Legalább hetvenen gondolták úgy múlt pénteken, hogy a hétvégét indítván megnézik a nõi kézilabda-válogatott közönség számára is nyilvános edzését a MÁV-csarnokban, ha már egyszer (illetve sokadszor) Görbicz Anitáék Zalába ruccantak le egy számukra könnyednek aligha nevezhetõ edzõtáborba. Bár, ne tették volna jóhiszemûen, hiszen legalább húsz perces ácsorgás után derült ki mindenki számára, hogy tréning nem lesz, ha ítélet-napig is állnak az ütött-kopott terem vasajtaja elõtt. Pedig ez a hetven, mindenre elszánt kíváncsiskodó, létszámát tekintve (pestiesen) nem semmi csoportosulás - Kanizsa sportéletében. Ebben nem volt sem családtag, sem hozzátartozó, ez a tömeg valóban „nettó” drukkersereg volt a javából. Akik persze, ezúttal hoppon maradtak. Erre könnyen ráfoghatnánk, hogy a válogatott azért nem tudott eddig belépni az igazi siker kapuján, mert az ilyen és ehhez hasonló nûanszokra kevésbé adnak a stábjában, de… Sajnos, a csarnok zárt ajtaja volt a bizonyíték mindenre. Pontosabban arra, hogy elõre tudott volt, délután nem lesz ott semmiféle összejövetel. Csak nagy kár, hogy legalább egy kis, akár macskakaparással írott fecni nem került az ablakba, miszerint ne várjanak feleslegesen a kilátogatók. Meglepõ, hogy nem így történt? Ugyan már… Miért pont az itteni élet sportjában lenne egy kis jószándék, empátia a másik fél felé? Úgyhogy maradjunk annyiban, ez megszokott és valamennyien köszönik, hiszen legalább fél óráig addig biztosan a szabadban levegõzhettek, s azért ez sem volt semmi.