Janzsó Antal címzetes igazgató november elején töltötte be 70. életévét, beszélgetésünk apropójául ez szolgált, valamint a mindig aktív, termékeny, példamutató és tiszteletre méltó életpályája.

– Több mint egy éve vehette át a pedagógiai pályán eltöltött ötven év elismeréseként az aranydiplomát. Hova járt tanítóképzõbe és milyen útravalót adtak Önnek az iskolái?
– Kanizsához közel, Garaboncon születtem, ahol elvégeztem az általános iskolát. A közelségbõl az következett volna, hogy középiskolába Nagykanizsára jelentkezem, azonban a nyolcadik osztály után, 1956 szeptemberében a kaposvári tanítóképzõbe felvételiztem. A mi évfolyamunk volt az utolsó, melynek megadatott, hogy az általános iskolát követõen egybõl a tanítóképzõt kezdhettük, ahova három megyébõl érkeztek diákok. Középiskolásként joggal nézhettünk fel a tanárainkra. Igazi példaképek voltak számunkra. Az intézmény igazgatója, Steiner Mátyás és osztályfõnökünk, Dr. Belyei László, halálukig figyelemmel kísérték életutunkat.

A tanítóképzõben a négy osztály elvégzése után érettségiztünk. Ezt követõen kellett teljesítenünk az egy éves gyakorlatot, amely képesítõ vizsgával zárult. Ezt követõen kaptuk meg a tanítói oklevelet is. Mindennek már ötven éve.
Ezután egy nagyon szigorú felvételi vizsga eredményeként Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem történelem-földrajz szakán folytathattam tanulmányaimat. Abban az idõszakban csak itt indították ezt a szakpárosítást, így ez az évfolyam az egész országból verbuválódott.
Nagy szerencsém volt iskoláimmal. Minden intézményben sokszínû és sok értéket hordozó csoport tagja lehettem. Össze tudtam hasonlítani a saját eddigi létemet, tudásomat és kíváncsiságomat másokéval, amely nagyon színes és tanulásra inspiráló helyzetet teremtett. Boldog diákévek voltak. Amikor találkozunk, bizony van mire emlékeznünk.
– A családja hogy fogadta döntéseit, hogy otthagyja a szülõi házat? Támogatták a továbbtanulásban?
– Igen, támogattak. Szerencsém volt, szeretetteljes családi légkörben nõttem fel. Egy házban élhettem a nagyszüleimmel, a szüleimmel és két testvéremmel. Megtanultuk, hogy mi a becsület, a tisztesség, az elvégzett munka fontossága, a másikra való odafigyelés, és természetesen azt is, hogy mit jelent a kötelesség. A másik oldalról pedig a lemondást is megtapasztaltuk, hiszen kiskorunktól kezdve – sokszor a játékot is félretéve – dolgoznunk kellett. Szüleink gazdálkodók voltak, de mégis azt mondták, ha képesek vagyunk tanulni, akkor tessék egyetemre menni. Ezt nekik kellett felismerni, és erre bátorítani bennünket. Gyakran eszembe jut, hogy milyen szerencsénk volt, szerettek, féltettek és követeltek egyidejûleg.
– Az egyetem után, 1968-ban került a mostani Cserháti Sándor Mûszaki Szakképzõ Iskolába tanárként, majd 1977-ben ennek igazgatója lett és túlzás nélkül állítható, hogy a semmibõl építették fel a gépészeti szakközépiskolát. Mesélne errõl a gyökeres változásról, melynek köszönhetõen országosan elismert intézménnyé fejlõdtek?
– Úgy hozta a sors, hogy az egyetem után elõször egy rövid ideig a kollégiumban dolgoztam az akkori felsõfokú technikumban, majd az igazgatói hivatal vezetését bízták rám, valamint megválasztottak szakszervezeti titkárnak is.
1976 decemberében szomorúan vettük tudomásul, hogy kifutó rendszerrel megszûnik a fõiskola. Ezzel egy idõben a város vezetése felismerte, hogy Nagykanizsának szüksége van egy gépészeti szakközépiskolára. 1977-ben kineveztek igazgatónak. Némi túlzással azt lehet mondani, a semmibõl kellett teremteni egy új világot: a négy növénytermesztõ-állattenyésztõ osztályból egy 16 osztályos mûszaki szakközépiskolát kellett létrehozni. Ehhez nagy segítséget kaptam a régi és az újonnan felvett kollégáktól, a megyei és városi vezetéstõl, a gazdálkodó szervezetektõl és a szülõktõl.
1978-ban bevezették a szakmunkások szakközépiskoláját, mely azt jelentette, hogy a végzõsök szakmunkás bizonyítványt és érettségit is kaptak. Ezzel indult a Cserhátiban a mûszaki szakképzés: géplakatos, növénytermesztõ gépész, állattartó telepi gépész tanügyi dokumentumok alapján. Jelentõs lépésnek számított, hogy a 80-as évek végén újraindították a technikusképzést.
Intézményünk szakmai tekintélyét és társadalmi elismertségét az is növelte, hogy két-három évente mûszakilag igényesebb szakokon indult el a képzés, melynek a technikai hátterét is sikerült folyamatosan biztosítani. Ekkor vezettük be az osztrák rendszerû számítástechnika-gyártástechnológia képzést is – a tanulók osztrák vizsgabizottság elõtt is számot adtak tudásukról. A sikeres vizsga eredményeként német nyelvû technikus oklevelet is kaptak. Egyetemeink ezt felsõfokú nyelvvizsgaként ismerték el. Ennek a sornak az a mechatronika, robottechnika lett a vége, mely máig a gépészképzés egyik csúcsterülete. Az elektronikai képzés indítását és feltételrendszerét a Világbanki programhoz történõ csatlakozásunk biztosította.
A 1990-es évek közepén elindítottuk a Cserhátiban a Miskolci Egyetem kihelyezett fõiskolai karát valamint a Gábor Dénes Informatikai Fõiskolának is képzési helyévé váltunk.
A 90-es évek közepére országosan ismert és elismert intézmény lettünk. Az 1994-95. év tanévnyitóján Göncz Árpád köztársasági elnök úr az alábbiakat mondta iskolánkról: „A CSERI egy teljesen modern, rugalmas, alkalmazkodóképes tudást adó iskola. Ezt a tanintézetet mindig az jellemezte, hogy elébe ment az idõnek, az országban is egyedülálló szerkezettel mûködik, olyan tudást adnak itt, amin többféle pálya felé nyitottá teszi a diákokat.”
– Mi az ön pedagógiai hitvallása?
– Nincs olyan, amely egyetlen gondolathoz kötõdhetne. Rendezõ elv viszont nagyon sok van. Ezek közül a legfontosabb: a pedagógus pálya nem foglalkozás, hanem hivatás, a vezetés pedig nem öncélú hatalom, hanem szolgálat.
– Hogy telnek a nyugdíjas évei?
–Még csak hónapok. 2004-ben köszöntem el a Cserhátitól, aztán pedig négy évig a Pannon Középiskolának voltam igazgató-helyettese, majd igazgatója. Ezt követõen pedig, amikor 2008-ban Nagykanizsán is megalakult a Térségi Integrált Szakképzõ Központ (TISZK), a pénzügyi feltételek rendelkezésre állásáért felelõs vezetõi feladatok ellátására kértek fel. Megbízatásom a törvényi változások miatt 2012. január 31-én járt le. De a kezdeményezésemre indult kiemelt TISZK-es rendezvények, mint például a Magyar Tudomány Ünnepe, vagy a Szakképzési Akadémia szervezésében, lebonyolításában továbbra is részt veszek.
Változatlanul tagja vagyok a Magyar Szakképzési Társaságnak és a Gazdálkodási Tudományos Társaságok Szövetsége elnökségének.
Természetesen örülök annak, hogy szakmai feladataim csökkenésével végre több idõt tudok tölteni családtagjaimmal.
Igazgató úr értékes munkáját rengeteg elismeréssel méltatták: magáénak tudhatja a Munkaügyi, a Földmûvelési és az Oktatási Minisztérium dicsérõ oklevelét, a Magyar Szakképzési Társaság Szakképzésért díját, továbbá átvehette a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetést is.
A Nagykanizsai Kreatív Klub az Év Kreatív Emberének választotta, városunk önkormányzatától pedig a Nagykanizsa Oktatásáért díjat vehette át. Mégis azt vallja, a legnagyobb elismerés azt tudni, érzékelni, hogy tanítványaik jól teljesítenek az egyetemeken, a fõiskolákon és a munkahelyeken, hogy büszkék alma materükre, hogy a városban mozogva szinte minden pillanatban találkozik szülõkkel, az „öreg” diákokkal és boldogan idézik fel közös CSERI-s élményeiket. Külön öröm és meglepetés volt számára, hogy az iskolavezetés és a kollégák egy csoportja megemlékezett 70. születésnapjáról. Az ünnepségen felelevenítették élményeiket, közös küzdelmeiket és azon meggyõzõdésüket és hitüket, hogy CSERI nemcsak volt, van, de lesz is!
Varga Mónika