Fényképet kaptam e-mailben a minap. A felvételen ismerõseim láthatók, amint kört alkotva, egymás kezét fogják a szökõkút mellett, az Erzsébet téren. Neked is küldünk fotót az energia-körrõl – írták. Az átszellemült arcok láttán önkéntelenül elmosolyodtam. „Hát mégis van benne valami!” – gondoltam, s eszembe jutottak az én Erzsébet-téri történeteim. Alig egy éve „foglalta” el a város lakossága a teret, amely azóta sokak kedvenc pihenõ-, és találkozóhelyévé vált. A tér éli a sajátságos életét, télen-nyáron magához vonzva ismerõsöket, ismeretleneket.

A szökõkútnál maradva, az átadása elõtti utolsó napokban is szerelõk serénykedtek a medencében. Lécek, csavarok, vasdarabok között lépkedve lehetett átjutni a terület egyik felérõl a másikra.

Úgy is mondhatnánk, a tér még nem élt, de Erzsébet királynõ márványba öntött alakja méltósággal szemlélte a magasból a járókelõket. Tûzõ, júliusi napsütésben a szökõkút mellett, egyszer csak egy cigányasszony állta el utamat. Amint észrevett, hirtelen felugrott a padról, nagylánya ülve maradt a forróságban. Szív alakú arca, mandulavágású szeme, kreol bõre, megfakult öltözéke – okkersárga blúza és kárminvörös szoknyája – a jelenbõl egy másik dimenzióba emelte át személyét. Mintha az idõsebb Pieter Bruegel, 16. századi flamand festõ mûvén láttam volna alakját? – tûnõdtem magamban, s a cigányasszony kihasználta ezt a pillanatot, mondván, hogy jósol nekem. Udvariasan elutasítottam, õ azonban erõsködött, hogy akkor is jósol nekem, ha nincs pénzem. Kezemben éppen sárga csekkeket tartottam, vittem befizetni a pénzt a tér keleti felén lévõ bankba. Pénzem sincs, de nem is hiszek az ilyesmiben – magyaráztam neki kissé haragosan, és tovább léptem, de õ már sorolta is, mit üzennek nekem a kártyái. Egyre kellemetlenebbül éreztem magamat. Figyeltek bennünket a vízszerelõk, a gyepszõnyeget elterítõ munkások. „Hamarosan jó hírt kap, sikere lesz, aminek meglesz a jutalma is.” „Hát persze!” – de ezt már csak magamban mondtam, mert a következõ mondata így szólt: „megoldódik az ingatlan ügye." Aztán elkapta a kezemet. "Jósolok magának a tenyerébõl is. Volt nyaki mûtétje mostanában!" – állapította meg határozottan. „Nem volt!” – válaszoltam vissza röviden. Rám nézett, aztán a tenyeremre, s a fejét ingatva azt tanácsolta: „hát vigyázzon jobban magára!” „Várjon meg, a visszajáró pénzt megkapja” – vetettem oda neki szûkszavúan. Az úttesten átkelve elgondolkodtam a szavain: véletlenül ráhibázott a jósnõ, hiszen valóban volt peres ingatlanügyem. Három hét múlva, az utolsó bírósági tárgyaláson megnyertem a pert. A mûtéttel kapcsolatos mondandójában is volt némi igazság, hisz másfél évvel korábban valóban nyaki mûtétet javasolt az orvos. És végül, a találkozásunkat követõ második napon egy szép felkérést kaptam, melyet önmagában is sikernek könyvelhettem el.
Amikor kijöttem a bankból, a jósnõ békésen üldögélt a lányával a lépcsõn. Vártak rám. Azóta csak egyszer láttam az Ady utcában, az árkádok alatt, melynek boltíve olyan megbonthatatlan egységben zárta körbe arcát, mint festményt a képkeret.
Alig telt el egy-két hét e találkozás után, életre keltek a szökõkút vízsugarai. Magasba lendültek, s apró kristályszemekként hulltak vissza a medence színes mozaikkövére. Körbejárták picik és nagyok, kezükkel megtapintották a hûsítõ, gyorsan elillanó gyöngyszemeket. Estére megtelt a tér emberekkel. A kíváncsibbak bevárták a sötétedést. S aki jól figyelt, különös látványban részesült. Amint a Hold a szökõkút vízsugarai fölé úszott az égen, megállt egy pillanatra. Talán éppen az a jelenet ragadta meg a figyelmét, ami a miénket is idelent. Mintha angyalok ereszkedtek volna le a habokba felfrissülni. Meglibbentették szárnyaikat, egymásba karoltak, s visszarepültek a közeli templomba.
B.E.