– Az elõdöm, Erdõs Géza kanonok, plébános elment, pontosabban elõre ment. Ilyen esetben a püspök úr nem kérdezi meg, hogy vállalod-e, hanem kinevezett. Így lettem fõesperes. Új tisztemnél fogva az eddigi tizenöt helyett huszonnégy plébánia, a korábbi harmincnyolc filia után hetvenhárom filia, ezzel együtt huszonhét pap tartozik hozzám. Megnõttek a feladataim, hiszen a csurgói és nagykanizsai esperesség is a fõesperesség része. A püspöknek a fõesperes a szeme, mert mielõtt a püspök elmegy bérmálni valahova, addigra nekem le kell ellenõrizni az adminisztratív dolgokat, a könyvelést, az anyakönyveket. Sok a teendõm, de ez számomra nem teher. Úgy vélem, a kapcsolattartás és a hozzáállás lelkület kérdése. A jó kapcsolattartás Isten szerint is kívánatos, ez a tanítás egyik lényege. Isten elõtt szembesülnünk kell azzal, hogy a ránk bízott feladatot miként látjuk el. Megoldottuk a feladatot, vagy nem? Ma maradandót alkotni a legfontosabb. Maradandót alkotni, ami megállja a helyét az örökéletben is. Az alkotástól, annak vágyától ember az ember, még akkor is, ha aprónak tetszõ dolgokról van szó. Viszonylag kevesen tudják, hogy én tetõfedõ is vagyok, Hollandiában tanultam ki a szakmát. Örömöm lelem abban, ha a tetõfedésben olyan munkát végzek, amely idõtálló, és szép látványt nyújt. Annál is inkább, mert mostani plébániámon is tetõszerkezet-javítás, illetve tetõfedési munkákra van szükség. Ez a feladat nem várt kiadásként jelentkezett, melynek összköltsége mintegy hat millió forint. Ezúton is kérjük a város jó érzésû lakóit, hogy adományaikkal támogassák ezen munkálatokat.

– Mi késztette arra, hogy a hivatása mellett szakmát tanuljon?
– 1981-ben Ladon voltam plébános. Ott ismerkedtem meg egy holland házaspárral. A férj építész volt, aki észrevette, hogy a templomtetõ felett eljárt az idõ, egy síugró sánchoz hasonlatos. Ekkor felhívta a figyelmemet egy nagyon praktikus, korszerû tetõfedõ anyagra, melynek alkalmazása nem utolsósorban gazdaságos is. Hollandiában ez a technológia már mindennaposnak számított. Ezt sajátítottam el, azóta itthon tíz tetõt készítettem el. Köztük az újudvari plébánia, és az ottani iskola tetõ javítása is az én kezem munkája. Úgy gondolom, olykor aprónak tûnõ dolgokban is fontos a bizonyítási vágy, a tenni akarás. A mai világban ez rendkívül fontos.
– Híveitõl úgy tudom, hogy ön gazdálkodott is.
– Valóban így van. Errõl még sohasem nyilatkoztam, de visszaemlékezve ez fontos epizód az életemben. Mikor Ladra kerültem, nem kaptam fizetést. Volt három és fél hold földünk, melyen burgonyát termeltünk. Százhatvan-százhetven mázsa termett átlagosan, amit értékesítettünk. Nem megtermelni volt nagy feladat, hanem – mint manapság – eladni. Nem mindegy, hogy kínálja az ember. Olyan, mint a krisztusi tanítás. Annál sem mindegy, hogyan kínálja az ember. Nekünk „jó árunk” van, Jézusunk személyében. Vagyis értékeink vannak, melyekkel jól kell bánnunk. A krisztusi értéket, értékeket nekem, nekünk nagyon jól kell kínálnunk.
– Hogyan fogadták körzetében a kinevezését?
– Mindenkit ismertem, és jó kapcsolatban vagyok mindenkivel. Mondhatom testvéri szeretettel, örömmel fogadtak, gratuláltak. Több mint harminchárom éve vagyok pap, ebben a városban, ebben a közösségben kilenc éve. Plébániánkon fiatal káplánként legalább tizenöten kezdtek, majd mentek el. Mindegyik kitûnõen megállja a helyét. Ez vélhetõen azt jelenti, hogy jó munkát végzünk.
Czene Csaba