Lélek Sándorné Ekpafat: A lélek húrja címû kisregényét a minap mutatták be Református Templom gyülekezeti termében. A könyv soraira Hella Ferenc lelkipásztor köszöntõje után Szõlõsi Márta hívta fel a megjelentek figyelmét. 

Az elsõ lapon Hoffmann Rózsa oktatáspolitikus ajánlását olvashatjuk: „Igen, azt hiszem, így kell megélni az öregséget. Mobil telefonnal, laptoppal, kedves humorral, sugárzó szeretettel! Felemelõ a befejezés is: jön az újabb nemzedék, amelyet a hely összeköt soha nem látott dédnagymamájával. Tetszik a könyv áttekinthetõ szerkezete is, a rövid, olvasmányos kis történeteket elmesélõ fejezetek. És az egész életet átható hit szinte észrevétlenül végigkíséri az oldalakat, természetesen, minden erõlködés nélkül. Érzõdik, hogy aki írta, valóban Krisztussal él.”

A regény azzal kezdõdik, hogy Ilona, az idõs hõsnõ elindul valahova. Még nem tudjuk, hova. Ül egy autóban – melyet unokája vezet –, mereng kifelé, és emlékképek tolulnak elé. A kisregény cselekményein egy-egy fejezet felolvasásával utaztatta végig Szõlõsi Márta a hallgatóságot, majd kitért a valamennyiünknek tanulságul szolgáló, elgondolkodtató történetekre. Megítélése szerint az a fajta szeretet, gondoskodás, felelõsségvállalás, összetartozás, ami a sorokból kiviláglik, nagyon kevés könyvben található meg. A kötetnek jó pár szereplõje van. Figyelemre méltó például az, hogyan tudja a fõhõs elengedni mindazokat az anyagiakat, amiket élete során a párjával, családjával együtt összegyûjtött. Továbbá az a fajta önzetlenség, ami nem azt mutatja, hogy megöregedtem, és most gondoskodásra szorulok, lásson el a családom, hanem azt mondja: csak éljétek az életeteket, én még most is, amit tudok, azzal benneteket segítelek. Az egész könyv alapgondolata a másik ember iránti alázat és tisztelet. Akár az olyan személyekkel szemben is – akinek egyébként a könyv soraiból olvashatóan nem igazán pozitív a szerepe. Az írónõ tollából a megbocsátás és a másik ember tisztelete és elfogadása olvasható ki.
Olvasás közben feltehetjük magunknak azt a kérdést is: félinformációból hogyan vagyunk képesek nap, mint nap – akár jók vagyunk, akár rosszak –, olyan messzemenõ következtetéseket levonni, ami alapján pillanattok alatt el illetve meg tudunk ítélni embereket, aztán jön a szomorú valóság, amit gyakran nehéz beismerni. A kisregény a továbbiakban is hol emlékképekbõl, hol álomképekbõl merítkezik. A szöveg minden szavából a szeretet, a megértés, a segíteni akarás árad, valamint annak az egyszerû felismerésnek a gondolata, hogy a lélek nyugtalansága legtöbbször testi bajok formájában ölt testet. A kötet utolsó harmadában egy elgondolkodtató tanmese olvasható – jegyezte meg Szõlõsi Márta. – Kivételesen nem emberekrõl szól a történet, hanem magáról a természetrõl. Egy kispatakról, a benne élõ élõlényekrõl, a partján magasodó fákról és bokrokról, de mégis úgy érezni, rólunk, emberekrõl szól annak ellenére, hogy egyetlen lélekkel sem találkozunk ezeken az oldalakon. A könyv utolsó lapjai pedig egy varázsütésre a jövõbe vezetnek el bennünket. S hogy errõl mit üzen számunkra a szerzõ, Lélek Sándorné? Megtudjuk, ha elolvassuk A lélek húrja címû könyvét.

B.E.