Manapság szinte divattá vált a „mûvész” kifejezés. Sokan saját munkásságukat illetik e szóval, még abban az esetben is, ha elvétve fognak csak a kezükbe ceruzát, ecsetet, vagy fényképezõgépet, ám a köznyelv is elõszeretettel használja – néha ok nélkül – az egyébként igazi, vérbeli alkotókat megilletõ titulust. Egy azonban biztos: ha valaki az ország egyik leghíresebb egyetemén szerzi meg a „képzõmûvész” diplomáját, mindemellett pedig tehetséges, mi több, nyitott az új „ingerekre”, hatásokra, annak megjár – nemcsak papíron – a mûvész-cím. Szabó Gabriella fiatal kora ellenére e világba tart, s immár elmondhatjuk, oda is tartozik, hiszen számtalan csoportos és egyéni kiállításán túl, nem rest tanulni és termékeny módon alkotni sem. A nagykanizsai, végzettségét tekintve festõmûvész hölgygyel – többek között – arra kerestük a választ, a mai világban lehet-e, szabad-e, sõt, érdemes-e mûvészként élni(e) és létezni(e)…

Majd’ 3 év telt el azóta, hogy lapunkban útkeresésérõl, életcéljairól mesélt Szabó Gabriella. Akkortájt még harmadéves egyetemista volt Pécsett, ám már azokban az idõkben is országos, mûvészeti versenyeken szerepelt kimagasló eredménnyel, illetve több, ösztöndíj programra is érdemesnek találták õt, s vele együtt festményeit, a rá jellemzõ mozgás-, és tájképábrázolásokat.
Az erdész-pedagógus-informatikus dinasztia ifjú sarja eltökélten indult esztendõkkel ezelõtt (már óvodásként) a mûvészet ingoványos univerzumába, noha tudta, nem lesz könnyû az út, hiába támogatják – családja mellett – ismert alkotók is. „Fogta” hát a vásznat, az ecsetet, legtöbb esetben a fényképezõgépet is, és – a sokat emlegetett „nehézségek” dacára is – haladt tovább a saját ösvényén. Az iskolai éveivel párhuzamosan fél évet töltött Nagy-Britanniában, ahol tanult és alkotott is, majd visszatérve Magyarországra idõrõl-idõre újabb mûvésztelepeken „képezte” magát. Ahogy õ mondja, az „inas” években még burokban élhetett, hiszen a képzõintézménye még biztos pontot jelentett számára, azonban kikerülve az iskolapadból – frissen végzett festõmûvészként – már megtapasztalja, hogy a „saját” lábán megállni e területen, igazán nehéz.
– Az alkotók sosem hivatali munkarendben dolgoznak, ugyanakkor a „szabadságunknak” ára van. Ez pedig sokszor a létbizonytalanság, hiszen, mint a mondás is tartja, szerelembõl nem lehet megélni. Ugyan jómagam szerencsés vagyok, hiszen a családom mellettem áll, és patronál, ám a jövõben, pontosabban évek múlva, már magam szeretnék elboldogulni. Amit eddig célul kitûztem, elértem, most pedig „szabadúszó” alkotóként dolgozom és tanulom az „életet”.
– Hogy telnek egy pályakezdõ festõmûvész mindennapjai?
– Természetesen festéssel. Ám nem csak önmagamnak alkotok: azt szeretném, hogy mások is észrevegyék, talán kicsit meg is szeressék azt, amit csinálok, illetve amit én szépnek látok. Szólítsa meg õket egy táj, egy gesztusokból összeálló kutya vagy ember-alak, amit én képeztem le átfogalmazva a vászonra. Ha pedig a realitások talajára visszazökkenünk, mûvészeti pályázatokra is fókuszálok. Jelenleg épp az „Ezüstgerely” programra, ami – sok egyéb projekthez hasonlóan – komoly anyagi elismeréssel is jár annak, akinek a munkáját érdemesnek, rendkívülinek látja majd a szakmai zsûri.
– Itt adódik a kérdés: mitõl válhatnak a te festményeid – mások által is ismert – egyedi „névjegyekké”?
– Ilyen felvetések esetén sokan azt válaszolnák, hogy: „benne van a saját lényem”, ami a bensõmbõl árad. Ez csak részben igaz. Jó és érdekes képet sokan tudnak festeni, és mindenkinek más tetszik. Ahány ember, annyi szokás. Én a trendeket nem igazán szeretem követni, és nem akarok elveszni sem a sok alkotó között. Arról már a korábbi interjúban is beszéltem, elõszeretettel festek – állatszeretetemnél fogva – kutyákat, de nem szokásos módon. Mozgásukban ragadom meg a négylábú kedvenceimet, nem pedig lemásolom õket a-tól z-ig. Az állatok testbeszédét már kiskorom óta tanulmányozom, és sokszor rajzoltam és fotóztam is õket. Aztán az egyik bemozdult, elmosódott kép adta az alappillérét a kutya mozgásának színes-színtelen ábrázolásához. Ezek a képeim vagy elsõre megérintik a nézõt és ezzel együtt meg is szerettetik vele, vagy valójában sosem, hiszen nem kimért fotó utáni másolatokról van szó. Ahogyan a sportolókról, táncosokról e szellemben, stílusban készített festményeim esetében sem. Bár, talán ezek jobban „megszólítják”, s vonzzák az embereket, mivel kicsit közérthetõbbek. Az emberi mozgás ecsettel történõ megörökítésében egyébként színeket is használok, nem csak fekete-fehér kombinációt.
A szívem másik darabja már középiskolás korom óta a tájképábrázolás. Néha a mûteremben festem meg korábban készített fotó vagy vázlat alapján a számomra szép, vagy kedves természeti csodákat, de gyakrabban fordul elõ az, hogy kint a szabadban, „plen-air” (nyílt levegõn) festek. A természet a legjobb ihletõ forrás – tartja a mondás, az én képzeletemet legalábbis mindig megragadja. Sokszor viszsza-visszatérek ugyanazon témához, hogy a lehetõ legjobb nézet szerint festhessem le. Egyedivé pedig attól válnak a munkáim, hogy magamat adom s mutatom meg: az életben és a festészetben egyaránt. Remélem, így jutok oda, ahova szeretnék.
– Netán az ismert, elismert mûvészek közé? Ha palettán kellene kikeverni a sikeres és kedvelt festõt, milyen összetevõket használnál?
– A mi világunkban nehéz „befutni”. A tehetség kevés, ha nincs kitartás. Sokat számít az ismeretség is, valamint Fortuna kegyeltjének lenni. A megfelelõ idõben, a megfelelõ helyen lenni, hogy valaki – aki épp bennem látja meg azt a pluszt – felfigyeljen rám, és segítse a munkámat. Ezért is veszek részt alkotótáborokban, hogy minél nagyobb kapcsolatrendszerre tegyek szert. A munkának pedig – ahogy lenni is szokott – mindig késõbb érik be a gyümölcse. Így a hírnév sem jön egyik percrõl a másikra, de én nem is azért csinálom. Hanem azért, mert az alkotás a mindenem óvodás korom óta. Ez vagyok én, ez a hivatásom.
– A festményeid ötlete javarészt konkrét tervek alapján fogan – ekkor reálisan gondolkodsz. Hogy ülteted mindezt át a gyakorlatba, pláne, ha a jövõdrõl van szó?
– Amennyiben indul mûvész-tanár szak az egyetemen õsztõl, beiratkozom. A késõbbiekben pedig a doktori képzést is megcélzom, illetve, megélhetés terén, a grafikusi munka jelentene szilárd talajt. Az életet ugyan itthon tanulom, ám a távolabbi jövõmet mégis külföldön képzelem el. Viszont egyelõre próbálok „kiteljesedni”, így adtam magamnak pár évet, hogy a festészet szabadságát élvezzem. A mûvészet korlátok nélküli nyelvét igyekszem minden téren minél átfogóbban hasznosítani, és csak elõre haladni. Hogy hova? Oda, ahová mindig készültem, mindig indultam. Amiért minden tõlem telhetõt megtettem a múltban és a jelenben, és amiért ezen túl is meg fogok tenni mindent, amit csak tudok. Az ide vezetõ úton „mankóm” a vásznam lesz, iránytûm az ecsetem, szívem a színek, a bennem rejlõ tûz pedig mindig kellõ löketet fog adni, hogy a kezem tudja, mit fogalmazzon meg. Hát kell ennél több…?
Szabó Zsófia