Gazdit kerestem. Meg egy meleg helyet. Meg egy bögre tejet. Jó, jó, tudom, eleve hátrányból indultam, hiszen csak három lábam van. Ezt az emberszabásúak a’szem úgy nevezik: fogyatékkal élõ, vagy valami ilyesmi. Elmesélem a történetemet.
Nemrég még anyuhoz bújva aludhattam. Úgy szerettem, mindig nyalogatott, és volt tej bõven. Játszottunk a tesóimmal: vadászosat, anyu valami olyasmit mondott, hogy meg kell tanulnunk egeret fogni, bár fogalmam sincs, mi fán terem ez az egér.

Egyik este összebújtunk megint a tesóimmal, anyukám meg mellénk feküdt. Ezek az éjjelek egyre hidegebbek… Aztán hirtelen arra ébredtem, hogy jött egy ilyen kétlábonjáró emberszerûség. Nyakon ragadta anyut, és messzire hajította. Még jóformán fel sem ébredtünk, és már egy zacskóba tettek minket. Hallottam anyukámat, hogy mennyire sír utánunk, én is nyávogtam neki, hogy gyere anya, segíts, szeretlek, veled akarok maradni! De nem volt segítség, pár pillanat, és már egy négykerekû valamiben találtuk magunkat. Még egyszer hallottam anyát, ahogy sír, aztán nem láttam többé. Zötykölõdtünk valamennyit, aztán ez a kétlábú fogta a szatyrot, amelyben egymás hegyén-hátán feküdtünk, és bevágott minket a bozótosba.

Nagyon megütöttem magam, mikor földet értünk, megsérült a bal hátsó lábacskám. A tesóim elszaladtak, én is próbáltam, de nem értem õket utol. Elbicegtem egy fogadószerûségig, ahol viszont kedves kétlábúakkal találkoztam. Megsimogattak és tejet is kaptam, csak a lábam fájt borzasztóan. Anyu jutott az eszembe, hogy vajon mi lehet vele. Aztán jött megint egy ilyen négykerekû valami, az volt ráírva: nagykanizsai állatmenhely. Betettek egy dobozkába, és vittek egy nagy házba, ahol egy fehér köpenyes bácsi matatott rajtam valamit. Egyszerre csak elálmosodtam, majd azon kaptam magam, hogy már nem fáj a lábam, és nyargalok egy nagy mezõn, és anyuék integetnek felém, én meg csak szaladok, szaladok. Aztán hirtelen egy nagy bögre, meleg tejet tettek elém, és azt szürcsöltem és lefetyeltem, egészen addig, amíg tele nem lett a bendõm. Aztán hangokat halottam, és megint elkezdett fájni. Felnéztem, és a fehérköpenyes bácsi állt ott, és szomorúan néztek rám. Meg akartam nyalogatni a fájós lábamat, de már nem volt mit… Hát ez történt velem. Másnap egy egész jó helyre kerültem, volt ott egy csomó macsek. Néha jöttek emberek, meg embergyerekek, és magukkal vitték egy-egy lakótársamat. Olyankor annyira boldog volt mindegyikük, én meg csak itt szomorkodtam. Mert persze én nem tudok úgy ugrándozni, mint õk. Csak bicegek. Pedig én is tudok ám gombolyagot gombolyítani, én is tudok dörgölõzni meg hízelegni, és isten bizony, hogy megpróbálkozom azzal az egérfogással is, ha engem is magával visz valaki – fogadkoztam… Csak jönne már az én gazdim is – mondogattam magamban –, itt várok rád, minden nap, az állatmenhelyen, Nagykanizsán…
Aztán ma mintha csoda történt volna. Korán reggel jött egy bácsi, és se szó, se beszéd magával vitt egy hosszú útra. Hol elbóbiskoltam, hol csak nyávogtam, mert ugye még nem is reggeliztem. Aztán látok ám egy táblát: Zákány, ez volt rá kiírva. Hamar megálltunk, egy szép házacskánál. Kijött elénk egy csinos néni, és azt mondta: szia, én leszek az anyukád. Jaj, én úgy megörültem, hát, még mikor megláttam az új lakótársaimat: Füles, Mimi és Pehely várt rám. És képzeljétek, Füles és Mimi kutyák, de nem kergettek ám meg, hanem kedvesek voltak hozzám. Mimi azóta is itt van velem, vigyázz rám. Na, csak ezt akartam elmesélni, hogy most már jó helyen vagyok. Van külön kis dobozkám is, kibélelve, meg saját kistálam meg ivóedényem, az új anyukám – úgy hívja a többi kétlábú, hogy Kriszti – pedig egész nap össze-vissza dögönyöz meg simogat, úgyhogy mit is kívánhatnék még? Miaúúúúúú...
 

Dr. Papp Attila