Eltemették Rózsás János írót, történészt, a magyar Gulag-foglyok krónikását.

„A magyar Szolzsenyicint” szombat délután egy órakor a római katolikus egyház szertartása szerint helyezték örök nyugalomra a nagykanizsai köztemetõben. Nagykanizsa és Zala megye díszpolgára november 2-án, életének 87. évében hunyt el.
Az elhunytat Dr. Stark Tamás történész, a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megõrzésére Alapítvány kuratóriumának elnöke, vitéz Kiss Bódog Zoltán, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és a Vitézi Rend megyei alelnöke, Miha Tamásné, a Rozgonyi Polgári Egylet és Kör elnöke, valamint az Erdélybõl érkezõ vitéz Benkõ Emõke búcsúztatta. A méltatók beszédei közt fölolvasták Orbán Viktor miniszterelnök részvétét kifejezõ levelét is.

Dr. Stark Tamás többek között e szavakkal búcsúzott Rózsás Jánostól:
„Boldogsággal tölt el, hogy ismerhettem Rózsás Jánost. Büszke voltam és büszke is vagyok erre a kapcsolatra. Eddig is nagy becsben tartottam a dedikált könyveit, leveleit, a róla készített fényképeimet. Mióta eltávozott, sokkal fontosabbá vált minden vele kapcsolatos tárgy, emlék. Jó érzés volt sugárzó egyéniségének a környezetében tartózkodni. 1983-ban hallottam róla elõször, amikor a Szabad Európa rádióban részleteket olvastunk fel Keserû Ifjúság címû visszaemlékezésébõl. Ezeket a mûsorokat igyekeztem magnóra venni. Az elhangzottaknak is szerepe volt abban, hogy történészként, kutatásaim középpontjában, a Szovjetunióba hurcolt magyarok története feltárásra került. A ’80-as évek végén személyesen is találkozhattam vele, meglátogathattam itt Nagykanizsán. Egy teljes napot töltöttünk el együtt a rendszerváltás hajnalán. Már akkor feltûnt kedvessége, segítõkészsége és még valami, amit egyáltalán nem vártam: derûs életszemlélete. Tulajdonképpen szomorú, megkeseredett, testileg-lelkileg megrokkant embernek kellett volna lennie. Ez lett volna a normális reakció mindazokra a szenvedésekre, amelyeken élete során átment.”
Majd a történész felsorolta életútjának stációit az örökös szibériai számûzetésig. – Végül 1953 decemberében jöhetett haza Magyarországra – folytatta. De a visszatérés, akárcsak a többi fogolynak, neki is hatalmas megpróbáltatást jelentett. Másodosztályú állampolgárok lettek, és a kint látottakról nem is beszéltek. A GULAG-túlélõkre itthon rejtõzködõ élet várt. Ezen a tényen semmit sem változtatott az, hogy sokukat, mint ahogy Rózsás Jánost is a Szovjetunió Legfelsõbb Bírósága késõbb bûncselekmény hiányában rehabilitálta.
„Pozitív életszemlélete mély istenhitébõl származott. Mint visszaemlékezésében maga is többször utalt rá, ez a hit segítette át minden megpróbáltatáson, tartott távol tõle mindenféle gyûlölködést, bosszút. Sosem hallottam vádaskodni, szitkozódni. Gyakran beszélt a kommunizmus bûneirõl, de az orosz embereket becsülte, szerette. Történelemórákat tartott, rendíthetetlenül írt, szervezett, és fellépett minden adandó fórumon. Az igazságfeltáró munkát, küldetést, most nekünk kell folytatnunk – hangsúlyozta a történész. A feladat nem könnyû, sokan vannak jórészt az ország határain kívül, akik kitörölnék a történelembõl a kommunista rendszer bûneit. Nem szabad hagynunk, hogy ez így legyen. Azért jöttünk össze, hogy végsõ búcsút vegyünk Rózsás Jánostól, de valójában, hitünk szerint nem vesztettük el õt. Egy közbenjáróra tettünk szert, aki most már a jó Isten közelében küzd Magyarországért, sorstársaiért, és értünk.”
„Megható és felemelõ érzés számomra, hogy egy igazi magyar, vitéz Rózsás János koporsójánál szólhatok. Drága János bátyám! – e szavakkal kezdte beszédét vitéz Kiss Bódog Zoltán, majd megkérve a gyászszertartás résztvevõit, közösen elmondták a Magyar Hiszekegy szövegét: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”
Igen. Ez a lelkület és szellemiség, a Trianonban keresztre feszített Magyarország minden hû polgárát áthatotta, és ma is áthatja. Sajnos megosztottságunkban ma sokkal aktuálisabb, mint akkor, amikor megfogalmazódott. Olyan bátor, kikezdhetetlen krónikás voltál, aki már életében átlépett a jövõbe, és halála elõtt hõssé magasztosult. A POFOSZ és a Vitézi Rend tagjai nevében ígérem, hogy drága emléked gondozzuk, és élõ hagyományként életmûvedet folytatjuk.”
Végezetül Mindszenty József bíboros szavaival búcsúzott el Rózsás Jánostól: „…hiszek a szeretet végsõ gyõzelmében, és hittel hirdetem: a mi eszményünk olyan Magyarország, amelynek alapja a valláserkölcs, támasza a nemzeti érzés, fiai és leányai hívõk és magyarok…” Ezért küzdve, és ebben reménykedve búcsúzom tõled.
Miha Tamásné az ifjúkor éveit idézte fel búcsúzásként: – Megrendülve állunk itt ravatalod elõtt. Nagyon fogsz hiányozni. Hiányozni fog bölcsességed, józanságod és kedvességed. A Rozgonyi Polgári Kör és Egylet mindig nagy családod volt. Annak tekintettél minket, és a Rozgonyi Polgári Egylet nyújtotta neked azt a feloldozást, amit a viszontagságaid okoztak életedben. Ezért mi hálásak vagyunk a sorsnak, hogy megadhattuk neked. Most búcsúzunk tõled. Búcsúzik a gyermekkor, a Csengery utca, búcsúzik a Kenedi udvar, búcsúzik a Potyli part, és a nagy Csanádi, a hatalmas szánkópálya. Mi is fájó szívvel búcsúzunk, de minden összejövetelen ott leszel velünk tovább. Együtt valljuk Kosztolányival: „Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.” Nyugodjál békében!
Székelyföld zászlaját a koporsóra helyezve 86 szóban emlékezett mindannyiuk János bácsijára az Erdélybõl érkezett vitéz Benkõ Emõke.
„Búcsúzom, Székely törzsed nevében. Nyolcvanhat éved nyolcvanhat tiszta magyar igéjével. Utoljára Erdélyországban jártál, önzetlen baráti segítséggel… Ezen az „istenáldotta földön, mely akkor is magyar, a miénk, ha még idegen megszállás alatt is sínylõdnek Székely testvéreink.” Itt, a Kis-Somlyó szent hegyére lebocsátott Égi lajtorján felemelkedve, Csaba királyfi csillagösvényén már vártak Rád az égi seregek: a Napba Öltözött Asszony, Babba Mária népe, a Hármas Halom oltára köré zarándokolt milliók hívó serege. Az ezeréves határon innen és túl…
Most velük örvendezel az Örök Boldogság Honában. És együtt imádkozunk: „Csíksomlyói Segítõ Szûz Mária, Könyörögj érettünk!”
Orbán Viktor miniszterelnök levelét Dékány Beatrix olvasta fel:
A XX. század totalitárius rendszerei rámutattak arra, hogy létezik egy veszély, melynek létérõl elõtte senki sem tudott: az emlékezet eltüntetése – figyelmeztet a híres bolgár származású gondolkodó, Tzvetan Todorov „A rossz emlékezete, a jó kísértése” címû könyvében. A cél elérésére minden módszer megfelelt a külföldi rádióadók zavarásától, hallgatásának tiltásától kezdve archívumok, dokumentumtárak megsemmisítésén keresztül a Szolovki-szigetek kényszermunkatáboraiból felszálló sirályok lelövéséig, hogy ne vihessenek hírt a világnak a fogvatartottakról.
Történelmük legdicsõségesebb fejezetének képzelték azt, amelyet szándékaik szerint soha meg nem írtak, és soha nem is fognak. Jól tudjuk: a bátraknak, a hõseinknek köszönhetõen nem így történt. Rózsás János a Gulag szörnyûségeinek – az egyetemes történettudománynak fontos forrásanyagot jelentõ – kutatásáért, tapasztalatainak emlékiratokban való megörökítéséért, példaértékû életútja elismeréseként vehette át 2011 augusztusában a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.
Élete bár befejezõdött, de nem szûnt meg, meghalt, de nem semmisült meg. Elvesztése felett érzett fájdalmunkat csupán az csillapítja, hogy embersége velünk marad, és valamennyiünknek, akik elítéljük a XX. századi totalitárius rezsimek mindkét fajtáját: a nemzeti és a nemzetközi szocializmust, erkölcsi kötelessége emlékezni és emlékeztetni rá, szellemi hagyatékát ápolni. Istennek köszönjük, hogy a miénk volt, és az is maradt, mert aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.
Engedjék meg, hogy mély együttérzésemet fejezzem ki a gyászoló család minden tagjának!

És eljött a végsõ búcsúzás ideje. Búcsúzott tõle három gyermeke: Antal, László és Magdolna. Unokái: András, Anna; Anna és Mathieu, öccse József, valamint a rokonok, ismerõsök és a barátok sokasága.
 

B.E.

További képek a galériában.