„Mint minden évben, újra itt az õsz. És mint minden õsszel, itt van az iskolakezdés is. Az iskolakezdéssel pedig beindul a „komoly munka” a diákok életében. Azonban a 7. a-ban rendhagyóan indult a tanév. Mondanom sem kell, ennek mi nagyon örültünk. Osztályfõnökünk, Melinda néni a Határtalanul! program keretében, pályázaton nyert egy négy napos szerbiai kirándulást az osztályának. (A pályázat címe: Magyar sors a Délvidéken.) Elõször persze nem tudtuk, hogy mi a lényege, és hogy mirõl is fog szólni a kirándulás valójában, de mindenkit feldobott a hír, hiszen azt már jól tudtuk, hogy együtt leszünk és élményeket fogunk gyûjteni. Nekünk ez már elég az örömhöz."

"A kirándulást a pályázat feltételeinek megfelelõen megelõzte pár program, amin képet kaphattunk arról, hogy mirõl is fog szólni ez a négy nap. Bár a történelmi ismereteink még nem tartanak ott, de azt mind tudtuk, hogy rengetek magyar él a határainkon túl és kíváncsiak is lettünk, hogyan lehet megõrizni a magyarságot egy másik országban.
Eljött szeptember 18-án az a hajnali óra, amikor is elindult a csapat Szerbia felé. Az útra velünk tartott Jeszenõi Csaba bácsi is, aki rengeteg információval, anyaggal érkezett, és igyekezett mindent átadni nekünk a kirándulás során. Az út hosszú volt és fárasztó, így alig vártuk az elsõ állomást, Szabadkát. Igyekeztünk a városban minden érdekességet megnézni, felkeresni. Láttuk a Városházát, a zsinagógát, a Raichle-palotát és a Korzót. Csaba bácsitól pedig megtudtunk egy csomó dolgot a szecesszióról és a híres emberekrõl, mint például Kosztolányi Dezsõ, Csáth Géza vagy Szárics János.
A következõ állomás Palics, a híres fürdõhely volt. Megtekintettük a szecessziós fürdõépületeket, a csodaszép parkot és itt hallottunk elõször a Palicsi Olimpiai Játékokról.
A szállásunk testvérvárosunkban, Magyarkanizsán volt. Megismerkedtünk a kisváros látnivalóival, s készítettünk egy csoportképet a Tiszán (!), ami már csak azért is élmény volt, mivel sokan most látták elõször a folyót.Tehát az elsõ éjszakát itt töltöttük egy kellemes panzióban s persze túl sokat nem aludtunk. Miért is tettük volna? Esténként olyan jó beszélgetni, nevetgélni, esetleg apró tréfákat ûzni egymással. Ez is hozzátartozik a jó hangulathoz.
Másnap Zentára utaztunk, ami a délvidéki magyarság egyik kulturális központja. Megnéztük az 1697-es csata emlékmûvét, megtudtuk, hogy a törökök ellen itt nyert nagy jelentõségû csatát Savoyai Jenõ. Bemenetünk a városházára, a tûzoltólaktanyába,láttuk az 1849-es és az 1944/45-ös áldozatok emlékmûveit. Ami azonban a legmaradandóbb élmény marad Zentáról, az a November 11.Általános Iskola, ahol olyan kedvesen fogadtak minket. Persze tudtuk, hogy diáktársaink magyarul fognak beszélni, de hogy ennyire szépen meg tudják õrizni a nyelvünket, s még a szerb nemzetiségû gyerekekkel is jól szórakozunk majd, ezt egyikünk sem gondolta volna. Pogácsa és tea mellett beszélgettünk egymással. Ahogy minket érdekelt az õ életük, úgy õk is kíváncsiak voltak ránk. Bár õk még nem jártak Magyarországon, de egyszer jó lenne viszonozni a kedvességüket és vendégül látni õket a mi iskolánkban.
Adán átutazva megtudtuk, hogy ott született például Szarvas Gábor nyelvész, de Rákosi Mátyás is.Moholon egy tréfás történetet hallottunk az „eltolható templomról”, s itt láttuka Délvidék egyetlen szabadtéri Szent István király szobrát.
Óbecsét sajnos csak érintettük, de a következõ állomás, Csúrog mindnyájunknak megrázó élmény volt, hiszen ez a városka az 1944/45-ös délvidéki vérengzéseknek az egyik jelentõs helyszíne. A magyarok teljesen eltûntek innen véres hónapok következményeként.A második nap utolsó állomásaként megérkeztünk Újvidékre, ahol az éjszakát töltöttük egy kollégiumban.
Másnap a Szerémségben meglátogattunk egy Maradék nevû települést, ahol egy kis magyar református közösség él. A helyi lelkész fogadta az osztályt és mi szeretettel adtuk át az ajándékba vitt mesekönyveket a kis magyar óvodásoknak.
Rednek vára a Tarcal hegység déli oldalán fekszik,természetesen meghódítottuk a várromot. Utána Pétervárad volt soron, ami ismét egy felejthetetlen élmény marad, hiszen az erõd alatt fekvõ labirintusszerû katakombákba is lementünk, ami lássuk be, egy zseblámpával, néhány klausztrofóbiás társunkkal, repkedõ denevérekkel, pókhálókkal,igen csak izgalmasra sikeredett.
Megnéztük Újvidéket is, ami Belgrád után Szerbia második legnagyobb városa, többek között Tamkó Sirató Károly és Szeles Mónika szülõhelye. Újra hallottunk az 1942-es „Hideg Napokról” és az azt követõdélvidéki vérengzésekrõl. Megnéztük a város nevezetességeit, végül a harmadik éjszakánkat is itt töltöttük.
Az utolsó napon Temerinben megtekintettük a nádfedeles tájházat, ahol régi használati eszközökkel, viseletekkel ismerkedtünk, és megtudtuk például, hogy mi is az a „tiszta szoba”.
Ezután az ebédet Zomboron fogyasztottuk el. Ebben a városban született példáulRanódy László filmrendezõ, a Lúdas Matyi alkotója. Megnéztük a régi vármegyeházát és a városközpontot.
Utolsó állomásunkon, Bezdánnál még megcsodáltuk a Dunát a Ferenc-csatornával, de az igazat megvallva itt már nagyon fáradt volt a csapat.
Azt gondolom, hogy az élmények és a sok ismeretanyag mellett valami mással is gazdagodtunk ezen az úton. Meglepõ volt azt tapasztalni, hogy egy nemzetnek semmi és senki nem szabhat határt. Tartozzon az bármelyik országhoz is, amíg szívvel-lélekkel ápolják magyarságukat, addig egy néphez tartozunk, egy nemzet vagyunk. Összeköt minket a történelmünk, az emlékeink, a hagyományaink és a nyelvünk. Büszkék lehetünk a határokon túl élõ magyarjainkra.
Ezúton szeretném megköszönni a csapat nevében Melinda néninek és Csaba bácsinak ezt a nagyszerû négy napot és a sok munkát, ami ezzel járt.
… Melinda néninek tisztelettel jelentem, a 7. a készen áll a következõ kalandra."

Kanizsai Léna 7.a