Nyár, közösség, megtisztulás. Sokunk gyermekkorának igazi búcsúi hangulatát érezhettük át újra. Lám, egy ötvenezres városban is meg lehet ezt élni. Július közepén volt a Sugár út sarkán lévõ Piarista Kápolna ünnepe. Az egész azonban igazából Campi Salentinában kezdõdött…

Ez a tízezres városka az olasz csizma sarkán meleg szeretettel fogadta a kanizsaiakat az ünnep napján. Õk is számon tartják, hogy kedves szentjük, Pompiliusz a mi városunkban kapott elõször templomot, közvetlenül az 1934-es szentté avatást követõ évben. 2010-ben lesz 300. évfordulója, hogy Pirrotti Montecalvo Irpino-ban meglátta a napvilágot, hatodikként a 11 testvérbõl. A szülõváros plébániájának honlapján – www.sanpompilio.it – éppúgy bõséges anyagot találunk róla, mint a szepi.hu-n, a szegedi piarista iskoláén.

Rokonszenves és nagyon is követhetõ élete Campi Salentinában ért véget (?). S hogy mennyire jogos a kérdõjel: amikor ünnepén a körmenet elindult és kihozták a szent szobrát, a tömeg tapsban és ovációban tört ki, öt kilométeres körmenete is diadalút, annyira köztük-, velük valónak érzik az 1766-ban eltávozott Pompiliuszt.
Ilyen élményekkel töltekezve érkezett haza ez a kis csapat, s boldogan osztották meg örömeiket az itthon maradottakkal. A szombat esti búcsúi mise is hasonlóan megtisztító volt. Ezt segítették a vendég celebráns, Radnics Zoltán piarista atya lényegre törõ szavai és a harmadikos gyerekek angyali éneke.
Öröm és könny jellemezte az ezt követõ másfél órát is, hiszen – a piaristákhoz több szálon is kötõdõ – Sándor György egyedülálló mûfaja a családias légkörben nagyon illett az ünnephez. Az udvaron elköltött nyáresti vacsora pedig szeretetvendégség volt a javából – családok, nevelõk, s a szent tisztelõi oldott hangulatban, kellemes olasz muzsika hangjainál beszélgethettek. A gyerekek még táncra is perdültek.
És hogy miért emeltük ki többször is: Szent Pompiliusz egy követhetõ szent? A vasárnap folytatódó ünnepen Vereb Zsolt igazgató atya prédikációjának ez lehetett az egyik legfontosabb üzenete. Tévednénk, ha a szenteket csak csodálnánk. Õk nagyon is követhetõk! Az Úristen valamennyiünket meghív az életszentségre, s ehhez meg is adja a szükséges eszközöket. Amikor Pirrotti belépett a piaristákhoz, ezzel indokolta: „Mert szent szeretnék lenni!” Felismerte, Isten ezen az úton hívja õt. Hogyne jelenthetné ki hát közülünk bárki, saját útján fölismerve Isten akaratát: „Azért alapítok családot, mert szent szeretnék lenni!”
„Érdemes hát felfedezni hivatásunkban, mindennapi munkánkban és életünkben a Lélek segítõ erejét! Tegyünk meg mindent azért, hogy a szentségre való meghívásunkat tudatosan, de Isten adta belsõ békével – s ezt mások felé is sugározva – élhessük meg.” – szûrõdött le az egyik ünneplõben.

P.J.