Az alábbi emlékezést, mécses-gyújtást, temetõlátogatást nem intézmény, vagy civil szervezet rendezte. Balogh László önkormányzati képviselõ, az OKISB elnöke rádióban elhangzott szavai késztették telefonálásra Dröszler Ilonát. A telefonbeszélgetés a temetõben folytatódott. Balogh László megismételte:

– Az 1956-os forradalom Nagykanizsán is népmozgalmat váltott ki. Az események kronológiájával és személyeivel jórészt tisztában vagyunk, de még ma, ötven év után is vannak fehér foltok, mert az elhallgatások és elhallgattatások reflexei még ma is mûködnek.

1956. október 26-án az esti órákban a tüntetõk egy csoportja a Magyar Dolgozók Pártja székháza (ÁVH-épület, volt Kreiner-villa) elé vonult és fegyvereket követelt. A karhatalom ekkor a tömeg közé lõtt. A sortûzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A lövöldözésnek tizennégy sérültje volt. Az Új Zala (1956. október 28.) címû újság híradása alapján: Kocsis József és Ungor Károly haslövést kapott, Balázs László tüdõlövést. Ugyancsak súlyosan sérült Tóth Mária, Marcs Ferenc, Horváth Ferenc és Korotki István. Könnyebb sérülést szenvedett Ács István, Samu György, Mocsári Ferenc, Horváth János, Godina László és Tóth Iván. A híradás szerint Ungor Károly „gimnazista” tanuló haslövést kapott és november 1-jén belehalt sérüléseibe. A volt Károlyi-kert, mai nevén 56-os emlékkert szélén álló 1956-os kopjafa minden áldozatra emlékezik. Kötelességünk, hogy méltó módon megemlékezzünk a tevõleges és az ártatlan áldozatokról is – nyugtatta meg kísérõjét.
– Valahányszor elmegyek a mozi kertben lévõ kopjafa elõtt, mindig eszembe jut Skerlák Józsefné, akit a munkájából hazafelé jövet, kijárási tilalom idején ért a halálos lövés. Azt sem tudjuk, hova van eltemetve, pedig gyakran megyünk el a sírja elõtt, ha a temetõbe visz az utunk – kezdte Dröszler Ilona, aki több mint tíz éve nem járt Skerlák Józsefné nyughelyénél, mely abban az idõben még gazos volt, talán nem látogatta senki sem. Valószínû rokonai sincsenek.
Skerlák Józsefné sírjára végül Balogh László talált rá.
– Kötelességünk lenne megemlékezni róla, hisz bárkivel megtörténhetett volna akkor ez a tragédia – folytatta Ilona. Az elõzõ este minden eszébe jutott. Az is, hogy éjszaka két egyenruhás jött a szomszédjukba Skerlák Józsefné sógornõjéhez, hogy azonosítsa az asszonyt. Csak jóval késõbb, a nagy sírás hallatán mertek elõbújni és megkérdezni tõle, hogy mi történt.
– Akkor, gyönyörû õsz volt. Csillaghullásban lehetett gyönyörködni végig a Csengery utcán. A testvérem a Dózsa laktanyában volt éppen katona. Otthagytam a munkahelyemet, és elmentem felvonulni én is. Ennyire meggondolatlanok voltak a fiatalok! – ismerte el. Nem az eszmék vitték az embert, hanem a tömeg! Bele sem gondoltunk, hogy mi lesz a folytatása. Aztán két nap múlva, éjszaka kopogtattak az ajtón. Az öcsém várakozott odakint, de anyám nem merte beengedni. Ne haragudj rám fiam – mondta neki, de nem jöhetsz be. Nem engedhetek be katonaszökevényt, mert nem akarom, hogy fejbe lõjenek. Mint említettem, katona volt a Dózsa laktanyában, ahonnan szélnek eresztették õket, de elõtte ki kellett vonulniuk a Kaposvári útra az oroszok elé, mert úgy tudták, hogy Kaposvár felõl jönnek az oroszok. A magyar katonák árokban fekve várták õket, s mivel a jelzett idõre nem érkeztek meg, a parancsnok szélnek eresztette õket. S milyen a sors iróniája? – most ugyanabban az épületben van bénán, amputált lábbal, cukorbetegen. Az egykori gyengélkedõ épületébõl alakították ki néhány éve a szociális intézményt.
Balogh László városatya megköszönte Dröszler Ilonának a figyelmeztetést, hozzátéve, bár nem tudják pontosan rekonstruálni a történteket, a városnak kötelessége figyelni rá. Meg kell szólítani a régi idõk tanúit.
B.Zs.