Egy mosoly, egy jó szó – ez az, amit a nagykanizsai kórház önkéntes dolgozói adnak a betegeknek, ez az, amire nekik szükségük van, hogy elviseljék a magányt, elfogadják állapotukat.

Kovács József fõigazgató, Marton Ferencné ápolási igazgató és Filákné Gábor Erzsébet önkéntes koordinátor július 24-én, csütörtökön délelõtt 10 órakor a Kanizsai Dorottya Kórházban mutatta be a sajtó munkatársainak az önkéntes dolgozók kórházba kerülésének útját és feladataikat.

Az önkéntesek részben tehermentesítik a szakképzett személyzetet, emellett gazdasági hasznot hoznak a kórházaknak is. Lelki, spirituális segítséget jelentenek legfõképpen azon betegek számára, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vagy ritkán tudják õket látogatni. A legfontosabb tevékenységeik közé tartozik – természetesen térítésmentesen – a beteglátogatás, a beszélgetés, a felolvasás, lelki támasz nyújtása, ágyazás, elkísérik a betegeket a különbözõ vizsgálatokra, kéréseiket, igényeiket tolmácsolják a kórház felé.
Nem egyszerû feladatok ezek, különösen a hospice ellátásban. Nagyon fontos a körültekintõ válogatás – a kórház részérõl, és a kellõ felkészülés – az önkéntesek részérõl. Tréningeken vesznek részt, vonatkozik rájuk a titoktartási kötelezettség, munkaszerzõdéssel dolgoznak, igazodniuk kell a kórház küldetésnyilatkozatában foglaltakhoz és alkalmassági vizsgálaton vesznek részt – csakúgy, mint a kórház többi dolgozója.

Marton Ferencné beszélt a program indulásáról. Elmondta, hogy január elején vette fel a kapcsolatot a budapesti székhelyû Kórházi Önkéntes Segítõ Szolgálat Alapítvánnyal, akinek ügyvezetõjével, Meggyes Ildikóval közösen hozták létre a nagykanizsai szolgálatot. Két lépésben vitték véghez a tervet. Elõször kiválasztottak két fõ koordinátort, akik az önkéntes segítõk munkáját szervezik, irányítják. Majd ezután kezdõdhetett meg a toborzás, szórólap és újsághirdetés útján. Harmincöt érdeklõdõ jelentkezett, akik közül – jelentkezési sorrendben – tizenötöt választottak ki, s jelenleg tizenkettõ dolgozik napi két órát az ápolási és a gerontológiai osztályon. A kórház a késõbbiekben szeretné a pszichiátriai, a neurológiai és a gyermekosztályon is bevezetni a programot, elsõsorban azokból a jelentkezõkbõl, akik az elsõ toborzás alkalmával jelezték részvételi szándékukat.

Az önkéntesek „kiképzésérõl” Filákné Gábor Erzsébet beszélt. Két alkalommal tartottak nekik tréninget, amikor megismerhették az osztályok mûködését, a betegjogokat, az idõskori jelenségeket. Ezután írásbeli vizsgát tettek, majd részt vettek egy személyes interjún is. A beléptetésre a vizsga után került sor, a munka pedig június végén kezdõdött meg.

Filákné Gábor Erzsébet: Én mindenképpen egy nagyon jó dolognak tartom, bár meg kell mondanom, az elején ódzkodtam, hiszen számunkra is új volt. Azt látom, hogy az önkéntesek szeretnek jönni, és a betegek szintén szeretik, ha beszélgetnek velük, foglalkoznak a lelkükkel. A legtöbbjük olyan feladatokat is ellát, amelyek igazán nem az õ tevékenységi körükhöz tartozik, például mosdatás, ágyazás. Más kórházakban – ahol a program már mûködik –, az a tapasztalat, hogy azok az önkéntesek, akik az elején csak beszélgetnek, szépen lassan olyan ápolási feladatokat is átvesznek, amelyekhez nem szükséges szaktudás. Az elsõ, és legfontosabb feladatuk a betegek spirituális, lelki segítése, elégedettségük növelése, hogy õk úgy érezzék, a kórházban foglalkoznak, törõdnek velük, nem csak a testi bajaikkal, hanem a lelkükkel is. Tulajdonképpen az ápolónõk munkáját is megkönnyítik, de nem helyettesítik azt. Úgy gondolom, jól kiegészíti a kettõ egymást.

Szántó Gáborné Anikó, önkéntes: A családomban nagyon sok idõs ember élt, én ápoltam az édesapámat, édesanyámat, a férjem három nagynénjét, és valahogy hiányoztak. Annyi pluszt tud adni egy idõs ember, ahogy elmondja az életét. Nagyon sokat tanultam belõle, rengeteg erõt merítettem. A legjobb, legnagyobb eddigi élményem az volt, amikor egy néni kezet akart csókolni, amiért végigsimogattam a lábát testápolóval. Láttam, neki mennyire fontos, hogy valaki tényleg vele foglalkozik, nem mennek el mellette. Megértem a nõvéreket, nagyon le vannak terhelve. Arra, hogy õk külön mindenkivel félórákat, órákat foglalkozzanak, nincs idõ. De mi ezt nagyon szívesen csináljuk.

Steyer Edina