Június 16-án az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás valamennyi áldozatára emlékezünk. Sokukat a Rákoskeresztúri Újköztemetõ 301-es parcellájában földelték el. Az õ esetükben nem beszélhetünk a minden embert megilletõ temetésrõl. Arccal lefelé kaparták el õket. És hogy sírjuknak nyoma se maradjon, a hantokat lovasrendõrök tipratták – e szavakkal vette kezdetét a Himnusz elhangzása után a Nagykanizsai Polgár Egyesület által szervezett megemlékezés az ’56-os Emlékkertben. Majd két ifjú versmondó Márai Sándor, Bartis Ferenc és Bayer Zsolt gondolatait idézte fel a kopjafánál. Márai Sándor máig érvényesen figyelte meg: A bolsevisták mind gyávák. Kegyetlenségüknél csak az ostobaságuk nagyobb. A magyar szabadságküzdelmek végtelen sorában újra bebizonyosodott: gyõzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fiai vannak, akiknek a hamvaitól is félnek. Ezért június 16. hasonlóan június 4-hez, a veszteség mélyen átélt élményébõl kinövõ életerõ ünnepe.

Ezt az életerõt az akkor 20 éves Bartis Ferenc énekelte meg – hangosítás híján ordította el – 1956. november 1-jén Kolozsvárott, a zsúfolásig telt Házsongárdi temetõben. Az érte benyújtott számla: 10 év börtön, 19 csonttörés. „Széttépve és összetörten/ Gyõzelmektõl meggyötörten/ Már magzatként bajba ölten/ Vándor bölcsõtemetõkben/ -És mégis élünk. A Hazáért olykor tenni kell. És olykor éhes hassal kell Himnuszt énekelni. A Hazát néha meg kell védeni. Roppant birodalmaktól, vagy lelküket, hitüket, gyökereiket vesztett senkiháziaktól, gazemberektõl – látomásos világmegváltóktól. Azoktól, akik a fajgyilkosság után mindjárt bevezették az osztálygyilkosságot. A legrohadtabbja azt gondolta titokban, jogos bosszút áll. Internacionalizmusnak nevezték a sehová sem tartozást. Amelyik nép elfelejti forradalmának mindent betöltõ csöndjét, nem is érdemli meg a szabadságot.”
A versmondók után Dénes Sándor alpolgármester állt a mikrofon mögé. Ünnepi beszédében kiemelte: „a mai nap immáron 25 esztendeje nemzetünk gyásznapjaként él közös emlékezetünkben, felidézve az 1956-os forradalmi események kapcsán kivégzett hõsök, Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós emlékét. E napon kimagasló történelmi alakjaink mellett azonban ugyanolyan fontos, hogy emlékezzünk a megtorlás során életüket vesztõ névtelen hõsökre is, akik halálukkal és szenvedésükkel lehetõvé tették, hogy ma egy szabad, független és a saját hagyományait ápoló nemzeti közösség lehetünk. Elõttük kívánunk ma fejet hajtani, köszönetet mondva az utókor nevében. Hiszen minden folyamatosság, minden tradíció, mint egy fa, a saját gyökérzetébõl fejlõdik és bontakozik ki. Erõt, táptalajt és hitet adva az ágaknak és a lombnak, mely a fény és az ég felé törve így képes csak gyümölcsöt teremni. Ha ezen ágak, a generációk sokasága megfeledkezik saját gyökérzete létezésérõl, ha elfelejti hõseit, akkor nem lehet méltó a szabadság és a kiteljesedés lehetõségére sem. Nem lehet méltó, hogy szuverén és erkölcsös közösségként a világ elé álljon, és büszkén hirdesse függetlenségét és különlegességét. A felejtõ, és felejtetni kívánó ember, a felejtetni kívánó tömeg arctalan és lelketlen. Tulajdonságok nélküli, akinek nincs nézõpontja, nincs véleménye és nincs jövõje sem – hívta fel a figyelmet. – Ez a felejtés, arctalanság és jövõtlenség jellemezte az 1956 és 1989 közötti idõszakot, melyben ugyanilyen arctalan és lelketlen emberek próbáltak egy egész népet magukkal rántani, mindannyiunkat önmaguk képére formálni. Jeltelen sírba temették nagyjainkat, jeltelen sírba temették emberek ezreit, és jeltelen sírba temették az országot. Hitték, hogy el lehet fedni az erõt, el lehet fedni az izzó tüzet, mely fellobbant 56-ban, és egy egész nemzetet borított lángokba. Hitték, hogy e láng eltiporható és kioltható, ha a felejtés fátylát borítják rá. Lelketlen emberek, akik azt gondolták, nem létezik e láng izzó parazsa egy egész közösség lelkületében, hogy nem parázslik a vágy a függetlenség és a szabadság iránt. Hogy az emlékezés, és ezzel a múlt végképp eltörölhetõ. És valóban. Évtizedekre lehetett egész társadalmi rétegeket számûzni, kisemmizni és a háttérbe sorolni. Mert voltak, és sajnos még ma is vannak olyanok, akik kiszolgálják a felejtés arctalan gépezetét, akik képesek a legkülönfélébb idegen címerekkel befoltozni lyukas zászlónk közepét, csak hogy valamiféle arccal és képmással rendelkezzenek. Mert nekik nincs sajátjuk. Õk csak felejteni tudnak – figyelmeztetett. – 25 esztendeje azonban a közösségünk lelkében izzó parázs újra fellobbant, elhozva az emlékezés és ezzel a jövõ lehetõségét – folytatta. – Kihantoltuk durván eltiport múltunkat a felejtés gödreibõl, és egyben kinyilvánítottuk függetlenségünket is a világ elõtt. Felszabadultunk a lélektelenség és az arctalanság béklyói alól, az idegen súlyok terhétõl. Mindezt az az ember jelképezi, aki ma Magyarország miniszterelnöke – hangsúlyozta. – De hosszú volt az út, míg a külsõ idegenek távozása után a belsõ idegeneket is sikerült háttérbe szorítani. 21 év kellett ahhoz, hogy a lelkünket széttépõ sebek begyógyuljanak, míg a felejtést okozó üresség helyébe az emlékezés és a hit léphetett. De megtörtént. Valóban rendszert váltottunk, valóban felszabadultunk, és az emberek lelke így a jövõ felé fordulhat, mert ismeri és elismeri múltját. Nincs lelkifurdalása ma már e népnek, kivetette önmagából az arctalanság bûneit. Mindezt köszönhetjük azoknak – jegyezte meg –, akik mindent megtettek 56-ban és utána, köszönhetjük azoknak, akik mertek újra és újra szembeszállni. Emlékezzünk ma õrájuk, emeljük tekintetüket az õ jelképes sírjukra, hajtsuk meg fejünket, mert nekik köszönhetjük, hogy emlékezhetünk. Nekik köszönhetjük, hogy van lelkünk, arcunk és hitünk” – zárta gondolatait az ünnepi szónok.
A megemlékezés befejezéseként a résztvevõk egy-egy szál virágot és koszorút helyeztek el az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás valamennyi áldozata tiszteletére az ’56-os kopjafánál.

Kanizsa

További képek a galériában.