Hányszor, de hányszor elhangzott ez kispályás focitornák alkalmával az ország számos pontján harminc év alatt az öltözõkben, pályák mellett... Nos, a számot nem tudjuk, az viszont biztos, hogy az 1984-ben alapított TIP-TOP kispályás labdarúgó-csapat aktuális tagjai sokszor kiereszthették csatakiáltásukat örömükben.
Ahogy mindennek, úgy az alapításnak is külön története volt a kispályás kanizsai topcsapat életében, mely már különbözõ generációinak tagjait invitálta a napokban jubileumi ünnepére. S a futballisták, focisták, hozzátartozóik csak jöttek és jöttek, kétséget nem hagyva afelöl, itt jóval többrõl van szó, mint egy-egy kispályás focimeccs néhány tucatnyi perce - heti egy vagy két alkalommal.

Ez a közösség bizony az évtizedek alatt fogalommá vált nem csupán a nagykanizsai tömegsportos berkekben, de országosan is, amirõl az 1984 óta eltelt harminc év 59 trófeája, dobogós helyezése is hûen árulkodik. S aki valamennyire is jártas az igencsak komoly hagyományokkal bíró kanizsai kispályás foci berkeiben, a futball mellett szerzett közös élmények óriási sztorik alapjait is képezik, melyeket ezen sorok keretében aligha lenne illdomos részletezni... Mindenesetre egy biztos pontja van ennek a három évtizedes történetnek, melyet a fõ alapító Kónya Antal frappánsan meg is fogalmazott.
- Nézd, ha újra születnék, ugyanezt és ugyanígy csinálnám, ilyen egyszerû az egész - mondta "Tóni" még azelõtt a hosszú percekig tartó tapsvihar elõtt, mely szólításakor fogadta, s melyet természetesen száraz szemmel kibírni nem is lehetett.
- Sorolhatnám a nagyobbnál nagyobb meccseket, de például azt elfelejteni nem lehet, amikor Debrecenbe voltunk hivatalosak. Akkor már elég jó névvel bírtunk a kispályások világában, de mégis nagy szó volt megverni a Bücs Zsolttal, Dúró Józseffel, Sándor Csabával felálló hazaiak együttesét. Utána évekig üldöztek bennünket, hogy visszavághassanak, még külön tornát is szerveztek volna rá talán, de a városi csatározások is hoztak hatalmas küzdelmeket...
Na, meg itt van Beke Barnabás, a csapat melletti egyik nagy barát, aki szintén oszlopos tagja volt az együttesnek...
- Igen, igen, az alapítás után játszottam is vagy nyolc percet - adta elõ nagy komolysággal a társaság humorzsákja -, de ez sem akadályozhatta meg azt, hogy a mostani emlékérem nekem is járjon.
Fel is hangzott hát nem egyszer a bûvös "tiki-taká...", bocsánat, pontosabban "ciki-cakis" üdvözlés, s garantálhatjuk, az (inkább) nyilvános események után az este tartogatott még fordulatokat, de hogy köszöntötték, mondhatni ittak elõre az elkövetkezendõ harminc esztendõ tiszteletére, afelõl kétségünk nincs...

P.L.