Életének 83. évében elhunyt Takács János, akit 2007-ben választottak Nagykanizsa díszpolgárává. Az Új Szív hasábjain megjelent írással emlékezünk rá.

Takács Jánosról már jóval az elõtt sokat hallottam, mint mielõtt megismertem volna. Hûséges barátja, egykori kollégám, Bertók Balázs mesélt róla. Egy végtelenül önzetlen, segítõkész ember képe rajzolódott ki elõttem elbeszélésébõl – írja Takács János díszpolgári kitüntetése kapcsán az Új Szív hasábjain M.N. Mária a lap 2007. évi májusi számában.
Sokat megtudtam a Hortobágyon végzett kényszermunkáról, ahol az életre szóló igaz barátság végtelenül sokat jelentett. Tanítottam János gyermekeit, majd találkoztunk a Szent Imre Kórusban. Megcsodáltam mindig azt a fiatalos lendületet, mellyel munkáját a piarista iskola öregdiákjaként végezte, és egyéb számos közéleti tevékenységét. Mindezt úgy tette és teszi, mintha fizikai problémái nem okoznának neki nagy nehézséget. Amikor megkértem Jánost, hogy segítsen a cikk megírásában, õ egy önéletrajzot írt nekem. Azt elolvasva úgy vélem, nincsen jogom változtatni rajta, mert ez így teljes.
Szentadorjánban, egy Göcsej melletti falucskában láttam meg a napvilágot 1931. június 2-án, egy háromgyermekes boltos házaspár elsõszülötteként. Nagyszüleim mindkét oldalon a sovány és kevés földbõl próbálták eltartani népes családjukat. Apám, mint tizedik gyermek boltos inasnak állt, anyámék szülei és négy testvére Amerikában próbált szerencsét. A szerény, de boldog falubeli gyerekkor után 11 évesen a nagykanizsai piaristák gondjaira bíztak szüleim, ahol 1950-ben érettségiztem (az 1948-as államosítás miatt már az állami gimnáziumban). Orvosnak készültem, megrögzött hivatástudattal, de az egyetem helyett - két héttel az érettségi vizsga után - a Hortobágy szélén találtam magam, ahova kényszertáborba hurcolták el egész családunkat. Az iszonyat 40 hónapja alatt embertelen körülmények között 20 ezer kilométert gyalogoltam napi átlagos 10-12 órás (jórészt szünnap nélküli) munkaidõben, nagyon gyenge ellátási körülmények között. Az átlagos mezõgazdasági munkák mellett kitanultam a kõmûves mesterséget, de voltam szobafestõ, cséplõgépkezelõ, de még sírásó is. Szabadulásunk után jött a nagy bizonytalanság: hova menjünk, mit csináljunk? Hiszen, otthonunkba nem térhetünk vissza (a „határsáv” miatt), elhelyezkedni az akkori viszonyok között szinte lehetetlen volt. Végül Kanizsa fogadott be minket, ahol egy kis albérleti szobában húzta meg magát az öttagú család. (A konyhaként is szolgáló helyiség fényûzõ változást jelentett a pusztai dohánypajta, marhaistálló és birkahodály szálláshelyek után.) Szó sem lehetett a továbbtanulásról, pedig ötször tettem - pontszámok szerint sikeres - felvételi vizsgát az orvosi egyetemen. Különbözõ falusi fogyasztási szövetkezeteknél jártam végig a ranglétrát segédkönyvelõtõl a fõkönyvelõig, amikor felvettek a Nemzeti Bankhoz és levelezõ úton közgazdász diplomát is szerezhettem. A Kanizsa Bútorgyár „csábított el”, ahol a vezetõi munkaköröket tölthettem be, és részt vehettem Közép-Európa egyik legkorszerûbb termelõ üzemének kereskedelmének hálózatának fejlesztésében. A privatizáció során a külföldi tulajdonba került kárpitos cég ügyvezetõjeként dolgoztam nyugdíjazásomig, majd még nyolc évig rövidített munkaidõben tanácsadóként. A Magyar Közgazdasági Társaság helyi szervezetének vezetõje és megyei vezetõ helyettesi tisztségeket vállaltam hosszú éveken át. A szocialista pártnak és elõdjének sohasem voltam tagja. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének alapító elnökévé választottak, jelenleg tiszteletbeli elnök vagyok. Piarista konfráterként a szövetség helyi szervezetét vezetem és tagja vagyok az országos vezetõségnek. Tagja vagyok a Szent Imre Egyházközségi Kórusnak, és feladatokat vállalok különbözõ karitatív szervezeteknél is. Április 27-én városunk közgyûlése díszpolgárrá választott. A küzdelmekben és eredményekben változatos hosszú életemben a családi élet boldogságát is élvezhettem. Békefi Máriával 1960 óta élünk harmonikus házasságban. Mária-Zsuzsanna leányunk ruha-tervezõ iparmûvész és két nagylányunokánkat neveli. Fiunk, Péter-János fogtechnikus (feleségével együtt) és mindkét fiuk a piarista iskola tanulói. Úgy érzem, sikeresnek tekinthetõ életem azon a két alappilléren nyugszik, amelyet egykori nagyra becsült Bukovszky tanár úr útravalóul megjelölt: szeretni a hitvest és hivatást!