Kézfogásaink elkísérnek… (Pék Pál emlékére)

A sors néha (váratlanul) pontot tesz, amikor a folytatásban reménykedünk. Valahogy így volt Pék Pál esetében is. Tudtuk, hogy súlyos szívmûtét vár rá, s õ megpróbáltatásokat kivételes lelki erõvel, s azt mondhatom, kellõ humorral, iróniával viselte. Amikor túl esett rajta, s találkoztunk: szavaiból a halálból újjászületett ember élményét érezhettük ki. S e közben jelent meg új, tizedik kötete: Az elmerült sziget. A hûséges barát és szerkesztõ, Szirtes Gábor, a Pro Pannónia Kiadó vezetõje, ezúttal is szép kivitelû kötettel ajándékozta meg a költõt. S a fülszöveg ajánlása is egy olyan emberé, aki Pék Pál versvilágának kiváló, értõ ismerõje. Az új, tizedik kötet akár meglepetésnek is mondható. A folytonosságot jelentõ motívumok mellett megújulást ígérõ, új poétikai és gondolati kezdeményeket bontakoztató versek sorakoznak benne. Egyszóval minden arra utalt, hogy a tizedik kötet nem a lezárulást, hanem éppen az életmû kiteljesedésének új irányait, erõterét rejti magában. Antológiába kívánkozó, „antológia-gyanús” verseket találtam benne, s amikor a kötet bemutatóján ezt megemlítettem neki, kicsit sápadtan, lefogyva is, mosolygott. De láthatóan jól esett neki a pályatárs, a barát elismerése.

S a június 2-án, a Honvéd Kaszinóban rendezett, jól sikerült bemutatón is megkapta mindazt, ami ilyenkor egy költõnek „kijár”: a szakmai méltatást, a szép tolmácsolásban elhangzó verseket és a közönség figyelmét. Ritka és felemelõ pillanatoknak lehettünk tanúi, amelyeket már örökbe magába zár a közös emlékezet. S ráadásként még a zalaegerszegi szép este a zsinagóga társalgójában, ahol számos zalai író-költõ jelent meg, tulajdonképpen a könyvhét záróeseményeként. S ezen a találkozón Palinak még volt ereje élcelõdni, tréfálkozni. Ugyan említette, hogy hamarosan „egy kisebb” mûtéten esik át, de nem úgy tûnt, hogy ez az újabb kórházi „kaland” végezetesnek bizonyul.
S néhány héttel késõbb döbbenten hallottuk a hírt, hogy az intenzíven van, s küzdelme a szörnyû kórral nem sok jóval kecsegtet. S pénteken, 25-én Kardos Feri, gondoskodó barát, a kötet bemutatóján beszélgetõ társa, hívott fel: Pali az elõzõ este, 69. születésnapja elõtt, két nappal, eltávozott. (Pedig, úgy titkokban, nagyon készült a hetvenedikre…) Igen, a sors másként rendezte a dolgot: a megújulás további lehetõségét megszakítva, kitette a pontot. Egy gazdag élet kihunyt, az életmû lezárult.
Pályájának (és életének) egyik jellemzõje volt a megkésettség. Sokan tudjuk, hogy ez 56-os szerepvállalásával függött össze. Emiatt csak késõbb válhatott polgári értelmiségivé, költõvé. Pedig erre a hivatásra predesztinálta õt tehetsége, a családi tradíció, Kanizsa múltja, szellemi légköre, s a magyar irodalom jeles alakjainak példakövetése. Ahogy egy interjúban errõl beszélt: „A Forradalmi Diákszövetségben kaptam választott tisztséget. Ezért vizsgálati fogságba zártak. Ettõl függetlenül három diplomát sikerült szereznem. Csak sokkal könnyebben és kevesebb megalázatással is lehetett volna…”
Nem lehetett. Ezért aztán kõkemény jellemmé edzette magát. Szigorát, tartását olykor nehezen viselték, pedig csak megsebzettségét takargatta, s bizonyítani akarta: képes a hátrányokból is elõnyt kovácsolni. Képes volt Fodor Andrással nem épp felhõtlenül induló kapcsolatát mély barátsággá alakítani, s megszívlelni szakmai tanácsait. Az, hogy Pék Pálból elsõ rangú formamûvész vált, az innen eredeztethetõ. Tarján Tamás kritikus, lírájának egyik nagyra becsülõje is felfigyelt erre, amikor 2000-es, válogatott kötetének ajánlásában írta: „…erénye és leleménye, hogy a magyar líra egyik nagy tradíciójára, a fõleg zeneiségében, ritmikájában népmûvészeti alapozású, s a mûköltészet évszázadai során megcsiszolt formavilágára rámintázta a modernség zaklatottabb, sokszólamú alakzatait. „A kifejezés vágya, a szorító mondandó világgá kiáltásának igénye már korai verseiben megjelent. Elsõ kötetében találhatóak e jellegzetes sorok:
„ „s állhatatos képekbe oldva
versemben tágasság lobog,
mögöttem szárnyak karcsú íve
suhog, emel és háborog –„ (Mint a madár)
Ezt a „költõi képekbe oldott tágasságot” pályája során nem csak megõrizte, fokról-fokra, kötetrõl-kötetre tágította. S így vált, már teljes költõi vértezetben az „elkésettek” képviselõjévé. Nem csak a nemzedéki fájdalom szólalt meg verseiben, de az elkésettség, a leszorítottság minden változata ellen lázadt, tiltakozott, protestált. Ekként vállalta fel az 56-os forradalom örökségét, bár örök lelkiismeret furdalástól gyötörten, ha elkésve is, de utolsó kötetéig, immár elmondhatjuk: haláláig, következetesen. Emlékszem, számomra az 1990-es Holtág címû kötete hatott revelációként, jelentett áttörést. A kis sárga versfüzet katartikus élményeket kínált olvasóinak. Megszólaltatni a keserûséget, a csalódást az „elkésettek rontott színpadán” – ezt tudta Pék Pál. Tudott verset írni N. I.-rõl, s tudott kõkeményen fogalmazni, ha az Ünnep meggyalázóinak üzent:
„Miért a hajnal, / ha elemészti mécsem?
Miért az ünnep, ha gyászomtól okádik? „
S ugyanebben a kötetben írja: látja „ a szabadságnak minden fintorát”. S nem szûnt meg emlékeztetni, bírálni, ostorozni (hisz bizonyos értelemben Ady követõjének számított, rendkívül erõteljese közéleti elkötelezettségével). Hosszú volt az út Szodomáig… Ahol „Kóbor szelek fosztják itt / a tépett zászlók selymét…”
Szólni szeretnék még egy jellemvonásáról: a hûségrõl. Bár mindig zsörtölõdött, szülõvárosát nagyon szerette. S ez jogosította föl arra, hogy néha kíméletlen õszinteséggel fogalmazza meg véleményét bármely visszáságról. Gyermekkorának városképei, szülei arca, a barátok, játszótársak tekintete mind-mind ott rejtõznek verseiben, képekké, hangulatokká, érzelmi kötõdéssé alakulva. De hûséges volt a zalai tájhoz, a pannon hagyományhoz. Amikor 1994-ben elindult a Pannon Tükör, ez a hûség munkált benne. Visszaadni ennek a kultúrtájnak a szellemi örökségét, becsületét. Idehozni azt, ami minket gazdagít, s a tágabb kulturális vérkeringéssel összekapcsol, s felmutatni, a folyóirat hasábjain, az itt születõ alkotói termést. Irodalomban, képzõmûvészetben, helyi hagyományban. Az indulás érdeme mindenképpen az övé. S némi elégtétellel gondolok arra, tehettem valamit, hogy ez az érdem mind nyilvánvalóbbá, tisztábbá, érvényesebbé váljék. Az, hogy ma Zalában irodalmi közegrõl beszélhetünk, neki köszönhetõ. Hogy összekapcsolódott a muravidéki magyarság kultúrája a megye szellemi életével, sokban az õ tájékozódására vezethetõ vissza. Nem csak költõként, irodalomszervezõként maradandót alkotott.
Új kötetében, Az elmerült szigetben valóban megjelennek a halál közeliség és az újjászületés drámai pillanatai, életzsoltárai. A Tél angyalának „hívása” még soha olyan csábítóan nem szólt, mint ezekben a versekben. Borzongatóan szép, a nagytiljai temetõben ihletõdött, Nagy Gáspárnak ajánlott vers, az Epitáfium egy rontott kertben. Ebben írta: „emléked, hogy köntöst cserél, /otthonom lesz otthonod.” Nem sejtettük, mennyire közel van ez a messzire repítõ égi „otthon”, ahova immár mindketten elköltöztek…
A búcsúszavak mindig nehezek, torokszorítóak. Mégis ki kell mondanunk õket. Azzal a felelõséggel, amit ez az itt hagyott, nekünk hagyott életmû ró ránk. Kedves Pali, búcsúzunk tõled, emlékedet pedig õrizgetjük, mint valami ritka kincset. S egymásba fonódó, utolsó kézfogásaink, öleléseink melegsége még hosszú, hosszú ideig elkísér…
Péntek Imre

2008-07-30 20:18:28

További hírek:

JEGYZET ROVAT >>>