Éppen fél évezrede, hogy egy Székely Dózsa György nevû katona eszméivel és tetteivel lángba borította a délvidéki és tiszántúli vármegyéket. Hazánk legtöbb településén utcák és terek õrzik nevét, szobrok hirdetik az utókornak a híres-neves jobbágyvezér tetteinek emlékét. Nagykanizsán is van Dózsa György utca, és volt sokáig Dózsa-szobor is. Az utca maradt, a parasztvezér hõsi alakja is kitörölhetetlen az emberi emlékezetbõl – csakúgy, mint a történelemkönyvekbõl –, a szobor viszont elkerült városunkból. A kerek évfordulóra tekintettel röviden összefoglaltam Dózsa György 1514-es tetteit, amellyel kitörölhetetlenül véste bele magát a magyar történelem lapjaiba. De mielõtt újra felidéznénk annak az éppen 500 évvel ezelõtti nyárnak a történetét, álljunk meg egy pillanatra a kanizsai szobrának hányatatott sorsán morfondírozva.

Néhány évtizeddel ezelõtt, a Teleki utcai, egykori Dózsa-Thury Laktanya udvarát mindkét katonai egység névadójának mellszobrai díszítették. Dózsa mellszobra a katonaság elköltözésekor (1997) az ország más laktanyáiba került, végül a ceglédiben kötött ki, majd onnan is áthelyezték a Duna-Tisza közi település egyik külvárosi terére, a Füzér utcába, ahol jelenleg is áll. Tehették ezt azért, mert a Magyar Honvédség e szobrot hivatalosan is Cegléd város önkormányzatának adományozta. Az alkotás egyébként Kiss-Kovács Gyula (1922-1984) Munkácsy-díjas szobrászmûvész fiatalkori munkája, a mû Nagykanizsára kerülésének idõpontja és körülményei nem teljes körûen ismertek, mint ahogy városunkból való elkerülésének históriája sem.

Elõször a 2011. év decemberében megtartott nagykanizsai, soros közgyûlés értett egyet Dózsa György mellszobrának városunkba történõ visszajuttatására elõterjesztett javaslattal. Fel is kérték a képviselõk Cseresnyés Pétert, a dél-zalai város polgármesterét, hogy ennek érdekében folytasson tárgyalásokat Cegléd város polgármesterével, továbbá a Honvédelmi Minisztériummal és a Hadtörténeti Múzeummal az adományozás esetleges felülvizsgálata tárgyában.
Két év telt el, mikoris 2013 decemberében tudósított róla a Kanizsa hetilap, hogy a Dózsa szobor másolatának Nagykanizsán történõ újbóli felállításáról Balogh László OKISB-elnök interpellált a közgyûlésben. A kérdésre adott válaszában Cseresnyés Péter polgármester utalt rá, hogy a Dózsa szobor elvitele valóban fájó tett volt a kanizsaiak számára, és a közelgõ 500 éves évforduló is indokolttá teszi a javaslatot. A szobor felállítása az elõzetes tájékozódás szerint mintegy 9-10 millió forint költségvonzattal járna. A polgármester kifejtette, hogy erkölcsileg a mementó felállítása mindenképpen indokolható a város részérõl és a 2014. évi önkormányzati költségvetés elfogadásának függvényében valósítható meg. Majd városunk fõépítésze, Deák-Varga Dénes készített a szobor történetérõ egy alapos tanulmányt, ami nemrég jelent meg a lokálpatrióta hetilap hasábjain (ide kattintva). Ebbõl szemezgetve megtudhatjuk, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas szobrászmûvész alkotása, a tekintélyt parancsoló megjelenésû mellszobor méretei már eredetileg is szokatlanul nagyok voltak: az öntvény maga 170 cm magas, vállszélessége 150 cm, míg eredeti mészkõ posztamense közel 3,5 m magas volt. A mûalkotás a mûvész fiatalkori, realista stílusú produktuma, amelyen Dózsa György hadvezérhez méltó módon, páncélingben, hajadonfõtt, határozott, komor tekintettel néz le ránk.
A Dózsa-szobrot eredetileg nem Nagykanizsán állították fel, hanem a Pécsi Tisztképzõ Iskola fõépülete elõtt állott. Az intézmény nevét 1945-ben Dózsa Tisztképzõ Iskolára változtatták, és 1954-ben itt helyezték el a Kiss Kovács Gyula által mintázott Dózsa-szobrot. Tar Ernõ nyugalmazott ezredes tájékoztatása szerint – aki olyan idõs katonatisztektõl szerezte információit, akik a nagykanizsai Dózsa laktanyában már az 1950-es években is szolgáltak – az itteni alakulat 1957 áprilisában került Tabról Nagykanizsára, és a Dózsa szobrot ezt követõen hamarosan – 1957-58 tájékán kapták meg. Hogy miként sikerült azt Pécsrõl elhozni, erre vonatkozóan már nincsenek konkrét emlékek, se adatok. A szobor a laktanya Teleki úti fõbejárata közelében állott, de itt már nem az eredeti – pécsi – magas posztamensen, hanem a fényképek tanúsága szerint is az eredeti posztamens egy levágott, körülbelül egy méter magas csonkján.
A Dózsa-szobor történetét 1996-tól kezdve már jobban ismerjük, mégpedig Földi László ceglédi polgármester 2010. 11. 26-án kelt, Cseresnyés Péter polgármesternek küldött levelébõl. Eszerint Havril András, a volt nagykanizsai 14. Thury György gépesített lövészdandár parancsnoka, már, mint a 3. gépesített hadosztály parancsnoka 1996. november 7-én kért engedélyt dr. Holló József vezérõrnagytól, a Magyar Honvédség Humán Csoportfõnökétõl az ekkor már négy évtizede Nagykanizsához kötõdõ Dózsa-szobor Ceglédre történõ áthelyezéséhez. A honvédségi eszköz-nyilvántartásban szereplõ szobor így honvédelmi minisztériumi engedéllyel került át Ceglédre. A ceglédi Dózsa laktanya bejárata elõtt 1997. március 14-én ünnepélyesen fel is avatták azt.
Sajnos ekkoriban Nagykanizsa város vezetõit egyáltalán nem érdekelte e szobor, csupán a volt laktanya ingatlanait igyekeztek az önkormányzat számára megszerezni. Pedig ekkoriban még valószínûleg lett volna esély a Ceglédre költöztetett szobor visszaszerzésére. 2001. július 1-én az újabb haderõ-reform következtében a ceglédi laktanyát is bezárták. A felszámolás folyamatában 2001. február 13-án a hadosztály megbízott parancsnoka hivatalos levélben kérte dr. Szabó János honvédelmi minisztertõl a szobor Cegléd városának történõ adományozásának engedélyezését, melyhez csatolták Cegléd Város Önkormányzatának kérelmét és az alkotó özvegyének, Kiss Kovácsné Tóth Emõke – az alkotómûvész jogutóda – hozzájáruló nyilatkozatát is. 2001. július 27-én Cegléd egyik külvárosi részén, a Füzér utcában – a mûalkotás történetében immár az ötödik helyszínen – ünnepélyes keretek között ismét felavatták e szobrot és az azóta is ott áll.

2006-ban a Hadtörténeti Múzeum véglegesen átadta Cegléd városának a Dózsa szobrot, azóta Cegléd város tulajdona – állította Cseresnyés Péternek írt levelében Cegléd város polgármestere. Ezután merült fel Nagykanizsán a szobor-másolat elkészítésének gondolata. Tájékozódásunk szerint az eredeti öntõforma már nincs meg, azonban léteznek olyan eljárások, amellyel tökéletes másolat készíthetõ meglévõ alkotásról. A Dózsa-szobor másolatának elkészítéséhez sikerült beszerezni Cegléd önkormányzatának, mint a mûalkotás tulajdonosának hozzájárulását, ezt Nagykanizsa önkormányzatának kérésére 2013. május 2-án Cegléd polgármestere megküldte. Tóth Emõke, a mû szerzõi jogutódja, Kiss Kovács Gyula özvegye szóban és elviekben szívesen hozzájárult a másolat készítéséhez.
Balogh László és dr. Károlyi Attila képviselõk tettek a 2013. október 31. napi közgyûlésen sürgetõ javaslatot a Dózsa szobor másolatának felállítására, amit a Dózsa-féle parasztháború közelgõ 500. évfordulója is indokolt. Majd a Közgyûlés 70/2014. (III. 27.) határozatával döntött is a felállítandó Dózsa-szobor helyérõl: az a Hevesi utcai, Interspar-áruház elõtti körforgalmú csomópont közelében kerül majd elhelyezésre. Itt tartunk most…
Hogyan és miért lett Székely Dózsa György magyar legendává?
A törökök az 1512. évben szinte ellenállás nélkül vették be a szreberniki bánság várait – Szrebernik, Szokol, Tesány – és ezzel már nyugati irányból is átkarolással fenyegették Szabácsot, valamint Nándorfehérvárt is. Így hát Európa és a kereszténység új veszedelme ott dörömbölt már a Magyar Királyság déli kapuján. Eközben az újonnan megválasztott pápa, X. Leo úgy próbálta meg Rómából eltávolítani komoly vetélytársát, az esztergomi érsek Bakócz Tamás bíborost, hogy 1513. július 15-én a közép- és kelet-európai országokba a legátusává nevezte ki, és megbízta egy török elleni keresztes-hadjárat megszervezésével.

A bíboros 1514 márciusában érkezett Budára, de a keresztes had megszervezésében nem talált segítõkre. Az ország legfõbb urai – Beriszló Péter püspök, horvát-szlavón-dalmát bán, Szapolyai János erdélyi vajda, Perényi Imre nádor és Újlaki Lõrinc macsói bán – ellenezték a legjobban egy parasztokból álló had megszervezését. A királynak, II. Ulászlónak ezt a törökkel 1511-ben megkötött 5 éves békével, valamint I. Szelim távoli és a magyarokra veszélytelen perzsiai hadmûveleteivel indokolták. Valójában féltek egy, a parasztság általános mozgósítása és felfegyverzése által esetlegesen bekövetkezhetõ jobbágyfelkeléstõl. Bakócznak 1514. április 9-én mégis sikerült a keresztes bullát kihirdetnie Budán, majd a toborzás feladatával megbízott ferencesek munkához láttak. Április 25-én a bullát Erdélyben is kihirdették. Egy hét múlva jelentõs számú paraszti tömegek gyûltek táborba Pestnél, Váradnál, Egernél, Kassánál és Kalocsa mellett. Ekkor tûnt fel a pesti táborban egy székely családból származó, Dózsa György nevû nándorfehérvári lovastiszt. Tisztázatlan, hogy mikor állt a keresztes had élére, de annyi bizonyos, hogy május közepén a Mezõtúr térségében menetelõ pesti parasztseregnek már õ volt a vezetõje.
Már május elején összetûzések voltak a Tiszántúl több pontján is gyülekezõ keresztes hadak és a nemesek között. Ugyanis az urak féltek, hogy a tömegesen a keresztes táborokba szálló jobbágyok nem jönnek haza aratásig. Fegyveres csoportjaik egyre többet zaklatták a paraszti seregeket – például Váradnál vagy Tokajnál – akik nem maradtak adósak, megrohanták a nemesi kúriákat és kifosztották azokat. Ezeknek a paraszti portyázásoknak egyértelmû elõnye az volt, hogy jó minõségû fegyverekhez jutottak az addig csak kiegyenesített kaszákkal, vasvillákkal és cséphadarókkal felfegyverkezett jobbágyok, még ágyúkat is zsákmányoltak. „Minden baj Túr mezõvárosban kezdõdött” – írja a krónikás arra utalva, hogy a Mezõtúr környékén gyülekezõ paraszti sereg teljesen feldúlta az egész vidéket a nemesek támadására. Erre válaszul néhány elfogott jobbágyot karóba húztak. A mezõtúri összecsapások idején – május 10-e környékén – indították útnak a pesti keresztes sereget a török ellen vonuló Szapolyai katonái után, a Balkán irányába, és ugyanarra küldték a kalocsai tábort is. A Dózsa vezette pesti derékhad napi 20 kilométert megtéve haladt délkelet felé, magába olvasztva Cegléden, Mezõtúron, Békésen és Gyulán a jobbágyokból összeverõdött kereszteseket. Az egyre több nemesi-paraszti összetûzés miatt 1514. május 15-én Bakócz megtiltotta Dózsának és a többi paraszthadak vezetõinek a keresztesek további toborzását, amely parancslevél végrehajtását a parasztvezérek általában megtagadták.

Ekkortájt történt – az okát azóta sem tudni –, hogy Dózsa György 30 ezer fõs keresztes serege a délkeleti irányát elhagyva váratlanul délnyugatnak fordult. Az elõvédet adó Balogh István 2 ezer emberével éppen átkelt a Maroson, mikor – május 23-án – fõúri bandériumok ütöttek rajtuk Apátfalvánál, és szétverték a paraszti elõhadat. A nemeseket Csáky István csanádi püspök és Báthori István temesi ispán vezette. Dózsa György türelme végleg elfogyott, és úgy döntött, hogy a „szent hadat” folytonosan gáncsoló nemeseket „megfenyíti”. A következõ nap éjjelén megrohanta Nagylakot, és rágyújtotta a várost a gyõzelmet ünneplõ fõúri csapatokra. Báthorinak sikerült elmenekülnie, de az elfogott püspököt és vele együtt jó néhány birtokost Dózsa karóba húzatta.
Ekkora – 1514. május 24-ig – mind a király, mind pedig az esztergomi érsek belátta, hogy „kedvezõbb idõpontra” kell halasztani a török elleni hadjáratot, és a keresztes hadakat feloszlatni rendelte. Késõn, mert a Dunától keletre mindenfelé erõszakos cselekmények harapództak el. A keresztesnek állt portyázó jobbágyok Vác környékén földbirtokosokat vontak karóba, Budától 40 kilométerre pedig megrohamoztak egy fõúri kúriát, ahol 22 nemest koncoltak fel. Ezeket a csapatokat június elejére sikerült Bornemissza János budai várnagynak lefegyvereznie, nem úgy a keletebbre lévõket. Május 20-a környékén a kalocsai keresztesek vezére, Nagy Antal sárközi nemes „mind az egisz Bodrog vármegyét, Bács megyét feldúlá, ígeti, valahol nemes háza vala, sok vitézlõ népet ölete, karóba vonata nagy sok nemes embereket…”. Majd 1514. május 22-én nyílt összecsapásra is sor került a keresztes jobbágyok és a nemesi csapatok között: Pöstyéni Gergely, a váradi püspök adminisztrátora vezette nemesi bandérium Váradnál rárontott egy Lõrinc nevû pap által vezetett keresztes táborra, azonban az elbizakodott fõúri csapatot a jobbágyok szinte teljesen széjjelverték.

Az elkövetkezõ hetekben parasztháborúvá szélesedett a keresztes hadjáratnak indult mozgalom. Dózsa a derékhaddal a Maros bal partján északkeletnek indult, és elfoglalta Csályát és Aradot, csak a gyulai vár falai állították meg. A Maros jobb partján haladó paraszti seregtestek lerohanták Zádorlakot, majd június 6-án Lippát, öt nappal késõbb pedig Solymost. Egy délnyugatnak tartó paraszti had pedig Csanádot foglalta el. Június közepe tájára már a jobbágyok ellenõrizték Bács és Bodrog vármegyéket, valamint a Szerémség java részét. Nagy Radoszláv, Nagy Antal és Pogány Benedek csapatai elfoglalták a térség jelentõsebb várait: Bánmonostort, Dombót, Futakot, Cserögöt, Titelt, Zseblyét, Karomot és Péterváradot. A bihari parasztság június elején elfoglalta Váradot és Székelyhid várát, míg a Heves vármegyei paraszti hadak június 5. és 9. között – egy Márton nevû pap vezetésével – szétverték Egernél az ellenük felvonuló nemesi bandériumokat. A felkelés átterjedt az egész Északi-középhegységre, és a Felvidéknek Lévától egészen Kassáig és a Patak-Szikszó-Bártfa vonalig nyújtózkodó részére is, azonban Erdélyben nem sikerült fellázítani a jobbágyokat uraik ellen. A parasztháború lángja még a Dunántúlra – a Balaton-felvidékre és Tolna vármegyébe is átcsapott: ugyanis több forrás megemlíti, hogy június végén egy szerzetes vezette jobbágysereg tette le a fegyvert a tolnai Anyavárnál, egy hónappal késõbb pedig a Bakony környékén összeverõdött paraszthadat Sitkey Gotthárd pápai és somlói várnagy verte szét.

1514 júniusának közepére a fõurak is magukhoz tértek, és a felkelõk ellen vonultak. Szerencséjükre az Északi-középhegységben és a Felvidéken harcoló paraszthadak sem egymással, sem pedig az Alföld „túloldalán” küzdõ Dózsáékkal nem tudtak egyesülni. Így Bornemissza csapatai a Debrõ mellett összegyûlt jobbágyhadat széjjelkergették, míg Hont, Nógrád, Pest és Heves vármegyék nemessége pedig a pásztói csatában gyõzedelmeskedett. De közeledett már a parasztfelkelés hírére bolgárföldrõl visszafordult Szapolyai János erdélyi vajda is, aki hatalmas, harcedzett zsoldosseregével komolyan veszélyeztette Dózsa csapatait. Szapolyai mozgósította a vajdaság egész seregét is, valamint kegyetlen paranccsal próbálta megakadályozni, hogy a Temesközben és Várad környékén lázongó parasztok erdélyi társaikat is uraik ellen lázítsák: az úri bandériumok az elfogott lázítókat „lefejezni vagy megnyúzatni, megégetni, vagy amilyen szörnyû kínzást csak ismernek, azzal gyilkolni, gyötörni és kiirtani” tartoztak. Dózsa a térség legerõsebb királyi vára, Temesvár ellen vonult, hogy elfoglalásával szilárd hátországot biztosítson magának az erdélyi vajda ellen. Június 13-án érkezett a vár alá, amit a Nagylaknál már egyszer legyõzött fõúr, Báthori István jó elõre megerõsített. Dózsa megkezdte az ostromot a Béga vizének lecsapolásával és ostromágyúk bevetésével, de a védõk is derekasan küzdöttek: ki-kiütöttek a várból, jelentõsen zavarva az ostromlókat. Idõközben a Bácskában harcoló Nagy Radoszláv Becskereket elfoglaló hada is Temesvár alá érkezett, de Szeged továbbra is az ostromlók hátát veszélyeztette, ugyanis a lakosság a szabad királyi városi rangját féltve nem állt a parasztok mellé.
Temesvár ostromával egy idõben Dózsa észak felé küldte öccsét, Gergelyt, hogy Buda környékén szítsa fel ismét a felkelés elhamvadni látszó lángját. Gergely serege még a Tiszán való átkelés elõtt kettévált, és az egyik része Budára, míg a másik jobbágyhad pedig Heves vármegye felé indult. A Pest alá érkezõ Dózsa Gergely seregét Bornemissza, valamint Batthyány Ferenc és Móré László 1200 lovaskatonája Gubacsnál szétszórta. A Heves alá vonuló parasztokat pedig az egri püspök bandériuma, valamint a Kassa és Szikszó térségében gyõzedelmeskedõ Perényi István verte szét június végén.

Dózsa Gergely legyõzése után a Duna-Tisza közi paraszthadak ellen is támadás indult. Déli irányból nyomult elõre Oláh Balázs vicebán szerb könnyûlovasságával és a törökök elleni, mindennapos küzdelmekben megedzõdött nándorfehérvári várõrséggel, míg Bornemissza János északról érkezett bandériumával. Oláh szerb zsoldosai a Szerémség északi részét ellenõrzõ Nagy Antal parasztjaira támadtak, de a Kamonc váránál fellángoló csatában a rácokat a kamonci várnép és a jobbágyhad megverte. A keresztesek sikerüknek nem sokáig örülhettek, ugyanis a nándorfehérváriak ismét támadásba lendültek. Elõször a Bácsot ostromló Pogány Benedeket verték meg, majd szétszórták a Hájszentlõrinchez hátráló Borbás pap csapatait is. Így történt, hogy a július eleji, Bács vármegyei harcokat csak Nagy Antal parasztserege vészelte át, aki Temesvár felé nyomult, hogy egyesüljön Dózsa ostromló seregével. A találkozás nem sikerült, ugyanis az északi irányból érkezõ Bornemissza meglepte, majd szétverte a jobbágyok seregét. Nagy Antalt elfogták és Nándorfehérvárra hurcolták. Miközben a Szerém és Bács vármegyei paraszti hadak sorra megsemmisültek, Lõrinc pap parasztjai Váradról Kolozsvár irányába indulva kezdték meg erdélyi hadmûveletüket. Elfoglalták a Bánffy család sólyomkõi és valkói várát, majd Kolozsvár alá vonultak. A gazdag szabad királyi város elõször egyezkedni kezdett a parasztokkal, de a nemesek közeledtének hírére a kapukat bezárták, a jobbágyköveteket pedig lefogták. 1514. július 10-e táján érkezett meg Bánnfy János nemesúr Barlabássy Lénárt alvajdával, akik Thornallyai János és Drágffy János seregeivel egyesülve legyõzték Lõrinc pap parasztseregét.
A kolozsvári csata idején már egybegyûlt Szapolyai vajda teljes serege Déva vára alatt, és felkészült a segítõk nélkül maradt Dózsa György legyõzésére. Északnyugat felõl a vajda öccse, Szapolyai György is közeledett, így megindulhattak a nemesi seregek az immár egy hónapja szorongatott Temesvár felmentésére. 1514. július 15-én, az ulicsi mezõn sorakoztak fel egymással szemben a mintegy 20 ezer fõre becsült, kitûnõen felszerelt és képzett fõúri zsoldosok, valamint Dózsa parasztjai. Csata helyett azonban tárgyalások kezdõdtek. A hosszú és sikertelen ostromba belefáradt jobbágyok egy része már a vajda elsõ felszólítására letette a fegyvert. A tárgyalások közben egy Petrovics Péter nevû nemesnek sikerült foglyul ejtenie Dózsát, és ezzel a csata – ami még el sem kezdõdött – véget is ért. Így hát egyáltalán nem meglepõ, hogy Ulászló király emígy írt I. Miksa német-római császárnak a lázadás leverésérõl: „Temesvár alatt a parasztok egész zavargását vérontás nélkül feloszlatták, és a tömeget lecsendesítették…”.

Dózsa kivégzése 1514. július közepe táján történhetett. Dózsa Györgyöt mezítelenre vetkõztették, majd egy trón formájú durván ácsolt fa székbe ültették és odakötözték. Ezután a hóhér egy abroncsból összekovácsolt, koronát formázó vaspántot izzásig tüzesített és azt Dózsa fejébe nyomta. Az izzó vastrónra ültetés csak legenda, egyetlen krónikás sem említi a tüzes vastrónust. II. Ulászló király ezt írta Miksának 1514. július 24-én kelt levelében: „Székely Györgyöt elõször is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, a lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyûséget hoztak, s akiket holt tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták, és a bitófára kifüggesztették.” Ez a kegyetlen kínzás a középkorban a fejedelmi hatalomra törõ, az önmagukat uralkodói hatáskörrel felruházó lázadók büntetése volt szerte Európában. Például VI. Henrik német-római császár is így végeztette ki az ellene lázadó Jónás grófot. Egy Stieröchsel nevû kanonok a következõket jegyezte fel a parasztvezér haláláról: a hóhér „tüzesült koronát helyezett királyi fejére. (…) tört koponyájának bõven buggyant ki nedve, ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át…”

A haldokló Dózsát ezután izzó vasfogókkal kezdték „csipdezni”, majd testõrségének kiéheztetett tagjaival haraptattak egy-egy húscafatot a testébõl, míg a körül álló papok a „Te Deum”-ot kezdték énekelni. Ezt a jelenetet Georg von Hohenzollern brandenburgi õrgróf szolgája így mesélte el egy német krónikásnak: „Az õrgróf szolgája, Kristóf nevezetû, megjött a hadból, s elmondotta, hogyan fogták meg a Székely Györgyöt. Elõször – azt mondja ez a Kristóf, és õ a hadból a szemével látta – megfogták õt és levetkeztették és egy magas székre ültették. Azután koronát csináltak neki vasabroncsból, azután ezt a koronát izzóvá tüzesítették és az õ fejére helyezték. És ennél a koronázásnál mintegy hatvan emberüknek táncolniok kellett elõtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedõvel és sípokkal is zengettek az õ módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te Deum, laudamus. És ilyen éneklés közepette az õ öccsét, kit vele együtt fogtak el, három darabra vágták az õ szeme elõtt, majd azután a táncolóknak, az õ legjobb szolgáinak, nyersen kellett õt enniök. Szolgái ettõl vonakodtak, mire hármat vagy négyet levágtak közülük, és mikor a többiek ezt látták, tátott szájjal rávetették magukat és darabokat haraptak ki belõle. És aki nem nyelte le, azt levágták. (…) Ezt a tettet János gróf, az erdélyi vajda vitte véghez, az õ fõkapitánya által cselekedte meg Székely Györgyön ezt a kínzást. És mind a vele volt népet büntetés nélkül hagyták elvonulni, hogy soha többé ne cselekedjenek az ország ellen, gonosztettüket megbocsátották. (…) De még azért mindig sok nép tartja fenn a keresztet, ezért senki sem mondhatja meg, mi lesz ebbõl."
Ezek után Dózsa testét négyfelé vágták, és a test darabjait azoknak a városoknak küldték el, a kapukra kifüggesztendõ, ahol a keresztesek érseki utasításra gyülekeztek. A felkelés többi vezetõjével is kegyetlen módon bántak el. A Gubacsnál elfogott hajdú vezetõknek izzóvá tüzesített vassisakot nyomtak a fejébe, Nagy Antalt felnégyelték, társait karóba húzták. A jobbágyok között azonban nem tettek vérontást, ugyanis az urak jól tudták: ha bosszút állnak, nem lesz, aki dolgozzon nekik. Helyette az 1514. évi országgyûlésen megtiltották a parasztok szabad költözését. Ezen kívül a paraszti közösségeknek a földesurak minden kárát meg kellett térítenie, és a földesuraknak joga lett a paraszti szolgáltatásokat önkényesen kiterjeszteni.

Dózsa kínhalálával azonban még nem ért véget a felkelés. Így írt errõl I. Miksának Ulászló: „Bár e lázadás feje már levágatott, maga a felkelés még nincs elfojtva. Még sok maradék létezik, jelenleg különösen Várad körül, ahol most egy bizonyos Lõrinc pap, a legveszedelmesebb fajtából való ember, akivel a parasztok nagy tömege tart, szítja a zavargást.” Lõrinc pap a kolozsvári vereség után visszatért Várad környékére. Habár az itt hátrahagyott seregét is legyõzték a nemesek, de nem adta fel a harcot, és újra bujtogatni kezdett a környéken. Dózsa haláláról értesülve az ismét paraszthaddá duzzadt híveivel „Bihar városához vonult és megostromolta, sok pusztítást és vérontást mûvelt a váradi egyházmegye hivõi között”. Az erdélyi vajda Tomori Pál fogarasi várnagyot küldte ellene egy fõúri bandériummal, akik végül is 1514 júliusának végén, véres csatában gyõzték le az elszánt papot és jobbágyait. Az elfogott Lõrincet Kolozsvárra vitték, majd az erdélyi város piacán megégették. Így lett vége 1514 augusztusára Magyarország legnagyobb jobbágylázadásának.

Dr. Papp Attila