Hetvenegy éve, 1943. január 12-én kezdõdött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során napok alatt szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fõs 2. magyar hadsereg, ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb veresége.

A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki az orosz frontra: a németek az 1941-es villámháború kudarca után követeltek szövetségeseiktõl csapatokat a következõ évre tervezett keleti hadjárathoz. Budapesten ezt nem tudták, de nem is akarták visszautasítani, mert az Észak-Erdély visszaszerzésére törekvõ Románia azonnal igent mondott Hitlernek, emellett a magyar vezetés a részvételtõl újabb területek visszacsatolását remélte.

A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, a felfegyverzést illetõen pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinbõl. A frontra kivonuló 207 ezer fõs 2. magyar hadseregbe a teljes sorállománynak csak 20 százalékát sorozták be, magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, fõleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A hadsereg élére Jány Gusztáv vezérezredes került. A fegyverzet és a felszerelés hiányos és korszerûtlen volt, a vezetés a megígért német pótlásra számított.

A magyar csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. Az egységek itt, a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométer hosszú szakaszon védelemre rendezkedtek be. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfõk felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú szakasz védelmére, de a beígért fegyverzetet és felszerelést a tél beálltával sem kapta meg, sõt 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt a németek fokozatosan kivonták csapataikat a doni térségbõl.

A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdõdött meg, egységei az urivi hídfõbõl már az elsõ napon 8-12 kilométer mélyen beékelõdtek a magyar védelembe. Január 14-én a voronyezsi front középsõ és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfõben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonalnak ezen a részén állomásozó egyetlen tartalékát, s a visszavonulást is megtiltotta. Jány a mind rosszabbra forduló helyzetben is ragaszkodott ehhez a parancshoz.

Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a 2. magyar hadsereget. Az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik, Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását. Az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt, de február elején - miután sem ellátmánya, sem fegyverzete nem maradt - parancsnoka, a késõbb szovjet hadifogságba esett Stomm Marcell feloszlatta az alakulatot, melynek pár ezer katonája kijutott a szovjet gyûrûbõl.

A gyakorlatilag már nem létezõ 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A katonákat gyávasággal vádolta és a "rend helyreállítása" érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány pedig április 4-én nyilvánította semmisnek és helyettesítette egy újjal.

A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztébõl. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bûnösként halálra ítélte, s 1947. november 26-án kivégezték. Jányt 1993. október 4-én a Legfelsõbb Bíróság felmentette a háborús bûntett miatt ellene emelt vád alól.

A doni veszteségekrõl pontos adatok még ma sem állnak rendelkezésre. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer fõt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember veszett el, mint a mohácsi csatában, magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze hazájától.

MTI - Kanizsa