Lehetne szokványos a fiatal festõpalánta, Kiss Éva Krisztina élete, ám mégsem az. A K.É.K. mûvésznéven alkotó zákányi hölgy tesz azért, hogy példaképeihez – Gustav Klimthez és Egon Schieléhez – hasonlóan megreformálja mindennapjait. Amik, természetesen, nem múlhatnak el anélkül, hogy ne táncoltatná meg ecsetét a vásznon. Épp ez jelenti a lélekdonort az egykori, kaposvári egyetemistának, ha a sokszor nyers és jellegtelen valóságból kiszakadva saját világát jelenítheti meg. Ami aztán tele van vitalitással.

Nomen est omen, avagy a név kötelez – tartja a közmondás. Kiss Éva Krisztina „K.É.K.” monogramja a gimnáziumi évek alatt mûvésznevévé kovácsolódott, a fiatal lány azóta is tartja magát eme színes elnevezéshez. Ugyan nem abban, hogy csupa kék képet fest, hanem azzal, hogy mindegyik alkotásba önmagából ad egy szeletet. Mivel – elmondása szerint – õ olyan ember, aki soha nem hajlandó másokat mímelni, azért, hogy megszeressék lényét, vagy a festményeit.
– Ha valaki megkérdezné tõlem, hogy kezdõdik a „mûvészet”, biztosan nem tudnék rá válaszolni, mert a mûvészet folyamatos, s a történelem alakítja, paradigmaváltások mindig is lesznek. E szenvedély már gyermekkoromban megmételyezett, de nyilván azt még nem lehetett alkotásnak hívni, a legtöbb idõt az egyetemi évek alatt tudtam szentelni a rajzolásnak, vagy az ecsettel történõ zsonglõrködésnek – utazott vissza a nem is annyira távoli régmúltjába K.É.K. beszélgetésünk kezdetén.
Amit aztán meg is szakított rövid idõre, meg sem várva a következõ kérdést, hogy miket, kiket festett anno, ugyanis szemeivel körbepásztázott a szerkesztõségben, és közölte: neki túl unott, semleges és üres az egész helyiség. Éppen ezért képtelen festeni tereket, vagy olyan dolgokat, amikben nincs élet.
– Engem, mindig is, az emberek érdekeltek. Nem is igaziból külcsínük, hanem az, hogy mit rejthetnek belül. Külsõleg is hordoz minden ember nagyon különleges vonásokat, amitõl karakteres lesz egy arc, egy figura,és ez egyébként nagyban utal a belsõ személyiségjegyekre is. Minden modellemben van valami rendkívüli, és magával ragadó. Általában mindenkit lefestenék. Illusztrációkat is készítek, amit épp annyira szeretek, mint akrillal festeni. Sokat olvasok, így jó pár téma ad ihletet, legyen az szépirodalom, vagy verseskötet.
– Így volt ez már a csurgói református gimnázium, majd az egyetem mûvészeti karán is. Kaposváron sokszorosító grafikai szakon tanultam, eredetileg a grafika tûnt az erõsségemnek, majd az üvegmûvészetbe is belekóstoltam egy esztendõre. Aztán vettek fel az egyetemre, nem is tétlenkedtem az ott töltött három év során: elkezdtem megismerkedni a festészettel, ami eleinte idegen volt a sokrétû finom vonalakkal érzékeltetõ grafikai technikák után, de végül megbarátkoztunk. Ehhez nagyban hozzásegített az élénk színek szeretete, és mesterem; Illés Balázs.
Viszont az államvizsgám óta eltávolodtam a festészettõl, vagyis inkább kevesebb mértékben az életem része, hisz „civilnek” álltam egy kis idõre, de vissza szeretnék térni az iskolapadba az alkotást szolgálatába állva.
– Akkor olyan (is) vagy, mint egy kaméleon. Mindig ahhoz a környezethez igazodsz, amiben lenned kell.
– Valójában sodródom az árral, ugyanakkor tudom, mit akarok, és ez – mint mindenkinél – egyre jobban kikristályosodik.
– A „kocsmazajos” tárlatod kapcsán is…
– Nõnap elõestéjén, március 7-én, pénteken, 19 órakor a nagykanizsai Robinson Pizzeria &Pub- ban nyílik meg második egyéni kiállításom. A roppant hangulatos szórakozóhely varázsa és a kultúra szélesebb körben való elterjesztése reménnyel tölt el. Egyébként a megnyitóra minden érdeklõdõt szeretettel várunk: jómagam, egy kedves költõ barátom, aki a kiállítást megnyitja – az õ vehemenciája hasonló szellemet tükröz, mint az enyém, illetve a pub menedzsmentje is, akiknek ezúton is köszönöm a sok segítséget, támogatást.

Kanizsa