Az immár harmadik alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakáján Száraz Csilla igazgató köszöntötte a Thúry György Múzeum inka-udvarrá alakult három oldalról épületekkel körbezárt terét benépesítõ felnõtt- és gyermek kincskeresõket, kézmûveseket, inka fejdíszkészítõket, szövõket, pánsíp faragókat. A múzeum e különleges ünnepe nagyon jól sikerült. Éjfél után két órakor zárták be a kapukat, és több mint kétezer-négyszázan keresték fel a programokat melyekkel az idei szentivánéjt is igyekeztek emlékezetessé tenni.

Újjászületett õfelsége a Nap

Valaha az embernek két ünnepe volt – kezdte Száraz Csilla igazgató az Inka-udvar megnyitásán. Télen a leghosszabb éjszaka vége, nyáron a leghosszabb világosság nappala. A legtöbb fény és a legkevesebb sötétség idejét, az év legrövidebb éjszakáját õsidõk óta minden nép számon tartotta, virrasztással és tûzgyújtással ünnepelte.
Szentivánéj titokzatos értelmû és hatású népi virrasztás: a fény, az élet, a szerelem, a termékenység ünnepe. Még a 20. században is a határban rakott nagy tûz mellett töltötte az éjszakát az egész falu énekkel, szertartásos táncokkal ünnepelve az élet diadalát. Európa számos vidékén napjainkban is él a nyárközépi tûzgyújtás szokása. Bár a nyári napforduló tûzünnepét már évszázadok óta Szent Iván napjának elõestéjén tartják, éppen ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít. Kétségtelen tény azonban, hogy a ma is élõ szokás a kereszténységet messze megelõzõ korokból ered.
Amikor az ember még mágikus összhangban élt a természettel, a nyárközépi tûzgyújtással minden bizonnyal a napot próbálta támogatni a sötétséggel vívott harcában. A régi korok emberei a tüzet – gyakorlati haszna mellett – a világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintették.
Június 21-én este a Nap fiaié, az inkáké a fõszerep a múzeumban. Véletlen egybeesés, de az inka kalendárium szerint is ezen a napon tartják a Nap ünnepét, az Inti Raymit. Mottónknak is ezt választottuk: Capac inti illarymin! Újjászületett õfelsége a Nap!
– Nehéz volt választani a jobbnál jobb programok közül. Míg a Nagykanizsai Amatõr Csillagász Egyesület bemutatója folyamatosan zajlott, a Los Andinos Együttes zenélt, a gyerekek nagy átéléssel indián totemállatokat és címerállatokat vágtak, hajtogattak papírból szorgalmasan. A legkisebbek homokvárat építettek és indián társasjátékkal ismerkedtek. A Városi Könyvtár inka olvasósátorral, mozgókönyvtári szolgáltatásokkal várta az olvasókat. Az izgalmakkal teli Kincskeresõ kalandtúra eredményhirdetése közel huszonkét órakor fejezõdött be hangulatos fáklyafényben, s máris egy új program vette kezdetét.

A Nap fiai egykor és ma. Az inkák tündöklése és bukása

A fenti címmel jelzett idõszaki kiállítást szintén Száraz Csilla múzeumigazgató ajánlott a közönségnek:
– Kiállításunk és egész esténk programja Dél-Amerikába kalauzol el bennünket, egy távoli földrész civilizációjának fejlõdését bemutatva.
Az egykori inka civilizáció örökségével és annak késõi utódaival való megismerkedésre nyit újabb távlatokat. A kerámiák, textilek, használati vagy kultikus eszközök egy távoli világ elmúlt idõszakának gondolatvilágát, ábrázolásmódját, hiedelemrendszerét tükrözik. Megjelenítésük, megformálásuk bizonyítja technikai ismereteiket és nem utolsó sorban kézügyességüket.
A kiállításnak helytörténeti jelentõsége is van – hangsúlyozta, hiszen a bemutatott kerámiaanyagot a nagykanizsai születésû szobrászmûvész, Õsze András hagyta szülõvárosa múzeumára. Õsze András 1962-ben költözött Peruba, ahol a mûvészeti akadémián tanított. Peruban vásárolta azokat a tárgyakat, melyeket késõbb a Thúry György Múzeumnak ajándékozott. A féltve õrzött régészeti leleteink tavaly a Szépmûvészeti Múzeum nagy volumenû inka tárlatán is bemutatásra kerültek.
Kiállításunk Õsze András archaikus dél-amerikai gyûjteménye mellett Boglár Lajos néprajzkutató, a kulturális antropológia magyarországi alapítójának a tatai Kuni Domokos Múzeumban õrzött, döntõen Brazíliában végzett gyûjtéseibõl származó, anyagot vonultatja fel. A tárlat harmadik elemét a folyosón és az elsõ teremben kiállított színes fotók adják, melyek az 1992-tõl 1997-ig tartó kutatás során készültek Peruban és Bolíviában. Készítõje Varga András a szegedi Móra Ferenc Múzeum kulturális antropológusa, a jelen kiállítás megálmodója. Varga András a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársával, Gyarmati Jánossal a perui Tucume mellett található piramismezõn végzett kutatásokat, majd a bolíviai Cochabamba-völgyben régészeti, természet földrajzi és kulturális antropológiai megfigyeléseket. Ekkor készültek a gyönyörû fotók.
A három forrásból származó anyag jól illeszkedik egymáshoz – magyarázta az igazgatónõ. Bemutatja az egykori inka civilizáció régészeti leleteit, és a fotókon a magukat az inkák leszármazottainak valló mai perui indiánokat. Boglár Lajos 20. században gyûjtött brazíliai anyaga pedig azt bizonyítja, hogy míg az egykori inka társadalom a régi hagyományokon alapulva folyamatosan megújult, addig néhány száz kilométerre tõlük a brazíliai indián törzsek a mai napig õskori eszközöket használnak. Épp a napokban hallhattuk a híradásokban, hogy Brazíliában újabb ez idáig ismeretlen, õskori körülmények között élõ törzset fedeztek fel. Ezzel szemben az inkák és közvetlen elõdeik valódi civilizációt hoztak létre, városközpontjaikban éltek, építményeik, templomaik lenyûgöznek ma is minket, melyek közül elég csak a mindannyiunk számára fogalommá vált Macsu Picsut említeni.
Hogy honnan ered a perui lakosság, az éppen olyan megfejthetetlen titok, mint magának az amerikai kontinensnek a benépesülése. Õslénytani és régészeti adatok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az Andok elsõ lakói a Panama földszoros és a mai Kolumbia felõl érkeztek. Már ie. 6000 körül növényeket kezdtek termeszteni, ezzel megjelent a földmûvelés kezdetleges formája, majd az állattenyésztés is elterjedt. Kukorica, dinnye, lopótök, bab, burgonya, paradicsom a termesztett növények repertoárja. Ie. 2500 körül terjedt el az Andok népei között a gyapot termesztése, ami a szõttesek legfontosabb alapanyaga lett. A kerámiamûvesség mellett a szövés a legrégibb és az egyik legfontosabb kifejezési formává vált a perui civilizációk körében. Ie. 2700 után épültek az elsõ templomok és közösségi épületek. Ezeket kõbõl és szárított vályogtéglából építették monumentálisra. Már az épületekbõl is sugárzik a központosított hatalom, a fejlett, tagolt társadalmi struktúra, melynek élén az uralkodó az Inka áll, aki magának a legfényesebb égitestnek, a Napnak a fia. Innen kiállításunk címe is: A Nap fiai egykor és ma. A kiállításban látható emberábrázolásos edények is a tagolt társadalomra utalnak. Egy-egy edény képes mitológiai lexikon. Hibrid és gyakran rémisztõ alakokat ábrázol. A fazekasok a kerámiákon megformálták az állatok és növények képmását. A kukoricát például félelmetes szörnyszerû alakként személyesítették meg az edényeken.
A templomként szolgáló, magas piramisszerû építmények körül az egyszerû nép apró házakban lakott, a föld termésébõl élt, kézmûvességgel vagy halászattal foglalkozott és a közeli völgyek lakosságával kereskedett. Az Inka Birodalom 1438-ig virágzott, amikor a spanyol hódításnak esett áldozatul.
A kiállítás a múlt és a jelen Peruját mutatja be. Az elsõ teremben az ásatásokon készült fotókon és a maketteken bemutatott kõépületek után egy „valódi” épület belsejében, útvesztõjében szemlélhetjük meg a régészeti leleteket. Idõutazás ez, melynek végén, a múzeum folyósólyán a jelen kor indiánjai között barangolhatunk.

B.E.