70 évvel ezelõtt, 1943 márciusában a tönkrevert 2. magyar hadsereg maradékával együtt hazaérkezett a „lapátos hadsereg”, azaz a munkaszolgálatra kötelezett magyarok – szó szerint – néhány túlélõje is. Jelen tanulmányomban csak egy felületes, laikusoknak is jól „emészthetõ” betekintést próbálok nyújtani a „muszosok” kálváriájába, és ismertetni kívánom az ellenük elkövetett számtalan bûntett felelõseinek elsõ népbírósági perét is. A fõkolomposok elszámoltatásáról a következõ tanulmányomban kívánok majd beszámolni.

BALJÓS ÁRNYAK…

A honvédelemrõl szóló 1939. évi II. törvénycikk nagyobb horderejû volt, mint elõször azt látszani engedte. Így nyilatkozott errõl 1945. október 31. napján, a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági per 3. tárgyalási napján dr. Rassay Károly, akkor már, mint nyugállományú államtitkár, ügyvéd, aki aktív ellenzéki politikus volt Bárdossy miniszterelnöksége idején: „Az a közvélemény, amelyrõl én beszélek, annak nem volt módja arra, hogy valamit elsöpörjön. Az ország gúzsba lett kötve. (…) Hiszen az 1939: II. tc., a honvédelmi törvénycikk az, ahol elbukott ennek az országnak a teljes szabadsága. (…) Amikor elfogadta a parlament azt, hogy polgári egyének felett is katonai bíróság dönthessen, és olyan bûncselekményeket állapított meg, amely minden szabad megnyilatkozást lehetetlenné tesz, akkor ebben az országban, különösen háború alatt, igazi közvéleményrõl beszélni nem lehet.” (Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság elõtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991. 173. o.)
Az 1939. évi II. törvénycikk a „A honvédelemrõl” címet viselte és 235 § alkotta. A törvénycikk részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggõ kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselõház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezõen résztvegyen a haza védelmében.” Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékû felhatalmazást a 141. § -ban, amely kimondta, hogy „háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegetõ háborús veszély esetén” a kormány – kivételes hatalom alapján – „a fennálló törvényektõl eltérõ rendelkezéseket állapíthat meg.”

Elöljáróban – a Horthy-rendszer világáról – egynehány adalékot engedjen meg a Tisztelt Olvasó nekem.
Fontos megemlíteni a „numerus clausus”-t, vagyis az 1920. évi XXV. törvénycikket, amely az egyetemekre, jogakadémiákra való bejutást, beiskolázást összhangba kívánta hozni az „egyes népfajok” össznépességen belüli arányával. Vagyis itt másfél évtizeddel a nürnbergi zsidóellenes törvények elõtt beszélhetünk egy magyar zsidóellenes törvényrõl! E törvénnyel a keresztény középrétegek gyermekeinek továbbtanulási esélyeit akarták javítani a zsidó származású ifjúság rovására. De mivel a tehetõsebb zsidó családoknak természetesen módjukban állt a gyermekeiket külföldre küldeni, és ott taníttatni, ezért a numerus clausus igazából a zsidó népesség szegényebb rétegeit sújtotta. A törvény hatására az ország lakosságán belül mintegy 5% -os arányt kitevõ zsidóság gyermekeinek aránya az 1918 elõtti 30-35% -ról, 8-11% -ra csökkent a húszas évek elsõ felében.
A numerus clausus (Numerus Clausus = zárt szám) törvény egyik szellemi atyja Prohászka Ottokár volt. Európa elsõ faji, náci szellemû törvényével, az 1920. évi XXV. törvénycikkel, a hírhedt numerus clausussal hazánk dicsekedhet, melynek alapján tehát a ’magyarországi nemzetiségek és népfajok’ tagjai csak statisztikailag kimutatható létszámuk arányában vehettek részt a felsõoktatásban. E jogszabályt pedig Horthy Miklós kormányzása alatt, Teleki Pál miniszterelnöksége idején hozták. „Ez a törvény elsõnek ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlõségének és emancipációjának elvén” – állapítja meg a holokauszt kutatója, Schmidt Mária.
Dr. Fenesi Ferenc népügyésznek a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági büntetõperben elmondott vádbeszédében ez a tény, ez a törvény is felemlegetésre került, amikoris a népügyész a Horthy korszak elejét, a szegedi gondolatot a világfasizmus elõfutárának nevezte (Pritz Pál: i. m. 198. o.) A törvény faji jellegét tekintve Fenesi gondolatmenete, ha túlzásokat észre is vehetünk benne, némileg mindenképpen megalapozottnak tekinthetõ.

A most elmondottakhoz hasonlóan voltak szégyenteljesek a szidó honfitársainkat szó szerint is megbélyegzõ „zsidótörvények”, valamint az 1939. évi IV. illetve az 1942. évi XVI. törvénycikkek is, amelyek alapján pedig az ún. zsidóbirtokok elõször nyilvántartásba, majd pedig állami tulajdonba kerültek.
Illyés Gyulának a Puszták népe címû mûve is megpróbált betekintést nyújtani Horthy Magyarországába. Babits Mihály ezt írja a könyv hátlapján olvasható ajánlóban: „Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjából azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék, egy ismeretlen földrészrõl és lakóiról. Mintha felfedezõ utat tennék, amely annál inkább tele van számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülõföldem. Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez költõ kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent. A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve.” (Illyés Gyula: Puszták népe. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1991. A mû elõször 1936-ban jelent meg.)
„S most Illyés Gyula (ismét) arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sõt majdnem rabszolga. Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott, vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje, ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé, akit nem is lát soha.” — írja még Babits, 1936-ban. Azonban a Horthy-féle korszakról nemcsak az mondható el, hogy sok baloldali, szocialista, kommunista vagy bolsevista meggyõzõdésû – lelkületû ember életét és szabadságát vette el, de elvette a gondolat szabadságát, elvette a mai napig az egyik legnagyobb hatással bíró gondolatközlõ eszköz, a könyv szabadságát is. 1919. szeptember 20. napján a magyar fehérterror különítményesei közzétették „a közrendet és közbiztonságot veszélyeztetõ sajtótermékek beszolgáltatásáról” szóló rendeletet. Ekkor több bolsevista, kommunista és anarchista szerzõ – egyébként gyakran értékes – írásai mellett pótolhatatlan kordokumentumokat, valamint tudományos és szépirodalmi mûveket is megsemmisítésre ítéltek. 3 év múlva Olaszországban lobbant lángra a máglya, ahol a Duce hívei melegedtek a fasisztaellenes mûvek tüzénél. 1933. május 10. napján pedig a világ történelmének legismertebb könyvégetésére került sor az akkor már hitleri Németországban. Joseph Goebbels parancsára 20 ezernél is több könyvet égettek el a nemzetiszocialista diákok az SA és az SS közremûködésével, Németország – egyik – örök szégyeneként. Babits a következõ gondolatokat fogalmazta meg nem sokkal az események után. „Az idei magyar könyvnapot kevéssel elõzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betûnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítõ világmegváltását. Ha ennek a betû nem segít, vagy éppen ellene hat: pusztuljon a betû!” A berlini égetés után egyre-másra készültek a különbözõ tiltó-tiltott indexek, listák. Elsõsorban a fajilag nem megfelelõ írók mûveit írták lajstromba, de készült lista a fajilag nem megfelelõ tárgyú munkák szerzõirõl is. Olyan kiválóságokról van itt szó, mint Shakespeare, Byron, Chaplin, Walter Scott, Defoe, James Joyce. 1820-ban ezt írta Heinrich Heine: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek.” Igaza lett…

Az 1930-as évek elején, az egész világot megrengetõ gazdasági világválság idõszakában, Európában már csak 3 ország maradt, amelyek nem iktatták törvénybe a napi 8 órás munkaidõt: Albánia, Törökország és Magyarország. A munkáscsaládok kevéske jövedelmük 62 %-át költötték élelmiszerre, ami persze nem jelentett többet, mint a legszükségesebbeket: kenyeret, zsírt, tojást, krumplit, cukrot. Budapesten a munkáslakások 2/3 részében nem volt vezetékes víz és WC, ½ részében pedig még villany sem! A munkások gyermekei általában 4 évig jártak iskolába, esetleg a 6 elemit végezték el. Fõként írni, olvasni és számolni tanultak meg, majd a szerencsésebbek tanonciskolába, míg a többség a gyárakba és a földekre kényszerült, dolgozni. Egy korabeli leírásban hû képet festettek az átlagos magyar munkás életszínvonaláról, életmódjáról: „A háztömb legtöbb lakója soha nem volt színházban. Egy harmincöt éves munkásasszony, aki ötvennek látszik, és tizennégy éves kora óta dolgozik, még nem ismeri a hangosfilmet. Rádió alig van a háztömbben. A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, a színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú házak lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserûen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak.” (Képes Történelem: Míg megvalósul gyönyörû képességünk, a rend. A magyar munkásmozgalom története, 1918 – 1978. Írták Filyó Mihály, Kende János, Sipos Péter és Blaskovits János. A sorozatszerkesztõ F. Kemény Márta volt. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980. 61. o.)
Néhány gondolat a magyar könyvmegsemmisítésekrõl. Egy évtizeddel a nácik nagy könyvégetése után, Magyarországot is elérte ez a fajta – akkor már hivatalossá tett – barbarizmus (is). 1944-ben két jegyzékben, 243 magyar és 45 külföldi író mûvét küldték a „halálba” – a zúzómalmokba. A zsidó ember után a zsidó könyv, a zsidó gondolat, illetve a másként gondolkodók, a baloldaliak gondolatai is pusztulásra, halálra ítéltettek. A könyvmegsemmisítéseket a 10.800/1944. Me. rendeletben (aláírója Sztójay Döme), majd pedig a 11.300/1944. Me. rendeletben (aláírója Kolosváry-Borcsa Mihály) határozta el a horthysta vezetés. Kolosváry-Borcsa saját lapja, az uszító hangvételû „Függetlenség” 1944 júniusában adta hírül, hogy az Elsõ Magyar Kartonlemezgyár budapesti telephelyén lesz az elsõ ünnepélyes könyvmegsemmisítés. Kolosváry-Borcsa dobta be az elsõ, halálra ítélt könyvet a zúzógépbe. A „Harc” címû lap egyik száma is nagy fotóval jelentkezett, alatta: „Kolosváry-Borcsa Mihály bedobja a papírzúzóba Kiss József zsidó író könyvét” fõcímmel. Az elpusztításra ítélt mûvek külföldi szerzõi a teljesség igénye nélkül: Marx Károly, Ehrenburg, Feuchtwanger, Freud, Kisch, Maurois, Salten, Werfel, Stefan Zweig, Döblin, Heine, Proust. A hallgatásra ítélt magyar szerzõk között ott volt a „Nyugat nemzedékének” elsõként szót adó, a nagyváradi Holnap-antológiát szerkesztõ Antal Sándor, aztán Ady barátja, Bíró Lajos, továbbá Füst Milán, Gábor Andor, Hatvany Lajos, Lukács György, Molnár Ferenc, Osvát Ernõ, Kiss József, Somlyó Zoltán, Szomory Dezsõ, Zsolt Béla, Aszlányi Károly, Déry Tibor, Emõd Tamás, Heltai Jenõ, Karinthy Frigyes, Pap Károly, Radnóti Miklós, Vámbéry Rusztem, Zelk Zoltán és még sok más, kiváló magyar író. (Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 189 – 191. o.)

„Számontarthatják mit telefonoztam, S mikor, miért, kinek. Aktába írják, mirõl álmodoztam, S azt is, ki érti meg. És nem sejthetem mikor lesz elég ok, Elõkotorni azt a kartotékot, Mely jogomat sérti meg.” József Attilának, a Horthy-rendszert mindvégig jellemzõ, jog- és létbizonytalanság félelmi légkörét jól illusztráló gondolatait idézi ~ Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 437. o.

„…életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón és apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt. S mint hegyi fák ágaiból hajnalra kicsúszik az új ág, úgy belõlem is vadgalambhangu versekben csúszik ki érettük a sírás. (Tört elégia)” (Képes Történelem: i. m. 72. o.)

Radnóti Miklós emlékezett így Sallai Imrére és Fürst Sándorra. 1931. szeptember 20-án, a Budapesti Királyi Büntetõ Törvényszék elnöke kihirdette a rögtönbíráskodást a pár nappal azelõtt, szeptember 12 (13)-án történt biatorbágyi vasúti merénylet után. A kommunistákra terelt gyanú, mint ismeretes, alaptalan volt, de Horthyék számára egyszersmind „eredményes”, mert az 1932. június 15-én, a Kommunisták Magyarországi Pártja budapesti pártirodáján elfogott Sallai Imrét (magántisztviselõ, kommunista) és Fürst Sándort (tisztviselõ, kommunista, 1929-tõl a KMP titkárságának tagja) statáriális bíróság elé állíthatták, és 1932. július 29. napján ki is végezték õket. A Budapesti Büntetõtörvényszék, mint rögtönítélõ bíróság a B.XXXV. 8593/1932/3. számú ítéletével az állami és társadalmi rend erõszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bûntett elkövetésében mondta ki Sallaiékat bûnösnek. Velük együtt fogták el Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt is, õk azonban megmenekültek a bitótól, betudható ez a heves nemzetközi felháborodásnak (Kilián késõbb lengyel földön halt hõsi halált 1944 õszén, mint a fasiszták ellen küzdõ egyik ejtõernyõs magyar partizánegység vezetõje). A statáriális tárgyalás napján, 1932. július 29-én dr. Töreky Géza tanácselnök nem sokat fáradozott még az elõírt formalitások betartásán sem. A vádlottaknak megtiltotta, hogy elõzetesen – a tárgyalás elõtt – beszéljenek védõikkel, a védõknek pedig azt, hogy elõzetesen betekinthessenek az iratokba. Délután két óra elõtt néhány perccel dr. Töreky már ítéletet is hirdetett, a két vádlottat kötél általi halálra ítélte. A védõk által benyújtott kegyelmi kérelmet elutasították, és a halálos ítéleteket délután 5 órára már végre is hajtották. A Horthy-féle hatalom megelégedve vette tudomásul, hogy ezt a régóta nem használt intézményt – a statáriális, másnéven rögtönbíráskodást – most egyszeriben eredményesen lehetett bevetni a kommunisták ellen. A merénylõ személye, Matuska Szilveszter kevésbé volt már érdekes a regnáló hatalom számára.
Az ítélõbírák közül a háború után többen a népbíróság elé kerültek, úgymint dr. Méhes Ignác kúriai bíró, dr. Krayzell Miklós, dr. Paulay Gyula vagy dr. Pálffy Elek. A Sallai – Fürst ügyben a vádat képviselõ dr. Széchy István fõügyészhelyettes is a Budapesti Népbíróság elé került. De 1948-ban 8 évi fegyházbüntetésre ítélték a Sallai – Fürst per idején hivatalban volt igazságügyminisztert, dr. Zsitvay Tibort is.
Aztán tovább tágította e fajta rögtönbíráskodás körét a honvédelemrõl szóló 1939. évi II. tc. is. Az így sterilizált eljárási jog a második világégés elõtt már tág lehetõségeket biztosított a bírói önkénynek, és megszüntette a személyes szabadságnak az 1896. évi XXXIII. törvénycikkben – az akkor hatályos büntetõ perrendtartásban – körülírt formális biztosítékait is. (Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Második, bõvített kiadás. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 1996. 250. o.)
Ekkortájt a statáriális eljárás lefolytatásának módját a 8020/1939. M. E. sz. rendelet szabályozta. Ennek 13. §-a például emígy rendelkezett: a „tettestársak és bûnrészesek kipuhatolását is szem elõtt kell ugyan tartani, de emiatt a vádlottak ellen az ítélet meghozását elhalasztani nem szabad.” Annyit fontos ide még megemlíteni, hogy a rögtönítélõ bíróság az ügyész indítványához kötve ugyan nem volt, de vádelejtés esetében mégis megszüntetõ határozatot kellett hoznia.
Az 1939. évi II. tc. az imént elmondottakon kívül pedig felhatalmazást adott a kormánynak statárium hirdetésére a „civil” büntetõbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhetett el bármely bûntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belsõ rendjének megóvása végett elrettentõ példaadás szükséges.” (1939: II. tc. 221.§)

Itt jegyezném meg, hogy a mauthauseni koncentrációs táborból rögtön a háború befejezése után – Péter Gábor által – hazahozott dr. Domokos József, a késõbbi legfõbb államügyész egy nagyon alapos és tudományos, tényekkel alátámasztott tanulmányban bizonyította be, hogy a Horthy-féle Magyarország kormányainak a rögtönbíráskodás kihirdetésére hatályos parlamenti felhatalmazásuk nem volt, így az ennek ellenére meghozott statáriális halálos ítéletek és kivégzések emberek törvénytelen kivégzésének minõsülnek, és mint ilyenek – éppen ezért – a népbíróság (népbíráskodás) hatásköri – illetékességi körébe vonhatók. Ezen az alapon folytatták le a háború után például a Sallai – Fürst ügyben eljáró (ítélkezõ) bírák ellen a népbírósági büntetõeljárást. Dr. Domokos tanulmányában az 1923. február 10-i napot jelölte meg, ami után véleménye szerint már nem volt törvényes joga a kormánynak a rögtönbíráskodás meghirdetésére. (Errõl bõvebben lásd ~ Dr. Domokos József: Kivételes hatalom és rögtönbíráskodás a Horthy-uralom alatt. Budapest, 1946.)
A háború után elõször dr. Gálfalvy István fõvárosi népbírósági büntetõtanácsa kezdte tárgyalni a Sallai – Fürst ügyben résztvevõk büntetõügyét, aki a tárgyalást 1945 decemberének közepére tûzte ki (egyébként ugyanekkor kezdte tárgyalni a nyilas kormány igazságügyminiszterének, Budinszky Lászlónak az ügyét is). Érdemi tárgyalást dr. Gálfalvy nem tartott, mindössze elrendelte az 1932-es ügy iratainak a beszerzését, elutasította a vádlottak szabadlábra helyezés iránti kérelmét, majd – mivel korábban a Budapesti Királyi Büntetõtörvényszéken a vádlottakkal együtt dolgozott – elfogultsági kifogást jelentett be önmaga ellen. Az ügyet a Budapesti Népbíróság XVII-es tanácsára szignálták. A ténylegesen eljáró, új népbírósági tanács a vádlottak közül az ügyészt felmentette, a volt bírák pedig enyhe büntetéseket kaptak, és mindegyik vádlottat szabadlábra helyezte a népbíróság. A népügyész fellebbezése után a Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. december 18-án a tárgyalást „bizonytalan idõre” elnapolta. Másfél év múlva, 1948. június 15-én dr. Krayzell Miklóst 2 évi, dr. Méhes Ignácot és dr. Paulay Gyulát, valamint dr. Pálffy Eleket 3 év 6 hónapi, míg dr. Zsitvay Tibort pedig 8 évi fegyházbüntetésre ítélték, ekkor már jogerõsen.

Horthy országlásának „méltó” és rá jellemzõ befejezése volt a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlet, 1944. október 15. napján. Az átállás nem sikerült, mert elõkészítetlen, szervezetlen volt, az érintettek maguk is tétováztak, a nyilasok viszont cselekedtek. Összességében el kell mondani, hogy a magyar tisztek nem akartak a németek ellen harcolni. Féltek a szovjettõl, a kommunistáktól, a tisztikar féltette a jövõjét a Vörös Hadseregtõl. A magyar népnek pedig beleszólása – csakúgy, mint Horthy kormányzóságának 25 éve alatt – sajnos semmibe sem volt. Még Horthy kiugrást bejelentõ kiáltványa – ami 1944. október 15. napján, délután egy óra körül, a rádióban hangzott el – sem volt más, mint mentegetõzés, a felelõsség elhárítása. Idézet Horthy proklamációjából: „Ma már minden józanul gondolkodó ember elõtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelõs kormányzatok le kell, hogy vonják a következményeit, mert amint ezt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hûség oltárán. Történelmi felelõsségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elveszett háborúban szolgalelkûséggel, idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye elõtt megbecsülését. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetséget a maga részérõl velünk szemben már rég megszegte. Már hosszabb idõ óta a magyar hadseregnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a német birodalom vezére éppen a magyar haderõ visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe és ott közölte velem, hogy Magyarországot a német csapatok szállják meg és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejûleg az országba benyomult német politikai rendõrség is letartóztatott számos magyar állampolgárt. Közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült…”

Szálasi is kiadott egy proklamációt, helyesebben „hadparancsot” rögtön a hatalom átvétele után, de még szintén 1944. október 15. napján: „Szálasi Ferenc hadparancsa. Hadparancs a fegyveres nemzethez. Nemzetünk ezeréves történelmének válságórájába érkezett. A külsõ ellenség Hazánk földjén áll, megsemmisítésünkkel fenyeget. Hazánk belsõ ellensége vele szövetkezett, hogy együttesen mérjék halálos csapásukat Nemzetünk életére. Öncélú érdekcimboraság élõsködött eddig Nemzetünk életén. És amikor Nemzetünk saját jóléte és életbiztonsága érdekében a szabadságharc fegyveréhez nyúlt, az érdekcimboraság, amelynek semmi köze nem volt Nemzetünkhöz, mindent elkövetett, hogy e szent harcban elbukjon… Ez a cimboraság volt az, amely rávette a Kormányzót, hogy megszegje a Nemzetnek tett esküjét. Rávette, hogy Nemzetünk élethalálharcának veszélyére, becsületének sérelmére csorbát ejtsen a szövetségi hûségen és a határainkat velünk vérszövetségben védõ német fegyvertárssal szemben kötelezõ bajtársiasságon. …Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és törhetetlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztõ, néprontó, aki meggátolja Nemzetünk legteljesebb erõkifejtését, megbontja akarati egységét… Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hûséges és becsületes, véres és munkás szolgálatában: a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében… Hadseregünk a Fegyveres Nemzet acélökle, mellyel összetöri az ellenségnek megsemmisítésünkre beállított akaratát és lehetetlenné teszi, hogy a jövõben velünk szemben és ellenünk felléphessen. …hálás köszönetet mondok Hitler Adolfnak, hogy mint hûséges bajtárs, segítségére van Nemzetünknek az életét eldöntõ sorsnapjaiban. Ez a cselekedete újra történelmi bizonyítéka annak, hogy Hitler Adolf a német nép Vezére mindenkor a nacionalista és szocialista Európaközösség minden egyes népének jólétet, életbiztonságát és életösszhangját alakítja ki. A Gondviseléstõl rendelt útján, mint a nacionalista és szocialista Európaközösség elhivatott Vezetõje, minden idõben és minden körülmények között számolhat azzal, hogy Nemzetünk becsületesen és hûségesen fogja teljesíteni kötelességét… Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és elõtte álló nagy harcára. Kitartás.” (A dokumentumok forrása volt ~ Frank László: Zöld ár. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1975.)

Horthy másnap, 1944. október 16. napján viszont újabb nyilatkozatát már nem a néphez, hanem „a magyar törvényhozás két háza Nagyméltóságú Elnökéhez” intézte: „A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belsõ egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemrõl lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról. Egyidejûleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom.” (Domokos József: „Emlékezz proletár!” Sallai Imre és Fürst Sándor pere. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962. 486. o.)
A második világháború utáni, „nyugati” irodalomban 1944. október 15. napja úgy szerepelt, mint határkõ Magyarország történetében. Én azonban inkább találóbbnak érzem, és éppen ezért osztom Puskás azon gondolatait, miszerint: „Valójában azonban nem történt más, mint hogy az egyik magyar fasiszta tábor, a horthysta, a közelgõ számonkéréstõl tartva, átengedte helyét egy másik fasiszta csoportosulásnak, amelyet Berlin 1944 utolsó hónapjaiban alkalmasabbnak talált arra, hogy segítségével Magyarországot a háború folytatására késztesse.” (Puskás, A. I.: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 303. o.)
Az viszont biztos, hogy a Szálasi-rezsim fél éves uralmának idõszaka mindenképpen „a magyar nép történetének nagy fordulópontja” volt. (Nemes Dezsõ: Magyarország felszabadulása. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1960. 5. o.)
Talán ezért is értékelt a népbíróság is hasonlóképpen, például dr. Imrédy Béla volt miniszterelnök büntetõperében: „Dr. Imrédy Béla vádlott politikai pályafutása, egyénisége az ország negyedszázados történelmének ismerete és áttekintése nélkül nem ítélhetõ meg. Ellenforradalomban fogant ez a pályafutás és ennek az ellenforradalomnak szellemét vitte magával abba a korba is, amikor dönteni kellett a nemzet élete és halála felett.” Lásd ezt a Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945–11 (1945. november 25.) számú ítéletének indokolásában.

GONDOLATOK AZ ELSÕ PERRÕL
„A Néptörvényszék meghozta elsõ ítéletét. 124 szakszervezeti vezetõ és szervezett munkás halálát megbosszulta a magyar nép, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezû banditái! Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását! Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendõ rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük! Irtsuk ki Budapest gyilkosait! Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyrõl is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendõrségen vagy a fõkapitányságon. Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon írmagja se maradjon a fasizmusnak! Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire! Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország! Magyar Kommunista Párt” (Lásd: A szabadság hajnalán. A Párttörténeti Intézet kiadványa. Kossuth, Budapest 1965. 371. o.)

Elõször Rákosi Mátyás említette meg és nyilatkozott elismerõen a Budapesti Nemzeti Bizottság népbírósági kezdeményezésérõl és a felállított Népbíróság ítélkezésérõl a debreceni, „Föld, kenyér, szabadság” címen megtartott nyilvános beszédében. Majd ezután az idézett szöveggel a kommunista párt röplapokat és falragaszokat is nyomtatott, politikai, mozgósító célzattal.

„A Népbíróság elnöke a hosszú asztal közepén ül a Zeneakadémia nagytermének a pódiumán. Jobbra-balra tõle bírótársai, a védõk, az ügyész, az újságírók és a vádlottak. Szemben vele a koncertterem széksoraiban, fenn az erkélyen és köröskörül a páholyokban a Muray-per közönsége. Ennyi ember között ebben a nagy csoportban õ a fõalak. (…) Volt egy mondata a tárgyalás során, ami méltán számot tarthat arra, hogy külön megemlítsük. Arra gondolunk, amikor erélyesen hangsúlyozta a különbséget ’az utca’ és ’a nép’ között. Az utca elragadtatja magát – mondotta –, és felelõtlenül cselekszik. A Nép bírái elé állítja a vádlottakat, a Nép bírákat ad, … és ítélkezik. Õ az igazi népbíró, aki így gondolkodik, így érez, így beszél, ilyen szellemben cselekszik. Major Ákos hangja a Nép hangja… Mikor Major Ákos ítéletet hirdet – szavain keresztül a Nép ítél.” (Szabadság. 1945. március 30. napi szám, 4. o.)

Budapesten 1945. január 29-én vétetett folyamatba az elsõ népbírósági per a Zeneakadémián, ugyanis a Budapesti Rendõrfõkapitányság ezen a napon tette át az elsõ ügyet a megalakuló népbírósághoz (az áttett ügyiratokon Kádár János, a budapesti fõkapitány-helyettes kézjegye szerepel).

Maga az érdemi munka azonban már korábban megkezdõdött, hiszen „Budapesti Népbíróság Nb. I. 99/1945.” szám alatt az Államrendõrség VI. kerületi kapitányságának „Budapest, 1945. január 27.” keltezéssel, „Major s. k. a népbíróság vezetõje” aláírással a következõ átirat érkezett: „A Fõkapitánysághoz f. hó 26-án intézett azonos ügyiratjelû átiratom kapcsán az idõ rövidségére való tekintettel felhívom a ker. kapitányságot, hogy a Muray Lipót és társai bûnügyében a Zenemûvészeti Fõiskola nagytermében f. hó 28, 29 és 30-án tartandó fõtárgyaláson a rend fenntartását megerõsített karhatalommal biztosítani szíveskedjék. Megjegyzem, hogy esetleg 1500–2000 hallgató megjelenésérõl lehet szó.” (Kossa István: Dunától a Donig. Athenaeum Kiadó, Budapest. 2. kiadás. 307. o. A kötet megjelent a Kossuth könyvkiadó gondozásában is, 1984-ben. Kossa mint szakszervezeti funkcionárius, politikai megbízhatatlansága miatt került be a büntetõszázadba.)
Az elsõ Népbíróság a Tisza Kálmán tér 2 – 7. alatt, a fõváros szívében alakult meg és intézte a napi ügymenetet. Párt és szakszervezet, városháza, rendõrség és ingyenkonyha mûködött itt nagy összevisszaságban. Az elsõként elfogott háborús bûnösök, Rotyits Péter és Szivós Sándor volt keretlegények elfogásuk után, 1945. január 23. napján kerültek ide. A népbírósági ítéletük szerint 1945. január 25-tõl január 31-ig elõzetes letartóztatásban, utána pedig vizsgálati fogságban voltak. (Kossa István: i. m. 309. o. Az ítéletet teljes terjedelmében közli Kossa az idézett mûvében a 309 – 317. oldalakon. Ezenkívül Kossa közöl gyanúsítotti, illetve tanúkihallgatásokról készített, szó szerinti jegyzõkönyveket is. Lásd ezeket: Kossa István idézett mûve „Megtorlás?!” címû fejezetében, a 303 – 379. oldalakon. A könyv a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban is elérhetõ).

A „folyamatba tett bûnvádi ügyben” maga Péter Gábor vezette a nyomozást és a kihallgatásokat. Az itt készült jegyzõkönyveken és hivatalos iratokon Péter Gábor a „Magyar Államrendõrség” illetve a „Magyar Rendõrség” budapesti fõkapitánysága politikai osztályának a vezetõjeként szerepel. Péter egyébként 1945 és 1953 között a politikai rendõrség (elõször Politikai Rendészeti Osztály – PRO, majd Államvédelmi Osztály – ÁVO, végül pedig Államvédelmi Hatóság – ÁVH) vezetõje volt, majd kegyvesztett lett Rákosinál, így 1953 és 1960 között bebörtönözték. Péter Gábor valódi neve Eisenberger Béni volt, késõbbi nevét pedig Demény Pál választotta: „1944 májusában Frolimovics Sándornéhoz, Kun Erzsébethez mentem el. (…) Mentesítõ iratokat vittem az asszonynak és a két fiúnak. Itt van éppen a másik szobában Eisenberger, neki is kellenének iratok – mondta az asszony. Jó – mondtam – de milyen névre akarod? Mindegy…, de gyorsan. És akkor a szemem megakadt Frolimovicsék két fián, az egyiket Péternek, a másikat Gábornak hívták. Péter Gábor jó lesz? – Így lett Eisenberger Bénibõl Péter Gábor.” (Demény Pál: A párt foglya voltam. Medvetánc, 1988. 152. o.)

A per kezdete elõtt 2 nappal, 1945. január 27-én jelent meg a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) határozata, amely „egyhangúlag megadja a felhatalmazást a szûkebb bizottságnak a Népbíróság felállítására” (Lásd: II/9 – 1945. BNB. sz.)
Egyébiránt a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27. napi ülésén számolt be részletesen Faragho Gábor miniszter az Ideiglenes Nemzeti Kormány népbírósági rendeletérõl, azaz a 81/1945. (II. 5.) ME számú rendeletrõl (a továbbiakban Nbr.). A kész rendelet „kibocsátatott Debrecenben az 1945. évi január hó 25. napján, hatálybalépett az 1945. évi február hó 5. napján.” (Lásd: Két év hatályos jogszabályai, 1945 – 1946. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1947. 18. o.)
A BNB felhatalmazása alapján felállított, dr. Major Ákos vezette tanács pedig e, II/9 – 1945. BNB. sz. felhatalmazással hozta meg elsõ ítéletét 1945. február 3. napján Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõ ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot. (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az elõszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 120 – 121. o.) Major meghatározó alakja volt a magyar népbíráskodásnak, 1947 júniusában Tildy Zoltán köztársasági elnök kitüntette a „Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje”-vel, késõbb viszont kegyvesztett lett Rákosi Mátyásnál, és elbocsátották bírói tisztébõl. (Föglein Gizella: Államforma és államfõi jogkör Magyarországon. 1944 – 1949. Osiris, 2001. 161. o.)

Nézzük meg, mit takart a gyilkosság szó az 1945 elején érvényes és hatályos büntetõ törvénykönyv, a Csemegi-kódex (1878. évi V. tc.) szerint:
1878. évi V. tc., XVIII. fejezet (az ember élete elleni büntettek és vétségek): „278. § A ki embert elõre megfontolt szándékból megöl: a gyilkosság bûntettét követi el, és halállal büntetendõ. 279. § A ki embert szándékosan megöl, ha szándékát nem elõre fontolta meg: a szándékos emberölés bûntettét követi el, és tíz évtõl tizenöt évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. 280. § Életfogytig tartó fegyházzal büntettetik a szándékos emberölés: ha azt a tettes, felmenõ ágbeli törvényes rokonán, házastársán, több emberen, törvénytelen gyermek saját anyján vagy törvényesítés esetében természetes atyján követte el. 281. § Ha a szándéka tettesnek erõs felindulásában keletkezett és rögtön végre is hajtatott: az emberölés tíz évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. Ha pedig az erõs felindulást az okozta, hogy a megölt személy a tettest vagy hozzátartozóit jogtalanul súlyosan bántalmazta, vagy megsértette, az emberölés ezen felindulásban rögtön végre is hajtatott: a büntetés öt évig terjedhetõ börtön leend. Felmenõ vagy lemenõ ágbeli rokonnak vagy házastársnak, erõs fölindulásban elkövetett megölése: öt évtõl tíz évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. 282. § A ki valakinek határozott és komoly kívánsága által biratott arra, hogy õt megölje; három évig terjedhetõ börtönnel büntetendõ. 283. § Három évig terjedhetõ fogházzal büntetendõ az: a ki valakit öngyilkosságra rábír, vagy e czélra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat. Ha pedig két személy kölcsönösen megegyezett az iránt, hogy elõre meghatározott módon a sorstól tétessék függõvé, hogy közülök melyik váljék öngyilkossá, s ennek következtében az öngyilkosságra irányzott cselekmény végre is hajtatott, de a halál nem következett be: mindkettõre egy évtõl öt évig terjedhetõ államfogház; ha pedig a halál bekövetkezett: az életben maradottra öt évtõl tíz évig terjedhetõ államfogház állapítandó meg. 284. § Azon anya, a ki a házasságon kívül született gyermekét a szülés alatt, vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megöli: öt évig terjedhetõ börtönnel büntetendõ. 285. § A teherben levõ nõ, a ki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli, vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kívül esett teherbe: két évig terjedhetõ börtönnel, ellenkezõ esetben pedig három évig terjedhetõ börtönnel büntetendõ. Ugyanazon büntetés éri azt, a ki a bûntettet, a teherben lévõ nõ beleegyezésével követi el, ha pedig azt nyereményvágyból tette: öt évig terjedhetõ börtönnel büntetendõ. 286. § A ki a teherben levõ nõ méhmagzatát annak beleegyezése nélkül szándékosan elhajtja, vagy megöli: öt évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. Ha pedig ez által a teherben levõ nõ halálát okozta: tiz évtõl tizenöt évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. 287. § Azon szülõ, a ki koránál vagy állapotánál fogva önsegélyre képtelen gyermekét félreesõ, vagy rendszerint járatlan helyre teszi ki, vagy olyan körülmények közt hagyja el, hogy annak megmentése a véletlentõl függ: a gyermekkitétel bûntettét követi el, és három évig terjedhetõ fegyházzal büntettetik. A ki pedig önsegélyre koránál vagy állapotánál fogva képtelen személyt, kit ápolni köteles, vagy a ki felügyelete alatt áll, kitesz, vagy segély nélküli állapotban elhagy: három évig terjedhetõ börtönnel büntetendõ. Ha a kitétel, vagy elhagyás következtében a kitett vagy elhagyott személy súlyos testi sértést szenvedett: a cselekmény öt évig terjedhetõ fegyházzal; ha pedig ez által annak halála okoztatott: öt évtõl tíz évig terjedhetõ fegyházzal büntetendõ. 288. § A 278. §-ban meghatározott bûntett elkövetésére irányzott szövetség, ha ahhoz elõkészületi cselekmény is járul, két évig terjedhetõ börtönnel büntettetik. 289. § A jelen fejezet elõbbi szakaszaiban meghatározott büntetéseken fölül, a hivatalvesztés is kimondandó. 290. § A ki gondatlansága által embernek halálát okozta, az emberölés vétségét követi el és három évig terjedhetõ fogházzal büntetendõ. 291. § Ha azonban a halál, az azt okozónak hivatásában vagy foglalkozásban való járatlanságából, hanyagságából, vagy azok szabályainak megszegésébõl származott, három évig terjedhetõ fogházzal és száz forinttól kétezer forintig terjedhetõ pénzbüntetéssel büntetendõ. A jelen szakasz eseteiben a bíróság, a bûnösnek talált személyt, azon hivatás, vagy foglalkozás gyakorlatától, belátása szerint végképen, vagy határozott idõtartamra eltilthatja és a gyakorlat isméti megengedését újabb vizsgálattól, vagy a kellõ képzettség megszerzését igazoló más bizonyítéktól teheti függõvé. 292. § Gyilkosság és emberölés esetében, ha a megölt után oly személyek maradtak, kiknek tartásáról gondoskodni köteles volt: azok részére megfelelõ kártérítés is megítélendõ, mely a viszonyokhoz képest, egyszer mindenkorra fizetendõ tõke vagy évi járadék lehet.”

A BNB 1945. január 27. napi ülésen elnöklõ Vas Zoltán jelentette be, hogy „két bitang, akik maguk több mint száz hazafit végeztek ki, már kézre került (…) Az egész nemzetegyetem követeli, hogy ezeket a bûnösöket (…) felelõsségre vonják.” Javasolta, hogy az illetékességet kapott, szûkebb, öttagú bizottság állítsa fel az egy jogvégzett elnökbõl és négy kiküldöttbõl, valamint egy ügyészbõl álló bíróságot, amely a vizsgálatokat folytassa le, s ha kell, halállal sújtson le. Másnap, azaz január 28-án az „ötös bizottság” deklarálta „a Népbíróságok felállításának sürgõs szükségességét” és megalakítását.

A Népbíróság – ekkor még Budapesti Néptörvényszék – elnökévé a BNB 1945. január 30-án dr. Major Ákost nevezte ki. Dr. Major korábban magyar királyi hadbíró százados, a Budapesti Honvédtörvényszék bírája volt, és az általa hozott elsõ ítélet törvényességét, elsõsorban a végzettségével kapcsolatban (is), a rendszerváltás után többször is megkérdõjelezték. Ugyanis Major, az akkor még hatályos jogi szabályozás szerint egységes bírói és ügyvédi vizsga hiányában csak hadbíróként ítélkezhetett, vagyis ezt civil bíróság élén nem tehette volna meg. A felállított Néptörvényszék pedig nem hadbíróság volt. Ez igaz, de a kétkedõk elfelejtkeztek arról, hogy a Néptörvényszék civil bíróságnak sem volt tekinthetõ, hanem inkább egy különbíróságnak, és az azt felállító Budapesti Nemzeti Bizottság az elnök részérõl csak jogvégzettséget követelt meg, de ezt tovább már nem részletezte. Így Major végzettsége – ebbõl a szempontból – a jogszerû ítéletnek és ítélkezésnek nem lehetett akadálya.
A következõ napon, 1945. január 31-én pedig dr. Szabó Ferenc lett kinevezve néptörvényszéki ügyésszé, azaz õ lett az elsõ népügyész hazánkban. Õ még aznap büntetõindítványt terjesztett be Haynal Alajos vezérõrnagy, Muray (Metzl) Lipót nyugállományú alezredes, Tiszarovits József tartalékos hadnagy, Spóner Rudolf tartalékos hadapródõrmester, továbbá Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõ ellen.
A néptörvényszéki büntetõtanács tagjai voltak a következõk: Kruzslák Béla (kommunista), Némedi Varga Jakab (szociáldemokrata), dr. Balla Antal (kisgazda), valamint Löbl István (parasztpárti) népbírák. Illetve már itt megjelent az un. „népvádló” – Földes Mihály (szociáldemokrata) személyében –, amely poszt a késõbbiek során, mint a népbírósági tárgyalások „politikai” – vagy másnéven „laikus” – ügyészeként fog majd állandósulni.

Muray (aki a hírhedt nagykátai haláltábor parancsnoka volt), Tiszarovits és Spóner ügyét elkülönítették: „Muray Lipót ny. áll. alezredes, Tiszarovits József t. hadnagy és Spóner Rudolf t. hdp. õrmester bûnügyét az ítélõbíróság azért különítette el a jelen bûnügytõl, mert Muray Lipótnak az ítélõbíróság elõtt kell felelnie arra a fontos kérdésre, vajjon (sic!) õ kitõl, milyen hatóságtól, vagy szervtõl kapott utasítást a munkaszolgálatosok tervszerû, rendszeres kiirtására, továbbá Tiszarovits és Spóner esetében újabb fõtárgyaláson és esetleges újabb bizonyítékok beszerzésével lesz tisztázandó az a körülmény, hogy õk negatív magatartásukon kívül nem vettek-e részt aktíve is a munkaszolgálatosok meggyilkolásában.” (Kossa István: i. m. 317. o.)
A Budapesti Népbíróság dr. Major Ákos elnöklete alatt 1945 tavaszán, március 29-tõl április 1-éig tárgyalta Muray, Spóner Rudolf karpaszományos õrmester és dr. Herczeg Tibor orvos fõhadnagy ügyét a Zeneakadémián. A vádlottakat, akiket mindennap a Conti (ma Tolnai Lajos) utcából kísértek át, két esetben is a karhatalom mentette meg a lincseléstõl. Murayt és Spónert háborús bûntett miatt kötél általi halálra, dr. Herczeg Tibort pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Az ítéleteket a NOT helybenhagyta. (Népbíróságok Országos Tanácsa NOT. 25/1945. – 1945. április 30.)
Muray a kb. 20 oldalas, saját kézzel írt vallomásában („Nagykátai mûködésem leírása”) Olchváry és Hajós Béla alezredeseket, valamint vitéz Morvay Artúr vezérõrnagyot, illetve Hindy Iván vk. alezredest nevezte meg, mint a neki – a munkaszolgálatosokkal való bánásmódról – eligazítást adó parancsnokokat. Lásd ezt: Kossa István: i. m. 342 – 362. o. Illetve megemlíti ezt a tényt dr. Major is, lásd: Dr. Major Ákos: i. m. 164. o. Major a következõ oldalon említést tesz arról is, hogy Murayt 1942. június 2. napján a német elhárítás emberei letartóztatták, és a német követségrõl a Margit körútra került vesztegetés gyanújával, és onnan csak 5 és fél hónap múlva szabadult. A Budapesti Honvédtörvényszék 1943. március 3. napján mentette fel (dr. Major szerint az év szeptemberében) a vesztegetés és különbözõ szolgálati bûntettek vádja alól Murayt, ugyanis a Kormányzótól pertörlést kapott. Dr. Major szerint az Országos Vitézi Szék járt el az érdekében Horthynál. No comment…

1945. május 1-én, a Markó utcai fogház kisudvarán, miután a Nemzeti Fõtanács elutasította kegyelmi kérvényét, Murayt felakasztották.
Érdemes a Murayékra vonatkozó, utolsó hivatalos dokumentumokat lépésrõl-lépésre végigkövetni, megismerni

1. „NOT. 25/1945/21. sz. TANÁCSKOZÁSI JEGYZÕKÖNYV. Felvétetett a Népíróságok Országos Tanácsánál Budapesten 1945. évi április hó 30-ik napján háborús bûntette miatt vádolt Muray (Metzl) Lipót, dr. vitéz Herczegh Tibor és Spóner Rudolf vádlottak elleni bûnügyben. JELEN VOLTAK: Dr. Bojta Béla tanácsvezetõ, elõadó; dr. Szebenyi Endre tanácstag; dr. Simon Jenõ tanácstag; dr. Jozefovits László tanácstag; dr. Magdó László tanácsjegyzõ; dr. Cseh Jenõ népfõügyészhelyettes. Dr. Cseh Jenõ fõügyészhelyettes egyik vádlottat sem ajánlja kegyelemre. Ezután fõügyészhelyettes a terembõl eltávozik. Egyhangú a határozat Muray (Metzl) Lipót kegyelemre nem ajánlása kérdésében, mert õt az Országos Tanács az ítéletben foglalt tényállás alapján a legfelsõbb kegyelemre méltónak nem tartja. Spóner Rudolf elítélt kegyelemre ajánlása nem egyhangú. Dr. Bojta Béla tanácsvezetõ, dr. Szebenyi Endre tanácstag és dr. Jozefovits László tanácstag az elkövetett bûncselekményeknek a magyar államra nemzetközi viszonylatban is visszhangot keltõ és az állam tekintélyét csorbító súlyánál fogva, az áldozatok nagy számára tekintettel, továbbá az áldozatoknak a legembertelenebb kínzásokkal elõidézett halálánál fogva legfelsõ kegyelemre nem ajánlják. Dr. Simon Jenõ tanácstag és dr. Farkas Béla tanácstag, Spóner Rudolf elítéltet a legfelsõbb kegyelemre ajánlja, mert elítélt cselekményét részben mások befolyása alatt követte el és egyénisége gyengébb jellemûnek, nagymértékben befolyásolhatónak mutatkozott. Budapest. 1945. évi április hó 30. napján. Magdó László s. k. tanácsjegyzõ. Dr. Bojta s. k. tanácsvezetõ.” (Kossa István: i. m. 375. o. A NOT tanácskozási jegyzõkönyve a kegyelemre ajánlás ügyében.)

2. „Magyar igazságügyminisztérium. Háborús bûntett, stb. (itt kézzel a szöveg fölé írták a „miatt” szócskát – P. A.) Murai Lipót és társai ellen indított bûnügy iratait a halálos ítéletnek Murai Lipót elítélten való végrehajtása végett megküldöm. Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvényének a Nemzeti Fõtanács elé való terjesztését az 1440/1945. M.E. sz. rendelet 3. §. ötödik bekezdése alapján mellõzöm, mert Murai Lipót elítéltet a Népbíróság Országos Tanácsa egyhangulag (sic!) nem találta kegyelemre méltónak. Az ítélet végrehajtása után az iratokat haladéktalanul kérem visszaküldeni. Budapest, 1945. évi május hó 1. napján. Dr. Kovács Kálmán államtitkár megbízásából (itt egy olvashatatlan aláírás következik – P. A.) miniszteri tanácsos. Népügyészség Vezetõjének. Budapest.” (Kossa István: i. m. 365. o. Az Igazságügyminisztérium átirata az illetékes Népügyészség vezetõjének.)

3. „Magyar Igazságügyminiszter Úr által Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvénye tárgyában a budapesti népügyészség vezetõjéhez intézett 1945.évi május 1. napján kelt leiratot, mely szerint Murai Lipót elítélt kegyelmi kérvényének a Nemzeti Fõtanács elé való terjesztését az 1440/1945 M.E. sz. rendelet 3.§.-nak 5. bek. alapján mellõzi, mert Murai Lipót elítéltet a népbíróságok Országos Tanácsa egyhangulag nem találta kegyelemre méltónak. Kiküldött bíró Murai Lipót elítéltet az ítélet végrehajtása céljából a népügyésznek átadja. Népügyész elítéltet az ítélet végrehajtónak átadja azzal, hogy az ítélet végrehajtó teljesítse kötelességét. Ítélet végrehajtó (itt az eredetileg gépelt „végrehajtói” szó végén lévõ „i” betût áthúzták – P. A.) és segédje a kivégzést 15. óra 15 perckor kezdte meg és annak befejezését a népügyésznek jelentette. Kiküldött bíró felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról gyõzõdjenek meg. Orvosok jelentik, hogy az elítélt szíve 15. 30 perckor megszûnt dobogni. Az ítélet végrehajtásánál jelenlévõk ½ órára visszavonulnak. ½ óra mulva (sic!) a kivégzés színhelyén ismét megjelennek és kiküldött bíró felhívására orvosok az elítéltet ujra (sic!) megvizsgálják és jelentik, hogy az elítélt 15 (kézzel beírva – P. A.) óra 30 (kézzel beírva – P. A.) perckor meghalt. Kiküldött bíró az ítélet végrehajtási eljárást (itt az eredetileg gépelt „végrehajtásineljárást” szó közepén lévõ „n” betût áthúzták – P. A.) befejezettnek nyilvánítja. Az eljáráson felmerült (üresen hagyva – P. A.) P. költség a költségjegyzék (üresen hagyva – P. A.) tétele alatt jegyeztetett fel. Kmft.” Ezalatt következnek az aláírások: „kiküldött bíró”, „jegyzõkönyvvezetõ”, „népügyész”, „az V. ker. elöljáróság kiküldöttje”, „orvosok”. (Kossa István. i. m. 366. o. Az ítélet végrehajtásáról felvett jegyzõkönyv.)

4. „Nb. 99/1945/23. Budapesti Népbíróság. Budapest Székesfõváros V. ker. Állami Anyakönyvi Hivatalának, Budapest. Háborús bûntett miatt Murai /Metzl/ Lipót és társai ellen indított bûnügyben a népbíróság a 21.000/1905 I.M. számú rendelet 41.§.-a és az 1897: XXXIII. t.c. 74.§.-ának utolsó bekezdése értelmében értesíti, hogy a népbíróságok Országos Tanácsának 1945. ápr. 30.-án Not.25/1945/21. szám alatt kelt jogerõs és a Magyar Igazságügyminiszter Úr 1945. évi május 1.-én kelt leirata szerint végrehajtható ítéletében kimondott halálbüntetést Murai /Metzl/ Lipót /szül. 1886. július 15.-én Budapesten/ r. kath. Vallású, nõs, 2 gyermek atyja, honvéd alezredes foglalkozású/ elítélten 1945. évi május hó 1. napján 15. óra 15 perckor végrehajtatott és a halál 15 óra 30 perckor bekövetkezett. Budapest, 1945. évi május hó 1. napján. Dr. Molnár László (õ volt a kivégzésen a kiküldött bíró, dr. Fenesi pedig a népügyész – P. A.) tanácsvezetõ h.” A lap alján a következõ olvasható: „lássa iroda: 1./ átirat kiadandó címnek, 2./ népbíróságok országos tanácsának, 1945. ápr. 30.-án kelt 25/1945/21. számú ítéletét lássa el jogerõre és végrehajtási záradékkal és az így ellátott ítélet példányokból 3 darabot 3. elsõbírósági ítélettel együtt jelen jegyzõkönyv egy kiadmányával, valamint a költségjegyzékkel küldje meg a népügyészségnek hivatkozással Nü. (üresen hagyva – P. A.) számra. Nyilvántartás.” (Kossa István: i. m. 367. o. Értesítés az illetékes anyakönyvi hivatalnak az elítélt halálának tényérõl.)

5. „Budapesti Népbíróság fogháza. 379/1945. tkvsz. Népügyészségi Elnök Úrnak, Budapest. Tisztelettel jelentem, hogy Murai Lipót elítélten a halálos ítéletet 1945. évi május hó 1-én a budapesti bünt. törvényszéki fogházban végrehajtották. Budapest, 1945. május hó 3.” Alatta egy olvashatatlan aláírás valamint egy „h” betû van kézzel a „felügyelõ tiszt” begépelés fölé írva – P. A. (Kossa István: i. m. 368. o. A fogház értesítõje az illetékes Népügyészség elnökének Muray ügyében.)

6. „A Budapesti Népbíróság Fogháza. 380/1945. tkvsz. Népügyészségi Elnök Úrnak, Budapest. Hivatkozással 99/Nü.1945. számra: Jelentem, hogy Spóner Rudolfon a mai napon (az itt következõ „szabadonbocsátottam” gépelt szöveget, valamint a kézzel utána írt „illetve” szót áthúzták – P. A.) halálos ítéletet végrehajtották. Budapest, 1945. május hó 8-n.” Ez alatt egy olvashatatlan aláírás látható. (Kossa István: i. m. 371. o. A fogház értesítõje az illetékes Népügyészség elnökének Spóner ügyében.)

Muray kegyetlenkedéseire tanúk voltak – többek között – például dr. Berend György és dr. Beér János neves jogászaink is. Berend: „Láttam, amikor Muray egy derékig meztelenül mosakodó munkaszolgálatost felelõsségre vont, hogy hol van a karszalagja. És amikor az a mosdásra hivatkozott, kiadta a parancsot, hogy a karszalagot a bõrére kell varrni. A vagonírozásoknál úgy Muray, mint Molnár a századok elõtt adta ki az utasítást a századparancsnokoknak, hogy ’ezekbõl nehogy aztán valamelyik élve kerüljön haza!’” Beér: „Muray megakadályozta az orvost a vizsgálatban. Így pl. pontosan emlékszem, hogy vérbajos és súlyos tüdõbajos embereket osztott be direkt az egészséges emberek közé. Véleményem szerint a zsidószármazású diplomások behívása Muray privát akciója volt s a D betûnél felsõbb helyrõl le is állították. Tudok arról is, hogy a látogató férfirokonokat minden jogalap nélkül beosztotta a többi munkaszolgálatosok közé.” (Kossa István: i. m. 363. o.) Illetve számos „egyszerû” ember is élõ tanúja volt e gyilkosok kegyetlen és aljas tetteinek. Volt olyan túlélõ, aki önként jelentkezett tanúnak pár soros, de mégis megrázó beadványában: „Tisztelt Tanács Elnök úr! Teljesen lábnélküli ember vagyok, a Murai, Herczeg duett áldozata, idézést nem kaptam, tisztelettel kérem ebben az ügyben tanúkénti kihallgatásomat. Bp. 1945. III. 29. Teljes tisztelettel Sonnenschein Géza” (Az eredeti beadvány másolatát lásd: Kossa István: i. m. 364. o.) A tanúvallomásában Sonnenschein így nyilatkozott: „14 nappal bevonulásom után lábamban vérkeringési zavarok léptek fel úgy, hogy estére mindig megdagadt, de Hercegh szimulánsnak nevezett és erre elõbb az egyik, azután a másik lábamat is amputálni kellett.” (Kossa István: i. m. 373. o.) Kossa számos további tanú és vádlotti vallomást is közölt.
De még a bûntársa, dr. Herczegh Tibor II. r. vádlott is így nyilatkozott róla: „Muray Lipót alezredest, aki mellett hosszabb ideig dolgoztam, szadista, alkoholista és morfinista embernek tartottam.” (Kossa István: i. m. 364. o.) Muray pedig így jellemezte bûntársát: „Dr. Herczegh Tibor egész sötét valaki.” (Kossa István: i. m. 352. o.)

 

Spóner Rudolf századparancsnokot 1945. május 8-án akasztották fel. Alföldi László börtönfelügyelõ a következõ vallomást tette Muray és Spóner tárgyalásán: „Rotyits kivégzése elõtt a siralomházban a következõ kijelentést tette elõttem: ’Engem felakasztanak, de remélem, hogy Muray és Spóner sem kerülik el sorsukat, mert én csak eszköz voltam az õ kezükben, õk voltak a fõbûnösök.’” (Kossa István: i. m. 371. o.) A NOT az ítélet felülvizsgálata alatt Spónerrõl a következõ megállapítást tette: „Spóner Rudolf terhére a tanúvallomások alapján bizonyítottnak vette az Országos Tanács, hogy Rotyitssal együtt készítette a halállistát és így a törvénytelen kivégzéseknek aktív részese.” (Kossa István: i. m. 370. o.)

AZ ELSÕ NÉPTÖRVÉNYSZÉKI PER JOGSZERÛSÉGÉNEK KÉRDÉSEI
„A Rotyisék elleni gyakorlat és jogalkalmazás egyedülálló maradt. Mind a népbírósági tanácsok kialakításánál, mind az érdemi munkánál irányadóvá azok a szempontok váltak, amelyek egy debreceni petróleumlámpa fénye mellett 1944–1945 fordulóján a népi igazságszolgáltatás érdekében megfogalmazódtak. A civis városban megalkotott 81/1945. M. E. sz. rendelet születését – közel négy évtizeddel késõbb – egyik létrehozója, dr. Tímár István mondotta el nekem. A fõkodifikáló, dr. Réczei László mellett a tragikus sorsú (a Rajk-ügy egyik mellékperében kivégzett) dr. Villányi András, valamint egy negyedik, dr. Tímár emlékezetébõl kiesett nevû jogász vett részt a munkában.” (Dr. Major Ákos: i. m. 130 – 131. o.)

1945. február 3. napján, tehát még a népbírósági rendelet hatálybalépése elõtt, a dr. Major Ákos vezette tanács már ítéletet is hirdetett – elsõ ízben jogtörténetünk folyamán „A Magyar Nép nevében” – az elsõ perben. Érdemes ezt a pert, és a kiszabott ítéletet egy kicsit közelebbrõl is megvizsgálnunk, hiszen az, több szempontból is igen jelentõs, és érdekes a jogi minõsítése is.
A vád a február 3. napi tárgyaláson két tanút vonultatott fel, egyikük, Kossa István, tagja volt a késõbbi halálos ítéletet megerõsítõ, és a kegyelmi kérvényt elutasító (egyébként a Néptörvényszéket felállító), szûkebb, „ötös bizottságnak” is. A bíróság elõtt tett részletes tanúvallomása szerint a vádlottak a 401. különleges munkaszolgálatos század tagjai közül kivégezték – többek között – a milliomos zsidó nagytõkést, a „Lóden Posztógyár” tulajdonosát, Silberpfennig Judát is. „Amikor – vallotta a tárgyaláson Kossa – Silberpfennig Judát kivégezték, és holmiját hazahozták, bosszúsan jegyezte meg Rotyits, látva a szerény felszerelést, hogy ezért nem volt érdemes megölni.” A 401. század szerencsétlen történetét részletesen lásd Kossa István idézett mûvében, valamint szintén a II. világháború munkaszolgálatosainak, hadifoglyainak megpróbáltatásairól írt Kossa a „Vissza a Dunához” (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1965.) címû regényében is, csak ebben a hazaút megpróbáltatásait festette az olvasó szeme elé.

A néptörvényszék ítélete megalapozottnak volt tekinthetõ, ugyanis túlélõ munkaszolgálatosok, illetve volt keretlegények nyilatkoztak az általuk ismert és érzékelt tényekrõl, valamint a vádlottak is részbeni beismerésben voltak, persze õk elsõsorban egymásra tettek terhelõ vallomást, de e közben elismerték részvételüket egyes gyilkosságoknál is. Nézzünk egy-két példát:

1. Rotyits 1945. január 28. napján, délelõtt 10 órakkor felvett vallomásában beismerte, hogy „Muray alezredes az útbaindítás elõtt átadott egy 20-22 munkaszolgálatost feltüntetõ listát vitéz Dudás századparancsnoknak azzal, hogy a listán szereplõ személyeket még útközben el kell tenni láb alól. Vitéz Dudás a parancsot nem hajtotta végre és a cédula is eltûnt. Erre Spóner emlékezetbõl állította össze a névsort és azt küldte át vitéz Haynalnak. Vitéz Haynal egyébként parancsba kiadta, hogy azokat a munkaszolgálatosokat, akik nem dolgoznak rendesen, neki kell jelenteni és azután õ fog elbánni velük. Hogy mit ért ezalatt közelebbrõl, nem tudtuk. A jelentések tételével Szokoli fõhadnagyot, az ezred huszárszakaszának parancsnokát és Tóth huszártizedest bízta meg. (…) Tóth tizedes kétízben egymásután 11-11 ember nevét hozta egy cédulára felírva és ezeket teljes felszereléssel, sõt munkaeszközeivel vitte el magával. Utóbb ismét 10 embert, majd 20 embert és késõbb még több turnusban embereket vitt el magával. Amikor érdeklõdtem, hogy mi lett ezekkel az emberekkel, akkor Tóth tizedes azt válaszolta, hogy Haynal ezredes parancsára kivégezték õket. Beismerem, hogy 1942. szeptember havában 11 munkaszolgálatost – akiket tudtommal ugyancsak Haynal ezredes jelölt ki – a századnál kivégeztek a közeli kolhozban. A kivégzésekben én nem vettem részt, takarmánybeszerzésen voltam és csak az események után érkeztem a századhoz, hallottam Spónertõl, hogy az embereket a kolhozba vitték kivégzésre. Erre utánuk mentem megnézni, de akkor már mind a 11 ember agyon volt lõve. Ott találtam Reichord Istvánt, Tóth Jánost és Németh István szakaszvezetõt, valamint Szivós Sándort. Szivós, amikor meglátott, azt mondta: ’na, az anyjuk Istenit, ezekkel is végeztünk.’ Minthogy más jelen nem volt, a 11 embert csak Reichord, Tóth, Németh vagy Szivós lõhette agyon. Németh mondta még azt nekem, hogy a kivégzés Spóner parancsára történt. (…) Tagadom azt, hogy bárki kivégzésében részt vettem volna, tagadom, hogy kivégeztetés céljából bárkinek a nevét Haynal ezredeshez eljutattam volna, tagadom, hogy Haynal ezredessel közvetlen kapcsolatom lett volna, tagadom, hogy a kivégzésekre elvitt munkaszolgálatosok holmijait, felszerelési tárgyait visszahoztam volna… (…) Gyanúsított egyebet elõadni nem kíván. Amennyiben az ügy bíróság elé kerül, védõ kirendelését kéri. Felolvasás után helyben hagyván, aláíratott.” Azonban a másnap, 1945. január 29-én, délután 17-órakkor folytatólagosan felvett jegyzõkönyvben már a következõ olvasható: „Az elõvezetett Szivós Sándor gyanúsított szemébe mondja Rotyits Péter gyanúsítottnak: ’Az elsõ 11 ember kivégzésénél saját észleletem alapján jelen volt Rotyits Péter és az emberek agyonlövésében Rotyits saját kezûleg résztvett.’ Rotyits Péter: ’Beismerem, hogy eltérõen eddigi vallomásomtól, a való helyzet az, hogy a 11 ember kivégzésénél valóban jelen voltam és nem a kivégzés után érkeztem a helyszínre. Beismerem azt is, hogy a kivégzésnél saját magam is két lövést adtam le. Beismerem, hogy a kivégzettek holmijai közül takaró, zokni került hozzám is. Kifejezetten beismerem, hogy a 11 ember kivégzésén Szivóssal és Reichorddal együtt résztvettem. Beismerem még azt is, hogy még egy ízben elvittek kivégzésre négy embert, azok kivégzésében is résztvettem, akkor egy lövést adtam le. Beismerem, hogy a munkaszolgálatosokat egyszer-másszor megvertem. Egyebet elõadni nem kívánok. Vallomásom jól van felvéve.’ Elolvasás után helybenhagyólag aláírva.” (Részlet Rotyits gyanúsítotti vallomásaiból, azt teljes terjedelmükben lásd: Kossa István: i. m. 319 – 323. o.)

2. Szivós Sándor gyanúsított 1945. január 28-án, délután 15 órakkor tett vallomást az ügyben – ugyancsak, mint Rotyits – Péter Gábor, a Magyar Rendõrség budapesti fõkapitányságának politikai osztályvezetõje, nyomozásvezetõ és Domokos Józsefné jegyzõkönyvvezetõ elõtt: „1942. április 12-én Nagykátára hívtak be, onnan párnapi budapesti tanfolyam után Tápiósülyre kerültünk a 401-es különleges munkásszázadhoz. A századról velünk azt közölték, hogy fegyencszázad. (…) Dudás százados parancsnoktól Rotyits Péter mint szolgálatvezetõ fõtörzsõrmester teljes hatalmat kapott. Rotyits nemcsak a munkaszolgálatosokkal, hanem még velünk is rosszul bánt, ha ivott – rendszerint Spóner itatta le – akkor keretbelit is megpofozott. A munkaszolgálatosokkal szemben hihetetlen kegyetlenkedéssel viseltetett Rotyits, alig volt a században olyan, akit bikacsekkel véresre ne vert volna. Még a harcoló csapatok tisztjei is megbotránkoztak azon – elvonulásuk közben – ahogy Rotyits a munkaszolgálatosokat verte. Amikor a 22-ik gyalogezredhez csatoltak bennünket, Haynal ezredes felszólította a századparancsnokot, hogy adja át annak a 20 embernek a listáját, akiket Muray alezredes írt fel, és akiket nevezett alezredes rendelkezése folytán még útközben ki kellett volna végezni. Ez a lista nem volt meg, de Spóner hadapród Rotyits Péterrel összeállította a listát. (…) Miután Rotyits és Spóner összeállította a 20 ember névsorát, azt átküldték Haynal ezredeshez és Haynal ezredes azután 4-5 turnusban a 20 embert magához vezényelte és az ezred közvetlen huszárszakasszal agyonlövette. Ezt a tényt velem és a keret összes tagjaival Tóth János huszártizedes közölte. Miután ezt a 20 embert kivégezték, Haynal ezredes kívánságára Spóner Rudolf és Rotyits Péter állították össze a további kivégzendõk névsorát. Közvetlen tudomásom van arról, hogy a listák összeállításában Rotyits is résztvett. A kivégzésre kijelölteket Tóth János huszártizedes végezte ki a vonalban és az õ közlésükbõl tudom, hogy Reichord István is három embert agyonlõtt. (…) Kérdésre elõadom, hogy 11 embert egy alkalommal Rotyits és Tóth vittek el a kolhozba, 10 embert Rotyits és Tóth agyon is lõtt, egy munkaszolgálatos megmenekült és Hermándi századánál panaszt tett. Úgy tudom, hogy Tóth késõbb ezt a munkaszolgálatost agyonlõtte. Beismerem, hogy öt munkaszolgálatos megölésében saját magam is résztvettem. Ez kinn a munkahelyen, vonalban, 1942. szeptember 10 és 20-a között történt. Tóth tizedes hozta az agyonlövendõk listáját és én vele együtt hajtottam végre. Rotyits-sal egyszer szabadságra mentem és akkor is láttam, de már elõbb az õrszobán is mutatta, hogy 17 aranygyûrûje van és több aranytárgy és több óra van a birtokában. Nem volt elõttünk vitás az, hogy ezeket Rotyits a láb alól eltettek holmijából szerezte. Elébem tárva Rotyits Péter vallomásának az a része, hogy 11 ember agyonlövésénél én voltam jelen, elõadom, hogy a dolog éppen fordítva van. A kolhoz elõtt elmenve láttam, hogy ott hullák fekszenek. Kérdeztem Rotyitsot, hogy mi történt, erre Rotyits azt válaszolta, hogy õ (Rotyits) és Tóth az ottlévõ 10 embert kivégezte. Elémtáratván Bene István vallomásának az a része, amely szerint a kolhozból én a kiszökni akarókat agyonlõttem, elõadom, hogy az valótlan. Kérdésre elõadom, hogy az öt ember kivégzésében bûnösnek érzem magam. De mentségemre szolgáljon az, hogy Tóth tizedes parancsára tettem. (…) Az én becslésem szerint Rotyits igen sok embert ölt meg, több mint ötvenet, de akit nem saját maga végzett is ki azoknál is résztvett a listák összeállításában és így tulajdonképpen minden kivégzésért õ felelõs. Kérdés nélkül elõadom még, hogy egy Nagy Béla nevû munkaszolgálatos feltörte az élelmiszerraktárt. A századnál megindult vizsgálatnál kiderült, hogy Rotyits parancsára és javára törte fel az élelmiszerraktárt. Ekkor Páncél István számvivõ õrmester megkérdezte Rotyitsot, hogy mit szólna hozzá, ha emiatt feljelentené – Rotyits azt válaszolta: ’annyi baj legyen, legfeljebb a munkaszolgálatost, mielõtt kihallgatják, agyonlövöm.’ Kérdés nélkül elõadom még azt is, hogy Reichord István a vonalba vezényelt emberekkel gyakran kivonult és az ilyen esti kivonulások után mindig elmesélte, hogy több embert agyonlõtt. 1943 januárjában Nagykátán együttes leszerelésünk alkalmával Reichord István beismerte elõttem és a keret ottlevõ tagjai elõtt, hogy egyedül 31 embert lõtt agyon. Elõadom még azt is, hogy egyszer Reichord István mesélte nekem, hogy a munkaszolgálatosok között volt egy Singer nevû, aki azt állította, hogy nekem földim és hozzátette Reichord, mert ’este kinyírtam’. Egyebet elõadni nem kívánok, semmi fajta kényszert velem szemben nem alkalmaztak, vallomásomat minden kényszer nélkül tettem meg, õrizetbe vételem óta élelmezésemrõl jól gondoskodnak. Vallomásomat elolvasás után helybenhagyólag aláírtam. Lezárva 1945. január hó 28.-án 16 h. 15” kor.” (Részlet Szivós gyanúsítotti vallomásából, azt teljes terjedelmében lásd: Kossa István: i. m. 324 – 326. o.)

Kossa a Muray büntetõügyben még további tanúkihallgatási jegyzõkönyveket közöl le a mûvében, amelyek teljes képet adnak a terheltek által elkövetett bûncselekményekrõl. Volt kerettagok vallomásai: Aranyos Ferenc tanúvallomása (KOSSA 326 – 328. o.); Bene István tanúvallomása (KOSSA 328 – 329. o.); Fodor Lajos tanúvallomása (KOSSA 330 – 331. o.). Volt munkaszolgálatosok vallomásai: Hermann László tanúvallomása (KOSSA 331 – 333. o.) és Kovács (Katz) Miklós tanúvallomása (KOSSA 334 – 335. o.). Kossa közli még Werbõczy Frigyesné tanúvallomását (KOSSA 335 – 336.o.) valamint leközli Muray 28 oldalas, saját kezûleg írott vallomását is (KOSSA 342 – 361. o.). A kötete függelékében pedig közli a 401. különleges munkásszázad tagjainak, valamint keretlegénységének névsorát (KOSSA 381 – 383. o.).

3. Gárdos Miklós is idézi Fodor Lajos tanú, volt keretlegény vallomásának egy részletét, mert olyan világosan mutatja meg, hogy Rotyitsék egyszerû rablógyilkosok, hullarablók voltak: „Rotyits, Szivós és Reichord István tizedes a Don partján egyszer egy munkaszolgálatost agyonvertek. A munkaszolgálatos nevét nem tudom, de tudom, hogy egyikük – ha jól emlékszem Reichord István – a századtól még aznap este visszament a tett színhelyére, mert eszébe jutott, hogy az agyonvert munkaszolgálatos nyakában egy láncot látott, vagy pedig egy gyûrû volt rajta – csak arra emlékszem biztosan, hogy valamilyen aranytárgyról volt szó –, és ezt még elhozta magával…” (Gárdos Miklós: i. m. 218. o.)

Itt idéznék az ítélet indokolásából is egynéhány gondolatot, hogy még teljesebb képet kaphassunk ezeknek a gazembereknek a tetteirõl:

1. „A néptörvényszéki fõtárgyaláson lefolytatott bizonyító eljárás során az ítélõbíróság az alábbi tényállást állapította meg. (…) A különleges munkásszázadokba azok kerültek, akiket addig államellenes bûncselekmények miatt elítéltek, továbbá akit az illetékes szervek a szélsõjobboldali rendszer ellenségének bélyegzett. Ezek közé tartoztak elsõsorban az akkor illegális demokrata pártok és mozgalmak emberei. A budapesti I. hadtest területén a különleges munkásszázadokat a nagykátai 1. honvéd bevonulási központ állította fel a hadtestparancsnokságtól kapott névjegyzék alapján. Az 1. honv. bevonulási központ parancsnoka Muray Lipót alezredes volt. Nevezett a Hadmûveleti területre való útbaindulás elõtt kioktatta az ott felállított 401. klgs. munkásszázad keretlegénységét, hogy a munkaszolgálatosokkal a legkegyetlenebbül kell bánniok és erre saját maga mutatott példát azzal, hogy szemléi alkalmával kampós sétabotot tört össze a munkaszolgálatosokon. Ezenkívül kioktatta a keretlegénységet arra is, hogy a munkaszolgálatosok közül egy sem kerülhet vissza élve Magyarországba, mert ezek az akkor uralmon volt rendszer ellenségei. Végül útbaindításkor egy cédulát adott át a századparancsnoknak, vitéz Dudás t. századosnak, amelyen 22 századbeli munkaszolgálatos neve szerepelt azzal az utasítással, hogy ezeknek az embereknek már Ukrajnába sem szabad élve kikerülniök. A század 1942. április végén indult útba Ukrajnába. Dudás t. százados június végéig volt a század parancsnoka s ezen idõ alatt egyetlen munkaszolgálatos sem halt meg a századnál, illetve tettek el láb alól, mert a századparancsnok nem hajtotta végre Muray alezredes parancsát.”

2. „1942. év augusztus havában Tiszarovits József t. hadnagy lett a századparancsnok, helyettese Spóner Rudolf t. hadapródõrmester, szolgálatvezetõ pedig Rotyits Péter t. fõtörzsõrmester. (…) Ettõl kezdve a század sorsa a legszerencsétlenebb irányba terelõdött. Rotyits t. fõtörzsõrmester Muray alezredestõl kapott intencióknak megfelelõen fenyítésként, de legtöbbször teljesen ok nélkül nádvesszõvel, kötéllel, doronggal és minden más kezeügyébe kerülõ eszközzel gyötörte a munkaszolgálatosokat, akik súlyos testi sérülést szenvedtek, sõt egy név szerint már meg nem állapítható munkaszolgálatos a bántalmazásba belehalt.”

3. „A század sorsa azonban akkor vált tragikussá, amikor nyilván Muray alezredes megkeresésére Haynal Alajos ezredes, akkori ezredparancsnokuk kérdõre vonta a századparancsnokot, hogy mi történt a Muray alezredes által átadott névjegyzéken szereplõ munkaszolgálatosokkal. Vitéz Dudás százados akkor már hazatért a hadmûveleti területrõl, a névsor már nem volt elõkeríthetõ, de Haynal ezredes parancsot adott arra, hogy azt emlékezetbõl kell rekonstruálni. Tiszarovits hadnagy Werbõczy hadapródot bízta meg a névjegyzék rekonstruálásával, aki azonban ezt elhárította, de Spóner és Rotyits összeállította a névjegyzéket és beszolgáltatta Haynalnak. Haynal elrendelte ezek kivégzését. A kivégzést egy általa összeállított huszár-raj hajtotta végre. Utána Haynal azon a címen, hogy a munkaszolgálatosok nem végzik pontosan és lelkiismeretesen a munkájukat, naponként 5-6 turnusban folytatta a kivégzéseket.”

4. „… azok, akikkel Rotyits különösen nem rokonszenvezett, egymás után a halállistára kerültek. Így dr. Politzer, Gruber és Hertzka Pál. Utóbbinak egy órája volt, ami megtetszett Rotyitsnak. Többízben kérte Hertzkától, aki végül is élelmiszert kért annak ellenében cserébe. Rotyits az értékes óráért két kenyeret, fél-félkiló mézet és marmaládot adott Hertzkának – aki harmadnapra már a kivégzendõk listáján szerepelt. Gruber munkaszolgálatost, aki betegen vonszolta magát a több km-nyire lévõ segélyhelyre, egy, a századhoz tartozó kocsis útközben felvette a jármûvére, ámde útközben Rotyitssal találkoztak, aki lehordta a kocsist és nyomban leparancsolta a munkaszolgálatost a kocsiról. Másnap azonban Spóner engedélyével ismét kocsin indult útba a nevezett munkaszolgálatos, de nem érhetett el a segélyhelyre, mert ismét összetalálkoztak Rotyitssal. A kocsis Spóner parancsára hivatkozott, amit Rotyits nem vett tudomásul, hanem kijelentette, hogy majd megmutatja, ki parancsol a századnál. Grubert másnap este kivégezték.”

 

5. „A kivégzések részben az ezredparancsnokságnál, részben kinn a vonalnál, részben pedig a század elhelyezési körletétõl nem messze lévõ kolhozban folytak le. Az ezredparancsnoksághoz az onnan kiküldött Tóth tizedes kísérte el az embereket, a kolhozba Rotyits, Szivós, továbbá Reichord István és Németh István szakaszvezetõk, a vonalba a keretlegénység kísérte a munkaszolgálatosokat s ezekkel ment mindig Szivós is, aki esténként jelentette a századparancsnoknak, hogy ismét 4-5 munkaszolgálatos elesett. Ezekrõl köztudomású volt, hogy hátulról lövöldözték agyon õket. A kivégzett munkaszolgálatosok ingóságait mindig visszahozták a századparancsnokságra, ahol a keretlegénység között Rotyits szétosztotta azokat. Saját magának annyi jutott ezekbõl, hogy szeptember végén már két szekeret töltött meg velük. Jellemzõ, hogy az ismert magyarországi textiles, Silberpfennig Juda kivégzése után Rotyits felháborodva fakadt ki azon, hogy egy milliomosnak hogyan lehet ilyen szegényes felszerelése, ezért ugyan kár volt eltenni láb alól. Ilyen rendszeres irtással a század 196 fõnyi munkaszolgálatos állományából 124 tûnt el addig az idõpontig, amíg 1942. október hó elején az új honvédelmi miniszter ezeket az állapotokat meg nem szüntette. Az áldozatok nevei nem állanak hiánytalanul rendelkezésre, de Kossa István tanú a fõtárgyaláson számos áldozatot nevezett meg, mint akikrõl közvetlen tudomása alapján tudja, hogy a századnál kivégezték õket (Lásd fõtárgyalási jegyzõkönyv.).”

6. „Vádlottak jellemzéséül megjegyzendõ még, hogy Rotyits 1943 elején a pécsi hadikórházban azzal dicsekedett a századtól odakerült Katz munkaszolgálatos elõtt, hogy a tymi aranyakat sikerült hazamentenie, Szivós pedig 1942 novemberében, szabadságon léte alatt, amikor a tömeggyilkosságok már befejezõdtek, feljárt az odakinn agyonlõtt Szabados és Sax munkaszolgálatosok családjához, ahol evett, ivott, jól tartatta magát és biztosította a családot, hogy hozzátartozóik odakünn a legjobb egészségnek örvendenek.”

7. „Vádlottak részbeni beismerésben vannak, t. i. abban a kérdésben, hogy hány munkaszolgálatos meggyilkolásában vettek részt, Rotyits eredetileg két esetben három ember meggyilkolását ismerte be, Szivós pedig több esetben öt ember meggyilkolását. Egymásról azonban közvetlen tapasztalat alapján azt állították, hogy legalább 50-60 embert gyilkolt meg – a másik. Kossa István tanú a fõtárgyaláson kijelentette, hogy vádlottak voltak a század hóhérai, mindkettõ kezéhez több tucat ember vére tapad, ezenkívül Rotyits döntött atekintetben (sic!), hogy naponként kik kerülnek a halállistára. Kossa név szerint megjelölt egy Szõgyi nevû munkaszolgálatost, aki az egyik listán szerepelt, de Rotyits kihúzta és egy másik munkaszolgálatost írt a helyébe. Kossa névszerint jelölte meg Hertzkát és Grubert, akiket Rotyits személyes okokból írt fel a listára, ezenfelül fültanúja volt annak, amikor Rotyits kijelentette, hogy a milliomos Silberpfenniget nem volt érdemes a rongyaiért kivégeztetni. Rotyits-ról saját tapasztalata alapján állította, hogy két szekérrel szállította a rablott holmit és Szivósnak is megvoltak a hullákról elvett ingóságai. Mindezek szembemondása után mindkét vádlott beismerte, hogy Kossa tanú által elõadottak a valóságnak mindenben megfelelnek.”

8. „Vádlottak beismerésén kívül Kossa tanúvallomását megerõsítette Katz Miklós munkaszolgálatos. Elõadta, hogy a pécsi hadikórházban Rotyits maga dicsekedett azzal neki, miszerint a tymi aranyakat sikerült hazamentenie. Rotyits azonban a fõtárgyaláson erre nem emlékezett. Csikváry Gyõzõ tanú elõadta, hogy mint kerettag szolgált a 401. századnál s emlékszik egy esetre, amikor éjjel Rotyits magához hívta, közölve vele, hogy egy kivégzendõ munkaszolgálatos az exekució közben csak súlyosan sebesülve megszökött, ezt elõ kell teremteni, nehogy valahol feljelentést tegyen. Tanú azonban a megbízatást nem hajtotta végre, mert vérhasa volt. Tanú hallomásból tudott csak a saját századánál történtekrõl. Az a munkaszolgálatos, akit azon a bizonyos éjszakán sebesülten elõ kellett volna kerítenie, Sax volt. Saxné tanú elõadta, hogy miután szeptember 15-rõl keltezve értesítést kapott a Vöröskereszttõl, hogy fia hadmûveleti területen meghalt, Szabadosék révén összeköttetésbe került Szivóssal, aki hosszú ideig hitegette õket s étkezést, csomagot fogadott el tõlük. Rotyits ekkor elismerte, hogy Saxot megtalálták, kivégezték és akkor, amikor Szivós már Budapesten járt szabadságon, nagyon jól tudta, hogy mi történt Sax-szal.”

9. „Rotyits Péter és Szivós Sándor úgy a nyomozóeljárás során, mint a fõtárgyaláson azt állították, hogy elöljáróik szolgálati parancsát hajtották végre, t. i. Rotyits Haynal ezredesét és Muray alezredesét, Szivós pedig Rotyitsét. Rotyits azt állítja, hogy Haynal egyízben pisztollyal fenyegette meg, mert kifogásolta a munkaszolgálatosokkal való bánásmódot s Szivós is azt állítja, hogy õt meg Rotyits fenyegette meg lelövéssel. Az ítélõbíróság azonban ezt a védekezést nem fogadta el, noha tényként nyert megállapítást, hogy a munkaszolgálatosokkal való bánásmód tekintetében már Muray alezredes útbaigazítást adott és õ rendelte el az elsõ 22 ember kivégzését, de ezt a századparancsnok nem hajtotta végre, továbbá ugyancsak õ volt az, aki a 22 ember kivégzését Haynal ezredesnél megreklamálta. Tény az is, hogy Haynal ezredes a keret elõtt azt a kijelentést tette, hogy addig senki sem mehet haza szabadságra, amíg a munkaszolgálatosok közül egy is él. Ezt a két vádlotton kívül Werbõczy Frigyes hdp. õrmester ugyanígy állította, aki a fõtárgyaláson nem tudott ugyan megjelenni, de kihallgatási jegyzõkönyve felolvastatott. Ennek ellenére mégsem hivatkozhatnak Rotyits és Szivós a Ktbtk. 38. §. 1. pontjában írt beszámítást kizáró okra, mert az csak akkor valósul meg, ha az alárendelt meg van gyõzõdve arról, hogy a szóbanforgó parancsot teljesíteni kell. Rotyits és Szivós errõl annál kevésbé lehetett meggyõzõdve, mert vitéz Dudás százados példát mutatott arra, hogy a törvénybeütközõ parancsot, amely egyenesen bûncselekmény elkövetését célozza, nem szabad végrehajtani. Minthogy mindketten magasabb rendfokozatot viselnek, ismerniök kellett a Szolg. Szab. I. R. 88. pontját, amely ezt egyenesen megtiltja. Ezenkívül se Rotyits se Szivós nem kerestette volna a meglõtt Sax-ot, ha az lett volna meggyõzõdésük, hogy eljárásuk a szolgálati parancs teljesítése folytán nem kifogásolható. Szivós presszionálására az õ állításán kívül semmiféle adat nem merült fel s az nem is látszik valószínûnek, mert Rotyitsnak Reichord és Németh szakaszvezetõk, valamint Tóth tizedes mellett semmi különös szüksége nem volt a kegyetlenkedésnél éppen Szivósra. Rotyits és Szivós büntetõjogi beszámíthatósága tekintetében az eljárás során semmiféle gyanú nem merült fel s a fõtárgyaláson kihallgatott elmeorvos-szakértõ szerint beszámítási képességük még csak nem is korlátozott.”

10. „A jogi minõsítés tekintetében az ítélõbíróság elfogadta a büntetõindítvány minõsítését, nevezetesen mindhármuk magatartását ugyanazon tényállásban összefoglalva társtettességnek minõsítette, mint ahogy társtettes lesz minden illetékes szerv a munkaszolgálatos századoknál elkövetett összgyilkosságokban, aki azokat bizalmas, vagy nyílt parancsokkal elrendelte, megengedte vagy egyébként iniciálta. Haynal a gyilkosságokat, mint szûkebb körben vett értelmi szerzõ a végrehajtókkal együtt és közösen követte el s abban annál kevésbé lehet felbujtó, mert Rotyitsék nem döntõ módon az õ befolyására határozták el magukat a bûncselekmény elkövetésére, hanem a befolyás az akkori rendszernek a munkaszolgálatosokkal szemben megnyilvánult közismert szellemében nyilvánult meg. A keretlegénység a honvédelmi kormány közismert türelme folytán nyíltan kegyetlenkedett.”

11. „A büntetés kiszabásánál az ítélõbíróság mindhárom szóbanforgó vádlottnál súlyosbító körülményként mérlegelte a magyar jogszolgáltatásban példa nélkül álló rendbeliséget, az elkövetésnél megnyilvánult embertelenséget és az érett megfontolást, végül a jogtalan vagyoni haszonszerzési célzatot. Haynalnál külön súlyosbítóként mérlegelte azt, hogy meg volt a lehetõsége a vérengzés megakadályozására, csekély kockázattal, mint ahogy azt egy alárendeltje tette, mégsem kísérelte meg.”

12. „Enyhítõ körülményként mérlegelte az ítélõbíróság Rotyitsnál és Szivósnál azt, hogy elöljáróikkal együtt vettek részt a bûncselekmény elkövetésében, továbbá részbeni, de érdembeni beismerésben vannak, ami megbánásra mutat. Ezeknek aránybaállítása azonban nem adott lehetõséget az ítélõbíróságnak arra, hogy az enyhítõjogot alkalmazza.”

13. „A távollevõ Haynal Alajos bûnösségének megállapítását és büntetése kiszabását az elmenekült nyilas kormány 1944. november havában megjelent ama rendeletének értelemszerû alkalmazásával határozta el az ítélõbíróság, mely szerint a hazaárulókat és szökevényeket távollétükben kell elítélni.”

14. „A kivégzés sorrendjét a bûnösség foka szerint állapította meg az ítélõbíróság.” Részlet az ítélõbíróság (néptörvényszék /népbíróság/) indokolásából, azt teljes terjedelmében lásd az „Indokok” alatt: Kossa István: i. m. 311 – 317. o.

A terheltek vallomásai, valamint a tanúk egybehangzó nyilatkozatai alapján tehát a népbíróság ezért arra a – véleményem szerint helyes – következtetésre jutott, hogy a vádlottak nem csak „egyszerû” emberölések tucatjait követték el, hanem szántszándékos – részben anyagi haszonszerzés végett, nyereségvágyból elkövetett – gyilkosságokban voltak bûnösök. Mint azt az elõbb már láthattuk, az akkor hatályos Btk. így nevezte a szándékos, elõre kitervelt, valamint a nyereségvágyból elkövetett emberöléseket, és ez azért lesz fontos, mert mint azt látni fogjuk, Rotyitsékat nem a népbírósági rendelet alapján – hiszen az akkor még nem is volt hatályos – ítélték el, hanem az akkor hatályos Btk. (1878. évi V. tc.) gyilkosságra vonatkozó paragrafusai szerint. Mivel viszont az új hatalom, a Budapesti Nemzeti Bizottság „néptörvényszékké” nyilvánította dr. Major büntetõtanácsát, ezért beszélünk mégis népbírósági perrõl, illetve az elsõ népbírósági tárgyalásról.

Itt jegyezném meg, hogy a témával foglalkozó jelenkori irodalmak többségében, így például Bernáthnál is (Bernáth Zoltán: Justitia tudathasadása. Népbíróság a nép nélkül, a nép ellen. PÜSKI Kiadó Kft., Budapest 1993.), helytelenül írják a fõtörzsõrmester nevét Rotyisnak, az ugyanis helyesen Rotyits. Igaz ugyan, hogy a büntetõügy iratain, számos helyen Rotyisként van írva, de a személyi adatok felvételénél – ami a gyanúsított személyi okmányai szerint történt – látható, hogy a gyanúsított neve helyesen írva Rotyits Péter. Véleményem szerint ez is azt mutatja, hogy például az ezen eljárást és a meghozott ítéletet kritizálók többsége úgy alkotott véleményt, hogy magát a népbírósági per anyagát át sem tanulmányozta…
Lásd erre vonatkozólag a Budapesti Néptörvényszék N.T. 1/1945 számú iratait, valamint Kossa István idézett mûvét, illetve röviden beszámolt a büntetõügyrõl a Szabadság 1945. február 4. napi, vasárnapi száma is. Itt szintén Rotyitsként van megemlítve a vádlott: „A budapesti népbíróság szombaton délelõtt tárgyalást tartott dr. Major Ákos százados-hadbíró elnöklésével a Zeneakadémia kistermében. A közvád büntetõ indítványt tett a szökésben lévõ Haynal Alajos vezérõrnagy, Muray Lipót alezredes, továbbá a vizsgálati fogságban lévõ Rotyits Péter fõtörzsõrmester és Szivós Sándor szakaszvezetõ ellen 124 rendbeli gyilkosság bûntette miatt, melyet azáltal követtek el, hogy munkaszolgálatos századokat már útbaindításkor azzal a paranccsal indítottak útba, hogy egy se érhessen vissza élve. A Népbíróság Haynal Alajos vezérõrnagyot, Rotyits fõtörzsõrmestert és Szivós szakaszvezetõt kötéláltali halálra ítélte. A Néptörvényszék a halálbüntetést elõször Szivóson, majd Rotyits fõtörzsõrmesteren hajtotta végre. A jelenleg még szökésben lévõ Haynal majd késõbb felel tetteiért. Muray és tiszttársai ügyét a Néptörvényszék elkülönítette, mert közeli kézrekerítésükre megvan a remény. Az ítéletet vasárnap 12 órakor az Oktogonon hajtották végre.” Lásd ezt még: Kossa István: i. m. 308. o.

A gondolatsort tovább folytatva, figyelemreméltó az elsõ perrel kapcsolatban mindenekelõtt dr. Major azon indokolása, miszerint – mert a népbírósági rendelet akkor még nem volt hatályos – a bíróság az 1878. évi V. törvénycikk (a Csemegi – kódex, vagyis az ekkor hatályos Btk.) gyilkosságra vonatkozó paragrafusa alapján ítélkezett, a Budapesti Nemzeti Bizottság felhatalmazása alapján, „a Btk. 70. §-ához képest társtettesi minõségben elkövetett, a Btk. 278. §-ába ütközõ 124 rendbeli gyilkosság bûntette miatt.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 80. o.) A bûnösítés lásd Kossa István: i. m. 310. o.
Az ítélet szó szerint „a Btk. 70. §-ához képest a Btk. 278. §-ába ütközõ, társtettesi minõségben elkövetett 124 rendbeli gyilkosság bûntettében” mondta ki bûnösnek I. rendû Haynal Alajost, III. rendû Rotyits Pétert és IV. rendû Szivós Sándort, akiket ezért a Budapesti Néptörvényszék, mint ítélõbíróság „a Btk. 278. §. büntetési tétele és a 289. §., valamint a Ktbtk. 22. §. 1. pontja alapján kötéllel végrehajtandó halálra mint fõ, továbbá 10 – 10 (tíz) évi hivatalvesztésre és politikai jogaik gyakorlásának ugyanily tartalmú felfüggesztésére, végül lefokozásra, mint mellékbüntetésre ítéli. Az ítélet elõször IV. r., majd III. r. vádlotton hajtandó végre. A szökésben lévõ Muray Lipót, akinek személyi adatai ismeretlenek, ny. áll. alezredes, II. r. vádlott, továbbá Tiszarovits József, akinek személyi adatai ismeretlenek, t. hadnagy, V. r. vádlott, végül Spóner Rudolf, akinek személyi adatai ismeretlenek, t. hadapródõrmester, VI. r. vádlott ellen a Büntetõindítványban leírtak miatt folyamatban lévõ bûnügyet a jelen bûnügytõl a Kbp. 37. §. alapján az eljárás megnehezítésének elkerülése végett elkülöníteni rendeli.” (Kossa István: i. m. 310 – 311. o.)
A „10 – 10 (tíz) évi hivatalvesztésre és politikai jogaik gyakorlásának ugyanily tartalmú felfüggesztésére” kitétel természetesen csak az esetleges kegyelmezés esetére vonatkozott volna (ekkor léphetett volna életbe, mint jogilag releváns tény), a kiszabott halálbüntetés végrehajtásakor ez nyilván nem volt értelmezhetõ.

Elvi éllel mondta ki az ítélet tehát, hogy valamennyien társtettesek voltak: „A jogi minõsítés tekintetében az ítélõbíróság elfogadta a büntetõindítvány minõsítését, nevezetesen mindhármuk magatartását ugyanazon tényállásban összefoglalva társtettességnek minõsítette, mint ahogy társtettes lesz minden illetékes szerv a munkaszolgálatos századoknál elkövetett összgyilkosságokban, aki azokat bizalmas vagy nyílt parancsokkal elrendelte, megengedte, vagy egyébként iniciálta.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 81. o. Az indokolás – „Indokok” fejléc alatt Kossa idézett mûvében a 311. oldaltól a 317. oldalig van közzétéve.) Ezen kívül meghivatkozta magának a bíróságnak a jogszerûségét, ítélkezésének jogi alapját is. Az indokolás szerint az újonnan felállított Budapesti Néptörvényszék mûködése a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatán (II/9 – 1945. BNB. sz.) alapult, amelyre a kalandos életpályát bejárt jogász így emlékszik: „A dr. Major Ákos vezette tanács e felhatalmazással hozta meg elsõ ítéletét február 3-án Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmester és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõ ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot.” (Dr. Major Ákos: i. m. 120. o.)

Ezzel az indoklással „magyarázta” a bíróság a rendelet hatálybalépését megelõzõen megkezdett mûködését, és meghozott ítéletét, ami ilyen folytán, ebbõl a szemszögbõl, azaz csak az anyagi jog szempontjából vizsgálódva, ugyancsak jogszerû lett (viszont el kell azt is ismerni, hogy a teljes jogszerûséget vizsgálva csak „hellyel-közzel” – mivel azonban a jog ilyen fogalmat nem ismer, ezért tehát a „teljes” jogszerûség szempontjából a válasz: NEM – a mai napig vitára okot adó módon, mégpedig nem anyagi – hiszen a bûnösséghez nem férhetett kétség –, hanem az alább kifejtendõ alaki, eljárásjogi jogszabálysértések miatt), mind az elkövetett gyilkosságokban való bûnösítés, mind pedig az ítélkezésre való felhatalmazás szempontjából is. Hiszen a Budapesti Nemzeti Bizottság a fõváros felszabadított területén jogszerûen és teljes körben gyakorolta a hatalmat: „Budapesten folytak még a harcok, Pest azonban 1945. január 18-án felszabadult. Január 21-én megalakult a forradalom szerve: A Budapesti Nemzeti Bizottság a székesfõváros felszabadított területén a hatalmat mindaddig gyakorolja, amíg azt a magyar kormány át nem veszi.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 79. o.)
A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 21. napján kelt, I/1945. sz. teljes ülési határozata szerint: „a Budapesti Nemzeti Bizottság a székesfõváros felszabadított területén a hatalmat mindaddig gyakorolja, amíg a magyar kormány át nem veszi.” Ez a határozat egyébiránt a szovjet frontparancsnokság hozzájárulását is élvezte. Lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 119. o. A jogi problémát az egyéb eljárásjogi kérdések-problémák jelentették.
Az „ötös bizottság” hatalomgyakorlása teljes körû volt, ami még az államfõi jogokra is kiterjedt. Ezt bizonyítja az ítéleten a népbírák (az ítéleten „ülnökök” megnevezéssel szerepelnek, míg dr. Major „elnök”-ként van feltüntetve) aláírása utáni záradék is, amit a Bizottság képviselõi írtak alá: „Az ítéletet megerõsítjük. Végrehajtandó. Budapest 1945. január (ez áthúzva és kijavítva – P. A.) február 3. Nemzeti Bizottság.” (Kossa István: i. m. 318. o.) Vagyis, a záradékot az ítéletre rávezetõ, és így az ítélet megerõsítésérõl döntõ Bizottság – mivel a fõhatalmat ott és akkor kizárólagosan gyakorolta – tulajdonképpen a kegyelem kérdésében határozott, így problémát a jogszerûség szempontjából az sem jelenthetett, hogy az elítéltek kegyelemért nem fordulhattak sehova, ugyanis a Néptörvényszék által kiszabott halálos ítéletet csak a bizottsági engedélyezés („Az ítéletet megerõsítjük. Végrehajtandó…”) megtörténte után lehetett végrehajtani.

Pontokba szedtem az esettel kapcsolatos gondolataimat, aggályaimat (Dr. Major Ákos az üggyel kapcsolatos saját álláspontját, jogi fejtegetéseit a Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… címû idézett mûvének 120 – 129. oldalain közli):

1. Meglátásom szerint ott fedezhetõ fel az ítélet egyik jogszabályokkal nem magyarázható momentuma, hogy az ítéletet másodfokon senki sem bírálta el, vagyis az ekkor még hatályban lévõ büntetõ perrendtartás szerinti fellebbezés lehetõsége a vádlottaknak nem adatott meg. Ugyanis, ha a Néptörvényszék a Csemegi-kódex, mint az akkor éppen hatályos büntetõkódex alapján járt el anyagi jogi értelemben, akkor meg kellett volna adnia a lehetõséget a fellebbezésre is, hogy így alakilag se legyen az ítélet utólag kifogásolható. Hiszen 1945. február 3. napján az Nbr. még nem volt hatályos, így pedig az akkor még hatályosnak tekinthetõ büntetõ perrendtartás (1896:XXXIII. tc.) szerint – ha mindent jogszerûen akartak volna végezni – járt volna a jogorvoslati lehetõség. De még a népbírósági jog szerint is lehetõsége volt az elítéltnek a fellebbezésre a halálos ítélet ellen, amit pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa bírált el, hacsak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ, eljáró Népbíróság (vagy utóbb a NOT) úgy nem döntött, hogy az elítélt kegyelemmel összefüggésbe nem hozható. 81/1945. ME. sz. rendelet (Nbr.) 7. §: „A népbíróság által kiszabott halálbüntetés kegyelmi úton életfogytiglani, vagy 10-15 évig terjedõ, határozott tartamú fegyházbüntetésre változtatható át. A kegyelmezés joga a Nemzeti Fõtanácsot illeti. A Nemzeti Fõtanács határozatát az Igazságügyminiszter javaslatára hozza meg.” Nbr. 53. §: „A népbíróságnak halálbüntetést, teljes vagyonelkobzást vagy állásvesztést kimondó, három évi szabadságvesztés büntetést, 20.000 pengõ pénzbüntetést meghaladó ítélete ellen az elítélt fellebbezéssel élhet a Népbíróságok Országos Tanácsához. (…) A fellebbezésre egyébként a Bp. 388. §-a alkalmazandó.” 1440/1945. ME számú rendelet (Nbr.nov) 3. §: „A 81/1945. ME számú rendelet 7. §-a hatályát veszti és helyébe az alábbi rendelkezések lépnek: Kegyelmezési jog gyakorlásának – a közkegyelem esetét kivéve – csak halálbüntetés esetében és csak az elítéltnek vagy védõjének kérelmére van helye. A halálbüntetés kegyelem útján életfogytig tartó kényszermunkára vagy testi alkalmatlanság esetében életfogytig tartó fegyházra változtatható át. A kegyelmezés joga a Nemzeti Fõtanácsot illeti. (…) Ha a Népbíróságok Országos Tanácsa a halálraítéltet egyhangúlag nem találja kegyelemre javaslatba hozhatónak, a kegyelmi kérvényt s továbbterjesztés mellõzésével saját hatáskörében maga utasítja el.” Nbr.nov 21. §: „A 81/1945. ME számú rendelet 53. §-a hatályát veszti és helyébe az alábbi rendelkezések lépnek. (…) Halálbüntetést kiszabó ítélet ellen bejelentett fellebbezés esetében a népbíróság az ügyet az ítélethozataltól számított nyolc nap alatt köteles a Népbíróságok Országos Tanácsához felterjeszteni. Az ilyen ítélet szóbeli indokait a kihirdetés alkalmával részletesen ki kell fejteni és az ítéletet három nap alatt írásba kell foglalni. A Népbíróságok Országos Tanácsa az ügyben az iratoknak hozzá érkezésétõl számított három nap alatt köteles a lehetõség szerint minél közelebbi tárgyalási határnapot kitûzni, illetõleg a bizonyítás kiegészítése tárgyában intézkedni. Ha a jelen § a halálbüntetést kimondó ítélet ellen a fellebbezést kizárja és a népbíróság a Bp. 497. §-ának megfelelõ eljárásban akként határozott, hogy az elítélt kegyelemre nem méltó, a halálbüntetést ettõl számított két órán belül végre kell hajtani. Az elõbbi bekezdés esetében az ítéletet rövid indokolással együtt azonnal írásba kell foglalni.”
Ide kell megjegyezni, hogy amennyiben az elsõfokon eljáró népbíróság egyhangúan nem találta kegyelemmel összefüggésbe hozhatónak a vádlottat, akkor az ügy már a NOT elé sem került, hanem az ítéletet 2 órán belül végrehajtották. Így történt ez a nyilas Kun András (Nyírbátor, 1911. november 8. – Budapest, 1945. szeptember 19.) esetében is. „Kun páter”, minorita szerzetes volt, aki rendjébõl 1943-ban lépett ki, majd a nyilas hatalomátvétel után pedig a Belügyminisztérium propagandaosztályának munkatársa, egyébiránt pedig egy tömeggyilkos lett. 1945 nyarán elfogták, és népbíróság elé állították. Halálra ítélték, majd az ítélethirdetés után két órával felakasztották, mivel az eljáró népbíróság nem találta kegyelemmel összefüggésbe hozhatónak.

Tehát a fellebbezés kizárása, illetve a másodfokon eljáró bírói fórum kimaradása Rotyitsék esetében az akkor hatályos büntetõ perrendtartás szempontjából mindenképpen alaki jogszabálysértés volt, még akkor is, ha annak a jogerõs ítélet nézõpontjából viszont abszolút semmi befolyása nem lett volna, a vádlottak a kötelet mind jogi, mind akár pedig emberi szempontok alapján is, de mindenképpen kiérdemelték.

2. Hogy dr. Major nem rendelkezett a megfelelõ bírói képesítéssel, az eljárásjogi hibához nem vezetett, hiszen – mint már említettem – a Budapesti Nemzeti Bizottság határozata alapján felállított Budapesti Néptörvényszék az ítélõbírótól csak jogi végzettséget követelt meg, ekként tehát eljárásjogi hibáról itt nem beszélhetünk. A késõbbiek folyamán a Szakszervezeti Tanács Büntetõjogi Bizottsága is úgy foglalt állást a képesítés kérdésében, hogy a népbírósági tanácsvezetõ bíró számára nem szükséges az egységes bírói és ügyvédi vizsga, hanem a hadbírói is elegendõ. Dr. Major errõl a fél évvel késõbb kezdõdött, Bárdossy-per kapcsán így írt: „A másodfokú tárgyalás a parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a közönség kizárásával, csak a sajtó nyilvánossága elõtt zajlott le. Az újságok a tárgyalás menetérõl nem írtak, csak annak napját és az ítéletet közölték, pedig lett volna mirõl tudósítaniuk. Dr. Berend Béla az elsõ fokon korrektnek tûnt védõ ugyanis nem kis meglepetést okozott a bíráknak. Abszolút hatályon kívül helyezési okként azt kifogásolta semmisségi panaszában, hogy védence ügyében ítélkezõ népbírósági tanács nem volt törvényesen megalakítva, mert a tanácselnöknek (nekem) nem volt egységes bírói és ügyvédi, hanem csak hivatásos hadbírói képesítése. Ezt az elsõ fokú tárgyalás megnyitásakor nem kifogásolta (ahogy nem élt például a „nullum crimen sine lege” kifogással sem, de dr. Berend nívóját nem bírálhatom, mert – egyrészt – én csak egy „zöldfülû” jogász vagyok hozzá képest, valamint – másrészt – tulajdonképpen már eleve egy megoldhatatlan feladatra vállalkozott…). Most viszont, amennyiben panaszának a NOT helyt adott volna, akkor a Bárdossy-per megismétlésén túl az egész eddigi mûködésem is bûncselekménynek minõsül, sõt a Rotyis–Szívós-ítélet pedig emberek törvénytelen kivégzése címén háborús bûntettnek (mert 1945 februárjában még folyt a második világháború). Tehát nemcsak a volt miniszterelnök elleni per diszkreditálása merült fel, annál jóval több. Ez a sötét politikai mesterkedés azonban nem vezetett eredményre. A Szakszervezeti Tanács Büntetõjogi Bizottsága ebben a kérdésben is állást foglalt. Az 1945:VII. tc. 42. §-ának a fogalmazására hivatkozott, mely szerint ’… az igazságügyminiszter minden tanács mellé szakképzett tanácsvezetõ bírót és helyettes bírót jelöl ki’. Ez a szakképesítés pedig nem szûkíthetõ le az egységes bírói és ügyvédi vizsgára, a hivatásos hadbírói vizsga megfelelõ képesítést jelent. A Népbíróságok Országos Tanácsa is így döntött, helybenhagyva a kötél általi halálbüntetést.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 236 – 237. o.) Ide érdemes talán még egy idézetet elhelyezni, amikoris Major a Bárdossy-per befejezésérõl írt: „Az elsõ fokú ítéletet a tárgyalási jegyzõkönyvvel együtt a minisztérium nyomdája zöld vászonkötésben, aranybetûs felírással prezentálta nekem. Dr. Rieshez vittem, akinél ott találtam dr. Domokost. Hármasban voltunk, amikor átadtam dr. Riesnek az ’opus’-t. Belelapozott, helyenként beleolvasott, köszönettel elfogadta. Amikor összecsapta, megjegyezte: ’úgy látom, az ítéleted jobban sikerült a tárgyalásvezetésnél’. Erre én azt kérdeztem: ’mondd, az adott körülmények között ki tárgyalhatta volna jobban nálam?’ Helyette a legfõbb államügyész válaszolt: ’Természetesen a miniszter elvtárs.’ Dr. Ries ezt helyesnek találta, én azonban tovább faggattam: ’És utánad?’ Ismét dr. Domokos válaszolt, nehogy dr. Ries õt nevezze meg: ’Szerintem dr. Töreky vagy dr. Szemák, természetesen azután, hogy az ügynek minden vonatkozását elõre tisztázhatták volna. Akkor nem kellett volna rögtönözni a tárgyaláson.’ Dr. Ries ezzel is egyetértett, azután így folytatta: ’Te viszont vérbeli hadbíró voltál.’ Majd telefonon utasította a törvényelõkészítõ osztály vezetõjét, hogy másnapra hozzák le azt a rendelettervezetet, amelyben az igazságügyminiszter elengedi a polgári jogi gyakorlatot azoknak a tényleges hadbíróknak, akik legalább öt évi szolgálatot teljesítettek, így a legrövidebb idõn belül megszerezhetem az egységes bírói és ügyvédi képesítést. Ennyit profitáltam a Bárdossy-tárgyalásból.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 250. o.)

3. Mindegyik vádlottat – még a szökésben lévõ terhelteket is – ügyvéd védte: „A Magyar Nép nevében! A Budapesti Néptörvényszék, mint ítélõbíróság a szökésben lévõ Haynal Alajos vezérõrnagy I. r., Muray Lipót ny. alezredes II. r., a vizsgálati fogságban lévõ Rotyits Péter t. fõtörzsõrmester III. r. és Szivós Sándor t. szakaszvezetõ IV. r. vádlottak ellen a Budapesti Nemzeti Bizottság felhatalmazása folytán a közvádló által a Btk. 70. §-hoz képest társtettesi minõségben elkövetett, a Btk. 278. §-ba ütközõ 124 rendbeli gyilkosság bûntette miatt, továbbá az ugyancsak szökésben lévõ Tiszarovits József t. hadnagy V. r. és Spóner Rudolf t. hadapródõrmester VI. r. vádlottak ellen a Ktbtk. 133. § 4. pontjába ütközõ és a 134. § 2. bek. szerint minõsülõ szolgálati bûntett miatt emelt vád felett dr. Major Ákos néptörvényszéki elnök elnöklete alatt dr. Szabó Ferenc közvádló és dr. Zilahy Tamás jegyzõkönyvvezetõ részvételével, a vizsgálati fogságban lévõ Rotyits Péter t. fõtörzsõrmester III. r. és Szivós Sándor t. szakaszvezetõ IV. r. vádlottak, valamint dr. Czibor Béla járásbíró, mint III. r. és dr. Bródszky Károly budapesti ügyvéd, mint IV. r., végül dr. Mayersdorffer Tivadar, budapesti ügyvéd, mint a távollévõ Haynal Alajos vezérõrnagy I. r., Muray Lipót ny. áll. alezredes II. r., Tiszarovits József t. hadnagy V. r., Spóner Rudolf t. hdp. õrmester VI. r. vádlottak védõjének jelenlétében a Zeneakadémia kis-elõadói termében Budapesten, 1945. évi február 3-án nyilvánosan megtartott fõtárgyalás eredménye alapján a következõképpen ítélt:” (Kossa István: i. m. 309. o.) Azaz a büntetõeljárás jogi hibától ebben a vonatkozásban mentes, jogi fogyatékosságban nem szenved.

4. A kegyelmezés tárgyában a következõ tények foglalhatók össze. Az államfõi jogokat – jelesül a kegyelmi kérelem elutasításának jogát – csak az államfõ, ebben az esetben az 1945. január 26-án felállított Nemzeti Fõtanács, mint ideiglenes, háromfõs államfõi testületet gyakorolhatta volna az Nbr. alapján. Viszont, mivel az Nbr. csak február 5. napjával lépett életbe, így itt is a régi szabályok szerint kellett volna eljárni, vagyis a kegyelem kérdésébe a Kormányzó (a „legfõbb hadúri” jogok gyakorlásában a Kormányzót a honvédelmi minisztérium mellett a Legfelsõ Honvédelmi Tanács segítette) dönthetett volna (katonai büntetõeljárás során, háborús helyzetben a vezérkari fõnök, esetleg a honvédelmi miniszter, illetve szükséghelyzetben, például harcban és rögtönítélkezés esetében a magasabb katonai parancsnok is), de egy adott – Pest felszabadított részein – terület felett hatalmat gyakorló bizottság tulajdonképpen nem, mivel erre vonatkozó konkrét rendelkezés nem született, hiszen csak általánosságban lett megállapítva, hogy a hatalmat a BNB gyakorolja, de külön az kiemelve nem lett, hogy ez államfõi jogokat – köztük a kegyelemadásét – is érintene. Viszont, mivel a Budapesti Nemzeti Bizottság által gyakorolt hatalomról, mint fõhatalomról van szó, ezért a hatalomgyakorlást akár teljeskörûen, tehát az államfõi hatalomra is lehet, illetve kell értelmezni. Itt egyébiránt amúgy is egy leküzdhetetlen problémával állt volna szemben dr. Major népbírósági tanácsa, hiszen a Kormányzóhoz továbbítani a kegyelmi kérelmeket egyszerûen lehetetlen és képtelenség is volt, „mindenfajta” értelemben véve (hiszen a kormányzó a német-nyilas nyomásra lemondott, bár ennek jogszerûsége és önkéntessége megint csak erõsen vitatható). Esetleg szóba jöhetett volna még a Nemzeti Fõtanácshoz való továbbítás is, de ez pedig problémásnak a tényleges fizikai nehézségeken (értsd: a távíróvonalakat mindenütt elvágták a visszavonuló németek, az utak bombasérültek voltak, ha hidak szinte mindegyikét lerobbantották, repülõgép nem állt a rendelkezésre, illetve a vonatközlekedés is szünetelt, stb.) túl azért mutatkozott, mert az államhatalom ekkor még nem volt egységes, egy-egy felszabadított terület (város, község) fölött a tényleges hatalmat még sokáig a nemzeti bizottságok gyakorolták. Maradt tehát az a megoldás, hogy a Budapest felszabadított részén a hatalmat ténylegesen gyakorló fõhatalmi szerv, a BNB elé került az ítélet megerõsítés végett. Az eljárás jogszerûsége szempontjából ez mindenképpen egy vitatható momentum ismét, de azt is be kell látni, hogy az adott körülmények között, a teljesen jogszerû eljárás szempontjából egyszerûen megoldhatatlan problémák adódtak, sõt jogilag is megállapíthatatlan volt, hogy kit is illet a tényleges egyéni kegyelmezési jog, mint államfõi fõhatalom. Mondhatjuk azt is, hogy a Budapesti Nemzeti Bizottság mind a másodfokon eljáró, mind pedig a kegyelmi tanács szerepét ellátta, amikor 1945. február 3-án „az ítéletet megerõsítjük, végrehajtandó” záradékot az eredeti ítéletre rávezette, de érezhetõ, hogy ez jogilag nem állja meg egyértelmûen a helyét, de legalábbis kívánnivalót hagy maga után, méghozzá megint csak eljárásjogi szempontok alapján. Jogszerû ez akkor lehetett volna, ha a Budapesti Nemzeti Bizottság, mint a fõváros területén a hatalmat ténylegesen gyakorló legfõbb szerv errõl – vagyis az államfõi jogok gyakorlásáról – valamilyen konkrét rendelkezést, egyértelmû (jog)szabályt alkotott volna (mint ahogy az Szegeden történt, ahogy azt fentebb már láthattuk). De az is igaz – és ezt is ki kell még egyszer emelni –, hogy a fõváros területén a hatalmat gyakorló legfõbb szerv titulust akként is lehet értelmezni, miszerint az mindenre, így tehát az államfõi jogokra is kiterjed. Továbbá, ha az ítélet meghozatalakor fennálló körülményeket vizsgáljuk, vagyis a Budán még harcoló német-magyar csapatokat, a még ekkor is garázdálkodó nyilas egységeket, az elkövetett bûncselekmény tárgyi súlyát, valamint a közhangulatot, megállapíthatjuk, hogy az eljárás, a körülményekhez képest – ebbõl a szempontból is – mégiscsak törekedett a jogszerûségre. Hiszen ebben a helyzetben bizony a gyilkosokat egyszerûen maga a nép (például a munkaszolgálatos zsidók, akik ekkor Pesten már aktívan részt vettek a nyilasok, keretlegények összegyûjtésében) is elítélhette volna, kövekkel és husángokkal a kezében, amire még akkor sem lehetett volna ráilleszteni az igazságtalan bélyeget.

Álljon itt egy rövid, áttekintõ jellegû, eligazodást segítõ, összegzõ áttekintés a nemzeti bizottságokról Csizmadia Andor: „A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968.” címû mûve alapján. Az öt demokratikus párt (Független Kisgazdapárt [FKgP], Magyar Kommunista Párt [MKP], Szociáldemokrata Párt [SZDP], Nemzeti Parasztpárt [NPP], és a Polgári Demokrata Párt [PDP]) Szegeden, 1944. december 1-jén alakította meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF), másnap pedig megalakult e pártok helyi, politikai koalíciója, a Szegedi Nemzeti Bizottság is (vö. Dr. Lukács Tibor: i. m. 70. o. Lukács adatai szerint 1944. december 2. napján alakult meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a másnapi nagygyûlésen hozta létre a Szegedi Nemzeti Bizottságot.). Ennek helyi szervei voltak tulajdonképpen a nemzeti bizottságok, amelyeknek fõ feladata az élet újraindítása volt a lerombolt és kifosztott városokban és a falvakban. E megfogalmazásból is kitûnik, hogy milyen sokrétû volt a tevékenységük, ami ténylegesen az oktatás újraindításától kezdve a mûhelyek és üzemek megszervezésén és a munka beindításán át a romeltakarítás megszervezéséig, a hivatalok újjászervezéséig terjedt. A nemzeti bizottságok (néhol másként nevezték õket) eleinte csak az ország egy-egy jelentõsebb városában alakultak meg – jöttek létre (Szeged, Debrecen, Pécs). Ezekbõl a központokból, de elsõsorban Debrecenbõl kiindulva aztán elõször a Tiszántúlon szervezõdtek meg e testületek. Ezt követõen a bizottságok megválasztották, vagy kiküldték városuk megfelelõ számú képviselõjét a Debrecenben, 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzetgyûlésbe. A közigazgatás helyreállítását elõíró rendeletek (14/1945. ME. sz. és 1030/1945. ME. sz. rendelet) után már valamennyi megyeszékhelyen megalakultak a nemzeti bizottságok. Ezek a vármegyei alispánokhoz hasonlóan felhívást bocsátottak ki annak érdekében, hogy minden vármegyei településen alakítsák meg a nemzeti bizottságokat. A nemzeti bizottságok rendszere akkor lett teljes, amikor 1945. szeptember 4-én megalakult az Országos Nemzeti Bizottság. A hierarchia tehát a községi, a járási, a városi, a vármegyei (és a budapesti), valamint az országos nemzeti bizottságokból állt, e hierarchikus sorrend szerint. Tekintettel arra, hogy helyi szinten közhatalmat (mintegy törvényességi felügyeletet és ellenõrzést, egy sajátos önkormányzást, stb.) gyakoroltak, e szervek fõhatósága a Belügyminisztérium volt. A nemzeti bizottságot az elnök vezette, akit a tagok közül választottak. Kezdetben ez nem mindenhol alakult így, a Budai Nemzeti Bizottság például az elsõ három évben váltott elnökkel ülésezett, a pest megyei nemzeti bizottság hatos tanácsában pedig a tagok felváltva üléseztek. A nemzeti bizottságoknak jelentõs szervezési feladatai voltak. Tagot küldtek a megyei földbirtokrendezõ tanácsba, és megalakították a községi földigénylõ bizottságokat is. A termelési bizottságokba, a mezõgazdasági termelési hiteligényeket elbíráló bizottságokba, a terménybeszolgáltatás ellenõrzésére, a Nemzeti Gondozó Bizottságba, a helyi építési szaktanácsokba, és végül az adófelszólamlási bizottságokba tagokat delegáltak, háromtagú intézõ bizottságokat küldtek ki a kereskedelmi és az iparkamarai választások elõkészítésére. Mûködésüket nehezítette, hogy tisztázatlan jogállású szervek voltak. Az 1030/1945. ME. sz. rendelet (1945. április 26.) a késõbbi hatásköri összeütközések megelõzése érdekében megtiltotta, hogy a nemzeti bizottságok közigazgatási funkciókat gyakoroljanak. Ezzel szemben a 10.260/1948. számú kormányrendelet a nemzeti bizottságot (a termelési és a földigénylõ bizottsággal együtt) helyi közigazgatási szervnek tekintette. A bíróságok ítéleteikben ezt általában nem ismerték el, hanem arra az 1945-ös kormányrendeletre hivatkoztak, amely a bizottságok közigazgatási tevékenységét korlátozta. Tagjaik közhivatalnoki minõsítésére vonatkozó rendelettervet a Minisztertanács nem fogadta el annak ellenére, hogy a tagok eljárásaikban tulajdonképpen annak minõsültek. A bizottságok a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásával szüntették be a tevékenységüket. Az Országos Nemzeti Bizottság 1949. január 29-én tartotta meg utolsó ülését, ahol kimondták a nemzeti bizottságok február 1-jével történõ megszûnését. A vonatkozó kormányrendelet végül 1949. február 5-én jelent meg, amelynek értelmében a nemzeti bizottságok feladatait a Függetlenségi Népfront helyi szervei vették át.
Részletesen írtam a nemzeti bizottságok mûködésérõl, ezt lásd ~ Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 2012. február, 5. évfolyam 2. szám. 32 – 43. o. A szaklap elérhetõ a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban is.

5. Külön ki kell emelni, hogy Kossa István, mint tanú, sõt, mint sértett tanú (hiszen végigszenvedte a Rotyits-banda kegyetlenkedéseit), semmi esetre sem vehetett volna részt a halálos ítélet megerõsítésében. Ez megint csak egyértelmû alaki jogi hiba, annak viszont egy kapitális baklövés volt, ha a jog szempontjából vizsgálódunk. Hangsúlyozom, hogy a halálbüntetés kiszabása és végrehajtása szempontjából „kész tények” voltak, hiszen az életben maradt tanúk vallomásai alapján e tömeggyilkosokra mindenképpen kötél várt volna.

6. Jogszerû volt ugyanakkor a Csemegi kódex alkalmazása abból a szempontból, hogy azt addig az idõpontig semmilyen régi, vagy új hatalomgyakorló, jogszabályalkotó szerv sem helyezte hatályon kívül (abból a szempontból viszont nem, hogy tudniillik katonákra nem lehetet volna a paragrafusait alkalmazni, hanem fõszabályként csak a katonai büntetõtörvénykönyvet).

7. A szökésben lévõ Haynal (aki többek között Budapest levente parancsnoka is volt 1943-ban) esetében a bíróság meglepõ módon egy még hatályban lévõ Szálasi-féle jogszabályra hivatkozott, így az is jogszerûnek tekinthetõ elsõ ránézésre: „A távollevõ Haynal Alajos bûnösségének megállapítását és büntetése kiszabását az elmenekült nyilas kormány 1944. november havában megjelent ama rendeletének értelemszerû alkalmazásával határozta el az ítélõbíróság, mely szerint a hazaárulókat és szökevényeket távollétükben kell elítélni.” Részlet az ítéletbõl (KOSSA: 317. o.), azt teljes terjedelmében lásd: Kossa István: i. m. 309 – 317. o. De ha megfontoljuk, hogy Szálasiék kormánya illegitim hatalom volt, mint ahogy az a késõbbiek során oly sokszor elõkerült, akkor itt is felfedezhetünk egy jogszerûtlen hivatkozást. Hiszen illegitim hatalom által hozott bármely intézkedés sem tekinthetõ jogszerûnek. Vagyis a Szálasi-féle jogszabályra való bírósági hivatkozás ekképp jogszerûtlennek tekinthetõ. De az is tény, hogy amíg ez nyilvánosan nem került az (még igazából meg sem alakult) új hatalom által kinyilatkoztatásra, addig az eljáró bíró tekinthetett erre a jogszabályra úgy is, mint egy hatályos rendelkezésre, hiszen Szálasiék egynehány hónapig valóban uralmat gyakoroltak, jogszabályokat alkottak és ezeket végre is hajtatták. További érv e bírói eljárás jogszerûsége mellett az is, hogy a magyar perrendtartás e nyilas rendelkezésen kívül is ismerte a vádlott in contumatiam – távollétében – való elítélését, tehát jogsértést, véleményem szerint, végül itt sem lehet megállapítani.

8. És végül következzen a legszembetûnõbb jogi visszásság. Haynalékat, mint a fronton katonai bûncselekményeket elkövetõ katonákat, az ekkor még hatályos 1930. évi II. törvénycikk (Ktbtk.) szerint kellett volna felelõsségre vonni, méghozzá az illetékes katonai bíróságnak. (Ugyanis csak az Nbr. hatálybalépése után beszélhetünk csak konkrétan háborús vagy népellenes bûncselekményekrõl, illetve az ezeket a bûncselekményeket akár katonák esetében is elbíráló népbíróságokról.) Ekkor még hatályos volt ugyanis a hadbírósági szervezetre vonatkozó szabályozás, ami, elsõ fokú dandárbíróságokból, másodfokú hadosztálybíróságokból, és a Legfelsõbb Honvéd Törvényszékbõl állt. E mellett mûködött még a vezérkari fõnök külön bírósága is. Ez az utóbbi bíróság akár hadmûveleti területen, akár azon kívül is, mind katonai, mind pedig polgári személyek felett ítélkezhetett, és elsõbbséget élvezett az egész magyar büntetõbírósági rendszer tekintetében. Viszont ebben az esetben is rögtön lehet cáfolni az ítéletet e szemszögbõl támadók állításait. Ugyanis 1945 januárjára a Dunántúl kivételével Magyarország többi része már felszabadult, a hadosztályok, hadtestek letették a fegyvert. Így értelemszerûen nem mûködtek már a magukat megadó hadosztályok és hadtestek hadbírói szervei sem, pláne lehetetlen vállalkozás lett volna az illetékes hadbíróság megkeresése. Ennek okán a felelõsségre vonást sem lehetett már hadbírósági eljárás keretében lefolytatni. Másrészrõl viszont itt még lehet érvelni azzal is, hogy a BNB által felállított Néptörvényszék, mint különös bíróság – a BNB vonatkozó határozata alapján – jogosult volt (lehetett) az ilyen, katonák által elkövetett bûncselekmények elbírálása tekintetében is (hiszen éppen az ilyen típusú bûncselekmények elkövetõi feletti ítélkezésre állították fel, tekintet nélkül az elkövetõre, csakúgy, mint a Népbíróságot is). A borzalmas tetteket elbírálni, a tetteseket felelõsségre vonni pedig kellett, figyelemmel elsõsorban a néphangulatra, valamint a fegyverszüneti egyezményre is.

Végsõ soron megállapítható, hogy az elsõ népbírósági per és ítélet, az összes körülmények mérlegelésével, egyértelmûen jogszerûnek (jogi hibáktól mentesnek) nem tekinthetõ. Fõkérdés, hogy a BNB határozatát a Budapesti Néptörvényszék felállításáról legitimként értékeljük-e, vagy sem. De még legitim értékelés esetén is ott marad az a tény, hogy az akkor még hatályos – az egyes alaki jogi szabályokat adó – büntetõ perrendtartást nem tartották be maradéktalanul, vagyis egyértelmûen jogi hibáktól mentes eljárásról semmiképpen sem lehet beszélni. Szerencsésebb és kívánatosabb lett volna, ha az eljárás lefolytatásával vártak volna a népbírósági rendelet hatályosulásáig. És a fentieket végiggondolva érezhetõ, hogy mennyire égetõ szükség volt ennek a rendeletnek a minél elõbbi megalkotására, kibocsátására és hatályosulására. Maga dr. Major Ákos is, aki elõbb a Budapesti Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke volt, visszaemlékezéseiben egy fegyverként értékelte ezt a jogszabályt: „Ha az új jogi rendezés az adott politikai viszonyok között klasszikus jogelveket sért – annak bírálata nem a csatazajban ítélkezõ jogalkalmazók feladata, hanem a kényelmes késõi korok kritikusaié… Végeredményben arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a népbírósági jogszabály a mi fegyverünk, ezt kaptuk. Majd a gyakorlatban válik el, hogy mennyit ér az igazságszolgáltatásban és a politikában, s mennyire rúg vissza ez a puska. Késõbb ez a fegyver sokszor nullát lõtt, és ilyenkor mindig nagyot rúgott vissza. Kétségtelen, hogy ez a fegyver sem volt tökéletes, de a legjobb puska sem találhat célba, ha célzás közben jobbról, balról lökdösik a csövét.” (Dr. Major Ákos: i. m. 142. o.)

A Budapesti Néptörvényszék Haynal Alajos vezérõrnagyot (távollétében, mivel Argentínába szökött, és ott is halt meg, 1963-ban, Buenos Airesben), valamint Rotyits Péter tartalékos fõtörzsõrmestert és Szivós Sándor tartalékos szakaszvezetõt, a 401. számú különleges munkásszázad keretlegényeit, a munkásszázad munkaszolgálatos tagjai sérelmére elkövetett 124 rendbeli gyilkosság elkövetése miatt kötél általi halálra ítélte. Mindkettejüket nyilvánosan, nagy tömeg elõtt akasztották fel már másnap a Sztálin téren (Oktogonon), miközben a németek Budáról tarackokkal lõni kezdték a teret s környékét, valamint az Andrássy utat.

Dr. Majornak igazából is sikerült magát a népbíró szerepébe beleillesztenie, illetve beleélnie: „Engedtem, hogy az indulatkavargás, gyász, kétségbeesés, gyûlölet zavartalanul keveredjen a népbíróság elõtt – azért voltunk népbíróság. Ma is magamban érzem a képek és hangok szívbe markoló hatását. Nem éppen bíróhoz illõ meglátás élesedett ki bennem, amit Illyés Gyula sokkal késõbb úgy fogalmazott meg, hogy ’gyászolni csak egy embert lehet, nagy közösség tragédiájára a bosszúállás illik’.” (Dr. Major Ákos: i. m. 123 – 124. o.)

A kivégzésrõl Major ezt írja: „Elsõnek Szivós Sándor került a lámpavasra, a zsineg azonban elszakadt. Össze kellett csomózni, és Szivóst visszasegíteni a helyére. A második kísérlet sikerült. Ennek az incidensnek az volt az oka, hogy az új intézménynek nem volt kötele. Üzlet vagy raktár nem akadt, amiben ilyet beszerezhettünk volna. A „Hûség Házában” (Az Andrássy út 60., a Nyilaskeresztes Párt országos székháza. Ezt foglalta le a budapesti politikai rendõrség.), ahová a politikai rendõrség az Eötvös utcából átköltözött, egyes helyiségekben spárgákat találtunk. Különbözõ minõségût és hosszúságút. Ezekbõl fontuk össze az ottani munkatársakkal a hóhér kötelét. Igaz, hóhér sem volt. Sopronkõhidára nem ment ugyan, de nem ismertük a tartózkodási helyét. Ezért az elítéltet székre állítottuk, azután az egyik õr kirántotta alóla a széket. Ezt az epizódot az akkori helyzet jellemzésére kell elmondani. Az elsõnek elítélt fasiszta gyilkosok ellen saját zsinegüket használtuk. Az Oktogonon történõ végrehajtáshoz Vas Zoltán ragaszkodott. Vonakodásomra azzal válaszolt, hogy nélkülem is végrehajtatja az ítéletet, teherkocsi platójára állíttatja az elítélteket, a nyakukba tett kötél végét a rakodókkal a villanyoszlopra kötteti, utána kihajttatja a lábuk alól az autót. Úgy véltem, hogy ez a megoldás kompromittálná az elsõ politikai ítéletet, így inkább magamra vállaltam az ítélet végrehajtásának hivatalos irányítását. A szovjet parancsnokság az oktogoni kivégzésbe azért egyezett bele, mert megfelelõ politikai demonstrációnak tartotta az önbíráskodás megelõzésére is. Miután azonban a németek sem hagyták tüzérségi beavatkozás nélkül az önként adódó tömegcélpontot, a szovjet parancsnokság utasított, hogy az ostrom befejezéséig várjunk a következõ kivégzésekkel. Ez nem esett nehezemre, mert az ilyen népünnepélyeket a késõbbiekben is elleneztem.” (Dr. Major Ákos: i. m. 125 – 126. o.)
A hivatalos iratokon a következõ olvasható: „A halálbüntetés IV. r. elítélten 1945. február 4.-én 12 óra 15 perckor, III. r. elítélten 12 óra 30 perckor végrehajtatott. Budapest, 1945. február 4.” (Kossa István: i. m. 338. o.)
Az iménti fejezetrõl bõvebben lásd ~ Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány, 2011/4. szám (www.e-tudomany.hu)
Más helyütt pedig ez olvasható tõle: „A halálra ítélt gyilkosokat az oktogoni lámpavasakra akasztottuk. A végrehajtás után a teret megtöltõ felszabadult tömeg megéljenezte az újfajta igazságszolgáltatást, azután botokkal, ernyõkkel nekiesett a lámpavason himbálódzó hulláknak, és ütlegelni kezdte azokat. Amikor ez ellen hivatalos minõségemben tiltakoztam, leverték a fejemrõl a kalapot. Kivergõdtem a tömegbõl. A németek a várból felfedezték a tömegcélpontot, és lõni kezdték a teret. Hamarosan csak a két hulla maradt az Oktogonon. A kivégzésrõl népügyészemmel együtt a Conti utcába mentem, a volt m. kir. Legfelsõbb Honvédtörvényszék épületébe, amit a Budapesti Néptörvényszék részére foglaltam le. Míg mi Pesten már a nép nevében ítélkeztünk, addig a Várban a fasiszták még gyilkoltak: Braun Éva és társai ez idõ tájt haltak mártírhalált.” (Dr. Major Ákos: i. m. 33 – 34. o.)
Valamint: „Elõször a pártházban, azután a folyamatosan lakhatóvá tett Conti utcai hivatalomban laktam. Elsõ otthoni látogatásomkor tucatnyi névtelen levelet találtam a levélszekrényünkben. A feladók saját kezûleg dobhatták be azokat, hiszen a posta nem mûködött. Zömmel Rotyisékéhoz hasonló akasztásomat helyezték kilátásba, s akadtak olyanok is, akik a megtorlást kiterjesztették családomra is. (…) Már a legelsõ napoktól kezdve 12-13 éven át kommunista vérbírónak, zsidóbérencnek, rohadt zsidónak neveztek.” (Dr. Major Ákos: i. m. 130. o.)

Az iménti fejezetet dr. Majornak, egy nekem nagyon is tetszõ gondolatsorával zárom: „A magyarországi népbíráskodás tehát bemutatkozott. Ennek a jogtörténeti újszülöttnek a szülei a Magyar Kommunista Párt budapesti bizottsága és a BNB voltak, én bábáskodtam, mégpedig a jövevényért a szülõk elõtti teljes felelõsséggel. Sem torzszülött nem lett, sem életképtelen. Kissé koraszülött volt, nélkülözte a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány közremûködését. Mégis a legegészségesebb lett a kormány által késõbb nehezen megszervezett összes népbíróság között.” (Dr. Major Ákos: i. m. 127. o. A munkaszolgálatosok ellen elkövetett rémtettekrõl és az elkövetõkrõl Gárdos is írt idézett mûvében, „Keretlegények” címszó alatt. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 213 – 236. o.)

ÍTÉLKEZÉS ÉS „LÉTSZÁMCSÖKKENTÉS” A 2. MAGYAR HADSEREG MUNKASZOLGÁLATOS EGYSÉGEINÉL – MUNKASZOLGÁLAT, KELETI FRONT, 1942–1943

„… a Kormányzó úr õfõméltósága 1942 tavaszán legfelsõbb parancsával elrendelni méltóztatott, hogy a 2. hadsereg hadmûveleti területre való kiküldésével kapcsolatosan katonai büntetõalakulatokba szervezve, a hadmûveleti területre küldessenek mindazok az elemek, melyek az ország közrendjét veszélyeztetõ káros tevékenységet fejtenek ki, illetve rendbontó magatartásukkal a háborús gazdasági termelést gátolják. (…) A folyó évben sajnálattal kellett tapasztalni, hogy a hadiüzemekben az ellenséges hírverésnek a munkafegyelem megbontására irányuló aknamunkája fokozódik, aminek káros következménye – munkás-megmozdulások formájában – máris jelentkezett.” (Idézet az 1943. november 16. napi minisztertanácsi ülés jegyzõkönyvébõl. A mondatok Csatay Lajos honvédelmi miniszter szájából hangzottak el. Közli: Gárdos Miklós: i. m. 220 – 221. o.)

A fegyver nélküli honvédelmi szolgálat gondolata a Horthy-féle ellenforradalmi rendszernek az 1918-as õszirózsás forradalomra, de méginkább az 1919-es Tanácsköztársaságra adott válasza, reakciója, mondhatni büntetõ reflexeinek egyike volt. A politikailag megbízhatatlan, a forradalmakban szerepet játszó baloldali, szélsõbaloldali emberekkel, és általában a zsidósággal szemben létrehozott intézmény volt. Elõször az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg fõvezére, Horthy adott utasítást 200 fõs különleges fegyelmi munkásszázadok felállítására. Minden 50 fõre egy csendõr, két megbízható tiszthelyettes és egy idõsebb katona beosztását rendelte el. („Fegyvertelenül álltak az aknamezõkön.” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Szerkesztette és a bevezetõ tanulmányt írta Karsai Elek. Budapest, 1962. I. k. VII. o.)

A munkaszolgálat bevezetése
Elsõsorban a trianoni békeszerzõdés korlátozó elõírásai valamint a konszolidáció következtében a fegyelmezõ-büntetõ jellegû munkaszolgálat átmenetileg lekerült a napirendrõl a Horthy-korszak elején. Elõ újból a zsidóság jogegyenlõségének felszámolása, a zsidótörvények elfogadása után került. Ezek, valamint a Honvédelmi Minisztériumnak a honvéd vezérkar fõnöksége ösztönzésére hozott rendeletei kétséget kizáróan bizonyították, hogy a katonai munkaszolgálat bevezetése elsõsorban nem az ország védelmi képességének érdekei miatt történt. Jóval inkább a zsidósággal, a baloldali meggyõzõdésû személyekkel és szervezetekkel szemben érzett gyûlölet és ellenszenv hozta létre ezt a szervezetet. „Megbízhatatlannak minõsített férfiakat fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de ráadásul felelõs és bizalmi jellegû mûszaki munkát végezzenek, nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg szempontjából ostobaság is.” (Szita Szabolcs: Iratok a kisegítõ munkaszolgálat, a zsidóüldözés történetéhez. MAA-HDK, Budapest 2002. 1. füzet 9. o. – Szita idézte a gondolatot Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Magvetõ Kiadó, 1977. címû könyvébõl a munkaszolgálatosok politikailag, morálisan, de katonailag is képtelen helyzetérõl.)

A munkaszolgálati kötelezettséget az 1939. évi II. törvénycikk – a honvédelmi törvény – szabályozta elõször: „nemére való tekintet nélkül minden olyan személy, aki a 14. életévét betöltötte és 70. életévét túl nem haladta, köteles arra, hogy testi és szellemi képességeinek megfelelõ munkát végezzen.” Ennek a törvénynek még nem volt diszkriminatív jellege, de az 1942. július 31. napján kelt XIV. törvénycikk már intézményesítette azt a gyakorlatot, hogy zsidó a honvédség kötelékében fegyveres szolgálatot nem teljesíthet. Kötelezettségüknek a „kisegítõ munkaszolgálat” keretei között kellett eleget tenniük. Se rendfokozatot, se karpaszományt nem viselhettek, ha pedig korábbról ilyennel már rendelkeztek, akkor azoktól megfosztották õket. „Eddig a jelenlegi zsidótörvény alapján a honvédség 60.000 tart. tisztjébõl 16.000 mint zsidó a hadrendbõl kiesett.” (Hadtörténeti Levéltár HM eln. 112.127/eln.15/941 – Feljegyzés a Honvédelmi Minisztérium javaslatairól a III. zsidótörvény tervezetrõl tartott értekezletrõl.)

A felsõ vezetõi körökben és a vezérkarban sok fejtörést okozott, hogy a zsidókat hogyan, miként „hasznosítsák” a háború folyamán. Voltak, akik azt mondták, hogy ki kell õket zárni a hadseregbõl német mintára. Megint mások amellett kardoskodtak, hogy kapjanak fegyvert, de külön, zsidó egységekben harcoljanak, és a legveszélyesebb helyeken vessék be õket elõõrsökként. Végül a vezérkar álláspontja érvényesült, vagyis a zsidók és a zsidó származású keresztények szolgáljanak, de fegyver nélkül, a munkájukkal.

Werth Henrik vezérkari fõnök 1940. április 18-án átiratot intézett Bartha Károly honvédelmi miniszterhez: „…a zsidókérdés egyes részletei a honvédségen belül nincsenek egységesen és átfogóan szabályozva… A zsidókérdést a politikai vonaltól függetlenül a honvédségen belül adminisztratív úton radikálisan és sürgõsen meg kell oldani…” Werth ekkor már konkrét javaslattal élt, miszerint osszanak be zsidókat „fegyveres szolgálatra, valamint különleges mûszaki munkák elvégzésére, mégpedig ott, ahol a véres veszteségek a legnagyobbak”. Ekkor még fegyveres szolgálatra is behívható volt zsidó származású személy, de 1940 júliusában úgy döntöttek a Honvédelmi Minisztériumban, hogy azon zsidókat, akiket katonai szolgálatra a honvédség nem vett igénybe, munkás különítmények keretében munkára kell fogni, mégpedig az ún. „különleges munkásszázadokban”. A munkásszázadokba jutott jó néhány zsidónak nem minõsülõ személy is, az ilyen alakulatokat „B” századoknak hívták. Aztán a honvédelmi miniszter 1940. augusztus 23-án kiadott egy bizalmas rendeletet a behívások megkezdésérõl, azonban már július közepén létezett 60, ún. „különleges”, azaz zsidókból álló munkásszázad a magyar honvédségnél. Ebben a rendeletben az állt, hogy nemcsak a katonaviselt vagy besorozott, de a nem katonaviselt zsidókat is be kell osztani a munkásszázadokba. A minden munkára alkalmasakat tábori zsidó munkásszázadokba, azokat pedig, akiket a sorozáson „S” (segédszolgálatos) vagy „Fn” (fegyver nélküli szolgálat) jelzéssel minõsítettek, az ún. honi zsidó munkásszázadokba kellett beosztani. (Gárdos Miklós: i. m. 222 – 223. o.)
Viszont a zsidó származású keresztény kategóriája a hadseregben szigorúbban volt meghatározandó, mint a civil életben. Szemben az 1941. XIII. törvénycikkel, a harmadik zsidótörvénnyel, egyetlen nagyszülõ sem lehetett zsidó vallásban született, ha pedig a házastárs zsidónak minõsült, akkor a férj is annak számított, és ezzel a hadsereg hivatásos állományából azonnal el kellett bocsátani. A tartalékos zsidó tisztek, és a háborús érdemek felöl is döntés született, hiszen mintegy 1600 tiszt rendfokozatát vették el egy honvédelmi miniszteri rendelettel. E volt katonatiszteket egyszerû munkaszolgálatosként vonultatták be 1940 szeptemberében és az erdélyi bevonulás után.
Az 1941. év tavaszán sokat romlott a zsidók helyzete, hiszen „a zsidók kisegítõ szolgálatáról” szóló kormányrendelet végrehajtási utasítása, szinte a teljes jogfosztottság állapotát hozta el a zsidóknak – a magyar hadsereg berkeiben is. (Gárdos Miklós: i. m. 223 – 224. o.)
Az 1944. március 19. napi német megszállás, majd a Sztójay-kormány hatalomra kerülése után, a zsidó származásúnak minõsülõ rendõrök, csendõrök stb. is hasonlóképpen jártak. Az 1210/1944. ME. Sz. rendelet szerint a zsidó közszolgálati alkalmazottakat nyugdíjazni kellett. A rendõrség fõparancsnoka 1944. április 4-én reggel, 8 órára rendelte el a zsidó rendõrök polgári ruhában való jelentkezését az osztályparancsnokságokon nyugdíjaztatásuk végett.

Azonban már jóval elõbb, 1938-ban felállították a Közérdekû Munkaszolgálat Országos Felügyeletét, majd megalakultak a munkaszolgálatos zászlóaljak és az alárendelt századok, amelyeket a visszacsatolt területeken, a Felvidéken és Erdélyben, de a Dunántúlon valamint a Duna-Tisza közén is útépítéseken, fakitermeléseken, repülõtér építésnél, folyamszabályozásban, gátépítésben, de még nagybirtokosok szezonális munkáinak elvégzésénél is igénybe vettek.
1940-ben a 20-42 éves korosztályt nyilvánították katonakötelesnek. A munkaszolgálat elnevezése az évek folyamán többször is változott. A különleges elnevezés alatt, vallási-faji származásra való tekintet nélkül a politikailag megbízhatatlannak nyilvántartott személyeket (értsd: a baloldaliakat), vagy a zsidó megbízhatatlanokat szervezték századokba, ezeket mindig a frontra vezényelték. A nemzetiségi századokat pedig legtöbbször az országon belüli erõdítési munkálatokra alkalmazták. (Rákos Imre – Verõ Gábor: „Mondjátok el, mi történt!” Munkaszolgálat a Don-kanyarban. Dokumentumok, tanulmányok, elbeszélések, emlékezések. Ex Libris Kiadó, Budapest 2008. 12. o.)

Végül is a következõ szisztéma érvényesült. A zsidók kisegítõ, a politikailag megbízhatatlanok különleges, a nemzetiségiek katonai munkaszolgálatos elnevezésû századokba lettek beosztva. A zsidó munkaszolgálatosok sárga csillaggal vagy karszalaggal, a zsidó származású keresztények fehér karszalaggal voltak megjelölve. (Szita Szabolcs: i. m. 5. o.)

„2./ Zsidó munkakötelezettek megkülönböztetõ jelvények viselése. 829/K. megsz. csop. IV.
A B. M. Úr a f. évi május hó 29-én 432149/2. r. 1942. szám alatt kelt rendeletével úgy intézkedett, hogy a zöld „M” betût csak a nem zsidóknak tekintendõ, három hónapi közérdekû munkaszolgálatra bevonult egyének viselik, vagyis az „M” betût a zsidónak tekintendõ személyek, akár kisegítõ munkások, akár közérdekû munkaszolgálatosok, nem viselhetik. Egyben a sárga karszalag viselését a H. M. Úr a jövõben ama zsidónak tekintendõ személyekre is kiterjesztette, akik három hónapi közérdekû munkaszolgálat teljesítésére vonulnak be. Jelen rendelet hatálya úgy az országon belül, mint hdm. területen alkalmazott kmsz.zlj-akra és egyéb zsidó-munkásalakulatokra kiterjed.”
Lásd ezt: 55. számú Keleti Magyar Megszálló Csoportparancsnoksági Parancs (Tábori posta 113/100.42.VI.25.) – Hadtörténeti Intézet, Keleti Magyar Megszálló Csoportparancsnokság 1941-1943. 55/1942. sz. parancs (1. cs.)

A munkaszolgálatra behívott embereknek már a bevonulási központokban (Nagykáta, Tápiósüly, Jászberény, stb.) megkezdõdött a kálváriájuk, hiszen goromba fogadtatásban részesültek, foglyoknak tekintették õket, és a legkisebb fegyelmi vétségek miatt már itt megkezdõdtek a szigorú büntetések, fenyítések. (Kikötözés, megkötözés, gúzsbakötözés, valamint kifárasztó testgyakorlatok és a számolatlanul osztott ütlegek.)
Murai Lipót alezredes, a hírhedt nagykátai táborparancsnok például, azt mondta az egyszerre útnak indított 10-12 munkaszolgálatos század századparancsnokainak az utolsó eligazításkor, hogy ne merészeljenek egyetlen embert sem visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. I. k. Belvárosi Kiadó, Budapest 1997. 320. o.) A legtöbb parancsnok megfogadta és betartotta e szóbeli intenciókat. Persze minden tisztnek, aki munkaszolgálatos zászlóaljhoz kapott beosztást, írásban kellett kötelezettséget vállalnia a munkaszolgálatra is érvényes szolgálati szabályzat betartására. De ez senkit nem kötött, sõt! Még a feltûnõ esetekben – mint amikor egy 1942 nyarától karácsonyig tartó idõszak alatt egy teljes munkaszolgálatos század „elfogyott” (!) – sem tartottak a felsõbb parancsnokságok még csak egyszerû, helyszíni vizsgálatokat, ellenõrzéseket sem, egyszerûen elfogadták a keret által leírt jelentéseket. Ezek szerint pedig a zsidókat vagy szökés, vagy összeesküvés miatt lõtték le – végezték ki, vagy pedig végelgyengülésben, betegségekben haltak meg, a keret részérõl atrocitások sohasem történtek…
A vezérkari fõnökség döntése alapján, mozgósítás esetén a behívandók 10 százalékának zsidónak kellett lennie. Ezt aztán azzal egészítették ki, hogy valamennyi zsidó munkásszázadot a hadmûveleti zónába kell vezényelni. (1942/15.802. sz. utasítás, 1942. március 17.) Egy titkos, 1942. április 22. napi HM. utasítás aztán arról rendelkezik, hogy „…a hazafias érzelmû honpolgárok és szervezetek kívánságának eleget téve a behívottak 10-15 százalékban közismert, vagy jómódú zsidó legyen.”

1942 tavaszától két lépcsõben, gyors ütemben szállították ki a 2. magyar hadsereg magasabb egységeihez beosztott munkaszolgálatos századokat a hadmûveleti területekre, Ukrajnába. A 2. magyar hadsereg kötelékébe 69 munkaszolgálatos század tartozott és a hadmûveleti területen további 24 század tartózkodott. 1942 õszén aztán további, mintegy 30 ezer munkaszolgálatost vezényeltek a frontra. Ezeknek nagy része az orosz tél, a szállítóeszközök hiánya, valamint az olyan embertelen parancsok miatt, hogy munkaszolgálatost például tilos lovas kocsira felvenni, mert kímélni kell a lovakat… (Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok rendelkezése), illetve az 1943. januári szovjet offenzíva miatt már nem jutott el a hadsereg védõkörletébe, nagy részük fogságba esett, és a túlélõk zöme közülük került ki.
Különbözõ becslések szerint a hadmûveleti területen 37 275 fõ, más források (Nagybaczoni Nagy Vilmos) szerint 50 000 fõ körülire tehetõ a munkaszolgálatosok összlétszáma. Immár saját ruházattal kellett felszerelni magukat, amit a szegényebbek csak hiányosan tudtak végrehajtani. A hadseregtõl sapkákon és az esetlegesen kiosztott bakancsokon kívül más felszerelést nem kaptak. A nyáron bevonulók nem vittek magukkal téli öltözéket, pláne nem az orosz télbe valót, és ez késõbb végzetesnek bizonyult nagyon sok ember számára. Nem volt számukra gyógyszer, orvosi ellátás, hullottak a tífusztól, tüdõgyulladástól, gennyes, fekélyes betegségektõl, éhségtõl, végelgyengüléstõl, fagyhaláltól. Nem volt olyan munkaszolgálatos, aki ne lett volna tetves.

A tábori csendõrök és a keretlegények módszeresen elvettek minden értéket tõlük, sõt, sok esetben, bizonyos kedvezményekért – mondjuk egy tál meleg ételért, pulóverért, vagy egy fürdési lehetõségért – nagy összegû kötelezvényeket, váltókat írattak alá velük.
„A keretlegénység tagjai kisebb mértékben igyekeznek leutánozni a tábori csendõröket. Ez abban nyilvánul meg, hogy ha valamelyik zsidó munkaszolgálatosnál észrevesznek értéktárgyat, mint pl. karórát és azt valamelyik keret altiszt észrevette, akkor az illetõt munka közben addig szidalmazza, vagy bántalmazza, amíg az fel nem ajánlja neki kiengesztelésül a karóráját.” (Hadtörténeti Levéltár HM. Eln. 13.0/71889/1942. sz. – Beadvány a honvédelmi miniszternek a hadmûveleti területen elkövetett visszaélésekrõl.) Ez a dokumentum nagyon tisztán és egyértelmûen rávilágít a 2. magyar hadseregnél történt visszaélésekre az orosz fronton. Beszél a tábori csendõrségrõl és a hadtáp alakulatokról, akik az egész hadjáratot kizárólagosan vagyonszerzési kirándulásnak tekintik. Az ezek által kifosztott orosz lakosság partizántevékenységérõl, mint a putivli partizánakció, amikor a kifosztott Putivl község egész lakossága csatlakozott a partizánok rajtaütéséhez, és a támadó partizánok elõl visszahátráló magyar utász században az elrejtett fegyvereikkel valóságos mészárlást vittek véghez. Megemlíti a hadtáp alakulatoknál tapasztalható visszaéléseket, a korrupciót, a katonák élelmével való üzletelést. Szó van benne nem csak a zsidó munkaszolgálatosokkal való brutális bánásmódról (És itt nemcsak a fizikai bántalmazás értendõ, hanem a szállás, ellátás embertelensége is, mint a szabad ég alatt való éjszakáztatás, az elégtelen élelmezés, az orvosi ellátás, gyógyszerek, téli ruházat hiánya, stb. Még a megjáró, kiosztandó kevéske élelmiszerrel is üzletelt a keretlegénység. Például a 101/4. munkásszázad parancsnokát, Schuller fõhadnagyot rajtakapták, amint szabadságra utaztában 60 kg kávét akart hazavinni, amit az egységétõl spórolt el.), hanem szervezett gyilkosságokról is. Megemlíti a beadvány a 105/4. tábori vegyes századot, amelynek parancsnoka, Kauchsky György tartalékos hadnagy, budapesti kocsmáros (Horthy Miklós körtér 7. alatt), aki nyíltan és bevallottan azt a célt tûzte ki maga elé, hogy századát kiírtja. Ezt pedig úgy valósította meg, hogy koholt ürügyekkel egyszerûen kivégeztette a zsidókat. 1942. október elejéig a századának állományából 96 embert lövetett agyon. Ezek közül több mint 30 embert saját kezûleg lõtt le. Módszere az volt, hogy a kiszemelt munkaszolgálatost szolgálati jeggyel, egy honvéd kíséretében a szomszéd faluba küldte. A keretlegény, amikor már ember nem járta területre értek, a munkást hátulról agyonlõtte, majd az esetet szökési kísérletként jelentették le. Más esetben két tanúra hivatkozva összeesküvést leplezett le, és így 30 embert végeztetett ki. A két tanút a kivégzés után saját maga lõtte agyon. „Ennek a századnak a parancsnoka (Kauchsky) a másik két szomszéd munkásszázad parancsnokával jelenleg nemes versenyben áll, hogy ki tesz el több zsidót láb alól. Ezekre a tényekre vonatkozóan, mint korona és szemtanú a 10. könnyû hadosztályhoz beosztott Albon György tart. fõhadnagy szolgálhat precíz adatokat, aki hasonló sugalmazásoknak nem engedelmeskedve kijelentette, hogy az ilyen kegyetlenkedésekre csakis írásban fogad el utasítást.” „A zsidókkal való bánásmód egyik jellemzõ esetére hívjuk fel a figyelmet akkor, amidõn megemlítjük, hogy például a 101/5. tábori vegyes munkásszázadnál október hó elejéig 14 ember halt meg végelgyengülésben, a hiányos táplálkozás, a fedélnélküliség és az állandó ütlegelés következtében.” A beadványnak nem lett általános visszhangja. A beadvány egy részletét közli Gárdos is idézett mûvében, lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 226 – 227. o.

„Ha valamely értéktárgyra, órára, gyûrûre, szemet vetettek a keretlegények, célszerû volt önként átadni. A tárgyakhoz való ragaszkodás ilyen esetben végzetes volt.” (Kossa István: i. m. 233. o.)

„… A kis Müller jött hozzám tanácsért. Amikor Tápiósülyre bevonultunk, az apja megkért, hogy vigyázzak a fiatal gyerekre. Jóval a húszon alul volt.
- Pista bácsi, mit csináljak? Van egy óraláncom. Reichord már napok óta alkuszik rá. Mindent ígért érte. Nem akarok megválni tõle. Emlék. Már félek, ha Reichordot látom. Olyan furcsán néz rám.
- Add oda neki – tanácsoltam – ha semmit nem ad érte, akkor is. Te ajánld fel neki.
- Inkább azt mondanám, hogy elveszítettem és eldugom.
- Add csak oda. Ne sajnáld azt a vacak aranyat. Nem a lánc a fontos, hogy megmaradjon, hanem te.
Nem hallgatott rám. Amikor Reichord újra alkudni akart rá, azt mondta neki, hogy az este, kinn a munkán elvesztette. Aznap délután nagy kutatás volt a szálláson, ahol a kis Müller lakott. Ilyen alapos kutatás még soha nem volt. Reichord serénykedett legjobban. Este a munkába indulókat nemcsak Reichord, hanem a Jancsi huszár is elkísérte. Reggel megint kevesebb volt a létszám. Müller nem jött vissza. Senki sem kereste. A holmiját lakótársai levitték a századirodába. Senki se érdeklõdött utána, mikor, hogyan tûnt el. Nincs. Elég az. Legalább eggyel megint kevesebb a létszám.
- Az a jó, ha hamarább fogynak – mondta egyszer nekem Feldmayer õrmester, amikor részegen beszélgetett velem.
- Maguk keresztények ne féljenek. Maguknak nem lesz semmi bajuk. Csak a zsidókat nyírják. Ha ezek elfogynak, akkor hazamegyünk…” (Kossa István: i. m. 324. o.)

Kossa István, munkaszolgálatos túlélõ, „élményeit”, szenvedéseit papírra vetette. Túlélõje volt a hírhedt Spóner, Rotyits, Szivós, Reichord, Tiszarovits, „Jancsi huszár” (Tóth János huszár tizedes, tömeggyilkos keretlegény, felelõsségre vonására nem kerülhetett sor, ugyanis még a szovjet áttöréskor – 1943. január – elesett) féle bandának.

Sok mindenrõl lehetne itt írni, vagy bõvebben írni, amire hely hiányában sajnos nincsen mód. Néhány dolgot mégis meg kell említeni, mert a késõbbi népbírósági eljárások egy jó része a munkaszolgálatosok ellen elkövetett bûncselekmények körébõl került ki. Kell szólni az ú. n. „diplomás századról”, az arra való kiképzés nélkül aknaszedésre használt, kifosztott, legyilkolt emberekrõl, értelmiségiekrõl, a már említett Rotyitsékról, akik a 401. büntetõszázad tagjai közül 124 embert mészároltak le, az értékeiket pedig elvették. Minden nap végeztek ki egynéhány embert, méghozzá oly módon, hogy „munkára” vitték el, aztán pedig egy használaton kívüli kolhozban agyonlõtték õket, majd az eseteket jegyzõkönyvileg általában szökésként tüntették fel, a századnak pedig azt mondták, hogy az eltûnt embereket „elvezényelték” másik századokhoz. Egy Sax Ottó nevû embertõl (aki abból a kolhozból, ahová bevezették õket kivégezni, a lövések pillanatában az ablakon kiugorva megszökött, és a közeli napraforgótáblában el tudott bújni) tudták meg késõbb az igazságot a század túlélõi, és így tudta a népbíróság késõbb a gyilkosokat is felelõsségre vonni.

Kell szólni Toronyi egységérõl, akinél a leggyorsabban fogytak az emberek – csak napi 5-6 fagyhalál volt, plusz az egyéb elhalálozások –, aki ruha nélkül küldött ki munkaszolgálatosokat az orosz télbe, büntetés vagy fenyítésképpen. A betegeket a hóra rakatta reggelenként, merthogy a friss levegõ jót tesz nekik.
Beszélni kell Dorosicsirõl, egy kis ukrán faluról, ahol 800 tífuszos, munkaszolgálatos betegre zárták, majd gyújtották rá a pajtát, a kimenekülõket pedig legéppuskázták, 1943. április 29-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos vizsgálatot rendelt el, aminek végeredménye jellemzõ: „felelõsség nem terhel senkit, a tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak.” A géppuska-tûzrõl említés sem történt. (R. L. Braham: i. m. 326. o.)

Szólni kell még a jugoszláviai Bor rézbányáiról (a magyarok munkaszolgálatosokat adtak a németeknek a rézbányákban való munkára, cserébe a németek rezet szállítottak. Tisztán rabszolgamunkáról volt szó, a magyarokat a saját keretlegénységük õrizte, ugyanolyan szadizmussal, mint Ukrajnában. A bányákban, az út- és vasútépítéseknél viszont a német Organisation Todt hajcsárai ütötték-verték, hajszolták õket), ahol a magyar munkaszolgálatosok újabb, második pokoljárása 1943 júliusától 1944. szeptember közepéig tartott. Ekkor a közeledõ Vörös Hadsereg elõl útba indították a még életben lévõket, két lépcsõben. Ezek közül – az elsõ lépcsõben útnak indított 3500 magyarból – Cservenkán az SS 529 munkaszolgálatos, magyar embert végzett ki 1944. október 8. napján. Az abdai tömegsírból elõkerült mártír költõnk, Radnóti Miklós verses füzete állít nekik örök emléket. A második lépcsõben elindított, az elsõhöz hasonló nagyságú – mintegy 3 ezer ember – csoport számára szerencsés véget ért a Horthy-korszak okozta kálvária. A jugoszláv partizánok beérték, majd felszabadították a menetet…

Meg kell említeni végül – örök mementó gyanánt – a 104/5. és a 104/6. munkásszázadok kálváriáját. Forrásuk volt elsõsorban: Baranya Megyei Levéltár, Pécsi Népbíróság iratai XXV.8 467/1946 (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyûjtemény, 37. fond). A két említett századdal együtt alakították meg a 104/7. munkásszázadot is, amelynek parancsnoka Dunszt Károly zászlós lett, de a 104/7-eseket nem lehet a másik két szerencsétlen sorsú századdal egy lapon említeni, ott a helyzet sokkal emberibb, a szabályzatnak megfelelõ volt.)

Valamint beszélni kell még a 105/11. tábori munkásszázad tragikus sorsáról is. Forrása elsõsorban: Rákos Imre – Verõ Gábor: i. m. 178. o. – 181. o.

A 104/5. munkásszázad
A 104 -es századokat 1942 tavaszán alakították meg Szekszárdon 216-216 fõvel, zömében 30 év alatti fiatalokból. Általában egy századhoz 22 keretlegényt osztottak be. Az 5. század parancsnoka Szalai fõhadnagy, a 6. századé pedig Bánky Elemér zászlós lett. A századparancsnokok többször is úgy nyilatkoztak a keret elõtt, hogy a zsidók lényegében halálra vannak ítélve, és a keretlegénység csak akkor szerelhet le, ha az egész század elfogyott. Vagyis minél elõbb meghal az összes munkaszolgálatos, õk annál elõbb mehetnek haza. Ez a felfogás egyébként általános volt a Don mentén. A hadmûveleti területre való kiszállításkor egy-egy marhavagonba mintegy 40-42 zsidót zsúfoltak be. Már az ország elhagyása elõtt, egy sorakozónál beszolgáltattatták a munkaszolgálatosokkal – agyonlövés terhe mellett – a náluk levõ pénzt, azzal, hogy eljuttatják a hozzátartozóknak. Kb. 5 ezer pengõt szedett így össze a keret, amit persze zsebretettek. A keret valamelyik tagja a volt lengyel területeken áthaladva gyilkolt elõször, amikor a szerelvény elsõ kocsijából a vágányok mellett kolduló zsidó kényszermunkások közül egy 16 év körüli gyereket egyikük agyonlõtte. Kivizsgálás nem történt.

Breszt-Litovszkban történt meg az elsõ kikötözés a vagon falára. Azért, mert az egyik munkaszolgálatos kikérte magának a durva hangot az õt noszogató keretlegénytõl, mondván, hogy õ még pár hónapja tartalékos zászlós volt, amíg meg nem fosztották a rangjától a zsidókra vonatkozó hátrányos megkülönböztetések miatt. Resicán történt a kivagonírozás. Itt rögtön munkába álltak, a 10. könnyû hadosztály hadianyagát rakodták ki. Ezután Révészy százados, a hadosztály vonatparancsnoka általános motozást rendelt el, és a zsidóktól minden értéktárgyat elvetetett. A kivagonírozás után gyalogmenetben indították meg a századokat az arcvonalra.
Itt gyilkolták meg az elsõ munkaszolgálatost. Csernyikovo után, egy Gottlieb nevû „muszos” (ez volt a munkaszolgálatosok „rövidített beceneve”) lábfeltörés miatt képtelen volt tovább menni. Bánky visszaküldte a tisztiszolgáját, Prónyi Józsefet kerékpáron, és Gottliebet agyonlövette vele. Másnap a század éjszakai pihenõjén megjelent Somoskõy tüzér alezredes, néhány honvéd kíséretében, aki a 104/6. munkaszolgálatosok mögött vonult a tüzérosztályával a gyilkosság napján. A Somoskõyt kísérõ honvédek felismerték Prónyiban Gottlieb gyilkosát. Az alezredes letartóztatta Prónyit, és magával vitte. A gyilkos tisztiszolga hadbíróság elé került, de Bánky kiállt mellette, így bizonyítékok hiányában felmentették. Az áldozatot Bánky parancsmegtagadóként, dezertálóként állította be. A hadbíróság az ügyet jobban nem vizsgálta. A gyilkost elhelyezték a századtól, aki késõbb tehénpásztori beosztásba került.

A frontvonalba való menetelés alatt egyre kegyetlenebbek lettek a parancsnokok. Inni napközben nem engedetek a menetelõknek. Kurszk elõtt 15 embert kötetett ki Szalai, mert kiléptek a sorból. Osztrogovszknál a 104/5. század két tagja lemaradt a kimerültség miatt. Szalai az egyiket átadta német tábori csendõröknek, akik azt a helyszínen agyonlõtték. A másikat pedig az ukrán nacionalista milicisták vízbe fojtották.

1942. július 25-én történt meg Puhovonál dr. Gáspár József meggyilkolása.
A századok Don melletti, arcvonalbeli szálláskörletében, Puhovo és Mutnik községekben tovább folytatódott a gyilkolás. Hütter Gyula és Krikler György kerettagok agyonlõttek egy, az útjavításon dolgozó 104/5. századbeli muszost, mert az lefeküdt a napraforgótáblába. Az esetet Szalai szabotázsként minõsítette, és így is jelentette. Magyarfi József, a 104/5. század keretlegénye Krinyicán kettõ, néhány nap múlva hét muszost végzett ki szökés címén. Mans Jakab, a 104/5. század keretlegényének parancsára, a Don mellett, krumplisszedés közben a krumplit szedõ, és eközben a kerettõl eltávolodó 23 muszost lõttek agyon szökési kísérlet címén. 1942 augusztusának elején a 104/5. század élére Kauchsky György tartalékos hadnagy került Szalai helyére. A dolgok még rosszabbra fordultak. Puhovonál az útjavító muszosok közül az egyik lement az útról a burgonyaföldre, a dolgát végezni. Ekkor Magyarfi, a teljesen nyílt terepen rögtön rálõtt, és az esetet szabotázsként jelentették. Kauchsky az irodájában lõtt agyon egy embert, akirõl az egyik kerettag azt állította, hogy tõle az cigarettát lopott. Lásd errõl: Gárdos Miklós: i. m. 226 – 227. o. Egyébként a túlnyomórészt 21 és 28 év közötti fiatalemberekbõl álló 101/5-ös munkaszolgálatos század Kovaljevo, a hasonló összetételû 101/4-es Paposznoje, míg a 105/4-es század „munkakörlete” pedig Osztrogorszk környékén volt.

Hadbírósági (statáriális) tárgyalás a 104/5. századnál
Ezek után, egy – a muszosok között fõként – ritkaságszámba menõ hadbírósági tárgyalásra került sor a 104/5. századnál. Ismertetése azért is célszerû, mert a történtek jól jellemzik az orosz fronton való hadbíráskodást.
1942. augusztus végén jegyzõkönyv készült egy muszos összeesküvésrõl. Két máramarosi származású, magyarul alig beszélõ, kétségesen épelméjû volt talmudista, Herzl Simon és Frõlich Andor volt a tanú a több mint két tucat vádlott ellen. Bánky hitelesítette az iratokat, majd a 10. könnyû hadosztály illetékes hadbíróságának küldték meg azokat. De nem a dandárbíróságra, ahova kellett volna, hanem mindjárt a hadosztálybírósághoz. Így az ügy Tanító Béla ezredesnek, a IV. hadtest részét képezõ 10. könnyû hadosztály parancsnokának a látókörébe került, aki kezdeményezte egy statáriális eljárás lefolytatását, amely kezdeményezést a hadosztálybíróság el is fogadott.
1942. szeptember 19-én a hadosztály állomáshelyére, Cserbakovóra 33 muszost kísértek be zendülésre és szökésre való szervezkedés vádjával. A községbe érkezett szintén Véghváry Zoltán hadbíró százados és dr. Borbás Géza hadbíró fõhadnagy is. Felkeresték a korábban már említett vonatparancsnokot, Révészy József századost, hogy vészbíróságot kell felállítani, aminek az elnökévé õt nevezték ki. Révészy szabadkozására azt felelték, hogy csak formaság az egész, a tények kétségtelenek, de azért mégis kell valami formát adni a dolognak. A munkaszolgálatosokat este kísérték be a községbe, de csak 24 vádlottat, mert Kauchsky fõhadnagy emberei 9 embert útközben agyonlõttek, akik szökést kíséreltek meg, legalábbis ezt állították a keretlegények. A muszosokat a helyi iskolában õrizték, a tárgyalásra másnap került sor. Aznap, szeptember 20-án kerítettek egy ügyvédet is az eljárás lefolytatásához. Dr. Rihmer József zászlós, a IV. hadtest híradó zászlóaljánál, mint a rádiós részleg parancsnokhelyettese szolgált. Az ügyvédi vizsga második felére készült, tehát még nem volt meg az ügyvédi képesítése. Reggel 6 órakkor keresték fel a lakásán, hogy készüljön, mert egy óra múlva statáriális tárgyalás lesz, ahol õ a kirendelt védõ, mert más elérhetõ jogtudó ember nincs a faluban. A zászlós hiába szabadkozott, hogy nem is ismeri az ügyet, mennie kellett.
A tárgyalás elõtt a muszosokat õrzõ keret nem engedte oda a vádlottakhoz az ügyvédjüket, így az azokkal egy szót sem tudott váltani. A tárgyalás kezdetén dr. Rihmer rögtön indítványozta a tárgyalás elnapolását, mondván, mert nem ismeri az ügyet, és arra megfelelõen fel kell készülnie. Az indítványt elutasították, majd ismertették a vádat. Az két ponton erõsen hibádzott. Ugyanis, egyrészt a vádlottak nem egy házban voltak elszállásolva, a munkahelyük is a Don mentén, különbözõ védõállásokban volt, ahol öten-hatan dolgoztak együtt, keretlegénység felügyelete alatt, így az összeesküvésre nem lehetett módjuk. Másrészt a statáriális eljárással kapcsolatban elõadták, hogy az errõl szóló parancsot (tudniillik a statáriális eljárások lefolytatásának lehetõségérõl) augusztus 20-án ismertették velük, és nem 18-a elõtt, amely idõpontra az állítólagos szervezkedés napját jelölték. A parancs pedig a kihirdetés napjától hatályos, visszaható hatálya nincs.
Délelõtt 11 órakor valaki jelzett Révészynek, mire õ a tárgyalást 5 percre megszakította, és a terembõl Véghváryval kiment. Ez alatt tudott az ügyvéd elõször beszélni a védenceivel. Azok elmondták neki, hogy az igazat mondják, semmiféle zendülésrõl nincs szó, senki meg sem mer szólalni, nemhogy zendülni. Úgy hullnak, mint a legyek, Kauchsky egy szadista természet, aki pusztítja és kínozza õket. Ezután Kauchsky – aki maga is tanú volt a muszosok ellen – odament az ügyvédhez, és kérdõre vonta, hogy miért faggatja õt olyan erõsen a zsidók érdekében. Ráadásul õ egy hadnagy, míg a védõ csak zászlós. Dr. Rihmer azt felelte erre, hogy õ ebben a teremben védõ, Kauchsky pedig tanú.
Dr. Rihmer késõbb megtudta, hogy Tanító hadosztályparancsnok volt az, aki a hadbírákat kihívatta, érdeklõdött az ügy állásáról, és szemrehányást tett nekik az ügy elhúzásáért. Révészy dr. Rihmer védõt okolta, hogy nagyon kardoskodik a muszosok mellett. Erre Tanító azt felelte, hogy nem kell annyit teketóriázni, majd megkérdezte a védõ nevét és alakulatát a hadbíráktól. Késõbb parancsnokától, Szomori alezredestõl tudta meg dr. Rihmer, hogy Tanító érdeklõdött utána, szóvá tette a védõi munkáját a zsidók mellett, és áthelyezését kérte. Ez 1942 októberének közepe táján meg is történt.

A tárgyalás során Kauchskyt az ügyvéd alaposan kikérdezte. Például arról, hogy mennyire ismeri a vádlottakat, az elkövetõk személyét. Szembesítéskor kiderült, hogy a hadnagy nem is ismeri a vádlottakat név szerint. Arra a védõi kérdésre, hogy akkor honnan tudta, hogy milyen nevû emberek voltak ott a szervezkedésnél, ki-kicsoda volt és mit csinált, vagy egyáltalán ki volt ott a szervezkedésnél, nem tudott válaszolni. A védõ tárgyi bizonyítékra vonatkozó indítványát – miszerint tekintsék meg a századnaplót, annak bizonyítására, hogy a statáriális eljárásra vonatkozó parancs mikor került kihirdetésre – a bíróság szintén elutasította. Pedig Kauchsky augusztus 15-ét állított, aminek, ha az állítása igaz volt, akkor még aznap bele kellett volna kerülnie a naplóba. De azt senki nem akarta megnézni, kivéve az ügyvéd… Pedig ha a muszosok igazat mondtak, akkor a visszaható hatály tilalma miatt az ügy a rögtönítélõ bíróság elõtt nyomban elintézésre került volna, hiszen az ügyet csak rendes hadbírósági eljárás keretében lehetett volna kivizsgálni, aminek elsõfokú fóruma pedig a 10. könnyû hadosztály dandárbírósága lett volna.
Kihallgatták a szintén tanú keretlegénységet is, majd pedig a két koronatanú muszost. Azok alig hallhatóan, zavartan, egykedvûen válaszolgattak a kérdésekre, mint akiknek már minden mindegy. Amikor ezt látta Véghváry tárgyalásvezetõ, akkor azzal az indokkal, hogy az idõ nagyon elõrehaladt, és a vád egyébként is igazolva van, kijelentette, hogy ezért úgy fogja feladni a kérdéseket, hogy arra csak igennel vagy nemmel válaszoljanak a tanúk. A védõ még ekkor is mindent megpróbált, ellenezte a két tanú megesketését, azon a címen, hogy azok a valót sem felismerni, sem elõadni nem képesek. Erre egy odarendelt utász orvost bízott meg a bíróság a tanúk elmeállapotának megvizsgálásával. Az orvos pár perc alatt végzett a vizsgálatukkal a folyosón – olyan kérdéseket tett fel nekik, hogy pl. mennyi kétszer kettõ, ki az a Horthy Miklós stb., tehát olyan rögtönzött vizsgálatot folytatott, ami egyáltalán nem alkalmas az esetleges elmebaj vagy beszámíthatatlanság megállapítására – és jelentette a bíróságnak, hogy a tanúk teljesen beszámíthatóak.

Dr. Rihmer védõ ekkor már teljes bizonyossággal meg tudta állapítani, hogy eleve halálos ítéletekkel számoltak. Elmondása szerint Cserbakovó 25 km-es körzetében katonaorvos nem volt, a tárgyalásra mégis kerítettek egyet. Ugyanis a „hivatalos” kivégzésnél az orvos jelenléte mindenképpen szükséges. Ennek az utász orvosnak az „elme-orvosi” felkérése aztán már egy elõre nem tervezett megbízatása volt. Dr. Rihmer szerint az orvos eredetileg azért lett odarendelve, hogy majd a kivégzésnél asszisztálhasson. Vagyis a halálos ítélet már „kész volt”, mielõtt a statáriális bíróság összeült volna. Az eset megismerése után a védõ ezen állítása könnyen belátható.
A védõ, Kauchsky kihallgatása során megkérdezte, igaz-e, hogy kegyetlenkedik a munkaszolgálatosokkal? A századparancsnok ezt tagadta, viszont azt elismerte, hogy néhány embert megölt, mert életveszélyben volt. Például – elmondása szerint – egy alkalommal az egyik munkaszolgálatos csákánnyal a háta mögött le akarta ütni, de õ rosszat sejtve megfordult, pisztolyt rántott és a merénylõt önvédelembõl agyonlõtte…
Az ügyész vádbeszédében a zsidóság „egyetemes bûneirõl” beszélt, anélkül, hogy az ügyre vonatkozóan valami konkrét dolgot mondott volna. Dr. Rihmer többször is közbeszólt, hogy konkrétumokat mondjon, az ügyrõl beszéljen, de a bíróság mindannyiszor rendre utasította.
Az ügyvéd védõbeszédében kifejtette, hogy sem a statárium elõfeltétele, sem a parancs kihirdetésének idõpontja, sem az elõírt idõhatár betartása nincsen igazolva, a felmerült terhelõ bizonyítékok sem meggyõzõek. Ezt alátámasztja Kauchsky ingadozó vallomása, kegyetlen viselkedése. Megemlítette a két talmudista koronatanú furcsa viselkedését, hogy nem mertek a vádlottak szemébe nézni, alig hallhatóan és összefüggéstelenül, alig érthetõen beszéltek, értékelhetõ összefüggõ megnyilatkozásuk nem volt, sõt, sokszor felelni sem akartak. Ezért kérte az ügy áttételét rendes tábori bíróság elé. Kérte a vádlottak felmentését, bûnösségük kimondása esetén – tekintettel a gyenge bizonyítékokra is – pedig a kegyelemre ajánlásukat.

A statáriális bíróság fél órát tanácskozott, majd az ítélet kihirdetése nélkül Véghváry és Révészy autóba szálltak, és az iratokkal együtt a hadosztályparancsnokságra mentek, Tanítóhoz. Fél óra múltán jöttek vissza, és kihirdették a halálos ítéletet, amit két órán belül végre kell hajtani. (Tanító Béla ezredes az ítéletet jóváhagyta, az elítélteknek nem kegyelmezett, elrendelte az azonnali végrehajtást. „Az ítéletet megerõsítem, végrehajtandó! Tábori posta 220/01, 1942. évi szeptember 20-án, vitéz Tanító Béla ezredes sk., illetékes parancsnok” – ennyit vezetett rá a halálos ítéletre.) Még aznap kivégezték mind a 24 embert. Közülük csak egy ember, dr. Havlin Károly 43 éves, budapesti lakos múlott el 30 éves…
A két muszos tanút pár nap múlva szökési kísérlet miatt agyonlõtték…

Késõbb a népbíróság elõtt Bosnyák István többek között a következõket vallotta: „A két tanút külön õrség vette körül és nem beszélhetett senki a terhelõ tanúkkal sem… A kivégzés alatt, valamivel korábban, mint a többiek, jött vissza Révészy József, panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, s azt mondta: ha tudta volna, hogy így néz ki, akkor nem ment volna semmiért… A hadbíró százados elõttem mondta Révészynek, elõtte való nap este, hogy a hadosztálynál azt a parancsot kapta, hogy ezeket az embereket ki kell végezni. Még mondotta is, hogy a bíróságot azért kell alakítani, hogy valami formája legyen a dolognak, mert ezek is emberek, ez után mondták, hogy Révészy József legyen a bíróság elnöke… Egyébként a munkaszolgálatos század kint az elsõ vonalban teljesített szolgálatot, hullákat szedtek golyózápor közben, tiszteseik ütötték, verték õket és kegyetlenül bántak velük, s így nem csoda, ha meg akartak szökni…”

1943. január 12. napjáig 179 név szerepelt a 104/5. század veszteséglistáján. A szovjet offenzíva a Don partján, Liszkiben érte a századot, létszámuk ekkorra 41 fõre csökkent. A visszavonulást Osztrogoszk irányába 1943. január 16-án kezdték meg. Itt egy légitámadásnál újabb 13 fõt vesztettek. 1943. január 28. napján az induló 216 emberbõl 3, azaz három ember maradt meg. Ez a szám beleillik abba a célkitûzésbe, hogy egy aktatáskában kell hazahozni a zsidókat…

A 104/6. munkásszázad
A 104/5. század ikerszázadánál, a 104/6. századnál sem volt jobb a munkaszolgálatosok sorsa. Itt a már említett Bánky Elemér zászlós volt a parancsnok.
Csak felsorolásszerûen említenék néhány törvénytelen kivégzést, közönséges gyilkosságot, ami a keretlegénység szóhasználata szerint nem volt más, mint „létszámcsökkentés”. Bánky, a menetelések alatt bármilyen okból lemaradók nevét a noteszébe feljegyezte, majd, amikor azok a századot beérték, mint szökevényeket õrizetbe vetette. Ez után az így lefogott 7 embert azzal az ürüggyel, hogy külön munkára viszik õket, a századtól a keret néhány tagja elvitte, majd egy bombatölcsér szélére állították és belelõtték õket. A kivégzést úgy jegyzõkönyvezték, hogy az szökés miatt történt. Két ételhordó, eltévedt muszost, akik a 6/I. zászlóalj konyhájáról a sötétség beállta után indultak vissza a századhoz, és a hegyi úton eltévedtek – Ludányi alezredes parancsára –, szökés kísérlete vádjával végeztek ki, mikor másnap õket egy járõr megtalálta, hiába igazolták magukat szolgálati jegyükkel.
Az elsõ vonalban, a 6/I. zászlóalj törzsénél téli szállást építõ muszosok közül négy megbetegedett, munkára kivonulni nem tudott. Ludányi alezredes, zászlóaljparancsnok, azt mondta Bánkynak, hogy betegeket nem etetünk, aki nem dolgozik, azt agyon kell lõni. Erre Bánky útba indítatta a négy beteget, és azt mondta nekik, hogy a keret kórházba kíséri õket. A körlettõl úgy 1 km-re azonban a keretlegények a betegeket a földre ültették, és agyonlõtték.
A zászlóaljhoz vezényelt muszosok közül 25 ember közvetlenül a Don partján, Seljavin település határában krumplit szedett. Eközben két muszos csónakon átszökött az oroszokhoz. Bánky azzal vádolta a maradék 23 embert, hogy tudtak a szökésrõl, és ezért mindegyiket felkoncoltatta. A század jegyzõkönyvileg szökési kísérletet jelentett le.
A vezénylésbõl még megmaradottakat a 36. gyalogezredhez osztották be téli szállás építésére, Krinicskibe. Két muszos a szomszédos krumpliföldre ment, és lefeküdtek pihenni. Mikor Krikler György ezt észrevette, nyomban agyonlõtte õket. Bánky az esetet szabotázsként jelentette. Szintén Krinicskiben, egy Montag nevû muszos a menetet nem bírta követni, és lemaradt. Miután a századot beérte, rögtön lejelentkezett, de Kurucz kerettag a lemaradáson való felháborodásában agyonlõtte. Az esetet szökésként jelentették. Bánky 4 beteg muszos állapotát úgy ítélte meg, hogy azok már nagyon betegek, felépülésükre nincs esély. Parancsot adott Magyarfinak és Kriklernek, hogy a 4 beteget a körlet mellett lévõ posványos nádasba kísérjék be, és lõjék agyon. A gyilkosságról szökési jegyzõkönyv készült. Másnap ugyanez az eset ismétlõdött meg 3 szerencsétlen, beteg munkaszolgálatossal.
Bánky 1942. október 10-e környékén szabadságra ment. A helyettesítésére érkezett idõsebb hadnagy parancsnoksága alatt sem szökés, sem szabotázs, sem kivégzés nem történt…

1942. november 5-érõl 6-ára virradó éjjel hirtelen lehûlt a levegõ, mínusz 18 Celsius fokra. A század nyári ruházatban, egy nyitott oldalú pajtában volt elszállásolva. Kurucz szakaszvezetõ felhívta az ezredparancsnokot, hogy mi a parancs, mire Krizsanich ezredes közölte, hogy a század a helyén marad, és ki kell menni, dolgozni akkor is, ha valamennyi muszos elpusztul. Másnapra 13 ember fagyott meg, 41 muszos pedig merev mozdulatlanságban feküdt a pajtában. Az ezredes ekkor engedélyezte, hogy a megmaradottakat egy lakóházban helyezzék el. A túlélõknek gyógyszert vagy orvosi ápolást nem adtak.
Amikor a század végzett az erõdítési munkákkal a 36. gyalogezred harcálláspontján, parancsot kapott a bevonulásra, Puhovóba. 7 muszos olyan beteg volt, hogy csak kocsin lehetett õket szállítani. Útközben a század találkozott Antlfinger Mátyás és Varga István keretlegényekkel, akik a földre fektették az egész századot, majd a 7 beteget agyonlõtték. Közben Kurucz és Mans kerettagok kézigránáttal a kezükben vigyáztak, nehogy zendülés törjön ki. Ekkor érte utol a századot a fagyott lába miatt már nehezen járó dr. Kovács Pál kaposvári ügyvédjelölt muszos. Tóth Gábor keretlegény – felbuzdulva a látottakon – dr. Kovácsot a puskája tusával agyonverte. A századot továbbindították, de Antlfinger és Varga felügyeletével 4 embert visszahagytak a kivégzett 8 ember elásására. Ennek végeztével ezt a négy embert is agyonlõtték Antlfingerék. Bánky századparancsnok az eseteket úgy jelentette le, hogy a meggyilkolt muszosok megfagytak. Tovább folytatódtak eztán a betegek kivégzései, a gyilkosságokat minden esetben szökési kísérletként jegyzõkönyvezték.
Majd 82 fõt visszarendeltek a 36. gyalogezredhez munkára. 1942. december 10. körül végeztek, ekkor ismét elrendelték a bevonulásukat. A századhoz a keret már egyedül érkezett vissza, a 82 emberbõl egyetlenegyet sem hoztak vissza. A két muszos orvost, Kárpátit és Schwartzot még a gyalogezrednél lévõ munkahelyen agyonlõtték.

A beköszöntõ orosz szarmata volt a legborzasztóbb a muszosok számára, nézzünk meg egypár esetet 1942 telérõl is. Simonfai õrmester, a nála fagyás miatt munkaképtelenséget jelentõ két muszost alsóruhára és mezítlábra vetkõztette, majd egy használaton kívüli, félig behavazott bunkerbe állítatta be õket, a bunker elé pedig egy keretlegény került õrnek. Az emberek sírtak és zokogtak, könyörögtek a hidegben, de Simonfai nem könyörült. Másnap hajnalra az egyik megfagyott, a másik, egy Lõbl nevû pedig õrjöngve kifutott a Dontól kb. 200 méterre álló bunkerbõl, egyenesen rászaladt az aknamezõre és felrobbant. A jegyzõkönyvbe megfagyás és szökés kísérlete lett bevezetve…
Ezenkívül, Simonfai egy esetben egy csoport muszost kísért, akiknek a társaikat – akik reggelre a körleten meghaltak – kellett eltemetni. Mikor már a földet hányták a hullákra, az egyik halottnak hitt ember magához tért, és elkezdte kiabálni, hogy „még élek, még élek!”. Simonfai tovább hányatta rá a földet, mondván: „majd megdöglesz, büdös zsidó!” A muszost élve eltemették… De az õ nevéhez fûzõdik az az eset is, hogy meztelenre vetkõztetett muszosokat ültetett fel a behavazott bunker tetejére, kártyát adott a kezükbe, és megparancsolta nekik, hogy kezdjenek el kártyázni, és érezzék magukat olyan jól, mintha otthon, a kávéházban ülnének.
Kurucz õrmestert 1942. december 27-én a tábori csendõrség letartóztatta. Addigra már széles körben híre ment szadizmusának. De komolyabb büntetés nélkül úszta meg a dolgot, valódi felelõsségre vonására csak a háború után, a népbíróság elõtt került sor. Másnap a feltöltésre kiérkezett gyomai munkaszolgálatos századból a 104/5. 80 fõ, a 104/6. 130 fõ utánpótlást kapott. Közben 4 fõ szökése miatti tizedelésnél újabb két muszost – Weisz Józsefet és Rosenfeld Lászlót – végeztek ki a 104/6. századnál.
Ekkorra a 104/6. eredeti, induláskori 216 fõjébõl összesen 13 fõ maradt életben.
1943 januárjának elsõ felében a hadnaggyá elõléptetett Bánkyt leváltották, helyére egy emberségesebb parancsnok, Csorvics hadnagy került. A század helyzete lényegesen javult, a visszavonulásig 20 fõ esett el különbözõ harccselekmények miatt, 20 fõ pedig kórházba került, mert Csorvics indokolt esetben ezt is lehetõvé tette.
A január közepén meginduló szovjet offenzíva elõl Koroszten irányába vonultak vissza, addigra az eredeti, 216 fõt számláló 104/6. századból 2, azaz kettõ fõ maradt életben. Ezek a csekély számú túlélõk azonban elengedhetetlenül fontosak – de éppen elegendõek – voltak a gyilkosok háború utáni népbírósági felelõsségre vonásához. Lásd: Baranya Megyei Levéltár, Pécsi Népbíróság iratai XXV.8 467/1946 (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyûjtemény, 37. fond). Az ikerszázadok történetét levéltári források alapján Rákos Imre szerkesztette meg.

A 105/11. tábori munkásszázad
A 105/11. tábori munkásszázadot Jugyinóban kétszer is megtizedelték, 29 ember halálát okozva ezzel. Bácskából, Szegedrõl, a Duna-Tisza közérõl és Kárpátaljáról vonultak be a zsidók 1942. július elején Topolyára. Erõdítési munkákat végeztek Kárpátalján, majd 1942. szeptember 20. napján indultak az oroszországi hadmûveleti területekre, a Don irányába. A századparancsnok október közepétõl Veszprémy Dezsõ tartalékos fõhadnagy lett, egy tisztességes, a századdal törõdõ ember. Így nem meglepõ, hogy a 105/11. veszteségeit megvizsgálva égbekiáltó különbség van például a 104-esek veszteségeihez képest.

A század a 19. könnyû hadosztály védelmi sávjában a 13. gyalogezred III. zászlóaljának alárendeltségében, a védelmi körlet kiépítésén dolgozott. Erdõkitermelést, terepmunkákat végeztek, spanyolbakokat és drótakadályokat készítettek, azokat az elsõ vonal elé elhelyezték, valamint az aknazárat telepítõ utászok és árkászok után aknákat rakodtak és hordtak, vagyis az elsõ vonalat erõsítették. A szovjet állásokból való állandó belövések miatt délután 3 órakkor vonultak ki és reggel 5 órakkor tértek vissza. 1942. október 20. és 26. között, orosz portyázó támadások következtében több honvéd és 6 muszos esett fogságba. Ezután az aláaknázott területen dolgozó muszosok között egy akna felrobbant, 2 ember meghalt, néhány súlyos és 8 könnyebb sérülés történt. Októberben és novemberben további 3 haláleset volt, 1 végelgyengülés, 1 fagyás, és 1 betegség következtében. Decemberben, végelgyengülésben kettõ, fagyás miatt még további 10-12 ember halt meg.
A század 1942 novemberének közepén vonult a Jugyino faluban lévõ szálláskörletébe, ahol a 23. könnyû hadosztály mûszaki parancsnokságának alárendeltségében, a 31/III. zászlóalj védõkörletét építették. A Don a falutól 4 km-re volt, a század napi 6-7 km távolságot is megtett a munkavégzés helyéig. Veszprémy jelezte a század nehéz helyzetét, téli ruházatot, felszerelést sürgetett, de semmit nem kapott.
A 2. hadsereg vezérkari fõnöke – Rakovszky György vezérõrnagy, 1943-tól altábornagy – szeptember végén rendelte el a tizedelést, mint kollektív büntetést, amennyiben a munkaszolgálatosoknál szökés fog történni. 1942 novemberének végén tûnt el az elsõ vonalból Weisz Adolf 105/11. századbeli muszos. Veszprémy a muszosok életét védve az ezredhez olyan tartalmú jelentést küldött, hogy Weisz valószínûleg eltévedt és megfagyott a hóviharban. Másnap a futóárokban meg is találták a már elõzõleg is beteg muszos holttestét. De az ezredparancsnokságot ez már nem érdekelte, ahogy nem érdekelte Veszprémy álláspontja sem. Az esetet szökésként könyvelték el, és a VII. hadtest tábori bírósága elrendelte a század megtizedelését Weisz Adolf szökéséért, melyet 1942. december 12. napján hajtottak végre.
A zászlóaljparancsnok létszámjelentést kért Veszprémytõl, majd az egész századot, a gyengélkedõkkel együtt, kivezették Jugyino egyik lerombolt és elhagyatott részébe. Három sorban állították fel az embereket, a tizedelés kiszámolás útján történt, még pedig úgy, hogy az elsõ sor jobb szélén álló munkaszolgálatos volt az elsõ egyes számú. A tizedelés végrehajtó parancsnokául a 31/III. zászlóalj parancsnoka, szervéül pedig a 31/III. zászlóalj egy szakasza volt kijelölve. A kiszámolt 15 munkaszolgálatost a sorból kiléptették, majd egyenként, a helyszínen agyonlõtték. Eltemetni õket csak a zászlóalj orvosának a vizsgálata után lehetett.
Eközben, 1942. december 10. napján valóban történt egy 3 fõs szökés. A megtorló tizedelés ezért december 19-én következett be. Ezen a napon, ugyanolyan módon, mint az elõzõ esetben, 14 muszost számoltak ki, majd lõttek agyon. Közülük 6 olyan személyt, akik egy csoportban dolgoztak a 3 szökevénnyel, de nem akartak velük tartani…
1942. december végén a megtizedelt századot a 471-es különleges munkásszázad váltotta fel. A 105/11. század a 2. magyar hadsereg és a VII. hadtest arcvonalának legdélibb pontján, Osztrie Mogiliban helyezték el, itt hóeltakarítási feladatokat kapott. A század a szovjet offenzíva miatt pánikszerû visszavonulásba kezdett 1943. január 17. napján, az esti órákban, kb. 160 fõvel. Olhov Lognál kb. 100-110 fõ egyszerre esett fogságba. Ebbõl 50 fõ már halálán volt a hideg és a végelgyengülés miatt. A század Bugyennijig jutott el, majd itt teljesen felbomlott, és a két kocsis kivételével az összes ember lemaradt és eltûnt. Lásd: Rákos Imre – Verõ Gábor: 178. o. – 181. o. A század történetének leírása alapvetõen a Kis Gergõ Balázs – Szabó Péter: Munkaszolgálatosok a Donnál. címû tanulmány, valamint Veszprémy Dezsõ századparancsnok visszaemlékezésének (megjelent a Hadtörténelmi Közlemények 117. évfolyam 3. számában, 2004 szeptemberében) felhasználásával készült.

A munkaszolgálat veszteségeirõl a Donnál csak becslések állnak rendelkezésre. Nagybaczoni Nagy Vilmos úgy vélte, hogy az 50 000 munkaszolgálatosból 6 – 7000 fõ jött vissza, a többi elesett vagy fogságba került. A tényleges veszteséget nem lehet pontosan meghatározni. A becslések 20 000 – 30 000 fõ között megoszlanak. (R. L. Braham: i. m. 323. o.)
„Egy statisztika 1945 nyarán az 1941–1944 március közötti idõben elpusztult munkaszolgálatosok számát 42 000-re tette – ekkor még nem volt ugyanis adat arról, hogy a voronyezsi harcok, a Jány-féle 2. hadsereg megsemmisülése hány ember életébe került.” (Gárdos Miklós: i. m. 236. o.)
A munkaszolgálatosokról, a dorosicsi tûzrõl, a bori rézbányákból 1944 szeptemberében elindított halálmenetrõl – amelyben 4 ezer ember indult útnak gyalogosan a Belgrád-Pancsova-Titel menetirányban, és köztük valóságos vérfürdõt rendezett a kísérõ keretlegénység, majd Cservenkán pedig a téglagyár szárítójában a „Prinz Eugen von Savoya” nevû SS-alakulat –, a bonyhádi nagyréten (Dunántúl) történt mészárlásról – amikoris a „bori halálmenetben” életben maradt munkaszolgálatosokat és Szálasira fel nem esküdõ honvédeket, mintegy 2 és fél ezer embert gyilkolt halomra a bonyhádi SS alakulat –, az Abda határában agyonlõtt költõnkrõl, Radnóti Miklósról Gárdos is ír idézett mûvében, „Keretlegények” címszó alatt. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 213 – 236. o. Érdemes, és szintén nagyon tanulságos is elolvasni…

„A 101/29. számú munkásszázad parancsnoka, dr. Hammer Ferenc tartalékos fõhadnagy 774 emberbõl 185-öt pusztított el; dr. Toronyi Károly, a 101/3 század parancsnoka 420 embert vitt Ukrajnába, ebbõl huszonhatan maradtak. (…) Seik Imre Henrik tartalékos zászlós, a 101/310 számú század parancsnoka korbáccsal verte embereit, a századból huszonkét ember maradt életben. A 107/10 számú század parancsnoka, Fiam István fõhadnagy 205 beosztottjából 15 élte túl Ukrajnát, Stinka Rudolf hadnagy azzal büszkélkedett, hogy századát aktatáskában hozta haza.” (Gárdos Miklós: i. m. 231. o.)
„Muray elindulásunk elõtt a 401. és 402-es különleges munkásszázadok elõtt beszédet tartott, melyben kifejtette, hogy mi a társadalom káros elemei vagyunk, melytõl meg kell szabadítani a társadalmat. Kommunista, bolsevista bandának nevezett bennünket. Mondta, hogy a keretnek meg kell tennie mindent, hogy elvesszünk odakint. Aztán odahívta a keretet is, és azoknak kijelentette, hogy fel kell velünk díszíteni az útmenti fákat Ukrajnában. (…) A 401-es századból 27–28-an élünk munkaszolgálatosok, 124 embert végeztek ki, a többi éhenhalt, … ráhajtottak minket az aknamezõre, puszta kézzel szedették az aknát… (Gárdos Miklós: i. m. 221 – 222. o.)

1942. július, Dorosics. „A környék és a kórházak parancsnoka, Szentkatolnay-Reintz Dezsõ õrnagy rövid jelentésben számolt be arról, hogy a tábor barakkjai a munkaszolgálatosok vigyázatlansága miatt leégtek, és a betegek ott pusztultak. Szentkatolnay-Reintz ötszáz fõ halottat jelentett. Az igazságot Gyarmati László tartalékos fõhadnagy, ugyancsak egy munkásszázad parancsnoka tárta fel a Népbíróság elõtt. GYARMATI LÁSZLÓ: Parancsot kaptam feljebbvalóimtól, hogy a kórházat el kell népteleníteni. Egy éjszaka riadóra ébredtem. A járványkórház hatalmas lángokkal égett. Körülötte géppisztolyos legénység lõtte a menekülni igyekvõ betegeket. Egy sem menekülhetett meg, négyszáz munkaszolgálatost lõttek agyon, a többi benneégett az épületben. A következõ évben ugyanilyen körülmények között felgyújtották a 105-ös kórházat is. Itt 764 munkaszolgálatos lelte halálát. A 107-es tábori kórházat nemsokára hasonló sors érte…” (Gárdos Miklós: i. m. 232. o.)
„Tûzhalállal halt meg még négyszáz munkaszolgálatos a Kárpátokban, Leordina községben. Itt a XI/2-es zsidó munkásszázad száz embere és egy háromszáz fõbõl álló román munkásszázad dolgozott. 1944 szeptemberében, amikor a szovjet hadsereg már csak néhány napi járásra volt a községtõl, Kern Antal rohamutász alezredes felgyújtotta Leordinát, a munkaszolgálatosok bennégtek a faluban. (Kern alezredest néhány héttel késõbb egy hídrobbantási kísérlet közben saját utászai lõtték le.)” (Gárdos Miklós: i. m. 232. o.)

„Vannak munkásszázadok, amelyek egész nyáron, október hónap közepéig fedél alatt egyetlen egyszer sem aludtak, bár erre alkalom nagyon sokszor lett volna. Ezeknek a századoknak számára a szabadban való alvás azt jelentette, hogy a puszta földön háltak, sátor nélkül, akár esett az esõ, akár nem. Több ízben megesett, hogy német alakulatok parancsnokai figyelmeztették az ilyen századok parancsnokait, hogy kettõt egyszerre nem lehet gyakorolni a zsidókkal szemben, ütni és dolgoztatni õket. Válasszanak, vagy üssék a zsidókat, vagy dolgoztassák.” (Hadtörténeti Levéltár HM. Eln. 13.0/71889/1942. sz. 5. pont – Beadvány a honvédelmi miniszternek a hadmûveleti területen elkövetett visszaélésekrõl.) Lásd még ide: Gárdos Miklós: i. m. 226. o. A Donnál történtekrõl döbbenetes és hû képet ad még egy kevésbé ismert írás is ~ Sallai Elemér: -42°. Magvetõ, Budapest 1965.
 

UTÓSZÓ HELYETT…

„Valóban: vajon kik ütköztek meg, vagy kiknek kellett jobban megütközniük az elmúlt háborús és háború elõtti esztendõk jogellenes, embertelen cselekedetein, mint a jogászoknak s vajon kiknek hivatásához áll olyan közel a béke biztosítása az államon belül és a béke megteremtése a népek között, mint a jogászokéhoz? Vajon a jogász számára nem a béke szolgálata a legfõbb irányelv?” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 490. o. Idézet Szabó Imre fejtegetésébõl a jog és a jogász feladatára, 1947-bõl.)

„… 1849-ben a cár a németek elleni szabadságharcunkat tiporta el, most viszont az orosz nép az õ szabadságuk ellen a németekkel együtt intézett agressziónkat verte szét, és adta vissza látogatásunkat. Mi adtuk le odakinn a névjegyünket, és ehhez Ön adta ki a marsrutát.” (Dr. Major Ákos: i. m. 234. o. Major tanácselnök felelt így az utolsó szó jogán felszólaló Bárdossynak, amikor az azt fejtegette, hogy az orosz csapatok már másodszor tesznek látogatást nálunk.)

A végszó oldalain néhány találó, a vizsgált korszakot hûen jellemzõ, tükrözõ gondolatot, véleményt, idézetet gondoltam még elhelyezni. Mindent elmondtam már, amit szerettem volna, és remélem a Tisztelt Olvasó is, valamennyire érti, látja már, hogy a II. világháborúba való belesodródásunkért, az ország hadmûveleti területté válásáért, romlásáért, lerombolásáért, magyar állampolgárok százezreinek elhurcolásáért és legyilkolásáért egyértelmûen a Horthy-rendszer és annak kiszolgálói tehetõk felelõssé. És igen, Szálasi uralma is nekik köszönhetõ, hiszen az is csak egy következménye volt a Kormányzó negyed évszázados kormányzásának. Emígyen, groteszk módon, õk az okozói, az õ negyed évszázados tevékenységük volt az elõidézõje a népbíróságok felállításának is.

Márait hívom elõször tanúbizonyságul, aki pedig világéletében jobboldali ember, író volt, sõt, a vizsgált korszak tanúja is, hiszen benne élt. Nagykanizsa egyik baloldali politikusa egy nagyon találó Márai-féle idézetet publikált néhány évvel ezelõtt. Az õ tolmácsolásában szólaltatom most meg Márai Sándort:
„Mint tudvalevõ a jobboldal gyakran idéz a két háború közötti korszak körülrajongott írójától, Márai Sándortól. Most az egyszer engedjék meg nekem is ugyanezt. Márai 1945-ben (!) írta a Naplójába a következõket: ’… Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tõlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyõzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük õket szemrehányással. De a magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb pillanatában akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak hogy a zsákmányt kiegészítsék még, néhány héttel prolongálják létezésüket is, elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára nem lehet kegyelem. A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelõsséget. Nem igaz, hogy a nyilasok a fõbûnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy mûveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bûnös, mint az a magyar vezetõ réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fûtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerûen nem háríthatja el a felelõsséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülnek. Csak egyrõl nem beszélnek a parasztok, nagyságosok és méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakósai, s arról, hogy esztendõ elõtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták õket, onnan nyolcvanával, leplombált vagonokba préselték – gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen – ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égõ hõségben hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megõrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett, húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás. S végül az auschwitzi, olmützi Vernichteruns-lagerekben a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat, asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel. Mindezekrõl nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a beszállásolástól, és féltik a “zabrálóktól” a lisztet, a fehérnemût. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkébõl a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy õ, mint “keresztény magyar ember” elõjogokkal élhet a világban, egyszerûen azért, mert “keresztény magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetõn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önzõ és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend elõtt, de szíve mélyén visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet…’ ” (Kanizsa Hetilap XXII. évfolyam 16. szám, 2010. április 22. 6. o. – Idézet Tóth Lászlónak, a „Márai a magyar jobboldaliságról” címû cikkébõl. Márai Sándor öt évvel József Attila elõtt, 1900. április 11-én született Kassán. Eredeti neve Grosschmid. A magyar polgárság irodalmi képviselõje, egyszersmind erõsen bolsevista-ellenes beállítottságú író volt. 1948-ban elhagyta Magyarországot. 1989. február 22. napján hunyt el az USA-ban, a kaliforniai San Diegoban.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy mi, magyarok üzentünk hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. És ezután mi nyomultunk be mélyen az õ országukba a könnyû préda reményében, mint valami hiéna, és pusztítottunk ott meg nem bocsátható módon. És ezért nem Magyarország és nem a magyarok felelõsek, mert õk csak áldozatok, bábok voltak egy hatalmi játékban. Véleményem szerint Horthy és sleppje a felelõs.
Szálasi hatalomátvétele után a helyükön maradt, és a nyilasoknak behódolt magyar tisztviselõkrõl, de végsõsoron a magyar néprõl Márai szintén nagyon találóan és lesújtó véleményét, rosszalló értékítéletét egyértelmûen és világosan megfogalmazva írt: „Ezek a nyilasok nem is az igazi bûnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó torz kamaszok. De bûnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez idõben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetést. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.” (Márai Sándor: Napló 1943 – 1944. Révai, 1945. 421. o.)

Egyébként Márai világosan látta a kialakulófélben lévõ helyzetet, és az is elmondható róla, hogy alapvetõen – és ez a mûveibõl is rendre kitûnik – háborúellenes beállítottságú volt: „Mindez inkább mulatságos, mint komoly, ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen, a magyarság megeszi a keserû fõzet minden fogását, kezdve Darányi… a paralatikus Sztójai után az elmebajos Szálasi, talán az utolsó a karénekben.” „S a végsõ felelõsség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nõni, tenyészni a szellemet, amelybõl mindez kérlelhetetlen végzettel következett.” (Idézet Márai Sándor Naplójából – 1944. október 15.)
Bizony, Márai (is) nagyon jól látta Horthy alapvetõ felelõsségét. A kormányzó mégis megúszta, hogy Bogár János hóhér, az állami ítéletvégrehajtó, Szálasi után, az õ nyakára is ráhurkolja a kötelet, annak az 1946. március 12-ei napnak a délutánján. Pedig megérdemelte volna…

Horthy és a zsidók
Mivel a Horthy-rezsim által a zsidók ellen elkövetett számtalan bûn közül jó néhányat megemlítettem és elemeztem már, ide – példálózva – csak egy-két további, általam lényegesnek gondolt momentumot idéznék még fel. Mindenekelõtt azt kell kifejtenünk, hogy a Horthy-rendszer a magyarországi zsidóságnak jót, pozitívet nem tudott cselekedni negyed évszázados uralma alatt egyszer sem. Lassan, fokozatosan nyirbálták meg a jogaikat, szedték el a vagyonukat, majd pedig, amikor már elrabolták minden értéküket, és nem maradt mit elvenni az emberi méltóságukból sem, elvették hát az életüket is.

Elöljáróban azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy nemcsak a zsidóság, de a kisegyházak, korabeli elnevezéssel a szekták hívõire Horthyék mindig is gyanakodva és gyûlölködve tekintettek. A baptisták, adventisták, pünkösdiek és nazarénusok, valamint más szabadkeresztény csoportok összejöveteleit rendõri ellenõrzések alá vonták, engedélyhez kötötték, ha pedig ilyennel nem rendelkeztek, akkor a csendõrség segítségével szétzavarták. Az államhatalom képviselõi a hatályos törvények és a haladó gondolatok, a tényleges vallásszabadság helyett többnyire a történelmi egyházak, de fõként a katolikusok akaratát érvényesítették az egyházpolitikában.
A metodista egyház egyik országos vezetõje, az egyházi szolgálata miatt többször is letartóztatott Szécsey János a következõ, az elõbb elmondottakat jól jellemzõ esetet említette meg a Horthy-korszak hatósági fellépéseire emlékezve: „Sashalmon többedmagammal istentiszteletet tartottam. Miután több egyházi éneket elénekeltünk, és imádkozni kezdtem, hátulról egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordulva láttam, hogy egy rendõr õrmester. Fölényes, lenézõ hangon szólt rám: ’Hé öreg, hol az engedély?’ És ezzel véget vetett az istentiszteletnek.” A témáról bõvebben lásd Kulcsár Árpád írását a hetek 2011. október 7. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Csendõrpofonok és elmegyógyintézet” címû cikk).
A háború kitörésével a horthysta hatalom egyre brutálisabb tettekre szánta el magát. A zsidók elleni szégyenletes törvényeket mindenki ismeri, de például a fegyverviselést vallási okokból elutasító nazarénusokat is rendkívül brutálisan próbálták meg rávenni a „fegyverforgatásra”. Végül pedig, a lelkiismereti okokból fegyverviselést elutasítókat besorolták a munkaszolgálatos századokba, ahol a zsidókkal és a politikai üldözöttekkel együtt tapasztalhatták meg a háború és a náci-fasiszta-nyilas szadizmus borzalmait.
A hivatalos, magyar keresztény (katolikus, evangélikus, református) egyházi tiltakozás mégis elmaradt, elsõsorban Serédi Jusztinián esztergomi érsek azon véleménye miatt, hogy a megkeresztelkedett zsidók érdekeinek védelme okán nem lenne szerencsés egy közös tiltakozás megjelentetése…

Pedig Helen Fein szociológus az „Accounting for Genocide” („Számadás a népirtásról”) címû könyvében egyértelmûen kijelentette: „Akár a németek által megszállt, akár a velük szövetséges államokat tekintjük, mindenütt, ahol a domináns egyház vezetõi nyíltan felléptek a deportálások ellen még a transzportok megindulása elõtt vagy rögtön azt követõen, a zsidók többsége megmenekült a deportálásoktól.” Álláspontja igazolására jó példa Bulgária, ahol III. Borisz király, a metropolita vallási vezetõk nyomásának engedve, végülis megtiltotta a deportálásokat, 50 ezer zsidó életét kímélve meg ezzel. De példának hozhatnánk ide a náci Németország „T-4” fedõnevû programját is. A Harmadik Birodalomban 1939 õszétõl kezdve ezrével zajlott a fogyatékosok legyilkolása, ekkor „még csak” orvosi felügyelettel és eszközökkel, egy erõszakos eutanáziaprogram keretében. Mivel a tömeges gyilkosságokat nem tudták titokban tartani, a hírek kiszivárogtak, és óriási felháborodást keltettek. A magatehetetlen, fogyatékos, és ez miatt hasznavehetetlen betegek legyilkolása ellen August von Galen, Münster püspöke nyilvános prédikációjában emelte fel a szavát, ami által elérte, hogy a nácik félbehagyják a „T-4” programot. A nácik központosító kísérletének egyik elemét képezte a „Német Keresztények” felekezetének létrehozása, Ludwig Müller birodalmi püspök vezetésével. A náci ideológiának mindenben megfelelõ új közösséget Németország elsõ és egyetlen egyházává akarták tenni. Müller így érvelt: „Mi, Német Keresztények alkotjuk a nemzetiszocializmus legelsõ frontvonalát. Adolf Hitlerért élni, harcolni és meghalni, egyenlõ azzal, hogy igent mondunk a krisztusi útra.” Amikor a „Német Keresztények” többséget szereztek az egyházi választásokon, kivált belõlük egy kis csoport, a „Hitvalló Egyház”, akik lassan szembefordultak a náci eszmékkel. Az õ emblematikus figurájuk volt Martin Niemöller, aki eleinte maga is üdvözölte a nácik hatalomra jutását. 1934-re azonban már szakított velük, és 1937-ben õérte is eljöttek. A lelkészi hivatallal való visszaélés vádjával 7 hónapot töltött vizsgálati fogságban, majd pénzbüntetésre ítélték és szabadon bocsátották. A lelkész viszont továbbra sem volt hajlandó hallgatni, és ezért Hitler külön utasítására ismét elfogták és letartóztatták. Elõször a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborba került, majd Dachauba vitték, 1941-ben. Egészen a tábor 1945-ös felszabadításáig ott raboskodott. A lelkész a háború után számos írásában és nyilvános beszédében is felhívta a figyelmet arra, hogy a náci uralom alatt a német keresztény emberek passzívvá váltak a terror hatására, és éppen ez volt a hitleri gépezet alapja és célja. Azonban ezzel a német keresztény emberek is bûnössé váltak, mert így asszisztáltak mindahhoz a szörnyûséghez, ami ott és akkor történt: „A németországi keresztények Isten elõtt nagyobb felelõsséggel tartoznak, mint a nemzetiszocialisták, az SS vagy a Gestapo. Fel kellett volna ismernünk Krisztus Urunkat szenvedõ és üldözött felebarátunkban, függetlenül attól, hogy kommunista-e vagy zsidó.” A maga felelõsségérõl is õszintén nyilatkozik, arról, hogy amikor még lehetet volna mit tenni Hitler ellen, akkor nem szólt, nem szóltak, nem szólaltak fel a faji politikával szemben, nem tettek a nácizmus ellen, nem sarkalták cselekedetre a hívõket. Jól jellemzi a kialakult helyzetet az azóta már sokat idézett, keserû, de ténymegállapító gondolatsora: „Elõször a kommunistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam kommunista. Azután a szocialistákat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szocialista. Aztán a szakszervezeti tagokat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem voltam szakszervezeti tag. Azután a zsidókat vitték el, de én nem szóltam semmit, mert nem vagyok zsidó. Végül eljöttek értem is, és akkorra már nem maradt senki, aki értem szót emeljen.” Bõvebben errõl lásd Pécsi Tibor írását a hetek 2011. szeptember 16. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Megtört kereszt” címû cikk).

Egy néhány gondolatból álló kitérõt engedjünk meg itt magunknak. Sajnos általánosságban is elmondható, hogy a „történelmi” egyházak – kiváltképp az addig a legnagyobb hatalommal rendelkezõ katolikus egyház, élén a Vatikánnal – részint nem tudtak, de végsõsoron nem mertek, és talán nem is akartak az európai politikai folyamatokba beavatkozni. Pedig a szélsõjobboldal gyõzelméig erre a siker esélyével lett volna lehetõségük. De féltették a hatalmukat, illetve, mondjuk ki, a vagyonukat. Ekkortájt ugyanis még jelentõs egyházi vagyonnal rendelkeztek a különbözõ vallási felekezetek, és ezek megtartása, a papi rend jólétének biztosítása fontosabb volt, mint egy, mindössze kétes sikerrel kecsegtetõ, de annál veszélyesebb politikai állásfoglalás, a társadalmi életbe való direkt beavatkozás. Amikor pedig ráeszméltek az egyházak, az egyházi vezetõk arra, hogy mit is jelent az új, hitleri Európa – akkor már késõ volt. Nagyon helyesen fogalmazta meg Edmund Burke 2 évszázaddal korábban: „Az egyetlen, amire a gonosznak szüksége van, hogy gyõzelmet arasson, az az, ha a jók nem tesznek semmit ellene.”
Az egyházak hozzáidomultak a náci rendhez, kínosan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se haragítsák magukra Hitlert. A háború folyamán jórészt „csak” asszisztáltak a zsidók millióinak legyilkolásához, Európa leigázásához majd lerombolásához. Voltak vatikáni, pápai kezdeményezések egynémely ügyek kapcsán, de ezek ki is merültek egy-egy tiltakozás vagy figyelmeztetés megfogalmazásában. Kizárólag az egyes templomok, plébániák, az egyes papok, emberek voltak azok, akik konkrét, embermentõ tevékenységet tudtak-mertek-akartak végezni – gyakran az életük, a puszta létük kockáztatásával, vagy feláldozásával. Hogy ez miért alakult így? Véleményem szerint összetett folyamatok vezettek el idáig.
Mindenekelõtt ide számítandó az egyházak 20. századi – fõként a korábbi évszázadokhoz képest mérhetõ – „tér és hatalomvesztése”, némely esetben egyenesen az üldöztetése, a hátrányukra való – és itt elsõsorban mindig az anyagi értelemben vett – döntések sorozata, a széles néptömegek körében értendõ népszerûségvesztés, a haladó, 20. századi gondolatok – elsõsorban az állam és az egyház kategorikus és többé már meg nem másítható elválasztása, a hit és a vallás szabadsága, az új, puritán elveket tükrözõ és közvetítõ vallási felekezetek megjelenése, végsõ soron tehát a régi, „hagyományos” papi, illetve a tradicionális egyházi rend és hatalom jelentõs megnyirbálása, háttérbe szorulása. Ezért látszik talán elfogadhatónak az elõbbi kijelentésem, amikoris azt fogalmaztam meg, hogy az európai egyházak féltették a hatalmukat és a vagyonukat. Mégis úgy helyes, és teljes mértékben ez úgy érthetõ, ha elé tesszük a „megmaradt” szót. Ugyanis az egyházak azért nem mertek és nem akartak nyíltan szembehelyezkedni a 20. század elsõ felének európai diktatúráival, mert nem akarták elveszteni az elsõ világháborút lezáró viharos években elvesztett, és így a valamikorihoz mérten csak töredékében fennmaradt hatalmuk, vagyonuk maradékát.

Ha „szétnézünk” a korabeli Európában, akkor mindenhol az imént említett folyamatokkal találkozhatunk. Az oroszországi, Lenin vezette, 1917 novemberében lezajlott bolsevik forradalom gyõzelme után drámai fordulat következett be az egykori, hatalmas cári birodalom egyházpolitikájában. Az államhatalom, amely addig a legfõbb támasza és támogatója volt az ortodox egyháznak, hirtelen a legfõbb ellenséggé vált. A bolsevikok módszeresen elvették és államosították, de mondhatjuk azt is, hogy kifosztották és kirabolták a hatalmas vagyont felhalmozó pravoszláv egyházat, és az ekkor formálódó szovjet egyházpolitika egyszersmind mintául szolgált az 1945 után, Kelet-Európában szervezõdõ kommunista államok számára is. A II. Miklós orosz cár által fenntartott despotikus hatalom egyik legfõbb támasza a pravoszláv egyház volt. 1917-re az ortodox egyháztól hatalmas tömegek fordultak el Oroszország-szerte. A kizsákmányolt, elnyomott, szinte állati sorba kényszerített ipari munkásság körében elképesztõ méreteket öltött a marxizmus terjedése. A szintén változásokat követelõ orosz polgárságra az ortodox egyház merev konzervativizmusa hatott taszítóan. A zsidó lakosságot egyértelmûen a pravoszláv egyház ellen hangolta az általa közvetített, hol nyílt, hol pedig burkolt zsidóellenesség. Az Orosz Birodalom nyugati és déli felében lakó zsidók ellen szervezett és vezetett pogromokat végrehajtó Fekete Százak szélsõséges szervezet rohamcsapatai élén gyakran ortodox papok vonultak egyházi, templomi zászlókkal. De a pravoszláv papok körében tapasztalható erkölcsi romlás is elidegenítette és eltántorította a híveket.
A mintegy 120 millió fõre becsült ortodox népességgel szemben nagyjából 10 milliósra volt tehetõ a különbözõ „szekták” (például a baptisták) tagjainak a száma, ami arány az elõbb vázolt okok miatt viszont folyamatosan növekedett az új, puritán, az ortodoxhoz képest lényegesen vonzóbb egyházak javára. A világhírû orosz író, Lev Tolsztoj is nyíltan szakított a pravoszláv egyházzal, ami aztán ki is közösítette õt. De még magán az ortodox egyházon belül is nagy volt az ellentét és a feszültség, fõleg a számbeli fölényben lévõ alsópapság körében. Innen érkezett például a bolsevik mozgalomba a tanulmányait félbehagyó grúz papnövendék, Joszif Dzsugasvili is, akit késõbb Sztálin néven ismert meg a világ…
A cári rendszert 1917 tavaszán felváltó polgári demokratikus kormány 1917 nyarára megszüntette az ortodox egyház államvallásjellegét, kimondták minden vallásfelekezet egyenlõségét és mindenki számára biztosították a szabad vallásgyakorlást a rendeletileg elhatározott (szabályozott) lelkiismereti szabadsággal. Szétválasztották az államot és az egyházat, méghozzá a patriarchátus rendszerének visszaállításával, oly módon, hogy az orosz egyházat ismét a zsinat által megválasztott, és nem pedig a cár által kijelölt pátriárka irányította.
Az 1917 novemberében lezajlott bolsevik forradalom gyõzelme azonban alapvetõen változtatta meg ezt a rövidke, pozitívnak tekinthetõ periódust. Ez már a bolsevik hatalomátvételt követõ órákban láthatóvá és érzékelhetõvé vált, ugyanis a vöröskatonák a cári rezidenciául szolgáló Carszkoje Szelo templomában teketóriázás nélkül agyonlõtték a helyi papot. Az 1917. november 22. napján felállított forradalmi törvényszékek is fontos szerephez jutottak a szovjetnek az egyházak elleni küzdelmében. A forradalmi helyzetre tekintettel a törvények másodlagos szerephez jutottak e bíróságokon, és alapvetõen a „bírák forradalmi lelkiismeretének parancsa” határozta meg az eljárások lefolytatását és végkimenetelét. Aztán december 4-én a bolsevik kormány kimondta az egyházi földbirtokvagyon állami tulajdonba vételét, amivel a pravoszláv egyház elvesztette több millió hold földjét, ezernél is több kolostorát és 77 ezer templomát. Majd még szintén decemberben állami felügyelet alá kerületek az egyházi iskolák is.
Államosítottak 37 528 elemi iskolát, 185 középiskolát, 57 szemináriumot és 4 teológiai fõiskolát. 1918 januárjában az egész ország minden egyes hitoktatóját elbocsátották állásából, majd pedig február 18-án megtiltották a hitoktatás valamennyi formáját. Ugyanakkor állami kézbe kerültek a kifejezetten vallási célokat szolgáló egyházi épületek, mint például a kolostorok is. Aki ellenállt, azt felkoncolták. Így végezte a pétervári fõkolostor (lavra) államosítása során ellenálló egyik pap is, amikor a kolostor kapujában megpróbálta feltartóztatni a Cseka (az elsõ szovjet politikai rendõrség) embereit. A kijevi metropolitát vöröskatonák lõtték agyon, míg a novgorodi vikáriust pedig szuronnyal döfték le. A korábban zsidóellenes pogromokra uszító, és azokon részt is vevõ tobolszki püspököt pedig egyszerûen vízbefojtották.
Az 1918. február 5. napján kiadott „A lelkiismereti szabadságról” címû rendelettel állami tulajdonba került az ortodox intézményrendszer teljes vagyona az ingatlanok teljes felszerelésével együtt, az állam pedig megszüntette minden további anyagi támogatás folyósítását, beleértve ebbe a papok fizetését is. Deklarálásra került, hogy a vallás „az elnyomó osztályok dolgozó osztályok feletti uralmának az eszköze”. Az egyház tetemes mértékû nemesfémvagyonát és kegytárgyait is összegyûjtötték és elszállították.

1918 tavaszán kitört a polgárháború, és a bolsevik kormány, a Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5. napjával bevezette a vörösterrort. Ennek jegyében, az ellenforradalmi szervezkedésekben meghatározó szerepet játszó papság körébõl az év végéig a Cseka 827 papot végzett ki. Lenin a marxi „a vallás a nép ópiuma” elvet vallotta, maga is kijelentve: „A vallás a szellemi elnyomás egyik fajtája.” Az ekkortájt a forradalom második emberének számító Trockij is hasonló nézeteket vallott „A kommunizmus és a terror” címû munkájában. Hiába határozta azonban el a bolsevik párt az 1918 tavaszán megrendezett VIII. kongresszusán az egyház mielõbbi felszámolását, 1920-ra világossá vált, hogy a vallásos lakosság jelentõs mértékû ellenállása miatt az elképzelés nem megvalósítható. A következõ évben hatalmas éhínség tört ki a polgárháború pusztította Szovjet-Oroszországban, szó szerint milliók haltak éhen, felütötte a fejét a kannibalizmus is. A hatalmában megrendült Trockij és Lenin egyetlen lehetõséget látott a katasztrófából való kilábalásra, mégpedig valamennyi, tehát az eddig állami tulajdonba nem vett, legértékesebb, a liturgiában is használt kegytárgyak és kincsek egyháztól való elvételével. Lenin így fogalmazott a pártvezetõknek írt levelében: „Most és csakis most, amikor az éhezõ településeken embereket esznek, és az utakon száz- és ezerszámra hevernek a halottak, most tudjuk végrehajtani, és ezért végre is kell hajtanunk az egyházi kincsek elvételét. Megveszekedett, kérlelhetetlen energiával, bármilyen ellenállás leverésétõl sem riadva vissza.” A begyûjtés elsõ 3 hónapjában 1414 összetûzés került feljegyzésre az állami szervek és a papság, valamint az õket támogató pravoszláv hívek között. Végül megemlítendõk még az egyházi kirakatperek, koncepciós eljárások is. Ezek során ortodox papok tucatjait ítélték halálra és akasztották fel. Ilyen volt például a sujai per, a moszkvai ún. „54-ek pere” (7 papot és egy nõt lõttek agyon), valamint a szentpétervári per is, ahol pedig 4 fõt, köztük Venyjamint, a város metropolitáját végezték ki. További érdekes adatokat közöl e témában a hetek 2011. szeptember 2. napi számában (12 – 15. oldal, Hit és Értékek rovat, „Megsemmisítésre ítélve” címû cikk) Kulcsár Árpád is.

Hasonló jelenségek játszódtak le Spanyolországban is, elsõsorban a spanyol polgárháború (1936 – 1939) idején, de itt egészen más elõjellel. A spanyol katolicizmusra a lakosság haragja a 19. század elejétõl fogva ötször is rázúdult. A hagyományosan konzervatív, kemény és szigorú spanyol egyház a középkor óta a legkegyetlenebb üldözõje volt a vallási reformoknak és megújulásnak, és emiatt, fõként a felvilágosodás idõszakától kezdve már csak egyre brutálisabb eszközökkel lehetett a spanyol társadalomra rákényszeríteni. Elõször a spanyol liberális forradalom idõszakában, 1822 és 1823 folyamán gyilkoltak meg 88 katolikus egyházi személyt, köztük egy püspököt is. Egy évtized múlva már nemcsak mintegy 100 papot és szerzetest gyilkoltak meg, hanem felgyújtottak templomokat és rendházakat is, Madridban és más nagyvárosokban. 1868-ban, a királyság megdöntésekor, majd pedig 1873-ban, az elsõ köztársaság kikiáltásakor borultak ismét lángba a templomok. Az 1909-es, ún. „tragikus héten” Barcelonában került sor nagyarányú zavargásokra, amikoris leromboltak mintegy 50 templomot és megöltek 3 papot is.
1923 nyarán az anarchisták meggyilkolták a saragosai érseket, Romero kardinálist. A polgárháború kitörése elõtti évtizedben már tömegesnek volt mondható a néptömegek elfordulása a katolikus egyháztól. 1931 tavaszán megbukott a királyság, és április 14. napján kikiáltották a 2. spanyol köztársaságot. Az új miniszterelnök, Manuel Azana számára a francia köztársaság jelentette a követendõ példát, ahol már 1905-ben megtörtént az állam és az egyház szétválasztása. Végül 1931 decemberében, az elfogadott új spanyol alkotmányban mondták ki az egyház és az állam különválasztását. Ez elsõsorban teljes vallásszabadságot, az egyház anyagi támogatásának valamint a szerzetesrendek adómentességének a megvonását, illetve a szerzetesek és apácák oktatásból való kitiltását jelentette. A katolikus egyház természetesen tiltakozott, és hasonlóan tett XI. Pius pápa is. A kormányt azonban ez nem hatotta meg, betiltották a jezsuita rendet és a katolikus körmeneteket, bevezették a polgári házasságot, az iskolákból és a közintézményekbõl pedig eltávolították a feszületeket. Így a katolikus egyház természetesen minden erejével a köztársaság felszámolására törekvõ jobboldali erõket támogatta. A jobboldal és a klérus politikai tervei azonban zátonyra futottak az 1936-os választások során, ugyanis a baloldali Népfront aratott gyõzelmet.
1936 júliusában tört ki a Franco tábornok vezette katonai puccs a köztársaság megdöntésére. Ebben persze jelentõs szerepe volt a katolikus egyháznak is, Franco pedig politikai tõkét igyekezett kovácsolni abból, hogy a hatalom megszerzésére irányuló felkelését az egyházért folyó szent harcnak állította be. Franco kezdeti gyors sikerei ismét elszabadították a katolikus egyház elleni gyûlöletet és haragot. Franco csapatai csak a katolikus papokat védelmezték, viszont több esetben is protestáns lelkészeket gyilkoltak meg, míg a köztársaságiak területein a katolikus papok ellen indult hajtóvadászat. Itt lerombolták a templomokat és a köztéri szobrokat, felgyújtották a rendházakat. Több ezer templom vált a pusztítás áldozatává. Számos papot meggyilkoltak, ebben a köztársaságiak oldaláról a hírhedt, anarchista Ascano-hadosztály járt az élen, míg Franco milicistái pedig a köztársaságpártiak soraiban vágtak rendet. A polgárháború során meggyilkoltak 13 püspököt, 4172 papot, 2364 szerzetest és 283 apácát, összesen 6832 egyházi személyt. További adatokat közöl Kulcsár Árpád e témában a hetek 2011. szeptember 23. napi számában (14 – 17. oldal), a „Harag és pusztítás” címû cikkében is.

Még említsük meg röviden a Tanácsköztársaság idõszakát is. A dualizmus több mint fél évszázados fennállása alatt a katolikus és a protestáns történelmi egyházak bizony szintén rászolgáltak a mélyreható kritikára. Magyarországon elõször az 1848-as polgári átalakulás (forradalom) idején történt kísérlet az állam és az egyház szétválasztására, ami persze nálunk is elsõsorban az anyagi vonatkozásokat jelentette. Ez az elgondolás aztán a szabadságharccal együtt bukott el. A dualizmus elsõ idõszakában Deák Ferenc igyekezett az 1848-as haladó gondolatokat megvalósítani. Mélyreható kutatásokat folytatott a témában, és 1873 nyarán már egyértelmûen kijelentette, hogy alapvetõ ellentéteket lát az európai és az amerikai egyházmodell, illetve állami egyházpolitika között. Szerinte az európai megoldás alapvetõ jellemzõje az, hogy „a vallásnak érdekeit összeszõtték a status minden intézményével és annak gyökerei minden intézménnyel összenõttek”. Az amerikai modell ezzel szemben gyökeresen más felfogást mutat, hiszen alapvetõ ismérve, hogy „az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi”. Deák egyértelmûen kijelentette: „a két rendszer közt jobbnak, ésszerûbbnek, célszerûbbnek tekintem az amerikait.” Hangsúlyozta még: „De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem elõtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít.”
Egyébként az állam és az egyház szétválasztása miatt még maga Kossuth Lajos is felemelte szavát az emigrációból. 1893 áprilisában (!) írt levelében kifejtette: „Szégyennek és gyalázatnak tartom, hogy már régen meg nem történt.” A szétválasztást elengedhetetlennek és elmaradhatatlannak tartotta, ugyanis szerinte az állam és az egyház kapcsolata jelenlegi formájában azért volt elfogadhatatlan, mivel az az állami hatalomgyakorlást „a papi uralomnak aláveti, márpedig ez oly középkori állapot, amelynek a 19. században megtûrése oly anakronizmus, mely csakugyan ellenkezik a józan ésszel”.
Deák haladó, reformer gondolatainak a megvalósítása azonban elmaradt, és nem érvényesült még a két évtizeddel késõbb megalkotott egyházpolitikai törvények megalkotásakor sem. Így tehát a 20. század küszöbén a „hivatalos” felekezeteket fõpapjai még mindig automatikusan lehettek a magyar jogalkotásnak aktív tagjai, az állam pedig továbbra is jelentõs összegekkel támogatta õket, amit persze a beszedett adókból finanszírozott.

Itt jegyezném meg, hogy a századforduló katolicizmusának mély erkölcsi válságába enged bepillantást – és ad róla egyszersmind hû keresztmetszetet is – a késõbbi Tanácsköztársaság egyházpolitikáját irányító Fáber Oszkár életpályája. A gazdatiszti családból származó Fáber 18 évesen lépett egyházi pályára. A naiv fiatalember 1897-ben lépett be a piarista szerzetesek rendjébe. Hamar kiábrándult azonban, amikor szembesült rendtársai többségének közömbös, cinikus, de közben ájtatos magatartásával, a magukat a pesti éjszakai élet örömeibe titkon belevetõ fiatal szerzetesek életmódjával, a homoszexuális zaklatásokkal, ami miatt volt olyan fiatal szerzetes rendtársa, aki az öngyilkosságba menekült. Ezek után át akart lépni a domonkosok közé, de ott akkor éppen az egyik szerzetes nõügyei miatt voltak felfokozottak a kedélyállapotok. Így egy idõsebb, pannonhalmi bencés szerzetes barátjának írt levelet, amiben leírta tapasztalatait, és kérte, hogy segítse felvételét a bencések közé. A válasz elutasító és egyértelmû volt: „A vallásosság és erkölcsösség nálunk sem áll magasabban, mint egyéb szerzetekben.” Mindössze öt évig volt szerzetes, és 1902-ben kilépett a piarista rendbõl. Ezt követõen viszont élénk antiklerikális tevékenységbe kezdett, bekapcsolódott a szociáldemokraták mozgalmába, illetve tagja lett a Martinovics szabadkõmûves páholynak is.

Az ekkortájt egyre aktívabbá váló polgári radikálisok elutasítottak minden tételes vallást, amiben õk nem mást, mint a haladás és fejlõdés zálogát jelentõ szabad polgári gondolkodás legfõbb akadályát látták, ugyanis szerintük a hitelvekhez és dogmákhoz ragaszkodó – a középkori gondolkodást, az ahhoz való kötõdést elengedni nem tudó – vallás volt az egyik fõ akadálya az emberiség fejlõdésének. Gyökeresen új egyházpolitikát és reformokat követeltek – az állam és az egyház szétválasztását, az egyházi birtokok államosítását (köztulajdonba vételét), a kötelezõ vallásoktatás megszüntetését és a teljes oktatás(ügy) államosítását is –, vezéralakjuk Jászi Oszkár volt. Õ vezette az Országos Polgári Radikális Pártot, amely az elõbb ismertetett elveket tükrözõ politikai programot hirdetett meg 1914-ben és 1918-ban is.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt már 1903-ban követelte, hogy „minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek, mindenki vallása magánügynek nyilváníttassék”. Egyértelmûen kinyilvánították, hogy szerintük „közpénz vallási célokra nem fordítható”. Követelték továbbá „az egyházi birtokok elkobzását és köztulajdonba vételét… A felekezeti iskolák megszüntetését. A vallástanítás eltörlését a nyilvános iskolákban.” Látható, hogy politikai programjuk sokban megegyezett a polgári radikálisokéval, csak persze más elõjellel, más színezettel jelent meg. A párt egyház- és oktatásügyi politikájának egyik kiemelkedõ személyisége volt Kunfi Zsigmond, aki a késõbbiekben – mind az I. Magyar Köztársaság, mind pedig a Tanácsköztársaság idején – az egyházügyi politika alakításában és irányításában is meghatározó szerepet játszott.

Az I. világháború végén kirobbant „õszirózsás forradalom” alapvetõen változtatta meg hazánk politikai-társadalmi berendezkedését. A frissen kikiáltott I. Magyar Köztársaság, gróf Károlyi Mihály vezette kormányában a Függetlenségi és 48-as Párt két koalíciós partnere a polgári radikálisok és a szociáldemokraták lettek. Károlyi miniszterelnök azonban – hirtelenjében nem tudván felmérni a társadalom valós igényét és akaratát – óvakodott a koalíciós partnerek által követelt radikális lépéseket megtenni az egyházak rovására. Éppen ellenkezõleg, elsõsorban csak azt tartotta fontosnak, hogy a Vatikán diplomáciai képviseletet (nunciatúrát) hozzon létre Budapesten, amitõl remélte kormányának külpolitikai támogatottságát, de ezt a tervét végül is nem sikerült megvalósítania. Az egyre jobban elharapódzó belpolitikai válság aztán az egyházpolitikában is változtatásokat követelt. Ennek elsõ lépéseként 1919. január 23. napján kettéválasztották a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot. Az újonnan létrehozott Vallásügyi Minisztérium élére Vass János, míg a Közoktatásügyi Minisztérium élére Kunfi Zsigmond került. Kunfi már 1919. március 4. napján – az eddigiekhez képest radikális lépésként – rendeletben törölte el az állami és községi iskolákban addig természetesnek számító templomba járási kötelezettséget.

A Tanácsköztársaság kikiáltásával többé nem bántak kesztyûs kézzel az egyházakkal, teketória nélkül léptették életbe a szocialista egyházpolitika gyakorlati megvalósításához szükséges rendeleteket. Az viszont egyáltalán nem mondható, hogy a papság eleve és egyértelmûen a kommunizmus ellen foglalt volna állást. Például a Debreceni Egyetem Református Hittudományi Kara már 1919. március 26. napján elfogadott egy ünnepélyes nyilatkozatot, miszerint egyenesen szükséges, hogy az egyetem Hittudományi Kara „a dolgok új rendjét, mint a názáreti által hirdetett, az emberiség által várt isten országát üdvözölje, és annak megvalósítására a maga készségét is felajánlja és nyilvánítsa, s a tanácsköztársaság vezetõ férfiait mindenben támogassa”. Miskolcon 57 borsod megyei református lelkész – az esperesük vezetésével – lépett be testületileg a szocialista pártba. Somogy megyében például egy református lelkész szakszervezetet hozott létre a megyei református lelkészeknek. Az illetõ „reformert” Tildy Zoltánnak hívták… De azt is meg kell jegyeznünk, hogy az õszirózsás forradalom, vagy a kommün olyan szervezõ-vezetõ személyiségei, mint Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond vagy például Garbai Sándor – a Tanácsköztársaság kormányának az elnöke – is a református egyház tagjai voltak, tehát a hit, mint olyan, nem volt idegen a számukra (1920 tavaszán a budapesti református egyházközség presbitériuma mindhármukat hivatalosan törölte az egyházközség tagjegyzékébõl). Vagyis úgy látszott, hogy az egyház is megértette a változó idõk szavát, felismerte a Tanácsköztársaság mögött álló néptömegek valódi erejét-nagyságát, és ezért inkább igyekezett a dolgok elejébe menni, és „jóba lenni” az új, kommunista hatalommal. Igyekezetük azonban nem talált meghallgatásra.
A Forradalmi Kormányzótanács, mint a proletárdiktatúra kormánya már a kommunista hatalomátvétel másnapján, 1919. március 22-én határozatot hozott az állam és az egyház szétválasztásáról. Mivel a kommün a vallásügyet többé nem tekintette az állam hatáskörébe tartozó kérdésnek, ezért határozattal megszüntette az „õszirózsás forradalom” egyik haladónak és reformernek tekinthetõ eredményét, az I. Magyar Köztársaság Vallásügyi Minisztériumát is.
Létrehozta viszont a Vallásügyi Likvidáló Hivatalt, ami 1919. március 26. napján alakult meg a Kunfi által vezetett Közoktatásügyi Népbiztosság keretein belül. A hivatal vezetõjévé Kunfi az egykori piarista szerzetest, Fáber Oszkárt nevezte ki. A hivatal elsõrendû feladatává az egyházi vagyon államosítását tették.
1919 márciusának végére mindenhol megszervezték a helyi illetõségû likvidáló bizottságokat. A fõ cél az ingóságok, illetve a termõföldek begyûjtése-lefoglalása volt, így állami tulajdonba került az egyházak tetemes, felhalmozott készpénz- és értékpapírvagyona, a szántók, legelõk, erdõk, a szõlõbirtokok és halastavak, valamint a haszonállat-állomány is. Az egyházi földekrõl konkrétan az 1919. május 17-én kibocsátott, „Az egyházi birtokok átadásáról” szóló rendelet intézkedett, amely szerint köztulajdonba került minden 100 hold fölötti egyházi szántóterület, 10 hold fölötti szõlõbirtok, illetve a nagyságtól függetlenül minden erdõbirtok. Fáber ugyanakkor központilag tiltotta meg az általa vezetett hivatali szervezetnek, hogy magát a templomi épületeket is köztulajdonba vegyék. Ez kezdetben, a „forradalmi lendület” hatására mégis, több helyütt is megtörtént. Így kerültek egy idõre állami tulajdonba a fõvárosban például a budavári Mátyás-templom, illetve a józsefvárosi, krisztinavárosi templomok is.
A Vallásügyi Likvidáló Hivatal a begyûjtések és lefoglalások nagy részének a végrehajtása után, 1919 nyarára már új feladatot kapott: az egyházak további, szoros állami felügyeletét megvalósító szervezetté kellett átalakulnia. A proletárállam augusztus elsõ napjaiban történt gyors összeomlása azonban ennek az elgondolásnak a megvalósítását már nem tette lehetõvé.
Megjegyzendõ, hogy tulajdonképpen a Vallásügyi Likvidáló Hivatal elvi alapjain nyugodott a Rákosi Mátyás által 1951-ben életre hívott Állami Egyházügyi Hivatal szervezete is.

1919. március 29-én kormányrendelet született mind az egyházi, mind pedig a magánkézben lévõ oktatási és nevelési intézmények államosításáról (köztulajdonba vételérõl), mivel a kommün az oktatás ügyét állami feladatnak tekintette. Azonban ezzel a döntéssel az érintett intézményekhez tartozó összes vagyont (ingatlan és ingó) is köztulajdonnak minõsítették, vagyis állami kezelésbe vették. A Fõvárosi Közoktatásügyi Bizottság például már március 27-én elrendelte a hitoktatás megszüntetését valamennyi fõvárosi iskolában. Április 10-én pedig rendelettel szüntette meg a bizottság a tanítás kezdetén és végén lévõ kötelezõ imádkozást, valamint azonnali eltávolítását rendelte el a tanintézményekbõl minden feszületnek, vallási képnek és szobornak. Ugyanakkor köztulajdonba kerültek az egyházi könyvtárak és levéltárak is.
Az intézmények oktató és nevelõ személyzetét az állam ugyan átvette, de a katolikus egyházi személyeket csak akkor, ha kiléptek a papi rendbõl. A papok, kántorok, lelkészek stb. állami fizetését pedig megvonták, ugyanis a kommün állama magántársulatoknak tekintette az egyházakat, így azoknak alkalmazottai állami fizetésre többé nem voltak jogosultak. Csak az legszegényebb rétegnek tekinthetõ alsópapság ténylegesen rászoruló tagjainak volt arra lehetõsége, hogy egyéni elbírálás alapján, kizárólag rászorultsági alapon kérvényezzék addigi járandóságuk továbbfolyósítását.
A kommün vezetõi körében általánosan elfogadott volt a marxi „a vallás a nép ópiuma” felfogás, illetve az ateista alapállás. Jól tükrözi ezt a Vörös Újság 1919. április 3. napi számában megjelent cikk is: „… a hadseregbõl és az iskolából már kirepültek a papok, most már csak a templomok vannak hátra. A vallás nem magánügy, hanem közügy, és a proletárállamnak igenis elsõrendû kötelessége a legkérlelhetetlenebbül megszüntetni az egyház minden néven nevezendõ mûködését.”

Ezért a kommunista vezetõk az egyház számára legfeljebb átmeneti, kizárólag politikai-taktikai megfontolásból adott engedményeket tartottak csak elfogadhatónak. Viszont tekintettel kellett lenni a kommün bázisát adó egyszerû emberek érzésére is, akik közül sok volt vallásos, fõként vidéken. Kunfi Zsigmond tulajdonképpen egy köztes megoldást keresett, amikor mint közoktatásügyi népbiztos 1919. április 17. napján rendeletet bocsátott ki „a vallás szabad gyakorlásáról”: „1. A Tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít. 2. A papokat vallásos ténykedésükben, vallásos szertartásaik végzésében senki sem zavarhatja. 3. A templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokra fognak szolgálni, és hogy a templomokból sem színházat, sem kabarét, sem gyûléshelyeket, sem kultúrházat csinálni nem fognak.” Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg néhány nappal korábban Szabados Sándor propagandaügyekért felelõs közoktatásügyi népbiztos, aki az 1919. április 12-én megtartott kormányülésen a következõket mondta: „Az egyházi kérdések dolgában tévedések vannak. Az, hogy mi egyenlõre nem akarjuk becsukatni a templomokat, ez nem jelenti azt, hogy továbbmenjünk, hanem a párt kell hogy csinálja a legtökéletesebb egyházellenes, papellenes agitációt. A papok minden mozgási lehetõségét el kell venni. Ha marxisták is vagyunk, nekünk a vallás nem magánügy. A legteljesebb vallás elleni politikát kell csinálni, de csak okosan. Ne csináljunk engedményeket a papoknak.”
A helyi munkás-, paraszt- és katonatanácsok feladatává és kötelességévé tették, hogy „a valóban vallásos összejövetelek szabadságát minden erélyükkel biztosítsák”. Ezen kívül a Közoktatásügyi Népbiztosság rendeletet bocsátott ki „az egyházi vagyonok átvételérõl”, amiben megtiltotta a kifejezetten vallási, liturgikus célokat szolgáló épületek és felszerelések elvételét. Jóval több és részletesebb adatokat tartalmaz e témában Kulcsár Árpád írása, amely a hetek 2011. szeptember 9. napi számában (14 – 17. oldal, Hit és Értékek rovat, „Pusztító terápia” címû cikk) jelent meg.

Horthy ellenforradalma aztán visszaadta az egyházaknak a javaikat, visszaállította tekintélyüket, illetve állami-társadalmi helyzetüket, de nem véletlenül, azaz inkább „nem ingyen”. Ezért „cserébe” fõ feladatuk a történelmi egyházaknak, de elsõsorban a katolikus egyháznak az lett, hogy oszlopos támaszát jelentsék a Horthy-féle elnyomásnak, a negyedszázados konzervatív, reformellenes, majd pedig egyre inkább fasiszta irányba eltolódó Horthy-rendszernek.

Így jutottunk el odáig, hogy a két világháború közti korszakban, de elsõsorban a II. világháború kitörése után Magyarországon – Horthy beleegyezésével és a katolikus egyház bûnös közömbösségével – üldözték, gyûjtötték, ölték és pusztították a magyar zsidóságot és baloldali értelmiséget. Eközben voltak persze olyan hívõ keresztények, vezetõk is, akik minden lehetségest és tõlük telhetõt megtettek az üldözöttekért. Csak felsorolásszerûen említeném itt meg a nyilasok által felakasztott politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét, Slachta Margitot és Salkaházi Sárát a katolikus Szociális Nõvérek rendjébõl, Éliás József református lelkészt, aki a svéd konzulátussal és a Vöröskereszttel együttmûködve hozta létre a Jó Pásztor Missziót, és mentett meg mintegy 2 ezer gyermeket és anyát. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész pedig a svájciakkal és a cionistákkal mûködött együtt azért, hogy gyermekek százait menthessék meg. Salkaházi, aki a Szociális Nõvérek rendtagja volt, a budapesti, Bokréta utcai nõotthonban bújtatta az üldözötteket. Egy nyilas razzia során azonban elhurcolták védenceit a fasiszta gyilkosok, akiket Salkaházi és 5 társa önként követett a Duna-partra. Mikor a nyilasok felállították az elfogottakat a folyó partjára, a bátor nõk is beálltak a zsidók sorába, a nyilas gazemberek pedig mindannyijukat a jeges Dunába lõtték. Pécsi Tibor is bõséges adatokkal szolgál e témában a hetek 2011. szeptember 23. napi számában (12 – 17. oldal, Hit és Értékek rovat, „Európa új istenei” címû cikk).

A német megszállás után belügyi államtitkárrá, és így a deportálások egyik felelõsévé Baky Lászlót nevezték ki. A Belügyi Közlöny világosan fogalmaz: „A Kormányzó Úr Õfõméltósága az 1944. évi március hó 24. napján kelt legfelsõbb elhatározásából a magyar királyi belügyminiszter elõterjesztésére Baky László országgyûlési képviselõt államtitkárrá kinevezni méltóztatott.” (Belügyi Közlöny. XLIX. évfolyam, 14. szám, 1944. április 2.) Endrét néhány nappal késõbb, 1944. április 8. napján nevezték ki hivatalosan.

A Minisztertanács 1944. március 29. napi jegyzõkönyvében pedig a következõk állnak: „A miniszterelnök úr (Sztójay Döme – P. A.) szerint a Kormányzó Úr Õfõméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az õ (Sztójay Döme – P. A.) vezetése alatt álló kormánynak és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.” Cinikusnak tartom ezek után bárki részérõl, hogy megkérdõjelezze Horthy felelõsségét, például a zsidódeportálások ügyében, vagy akár mentegetni próbálja. Vagyis az emilyen kijelentések: „Horthy nem tehetett mást”; „belekényszerítették a háborúba”; „a németek kényszerítették a zsidók deportáltatására” stb. – tudatos ferdítések, egyszerûbben: HAZUGSÁGOK! Horthy, mint a Kormányzó, elsõsorban volt felelõs mindenért, ami ebben az országban, ami ezzel az országgal, a magyar néppel történt. Hiszen õ volt a Kormányzó, nemigaz?

Baky László a népbírósági tárgyalásán beszámolt a Horthynál való kihallgatásán kettejük között elhangzott beszélgetésrõl. Szerinte Horthy éles határvonalat húzott a gazdag, sõt, a milliomos zsidó tõkések, illetve a szegény zsidók között. Baky így idézte vissza a kormányzó szavait: „Régi szegedi tisztem voltál Baky, tudom, hogy hû vagy hozzám, teljes mértékben bízom benned, ezért neveztelek ki ezekben a nehéz idõkben belügyi államtitkárrá. Ma a legjobb magyarokra van szükségem… Utálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki! De te is belátod, Baky, hogy itt is vannak ugyanolyan jó magyarok a zsidók között, mint te meg én. Például, itt van a kis Chorin és Vida, hát ezek csak jó magyarok? Az ilyeneket csak nem engedhetem?! A többit, azt csak vigyék!” (Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 194. o. illetve Gárdos Miklós: i. m. 129. o.)

„KIHALLGATÓTISZT: Tudott a zsidók kemencékben való elégetésérõl a Kormányzó? IMRÉDY: Feltétlenül tudott, augusztusban már mindenki tudott, aki tudni akart.” (Gárdos idéz Imrédy kihallgatási jegyzõkönyvébõl. Lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 138. o.) Ezt (is) igazolandó, jöjjön még két idézet, elõször Magyarország berni ügyvivõjének 1944. július 13. napi – a Külügyminisztériumnak tett – jelentésébõl: „Amikor tehát arról beszélünk, hogy a zsidókat munkára küldjük, az egész világ tudja az említett táborokról szóló leírás alapján…, hogy ez a munkaszolgálat mit jelent. Vagyis az a meggyõzõdés uralkodik mindenütt, hogy a zsidókat a legborzasztóbb halálba küldjük…” (Gárdos Miklós: i. m. 142. o.) Most pedig egy rövidke idézet Ferenczy László csendõr alezredes újságírói kérdésre adott válaszából. Emlékszünk ugye, õ volt az, aki mind a magyar zsidók deportálásának szörnyûségeit, mind az auschwitzi rémségeket jelentette a Sztójay-kormány tagjainak, 1944 júliusában: „FERENCZY: Sztójay azt mondotta, menjek a Kormányzóhoz, mondjak el neki mindent… Kihallgatásra jelentkeztem. (…) A Kormányzó álláspontja a zsidókérdésben rendkívül meglepett. Nem helyezkedett arra az álláspontra, hogy a zsidóságot meg kell menteni, hanem azt mondta, a kis zsidókat vigyék ki, nem bánja, de a nagyzsidókat, a gazdasági és szellemi élet kapacitásait nem engedi…” (Gárdos Miklós: i. m. 146. o.)

De a Kormányzó nemcsak a zsidókról vélekedett így, hanem az egyszerû magyar emberekrõl is: a béresekrõl, napszámosokról, cselédekrõl, az igazi, a valódi magyar néprõl, Horthy nézetében a „magyar jobbágyról”. Ugyanis maga Hitler mondta azt Tiso szlovák államelnöknek 1944. május 12. napján, a klessheimi kastélyban tartott megbeszélésük alkalmával: „(…) Emellett Magyarország fölöttébb hajlamos a kommunizmusra. Ott egy felsõ réteg leigázza a népet, amelyet maga Horthy is ’igavonó baromnak’ nevezett beszélgetés közben…” Tiso erre a magyarokról: „(…) A nép nem olyan rossz, de a felsõ réteg romlott…”
Hitler: „(…) Mindenki azon van, hogy gyorsan meggazdagodjék, és a pénzt Budapesten elverje. Nálunk a gazdag embernek is dolgoznia kell. A mi gyárosainknak igen meg kell erõltetniük magukat…, míg Magyarországon mágnásklubokban és kávéházakban herdálják el a pénzt… Jellemzõ, hogy a kormányzó fia az Arizona bár egyik fõ vendége. (…) Magyarországon szörnyû korrupció uralkodik…” (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet – európai államférfiakkal. Elsõ és második kötet. Sajtó alá rendezte Ránki György. Tények és Tanúk sorozat, Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1983. 298 – 299. o. Lásd Hitler és Tiso megbeszélését, amelyen jelen volt még a birodalmi külügyminiszter és Tuka szlovák miniszterelnök is.)

Azonban Horthy egész lényét jól jellemzi Hitlernek az egy mondatba sûrített cinikus, ebbõl következve érezhetõen lesújtó véleménye egykori szövetségesérõl: „…Magyarországon a Kormányzó uralkodott, egy grandseigneur, aki világnézetre talán nem, de életvitelét tekintve inkább Angliához húzott, mint a saját országához, és teljesen idegenül állt a néppel szemben…” (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 399. o. Lásd Hitler és Szálasi második megbeszélését a berlini Birodalmi Kancellárián, 1944. december 4. napján. Jelen voltak még a német birodalmi külügyminiszter, Kemény nyilas külügyminiszter, Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, Keitel vezértábornagy, Guderian vezérezredes és von Greiffenberg tábornok.) Vagy: „Németország érezte, hogy az éppoly szenilis mint gyerek és jellemtelen Horthy árulása fenyegeti…” (Ugyanott: 401. o.)

A magyarországi helyzetrõl pedig Hitler már 1941 nyarán elítélõen nyilatkozott Kvaternik horvát tábornagynak. Élesen bírálta a Magyarországon még mindig mûködõ feudális rendszert, azt a tényt, hogy a népnek nincs semmije, és csak egy szûk úri réteg, Horthy klikkje az, aki birtokolja a magyar földet és az ország vagyonát. (Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. I. kötet. i. m. 319. o.)

Féja Géza az 1930-as években – pontosan érzékelve a kialakult állapotokat – ezt idézte egyszer Ady Endre egyik cikkébõl (Pusztaszer 1907): „Hát gondolták volna-e Árpád és Tuhutum, hogy ezt az országot azért szerzik meg, amiért most még úgy, ahogy fennáll? Urak, papok, herék, iparlovagok legszemélyesebb haszonélvezetére?” Féja a fasizmussal és magyar „szálláscsinálóival” kapcsolatban idézte, fejtegette Adyt, és figyelmeztette a korabeli „országlókat” a várható katasztrófára. Igaza lett, „bejött” a próféciája…

Nem lenne azonban igazságos, ha nem említeném meg azt a tényt is, hogy Horthy nem mindegyik munkatársa volt fasiszta, zsidógyûlölõ. Gróf Bethlen István például ilyen ember volt, akit még a kádári egypártrendszer évtizedeiben sem soroltak a nemzetvesztõk közé. Írtam errõl is, lásd: Nemzetközi Alkotmánybírói Konferencia, Nagykanizsa, 2012. március 1. Szerkesztette: Dr. Papp Attila. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012. 18 – 20. o.
http://www.kanizsaujsag.hu/up_image/nakv-1.pdf

Tisztelettel az olvasó felé:

Dr. Papp Attila

További hírek:

SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>