A lovak szerelmese, a bõrmívesség megszállottja, a gravírozás mûvelõje, mindezek mellett pedig a motorozásért is bolondul a nagykanizsai orvosírnok, Hajdu Anita. Akire méltán igaz – amit egyébként a barátai is állítanak róla – hogy valódi csodabogár. Különcségét híven tükrözi, hogy „nem hajlandó beállni a sorba”, azaz szakít a hétközna- pokban, illetve a társadalmi normákban megszokott nõi-ideáltól. Példának okán: meszszirõl elkerüli a bevásárlóközpontokat és televíziót még porfogónak sem hajlandó tartani otthonában, bár – ahogy õ mondja – sosem az elvárásoknak kell megfelelnünk, hanem saját magunknak.

Lehet, hogy a laikusoknak kissé bonyolultnak tûnik a sokoldalú hölgy személyisége, ám mint a vele készített beszélgetésbõl önök is látni fogják, mégsem olyan „megfejthetetlen” Hajdu Anita. Õ is egy olyan nõ, akit (Oscar Wilde után szabadon) „szeretni kell, nem pedig megérteni…”
– Munkám mindig volt bõven. Ám ha mégsem elégített ki a mennyisége, hát csináltam magamnak. Ebbe születtem bele, gyermekkorom óta így élek, az unalmat és a tétlenséget hírbõl sem ismerem. Ha esetleg bármi, mások számára meghökkentõt tettem, illetve teszek, az azért van, mert engem boldoggá tesz, és talán elõbbre visz az úton, amit a Teremtõ részemre kijelölt. Minden embernek olyan életforma és kedvtelés kell, amiben keresi és meg is találja a belsõ harmóniát. Nálam ilyen a lovasélet és a bõrmívesség, amivel akkor foglalko- zom, amikor épp nem a Kórház Sürgõsségi Osztályán végzem az adminisztrációs feladatokat – kezdi meglehetõsen összetett életét kibogozni Hajdu Anita, akivel a Hevesi Sándor Mûvelõdési Központban újonnan nyílt „múltidézõ, honfoglalás kori tarsolyok” kiállítása kapcsán beszélgettünk.
Merthogy a kanizsai hölgynek olyan képesség, no meg tudás is a birtokában van, melynek jóvoltából bõrtarsolyokat készít. Mégpedig olyanokat, amelyekhez hasonlóak a honfoglalás korában voltak használatosak.
– A bõrmívességgel egy nagyon kedves barátom – akivel a tárlaton együtt állítunk ki – Pintér Ferenc fertõzött meg. Elmondhatom: a kézmûvesség ezen ága újabb öröm a lelkemnek, megmozgatja a fantáziámat. Életfilozófiámat tekintve, a magyarság múltja, eredete mindig érdekelt, csakúgy, mint az alkotás, így mindkettõt egyszerre élhetem ki azáltal, hogy többek között tarsolyokat készítek. Amikrõl kevesen tudják, hogy hungarikumok.
A Kárpát medencét birtokba vevõ honfoglaló magyarság hagyatékának legjellegzetesebb darabjai a tarsolyok, amelyben a tûzszerszámokat tartották. Amikor Ferivel hónapokkal ezelõtt elhatároztuk, hogy összegyûjtjük Árpád vezér korában használatos tarsolyok lemezeit, ezek történetét, még magam sem gondoltam, hogy ekkora munka lesz. Bújtuk a múzeumokat, könyvtárakat, a világhálót, mire összeállt a kép. Tudomásom szerint a Kárpát-medencében eddig 17 tarsolylemezt találtak, ezek mintáit bõrbe égettem, aztán kerültek a tarsolyra. Az összes eredeti minta formavilágát feltérképezni nem volt gyerekjáték. Általában palmettákat alkalmaztak, de minden tarsolylemezt egyedi díszítéssel készítettek. Gyakori díszítés a palmettacsokrokat keretezõ indaháló, a növényi minták a honfoglaló magyarok táltoshitének legfontosabb elemét, az életfát ábrázolják. Ritkán oroszlánok és griffhez hasonló pávasárkányok is díszítik a tarsolylemezeket, a tiszabezdédi példány közepén a kereszténység jelképe, a kereszt foglal helyet.
Ám még olyan külcsínû tarsolyok is láthatóak a tárlaton, amikre ha még egy külföldi is ránéz, tényleg tudja: teljesen magyar. Ilyen többek közt a turulmadár, a csodaszarvas, a lovasíjász rajzokkal díszített tarsoly. Ez utóbbi Hajdu Anita szívéhez még inkább közel áll, ugyanis – mint már említettük – a lovasélet, egyáltalán a ló élete része a sokoldalú alkotónak.
– A lovakkal gyermekkoromban kerültem kapcsolatba anyai nagyapám révén. Tõle és mellette tanultam meg a lovak és a természet iránti tiszteletet és alázatot. Felnõttként évekig lovasoktatóként is dolgoztam. Hogy mit adnak õk nekem? Energiát, szeretetet és példamutatást arra, hogyan viszonyuljunk egymáshoz és a világhoz.
– Bár a „lóerõ” azért máshol és más formában is jelen van az életedben.
– Szeretek motorozni. Számomra ez szintén egy életérzés: nem a sebesség miatt, hanem azért mert kihívás és folyamatosan megoldandó feladatokat ad. Emellett bármerre járok, gyönyörködhetek a táj szépségében. Motoroztam már az osztrák és az olasz hegyek hágóin, Montenegro szerpentinjein, az Adriai-tenger partvidékén is. Isten háza, a templomok, meghitt kápolnák, vagy fogadalmi keresztek mindig ott vannak az úti céljaim közt. Célok nélkül pedig sosem indulok el…
– Egy-egy ismert zarándokhely képe nemcsak a gondolataid közt marad meg élésen…
– Sokszor meg is örökítem út közben látottakat. Több mint 20 éve gravírozok, fémre, fára, gránitra, üvegre, bármire. Rajzolni mindig szeretettem, rajzolok is bármire, legyen az papír, üveg, gránit, akár bõr. Megrendelésre is gravírozok, meg saját magam örömére is.
– Még miben éled ki magad, és persze mûvészi érzéked?
– Foltvarrással, népi motívumok hímzésével, természetes alapanyagú ékszerek készítésével, sütéssel-fõzéssel. Ez utóbbit nem is annyira magam miatt csinálom, hanem elsõsorban a szeretteim miatt. Legyen az akár birsalmasajt, fügelekvár, házi savanyúság, egy különleges édesség – szeretem meglepni saját kezûleg készített étkekkel azokat, akik nekem fontosak. Hiszen ez jóval nagyobb értékkel bír, mint a pénzért vásárolt ajándék: egy-egy jó ételbe szívem minden szeretetét belerakhatom.
– Ennyi mindennel foglalkozol, így méltán vetõdik fel a kérdés: van még olyan dolog, amibe nem kóstoltál bele?
– Nagyon sok mindent szeretnék megtanulni még, de megvárom, míg az utamba sodorja a sors. Azt szoktam erre viccesen mondani: sok mindennel foglalkozom, de semmihez sem értek igazán. Egyébként nem érzem, hogy bármi hiányozna az életembõl, most is boldog vagyok. Az emberélet nem túl hosszú, így igyekszem kihasználni minden percet és azt a lehetõ legtartalmasabban eltölteni. Megtalálom a szívemet melengetõ dolgokat még a legszürkébb napokban is. Nem adom fel akkor sem, ha valami nem sikerül, hanem újra és újra próbálkozom azzal, hogy akár a legsötétebb dologban is megtaláljam a fényt, kihozzam belõle a legjobbat. Többnyire sikerül, sokszor a nehézségek hoztak új kanyarokat az életembe. Olyanokat, amik mára aztán hozzám nõttek. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Ezért kell a múltból tanulni, a jelenben élni. Megbecsülni azt, amink van, ezzel alapozva meg a jövõnket…