Kovács László, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi csoportjának vezetõje immár tizenöt éve tevékenykedik a csoportban, amelynek több, mint egy évtizede vezetõje is. Azt mondja, mivel a minap ünnepelte hetvenedik születésnapját, mostanában megkísérti a gondolat, hogy talán pihenni kellene. Örül annak, hogy ma már több olyan fiatallal dolgozik együtt, akiknek átadhatja e szép feladatot, ha valóban úgy dönt: elég volt.

– 1992-ben kezdte meg tevékenységét Nagykanizsán a Máltai Szeretetszolgálat, az egyik alapító tag vagyok – idézi fel a kezdeteket Kovács László. – A Jézus Szíve Pébánián mûködött egy kis közösség, annak voltam a tagja Szakáll István doktor úrral, s mi is azok közé tartoztunk, akik annak idején kezdeményeztük a kanizsai csoport megalapítását. Tudom, hogy többen nem így gondolják, de én az azt követõ, a Szent József Plébánián megtartott alakuló ülésünket tartom a kanizsai Máltai-csoport születése idõpontjának. Mint minden, ez sem indult problémamentesen, például a Szakáll doktor úr felkérte az akkori káplánt, Szécsi Ferencet, hogy legyen a lelki vezetõnk. Nos, mint késõbb bebizonyosodott, ez egy hibás lépés volt, ugyanis a fiatal papot rövid idõn belül elhelyezték. Itt maradtunk aztán elnök nélkül, mert mivel nagyon elhivatott és ambiciózus volt, nem csak a lelki vezetést vette át, hanem minden funkciót, így az elnökit is. Ekkor tanultuk meg, hogy a káplánok helyzete a legbizonytalanabb… Három hónap telt el anélkül, hogy lett volna felelõs vezetõnk. Tulajdonképpen újra kellett alakulnunk, s az újjáalakuló ülésen egyhangúlag engem választottak elnöknek. Hamarosan felvettük a kapcsolatot a ferences testvérekkel is, s az akkori tartományfõnök, Tornyos Kálmán le is jött ide Kanizsára, egyszerû ruhában, micisapkában, én meg azt hittem, õ is egy hajléktalan a sok közül – meséli ma már nevetve a történeten Kovács László. – Õ még jó állapotban találta a kolostort, el is sírta magát örömében, de leginkább attól volt boldog, hogy volt benne élet. Még anyagiakkal is hozzájárult ahhoz, hogy lakhatóvá tegyük.

– Hány fõvel indult a csoport?

– Sokan voltunk, körülbelül hetvenen. Ma huszonöten vagyunk, de ha szükséges, akkor negyven-ötven embert tudunk csatasorba állítani a segítõink révén, akik csak idõszakos jelleggel vesznek részt a munkánkban.

– Mára jelentõsen kibõvült a szolgáltatások köre, amiket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat nyújthat a rászoruló, elesett embereknek.

– Akkor még csak a hajléktalan-ellátással foglalkoztunk, most már azonban a szenvedélybetegek ellátásában is részt veszünk, s a közelmúltban elindult a fogyatékkal élõket segítõ támogató szolgálatunk is. Szerencsére, az emberek fogékonyak az ilyesmire, szívesen segítenek, s van egy-két állandó támogatónk is. Sajnos, a hajléktalanok mennyisége nem csökkent, sõt, inkább talán némi növekedés tapasztalható. Azok közül pedig már senki nem él, akikkel tizennégy évvel ezelõtt, az indulásunkkor foglalkoztunk, már meghaltak. De mondom, mindig jönnek újabbak, úgy tûnik, a hajléktalanság újratermeli önmagát.

– Mit tapasztal, mi a leggyakoribb ok, amiért utcára kerül egy ember?

– Az alkoholizmus. Sok családban valamilyen trauma, például a munkahely elvesztése miatt lesz alkoholista a férj, vagy egyszerûen csak öröklõdik a hajlam. Van most is egy hajléktalan, akinek mindkét bátyja öngyilkos lett, s már õ is azon gondolkodik, hogy mikor tegye meg. Nagyon sokat beszélgetek vele, igyekszem benne tartani a lelket – majd kiderül, milyen sikerrel…

– Hallgatnak Önre?

– Nagy részük igen. Akad olyan is, aki már tíz évet ült börtönben, most áprilisban szabadult, s azóta állandó kapcsolatban vagyok vele. Megemberelte magát, ha van munkája, dolgozik, ha nincs, akkor itt segít nekem.

– Gondolom, számos egyéni tragédiával találkozott. Volt olyan, aminek a feldolgozása komoly nehézséget okozott az Ön számára is?

– Persze. Több is. De inkább egy ma már megmosolyogtató emlékemet mesélném el. Egyszer, még a pályafutásom kezdetén odajött hozzám egy hajléktalan, hogy adjak neki pénzt, mert az édesanyja súlyos beteg, s el kell utaznia hozzá. Akkor már tudtam, hogy pénzt soha nem szabad adni, mert italra költik, ezért kimentem a vasútállomásra, s megvettem neki a jegyet. Odaadtam a kezébe, és megvártam, amíg felszáll a vonatra, majd nyugodt lelkiismerettel elindultam hazafelé. Mondhatom, megdöbbentem, amikor az egyik vendéglõs ismerõsöm másnap újságolta, hogy hát már az elutazás délutánján ott ivott nála. Mint kiderült: a vonat másik oldalán leszállt, és visszaváltotta a jegyet… Egy másik történet: gyakran adunk konzerveket. Egyszer csak jött a piacról a vécés néni, és azt mondja: Laci bácsi, csináljon már velük valamit, tele vagyok konzervekkel! Ugyanis hozzá vitték, õ meg beváltotta nekik pénzre. Így lett konvertibilis valuta a konzerv… Most már csak friss, helyben elfogyasztható élelmet adunk a fedél nélkül élõ embereknek. Annak legalább biztos a helye.

– Nem gondolt még arra, hogy most már inkább pihenne?

– De, egyre többször. Az ember hetven éves korára már elfárad… Szerencsére, vannak elhivatott fiatalok, akiknek át tudom adni majd a stafétabotot.

Horváth Attila