Rózsás János írót az ötvenes évek elején hozta össze a sors a késõbb világhírû íróval, Alekszander Szolzsenyicinnel. Barátságuk nemcsak a nehéz évek próbáját állta ki, hanem egészen az utóbbi idõkig tartott, a Nobel-díjas író haláláig. A családdal azonban még mindig tartja a kapcsolatot a Keserû ifjúság és a Gulag-lexikon szerzõje, akit a közös múlt felidézésére kértünk.

- Szolzsenyicinnel való barátságunk 1951-tõl datálódik, mert akkortájt került a kazahsztáni lágerunkba Ekibastuz városában, nem messze az Irtis folyótól. A városban építkezések folytak. Ott ismerkedtünk meg egymással, méghozzá a könyvtárszobában, ugyanis mindketten nagy könyvmolyok voltunk. Amikor olyan lágerbe kerültem, ahol volt könyvtár vagy olvasási lehetõség, feltétlenül a bibliotéka körül sündörögtem. Feltûnt Szolzsenyicinnek, hogy ebben az ötezer fõs lágerban nagyon kevesen járnak könyvtárba, de köztük akad egy magyar. Felajánlotta, hogy beszél nekem olyan írókról, költõkrõl, akik akkoriban – az ötvenes évek elején – be voltak tiltva, netán kivégezték õket, gulágon pusztultak el, vagy nem jelenhettek meg mûveik. Fontosnak tartotta, hogy ne csak a szocialista realizmus mûveivel ismerkedjek meg, hanem az igazi orosz klasszikusokkal is, akik ma is alkotnának vagy kiadnák mûveiket, ha a jelenlegi kurzus nem tiltaná le õket. Így beszél nekem akkor Jeszenyinrõl, Blokról és Majakovszkijról, akinek ugyancsak keserû volt a sorsa. Szóba került Mandelstam, meg a többi író, akikrõl ma már bõven beszélhetünk, de akkor elsõ forrásból Szolzsenyicintõl értesültem munkásságukról.

Hát, így kezdõdött a barátságunk, de voltaképpen a szabadulása után úgy festett a dolog, hogy többet az életben nem hallunk egymásról, ugyanis egy politikai elítélt, ha szabadult, örökös számûzetésbe kellett vonulnia. Tehát Szolzsenyicin sem tudta, hogy hova viszik, és én sem tudtam, hogy körülbelül egy év múlva, amikor nekem is lejár a tíz évem, hova kerülök, ezért Ekibastuzban örökre elbúcsúztunk egymástól.
Milyennek látta a nagy írót a gulag éveiben?
Nagyon csendes, halkszavú, udvarias ember volt, különösebben nem tûnt fel. Igaz, õt is könyvvel a kezében lehetett látni, de nem volt sem hangadó, sem pedig feltûnõ személyiség olyan szempontból, hogy egy közösségben vannak békésebb természetûek és veszekedõsebbek, viszont õ nagyon visszafogott, intelligens emberként visette a nehéz idõket.
A késõbbiek során mikor vették fel újra a kapcsolatot egymással?
1962. novemberében megjelent az Ivan Gyenyiszovics egy napja a Novij Mir (Új Világ – a szerk.) címû folyóiratban, és akkor a szerkesztõségen keresztül felvettem vele a kapcsolatot. Szolzsenyicin elküldte nekem ezt a kisregényt, amit elolvasva rádöbbentem, hogy arról a lágerról szól, amelyikben három évet együtt töltöttünk. Vagyis a kisregényben leírt események, helyszínek és személyek számomra mind ismertek voltak, mert hiszen egy baráti körhöz tartoztunk és a lágerbeli tapasztalataink azonosak voltak. Nagy élmény volt számomra, hogy az a láger lett világhírû, amelyikben az utolsó négy évet töltöttem, és amelyikbõl aztán késõbb szabadultam. A késõbbiekben is váltottunk leveleket egymással, de a gyorsan pergõ események miatt megszakadt a levelezésünk. Szolzsenyicin ugyanis az írószövetség negyedik kongresszusához írt levelében kifogásolta a sajtószabadságot, és ezért a hatalmasok szemében nemkívánatos személy lett. És amikor a Gulag-szigetcsoport címû hatalmas mûve megjelent, kiutasították a Szovjetunióból. Tehát akadozott a levelezésünk és barátságunk, de mégis mindvégig töretlen maradt.
A Gulag-szigetcsoport címû monumentális regényben önrõl is gyakran említést tesz.
Igen, az elsõ kötetben megemlíti az elítélésem körülményeit, a harmadik kötetben pedig a láger furcsa figuráinak szentel néhány oldalt, vagyis arról ír, hogy milyen érdekes emberek voltak a lágerban. Úgy látszik rám is felfigyelt, mint könyvmoly magyarra, aki a sanyarú körülmények ellenére is rendkívüli módon érdeklõdtem a könyvek iránt, és nem a konyha körül koslattam fagyos savanyú káposztáért, hanem a könyvtárostól könyörögtem könyvet. Talán ezért van az, hogy – engem is a furcsa emberek közé besorolva - rólam is írt négy oldalt.
Évek múltán ön is küldött a saját munkáiból Szolzsenyicinnek.
Igen, elküldtem neki, sõt, õ engedélyezte, hogy a Keserû ifjúság elsõ magyarországi kiadásánál a rólam írott nyilatkozata legyen a könyv elõszava. Mindegyik könyvemet eljuttattam hozzá, és így értesült arról, hogy én is igyekszem a gulágnak az eseményeit - természetesen fõleg a magyar vonatkozású dolgait - megörökíteni és az utókor számára hátrahagyni.
Szolzsenyicin hoszú évekig nem kapta meg azt a méltó elismerést, ami kijárt volna a késõbbi Nobel-díjas írónak.
Hát, ugye el kellett múlni a szovjet idõknek ahhoz, hogy õ a hazájában elfogadott legyen. Szolzsenyicin 1994-ben tért haza a Szovjetunióba. Az volt a feltétele – hiszen már korábban Gorbacsov is hívta haza -, hogy csak azután tér haza, ha elõbb megjelentetik a mûveit szülõhazájában. 1991-92-ben kiadták az összes mûvét, benne a Gulag-szigetcsoportot is, és akkor hazateelpült. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jelcintõl nem fogadta el a kitüntetést, mert úgy érezte, hogy romlásba viszi az országot. Putyinban viszont egy erõskezû embert ismert fel. Igaz, hogy Putyin KGB-tiszt volt, de egy ilyen hatalmas birodalmat csak erõskezû ember tudja kézben tartani, a maffiát felszámolni, és egyáltalán Oroszországot talpra állítani. Szolzsenyicin azért fogadta el Putyintól a kitüntetést, mert – igaz, hogy a maga nemében Putyin szintén egy diktátor -, de gyakorlatilag a nép és a nemzet érdekeit szolgálva igyekszik szigorú és következetes lenni az államvezetésben.
Hogyan kívánja megõrizni az egykori sorstárs – a világhírû író emlékét?
Már korábban írtam egy tízoldalas cikket Szibériában Szolzsenyicinnel címmel, de a családnak most írok egy levelet, amelyben részvétemet fejezem ki a barátom elvesztése felett. Nem szándékozom külön nekrológot írni, mert hiszen mint élõ embert akarom õt az életem végéig számontartani.
Szolzsenyicin tudatos hazafi volt, szerette hazáját és nemzetét. Nagyon érdekes felfogása volt a világról és Oroszországnak a világhoz fûzõdõ kapcsolatáról. Az orosz történelmet is a saját értelmezése szerint interpretálta. Egyszer például a lágerban – egy beszélgetésünk során – azt mondja nekem: - Tudod-e János, hogy Oroszország igazi fõvárosa Novgorod. Hát, én ezt honnan tudhattam volna... – gondoltam magamban. Erre elmondta nekem, hogy Moszkva voltaképpen egy provinciális pletykafészek, Leningrád – ami korábban Szentpétervár volt és lett ismét ma is – pedig az orosz muzsikok csontjain épült fel. Nagy Péter cár a svédek ellen fönt az északi mocsarakban létesített egy védõ várost - Észak Velencéjét, de voltaképpen rengeteg sok jobbágy elpusztult az építkezések alatt. Elmondása szerint tehát nem szerette az orosz csontokra épült Szentpétervárt, utálta a pletykafészek Moszkvát, és számára a hamisítatlan igazi szent fõváros csakis Novgorod volt – idézte fel az egyik ekibastuzi beszélgetést Rózsás János író.
Gelencsér Gábor