„Ismertem egyszer egy kisleányt. Talán te is ismerted, te is, meg te is…” A népszerû írónõ, Tutsek Anna legismertebb ifjúsági regényének gondolatai kavarogtak bennem, amikor szemben ült velem Szász Mónika, akit, bevallom, korábban nem ismertem. Ám mégis úgy éreztem, találkoztam már vele, de aztán rájöttem: nem pont a 20 éves miklósfai hölggyel, hanem olyan, hozzá hasonló nõkkel, akik szintén súlyproblémákkal küszködnek. Ennek ellenére Mónika mégis boldog, mosolyog, sõt, mi több: nem fél megmutatni a külsõ szépségét a világnak, ízléses, mûvészi fotókon keresztül. Hiszen nem a kövérség a taszító – hanem azok az emberek, akik torz tükröt tartanak eme fiatal lány, és sok ezer sorstársa elé, akiket nem konfekcióméretû, standard testtel áldott (vagy átkozott) meg az élet…

Lehet, hogy ezen nõk látszólagos szépsége ínyencség másoknak, bár, ha közhellyel kívánnék élni, a dekoratív csomagolás ellenére lehet „almás” a beltartalom, viszont fordítva is igaz: ha kívül nincs is Aphrodité-ábrázata egy lánynak, attól még a belsõje lehet annyira csodálatos, mely kompenzálja azt, amit a sors egyik kezével szûken mért…
Mielõtt megérkeztem volna a beszélgetésünknek otthont adó cukrászdába, felkészültem arra, biztos egy szomorú, önmagával elégedetlen lánnyal fogok találkozni, noha elõtte már láttam róla fényképeket, amiken majd’ kicsattan a boldogságtól és az önbizalomtól. Szász Mónika azonban megcáfolta félelmeimet. Még a szeme is mosolygott – az egész lényérõl nem is beszélve – amikor próbáltam feltérképezni belsõ énjét. Mert külcsíne láthatóan elbûvölõ, sugárzó. S valóban szép, még akkor is, ha ez a fogalom szubjektív. Ezt már mások is észrevették. Olyanok, akik mindezt elismeréssel jutalmazták. A Miss Dundi és Dögös Szépségversenyen, ahol a miklósfai lány az élbolyban végzett. Pedig ott nem a belsõ szépségével kellett tündökölnie: hanem – harmóniába és lágyságba öltöztetett – szépségével.
„Én is szép vagyok, a plusz kilóim ellenére is. Még ha sokan nem is így gondolják, én elfogadom/elfogadtam magam. Nem akarok modellalkatot, ugyanis mindezért kínoznom kellene a testem, sõt, talán még a lelkem is. 90 kg vagyok, ami lehet, az orvosi szakkönyvek szerint sok (k), ám ép testemben tud csak lakozni ép lelkem… S elõfordulhat, hogy a diéta, a néhány mínusz kiló elvenne belõlem mást is – a zsír mellett – ami engem teljessé tesz. Persze, azért ezt nem mindig gondoltam így” – kezdte a beszélgetést az emberek felé nyitott, barátságos szemléletben élõ Szász Mónika.
– A kövér szóra a magyar nyelv találékony szinonimákat tálal. Duci, dödös, dagi, molett, nagydarab vagy a divatos teltkarcsú kifejezést. Nem is tudom igaziból megragadni azt a jelzõt, amellyel megkérdezhetném – sértésektõl mentesen – hogy mindig is „nagyobb mérettel” rendelkeztél az áltagosnál?
– Igen – mondja félszegségemen nevetve. – Persze, volt idõ, hogy ez bántott, aztán az élet mindig dobott elém olyan dolgokat, amik jobban fájtak, mint a plusz súlyom. Ám próbáltam azért harcolni ez ellen, igaz, nem sokáig. Mert ez a „meccs” már a rajtnál eldõlt. Sosem leszek manöken-alkatú, de attól még lehetek boldog. Ahogy az is vagyok. Talán a súlyomba van ágyazva a felhõtlen öröm minden mozaikdarabja. Persze, ehhez kellett az is, hogy szerelmes legyek és viszont szeressenek. Ez az érzés elvonta a figyelmemet arról, hogy a feleslegemre koncentráljak.
– A boldogság is hizlal, tartja a mondás. Ez rád is igaz (volt), amikor négy éve találkoztál a szerelmeddel, akivel a mai napig együtt vagy?
– A szerelem sok erõt ad, ez tény. 16 évesen, amikor megismertem a „másik felem”, elkezdtem – még jobb ízûen – enni, noha addig volt olyan, hogy sanyargattam a testem ilyen-olyan fogyókúrával. Aztán találkoztam valakivel, aki elfogadott és megszeretett így is. Neki én vagyok a szép, nekem pedig õ az unikum, a C-vitamin a mindennapokban. A lélekdonor,aki elõtt nem kell szégyellnem magam. Igaz, amúgy sem vagyok magamba forduló, szorongó típus…
– Ha mégis, akkor a kamera mindezt levetkõzteti, ugye? Ugorjunk akkor egy „nagyot” az évek számát tekintve túl fiatal, átélt, megélt esztendõid tükrében. Hogyan s mikor jött az életedbe a másik nagy „szerelem”, a modellkedés?
– Éppen egyik érzelmi-magánéleti viharom korszakában, még másfél évvel ezelõtt. Akkor egy barátom, Turi István, aki fényképezõgépével mûvészi módon rögzít és láttat mindent, mindenkit, kért fel arra – az Ég tudja, miért – hogy hadd „lõjön” rólam pár felvételt. Gondoltam, jó hecc, idõtöltés lesz ez nekem, ám a végeredményben magam sem hittem.
– Elkészültek az elsõ fotók. Milyen érzés volt szembesülnöd a saját „tükörképeddel”?
– Miután megláttam a fényképeket, olyan volt, mintha tükröt tartott volna elém a külvilág, de ezúttal nem torz tükröt. Szépnek láttam magamat, olyannak, amilyennek talán soha. Bár ezt az „átváltozásomat” – mint „hernyóból pillangó” már akkor is éreztem, amikor farkasszemet néztem István kamerájával… Levetkõztem a gátlásaimat, és fejet hajtottam a sors elõtt, s beláttam: én is szép vagyok.
– Az önmagaddal való megelégedésed követte a Budapesten idén lezajlott szépségverseny?
– Mondhatni így is, bár elõtte még Turi István, aki mára már személyes „fotósnagykövetemmé” avanzsált, fényképezett engem, minden szögbõl, minden formában. Viccet félretéve, ezek a felvételek portré- és egész alakos fényképek voltak. Ám minden fotózás, kattintás úgy hatott rám, mint egyfajta dopping. De nem káros, hanem léleképítõ szenvedély – ezzé vált nálam az amatõr modell –lét. Aztán egy közösségi oldalon olvastam a Miss Dundi és Dögös Szépségversenyrõl, és belevágtam. Nem is maga a verseny, hanem az ott kapott megerõsítés adott löketet, jobban, mint egy mámort adó csoki a mindennapokhoz. Elõkelõ helyezéssel, szép eredménnyel végeztem, de a legfontosabb: visszajelzést, megerõsítést kaptam és erõt a folytatáshoz. Mert a közeljövõben szintén készülök egy hasonló jellegû megmérettetésre: végezzek ott akárhol, akár a dobogósok, akár a sereghajtók között, tudom, hogy nem vesztettem. Hiszen megtanultam magamat elfogadni, és ami a legfontosabb: elfogadtatni.
– A pozitív életszemléleted akkor is átragyog a mindennapokba, amikor épp nem fotóznak? Egyáltalán milyen világ vesz körül, amikor nem a fényképész kamerája teremt körülötted aurát, és egy más bolygót?
– Imádom a gyermekeket. Persze, sokan mondják ezt, de számomra az õszinte, tiszta szeretetet õk nyújtják, ahogy én is nekik. Különösen a beteg gyerekek, akikkel foglalkozni szeretnék. Ilyen vonalon tanulok jelenleg is, de amíg a tudásom bõvítem, tapasztalatot szerzek, a tiszta érzés feléjük pedig már alapjáraton adott. Azért egyelõre (még) a párommal nem tervezünk családot, hiszen túl fiatalok vagyunk, az élet pedig oszthat nekünk – együtt vagy külön –más „lapokat” is…
– Most az újságírói szememet használom kamerának. Olyan objektívvel, amely a belsõdbe is lát. S ha jól leselkedik, terveket, álmokat fedez fel benned.
– Igen, ahogy mondod. Izgalommal készülök a pár hónap múlva megrendezendõ szépségversenyre, valamint, a Petõ Intézetbe szeretnék felvételt nyerni, hogy leendõ hivatásomhoz, a sérült kicsik mentorálásához, gondozásához mindent megtanulhassak, szakmailag is, hiszen az emberi, emocionális töltetem már amúgy is megvan mindehhez. Azonban tudom, a jövõ még sok mindent – rosszat, jót egyaránt – ad majd még nekem. Ám, én állok elébe: masszív karosszériával (testtel), erõs lélekkel, s összetörhetetlen szívvel, igazi idõtálló „motorral”.
Szabó Zsófi