi értelemben bizonyos védettséget, kivételezettséget jelentettek.
A határõrök a határvármegyékben elég jelentõs szabadságot élvezhettek, amelyet csak akkor veszítettek el, ha vétséget követtek el, és emellett szegények voltak. A székelyek a XI.sz.-ban a határvármegyei keretek között megõrízték különállásukat, még ekkor is döntõen szabad elemekbõl álltak.

Szent László király 1077.körüli II.törvényének a határõrökre utaló 17.cikke alapján nem minõsültek szegényeknek, de elszegényedésük megindulása, ill. elõrehaladása ( a nevezett törvényhely éppen errõl szól ) kiinduló pontja volt rétegzõdésüknek…
Bizonyosra vehetõ, hogy a székelyek közé már ekkor jelentõsebb számban magyarok állhattak.
Ez részint a határvármegyei intézmény létébõl és jellegébõl következett, hiszen ez a volt csatlakozott népi…etnikumok mellett lesüllyedõ magyarokat is bevont a szolgálatba, esetenként pedig a székelyek szabadabb életvitele, viszonylagos kivételezettsége még vonzerõt is gyakorolhatott a lesüllyedéstõl fenyegetett magyarok számára.

Kevésbé ismert az, hogy Karácsonyi János, aki székfoglaló értekezését „ a székelyek eredetérõl és Erdélybe való településérõl” írta a Magyar Tudományos Akadémiára, és amelyet az Akadémia 1905-ben jelentetett meg, tehát ehhez a mûhöz képest, amelyet egyébként érdekes módon Kristó Gyula semmilyen módon nem vizsgál, forrásként nem használja, de még csak meg sem említi, tehát ugyanez a Dr.Karácsonyi János már immáron a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjaként „történeti értekezést” írt „A székelyek õsei és a székely magyarok” címmel, melyet Cluj-Kolozsvárott, a Szent Bonaventura Könyvnyomda nyomtatott ki a szerzõ saját költségén 1924-ben, tehát nagyon érdekes módon a következõ felvetéssel kezdi az amúgy nem túlságosan nagy lélegzetû, mintegy 28 negyed oldalnyi mûvét:

„…hát még mindig nem volt elég? Kiállthat fel akárhány történettudós e tétel hallatán. Hiszen már malmot hajthatna az a sok tinta, amit a székely-kérdés megfejtésére már elpocsékoltak! Most drága a papíros, még drágább a nyomtatás, minek tehát megint ilyen végére nem menõ vitával elõállani?!

Én nem is állanék elõ, ha éppen 20 év elõtt nem írtam volna egy értekezést a székelyek eredetére vonatkozó kutatásaimról. E kutatások azonban részben az én hibámból, részben mások hibájából nem vezettek végleges, kielégítõ eredményre.

Kötelességem tehát hibámat helyreigazítani, és a kérdésnek remélhetõleg megnyugtatóbb megoldását elõadni.

Tudom, hogy drága a papíros, még drágább a nyomtatás, nem vitatkozom tehát a régibb vagy újabb (Erdélyi László, Hóman Bálint ) történettudosok állításaival, hanem igyekezni fogok elõadásomat rövidre szabni.”

Karácsonyi János aztán belefog történeti kutatásainak sûrû és lényegbevágó fejtegetéseibe, az én témakörömet illetõen azonban nagyon érdekes megállapításokat tesz, és ezek a megállapítok Kristó Gyula jegyzeteivel eléggé összecsengenek: a fegyveres szolgálat és a fejedelmek pártfogása által a székelyek és ezek közül kivált azok, akiket Szent László az ország határainak védelmére Tiszántúlról Erdélybe telepített, XI. – XII.sz.-ok folyamán kedvezõbb társadalmi állást vívtak ki maguknak, mint a közmagyarok.

Továbbá katonailag szervezve lévén, könnyebben védelmezték meg magukat a gonosztevõk, különösen pedig 1241-42-ben a tatárok kártételeitõl.
Legelõbb észrevették ezt a késõbbi Maros-és Údvarhelyszékek közelében lakó magyarok, és azért maguk is a székelyek közé kívánkoztak. Csattanós bizonysága ennek az, hogy 1270-ben a mai Székely-keresztúr és Alsó-Boldogasszonyfalva akkori birtokosai engedélyt kértek és kaptak V.István királytól arra, hogy az erdélyi vajda hatalma alól kiszabadulván, hozzájuk tartozó szolgáikkal együtt a székelyekhez csatlakozzanak, és így ezek õket megvédelmezzék”

Ha már a közelebb lakók ennyire kívánták a székelyek szabadabb állapotát, mennyivel inkább óhajtották azt a távolabb lakók!

Ezek a távolból nem látták a Székelyföldön is meglevõ bajokat, nehézségeket, s azért, amint hívták õket szívesen indultak a székelyek közé, ha másnak nem, legalább a más földjén dolgozó munkásnak, un.földönlakónak.

Székelyfõ emberek pedig hívták a magyarokat, mert õk hónapokig odavoltak a táborban, határszéleken, más országokban, hadjáratokban. Odahaza tehát kellett a munkásember az erdõírtásra, szántásra, aratásra, jószágõrzésre. Jöttek tehát kisebb számban oroszok Moldvából és Bukovinából, de jöttek fõleg a magyarok a XII.- XIV.sz.-okban elõször a Temesközrõl, aztán a Dunántúlról, majd a Dunán inneni és Tiszán inneni részekrõl, ahol csak egy kicsit sûrûbb volt a népesség, és itt engedték õket.

A XII.sz.-ban folytatódtak a jelentõs változások a székelyek életében. Az immár nyelvi értelemben magyarnak tekinthetõ, de etnikai különállásuk, a magyarétól eltérõ – mi tudatuk – és határõri kiváltságaik miatt székely nevûket õrzõ csoportok kötött szabadsága komoly veszélybe került…
Ez szabadságjoguk csökkenéséhez, társadalmi értelemben vett süllyedésükhöz vezetett, jól lehet továbbra is határvédelmi feladatot kellett ellátniuk. A föléjük kerülõ várjobbágyok…egyre inkább alacsonyabb szintû, alávetetti, csaknem vagy teljesen várnépi helyzetbe kezdték szorítani a székelységet.

Ez volt az a pillanat, amikor az elsõ székely csoportok búcsút mondtak Nyugat-magyarországi otthonaiknak.

A székelykérdés egyik fontos sarkköve, hogy kényszerbõl vagy önként vállalkoztak-e erre, más szóval:

telepítették-e õket avagy települtek?

Az utolsó idõk szakirodalmában szinte teljes egyöntetûség uralkodik abban a vonatkozásban, hogy helyváltoztatásukban a királyi hatalom játszott döntõ szerepet, az-az az uralkodók telepítették õket oda, ahol szükség volt rájuk.
Veszprémy László szerint a székelyek Tizes és Század Szervezete „telepített, felülrõl megszervezett voltukat” látszik sejteni.
Benkõ Elek szerint a székelyek átköltöztetése Erdélybe „a valóságban királyi akaratra történt áttelepítés volt”.

Benkõ Loránt szerint telepítésrõl szólt, a székelyek korábbi területükrõl való elköltözését „minden bizonnyal tervszerû elköltöztetésként „ értelmezte….

Katonai fegyelem szerint élõ székelyek megszervezettsége szintén nem perdöntõ bizonyság arra, hogy az ország más részére történõ átvezénylésük is központi parancs alapján következett be. Feltételezhetjük továbbá, hogy a nyugati és a keleti székelyek között a X. – XI.sz.folyamán sem szakadtak meg a kapcsolatok, vagyis a nyugatiak értesülhettek arról, hogy keleten nagyobb szabad térségek állnak rendelkezésre, kevesebb nyomás nehezedik rájuk, a szabadabb életvitel lehetõsége jobban biztosítva volt.

Ez arra indíthatott egyes csoportokat talán már a XI.sz. második felében, amikor országos méretû vándormozgalom zúgott végig Magyarországon (amelynek markáns iránya nyugatról haladt kelet felé ) ill. a XII.sz. elsõ évtizedeiben, hogy elinduljanak keletre, ilyen módon kerülve el helyzetük radikális hanyatlását, alávetettségbe kerülésüket.
Nyugatról-keletre magukkal vihették ott megtanult magyar nyelvük ízeit, ottani – természetes és telepített – földrajzi környezetük neveit. Királyi telepítés mellett az ország határvédelmében bekövetkezett súlypont-áthelyezés tanúskodhat. A XII.sz. elejével a nyugati határ tehermentesedett, elcsitultak a XI.sz.nagy harcai , így kevesebb határõrre volt szükség, ugyanakkor a keleti térség már a XI.sz. második felétõl több határõrt igényelt a pogány népek becsapásai ellen.

Mindezek a gondolatok dolgozatom szempontjából is kardinális kérdések, hiszen világosan látjuk azt, hogy egyrészt keletre telepedett székelység állandó vonzerõt gyakorolt azoknak a magyaroknak, akik egyrészt a szabad területek, másrészt pedig a szabadság magasabb szintje, egy magasabb foka miatt vágyódtak, a keleti határvidéket õrzõ székelység után, másrészt pedig joggal feltételezhetjük azt, hogy egymással állandó kapcsolatot tartottak, egyrészt azokkal, akik a nyugati határszélen maradtak, másrészt azokkal, akik a keleti határszélrõl tértek vissza beszámolván az ottani helyzetrõl.

Nyilvánvalóan tudatos volt a kapcsolattartás, tudatos volt az információcsere, és sok-sok évszázaddal késõbb, amikor a gondolkodó ember okokat és a miérteket keresi, keresi a válaszokat a dolgozatban felvetett kérdésekre, íme meglelheti, meglelheti a legkorábbi kereket, termõföldet, amibõl a fa kisarjadt, és önálló életet kezdett élni.

Itt van tehát a válasz arra, hogy :

„…talán már a XI.sz.második felétõl folyó, keleti irányú vándormozgalom folytatásaként a nyugati székelyek nagyobb számban a XII.sz.második felében hagyhatták el otthonaikat, s mehettek keletre. Mivel a szabadságot keresték, nyilván sokan csatlakoztak hozzájuk a magyarok, szlávok és más etnikumok közül is. A székelyek immár egységes magyar nyelven beszéltek ugyan, de a magyaroktól való etnikai különállásuk tudata nem halványult el. A székelyek például õrízhették hitüket az Attilától való származásukról, nem feledhették el õsi róvásírásukat. A Délnyugat-magyarországiak (akiknek maradékai az oklevelesen ismert vátyi
székelyek) Baranyából és Valkóból mehettek Biharnátelegdiszékbe, de közvetlen Baranya-Telegdiszék áttelepülés is lehetséges.
Kristó Gyula számára a telegdiszékelyek „valódi” székelyek, a hajdani eszkilek leszármazottai, akik ugyan nyelvükben elmagyarosodtak, de kulturális identitásukat tekintve nem váltak hasonlatossá a magyarokhoz.
Érdemes ezeken a mondatokon eltûnõdni, mi több a szavak értelmét is keresni, gondolkodni, miképpen az ember egy rejtvényt fejt meg, és egészen biztos, hogy – különösen, hogy olyan kútfõkbõl meríthet, mint Szilágyi Sándor, Hóman Bálint, Karácsonyi János, Kristó Gyula, a választ nyilván megkapjuk, ha óvatosan közelítünk a kérdésekhez, mindenesetre én úgy gondolom, hogy a választ megkapjuk arra a kérdésre, hogy a testvéri kapcsolatok gyökereit hol keressük.

II.Székelyek….a Bocskai szabadságharc kirobbanása utáni hetekben a nemesség bosszújától tartva távolmaradtak a mozgalomtól. Magatartásuk bizonytalan, ingadozó volt mindaddig, amíg a felsõmagyarországi sikerekrõl szállongó hírek és Bocskai ígéretei a mozgalom melletti nyílt kiállásra nem késztették õket. Bocskai azt üzente a székelyeknek, hogy fátyolt kíván borítani a múltban elkövetett cselekményekre, és megvédi a székelyek régi szabadságjogait mindenkivel szemben. Ígéreteit február 16-án kelt okiratában ünnepélyesen megerõsítette, és megküldte a székelyeknek.
Mindez végül is olyan hatással volt rájuk, hogy egyenlõ akarattal Bocskai mellé állottak. Példájukat követték az erdélyi nemesek is, és február 21-én a nyárátszeredai gyûlésen Bocskait Erdély fejedelmévé és a székelyek ispánjává választották.
Csatlakozásra szólították a szászokat is, de azok megmaradtak Rudolf hûségén, mert nem hitték el, hogy „Bocskai ügye Magyarországon olyan jól áll, mint azt elõadta, s azt sem, hogy a magyarok elpártoltak a császártól, vagy hogy egy nemes ember, amilyen Bocskai volt, gyõzedelmeskedhessék egy ilyen hatalmas császár felett.”
A székelyek és az erdélyi nemesség csatlakozásával az erõviszonyok egyszerre a szabadságharc javára tolódtak el a fejedelemség területén. Bár még több hónapos harcok következtek a végsõ gyõzelemig , de ennek kimenetele már nem sok kétséget hagyott maga után, s a további ellenállás a császáriak részérõl csak sok vérveszteséggel és pusztulással járó idõhúzás volt.”

Bocskai István testámentumi rendelésébõl sokan sokféleképpen idéztek, én a magam részérõl az alábbiakat tartom a dolgozat szempontjából a legfontosabbnak:

„…mint Nemzetemnek, Hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelki esmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mint az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre.
Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, úgy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák õ atyafiainak és õ véreknek, tagjoknak.
Ha a fejedelemségek, amint szokott lenni vagy Erdélyben vagy Magyarországban változnak, õ magok között a respublikát, az egyezséget a mostani konföderáció szerint tartsák meg, és az idõ ha mit hoz, egymás javának engedjenek és egymás nyavalyáját fájlalják, és mindenekben oltalommal, segítséggel légyenek egymáshoz, mert tudó dolog az, hogy visszavonással nagy birodalmok is elromlanak, viszonttag az egyezséggel kicsinyek nagyra nevekednek.
Magyarországot és a mi nemzetünket, idegen földrõl kiszállítván, az egyezség erre a szép földre plántálta, naggyá nevelte és sokáig virágoztatta.

A visszavonás viszonttag megszaggatta, elrontotta és ebben jó napban hozta, amelyben most vagyon. Szánkban az ízi, az egynehány esztendõkben micsoda romlást hozott, hogy a magyar egymást rontotta, vágta, minden nemzetségünknek, még a nyilvánvaló ellenséginknek is elõtte, szidalmunkra, gyalázatunkra.
Ollyon az Isten minden keresztjén lelkies méretet annak csak gondolatjától is.”

Én úgy gondolom, hogy ezeket a szavakat és mondatokat különösebben nem kell kommentálni, világos és egyértelmû utalást adott a XVII.sz. elsõ napjaiban, de én úgy gondolom, hogy világos és egyértelmû utalást ad mai napság is, a XXI.sz.elsõ éveiben és napjaiban, és megint csak oda kanyaródhatunk, ahonnan a gondolatinkat kezdetben megfogalmaztuk, miszerint a történelemtõl, az élet tanítómesterétõl tanúságot és tanulságot kapunk, ha értõ szemmel és értõ füllel hallgatjuk e szavakat, megvilágosodik én úgy gondolom az elménk ebben a kérdésben, miszerint meggyõzõdhetünk arról, hogy :

Bocskai István sem gondokodott másképpen, mint gondolkodunk errõl a mai napság, ugyanazok a kérdések foglalkoztatták õt is, mint foglalkoztat bennünket e szép napon, testvéri kapcsolatok hol gyökereznek, milyen útmutatást kapunk ….Erdélyországba és Székelyföldre látogatott magyarok jelenlétükkel tüntetik ki e szép napot, és kívánnak Kovászna minden lakójának jó erõt és egyezséget, egymással egyezséget, mind a jelenben, de úgy a jövõben is.

III.

A harmadik, és a dolgozat szempontjából kardinális kérdésként megjelölt trianoni országvesztés a magyarokat és a székelyeket a legdrasztikusabb módon szakította el egymástól.
Évek kellettek ahhoz, hogy ebbõl a zsibbasztó állapotból valamilyen épkézláb gondolat is megszülethessen, én úgy gondolom, hogy ebben igen nagy szerepet játszottak az erdélyi írók, az erdélyi szépmíves céh könyvkiadásai, névszerint Gróf Kemény János áldozatos munkája, a Marosvécsi Írótalálkozó, a Helikon Íróközösség.

A Marosvécsi Írótalálkozót jóval megelõzõen, 1921.januárjában nyomtatja ki Kós Károly „riadót fújó röpiratát” „Ébredj kétesztendõs álmodból, szemedet nyísdd ki, nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni akarók közé!”
A Trianoni Szerzõdést aláírták: le kell vonni a tanúságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlen valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. Fölébredtünk, látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni a helyzetünkkel. Ismerni akarjuk magunkat…Kétesztendeje, hogy sokan közölünk imádkozni tanultak, és sokan átkozódni is. És sokan álmodni is megtanultak, sírni is, de legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, …sokat néztük a vizeket és sokan közölünk el is indultak a vizek mentén le a hegyekbõl, ki arra napnyugat felé, hogy onnan soha vissza ne jöjjenek….de az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közölünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha, annak itt helye nem lesz soha és jussa sem lesz annak.

A mi igazságunk: a mi erõnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. Bátraknak kiálltok hát, a harcolni akaroknak, a kötelességtudoknak, a látniakaróknak, az elõrenézõknek. Álljanak elõ, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan.

Nyíltan és bátran kiálltom a velünk megnagyobbodott Romániának:

mi magyar fajú, magya hitû és magyar nyelvû polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagyrománia megbízható polgárságot fog nyerni.

Kiálltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára!

Úgy gondolom, hogy ezek a gondolatok, Kós Károly szent szavai tanításul szolgálnak mai napság is, meg kell egymást hitünkben erõsíteni, ezért kell a testvéri kapcsolatokat ápolni, ezért kell a magyarországi magyaroknak erdélyi magyarokhoz, az erdélyi magyaroknak a székelyeknek a magyarországi magyarokhoz acélsodrojnál is erõsebb kötelekkel hurkot kötni, hiszen megértjük e kapcsolatok gyökereit, megértjük a testvéri kapcsolódás okát, csak e három önkényesen kiragadott történelmi pillanat is megerõsíthet bennünket abban a hitben, hogy ez valamennyiünknek szent küldetés.

Isten éltesse a 60 éves Kovászna városát és Isten éltesse valamennyi székely és nem székely lakóját.