Ünnepi térzene, valamint a hagyományõrzõ huszárok, vitézek és barantások közremûködésével zászlófelvonás elõzte meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 58. évfordulóján rendezett városi ünnepséget a Deák téren.

Az ünneplõk a térrõl az 56-os emlékkertbe, a koszorúzás helyszínére vonultak, ahol a Nagykanizsai Fúvószenekar és a huszárok közremûködésével elhelyezték az emlékezés koszorúit a hõsök emlékmûvénél, amelyet a forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére Taubert László szobrászmûvész alkotott.

Majd az 1956-os forradalom és szabadságharc nagykanizsai áldozataira emlékezve koszorúkat helyeztek el annál a kopjafánál, amelyet 1989. október 23-ára, a forradalom elsõ szabad ünneplésére állítottak. A koszorúzási ünnepség Orbán Nándor, a kanizsai nemzetõrség egykori parancsnoka emléktáblájánál zárult.

A Medgyaszay Ház színháztermében, az 1956-os forradalom és szabadságharc 58., valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi emlékmûsor helyszínén Dénes Sándor polgármester mondott ünnepi beszédet.

Skerlágh Józsefné, Kocsis József, Ungor Károly, Balázs László, Tóth Mária, Marcs Ferenc, Horváth Ferenc, Korotki István. A városvezetõ elöljáróban néhány nevet, néhány életet sorolt fel azok közül, akik itt Nagykanizsán felkeltek a szabadságunkért, és jelet hagytak. Néhány ember, hatalmas tûz.

Majd Márai Sándor gondolatait idézte fel: „Van egyfajta tûz és indulat, melyet nem a pillanat varázsa fût, nem az érzékek és a kíváncsiság, nem az önzés és a becsvágy szítanak, nem. Van egyfajta végzetes parázslás az emberi életben, melyet nem oltanak el megszokás és unalom, nem olt ki a beteljesülés, nem tud eloltani a világ, igen, mi magunk sem tudunk eloltani.”
Az író, költõ szavaiban felviláglik az az eredendõ igazság, mely minden emberben õsidõk óta ott rejlik, és ott lobog: hogy nincs hatalmasabb erõ az egész univerzumban, mint a szabadság utáni vágyunk. Ezt az erõt sem kormányok, sem zsarnokok vagy hadseregek nem gyõzhetik le. Márai e szavai azt a visszavonhatatlan hitet is visszhangozzák a lelkünkben, hogy nincs hatalmasabb erõ, mint az emberi közösség, mely akár a vízcseppek sokasága, a szabad lelkek egyesülése révén képes a megingathatatlan birodalmakat is legyõzni. Hogy függetlensége kivívásáért képes jelet hagyni a jövõnek, biztosítva az emlékezésen keresztül az értékek fennmaradását, és a folyamatosságot.

És ezért váltunk, válhattunk büszke emberekké – hangsúlyozta Dénes Sándor. Mert rádöbbentünk, hogy minden béklyó, ami gúzsba köti életünket, ami próbálja elfedni a bennünk parázsló szabadságvágyat, mindig porba hull a közösségi akarat elõtt. 1956 októberének forradalma ennek a közösségi szabadságvágynak a kiteljesedése, és egyben egy birodalom porba hullásának elsõ világraszóló bizonyossága is.

Hiszen 1956. október. 23-án 13 napra felhasadt a történelem zászlajának szövete. Megszakadt az idõ folyásának fonala, és megadatott, hogy e kizökkenésben felvirradjon, megvilágosodjon, hogy mi az ember, az emberség lényege.

1956-ban Magyarországon és itt Nagykanizsán is hús-vér történelemmé vált Dávid és Góliát bibliai példázata, tanúságot tett a bennünk rejlõ nagyszerûség, az erõ és az akarat diadala. 1956-ban farkasszemet nézett egymással az emberben rejlõ óriás, és az óriásban megbúvó embertelenség, találkozott az erkölcs és az erkölcstelenség. Magyarország, köztük a kanizsai emberek közössége Dávidként nézett farkasszemet a szovjet birodalommal és csatlósaival, hogy meglelje az önmagában élõ óriást, hogy elvesse a magját egy új világ, egy új idõszámítás reményének.

Azt mutatta fel e néhány nap hõsies kiállása – emlékeztetett a polgármester, hogy nem lehet elfojtani senki büszkeségét, hagyományait és lelkületét, hogy nem lehet elpusztítani egy nemzetet. A világ tanulta meg akkor, hogy erkölcs nélkül lehetetlen a létezés, és hogy nincs olyan hatalom, amely képes ellenállni az összefogásnak, a közösségi együvé tartozás erejének.

Mert 1956 forradalma és szabadságharca a szabad lelkek egyesülésének a tanúságtétele, a közösségi akarat és a szabadságvágy megtestesülése, az emberi tûz és parázslás, vagyis az emberség szimbóluma. És ez nemcsak itt, a mi hazánkban, a mi városunkban, az identitásunkat adó történelmünkben, hanem mindenütt a világon azt jelenti, hogy e letörhetetlen erõ és akarat ott lobog minden emberben.

De ezt a lobogást a magyar nemzet fiai és lányai, köztük a kanizsai hõsök mutatták meg az egész világnak – érintette ismét városunk nevét beszédében az ünnepi szónok, majd így folytatta: '56 ezért világtörténelmi csoda, ahol egy kis közösség révén megmutatkozott annak hite és reménye, hogy megrendíthetõ a megrendíthetetlen.
Ez a mi büszkeségünk. Ez a mi felelõs örökségünk. Vállaljuk ezt az örökséget! Vállaljuk, mert vállalnunk kell! Hiszen az áldozatokra és a hõsökre való emlékezés egy értékközpontú közösség, egy identitással rendelkezõ társadalom talpköve. Mert õk szembesítenek minket azon értékekkel, a bátor kiállással és a cselekedetükkel, melyek ezen identitás szívét és lelkét adja.

Az áldozatok és a hõsök szembesítenek minket igaz valónkkal, amely védve szeretteit és értékeit, nemzetét és hagyományát, képes kiállni bármilyen erõ ellen, ami veszélyezteti azt. 1956 hõseinek cselekedete és lelkülete így a mi és a világ lelkiismeretét jelenti. Sõt, a tiszta emberi lélek nyílt felmutatását, a történelemben visszavonhatatlanul megvalósult emberség tanúságtételét. A magyar emberek '56-ban megmutatták az emberiségben ott rejlõ és szunnyadó parázs fellobbanó lángját, beteljesítették a bennünk rejlõ lehetõséget.

Ezért a felejtés és a közöny önmagunk, a múltunk és ezáltal a jövõnk felejtését és feladását is jelentené, amit nem engedhetünk meg. Mert akkor kiszolgáltatottá válunk a világ erõinek, annak olykor érték- és közösségromboló törekvéseinek – figyelmeztetett.
De azzal, hogy ma itt állunk, és emlékezünk, próbálunk méltó örökösei lenni azon hõsöknek és áldozatoknak, akik hitték az országunk szabadságát és függetlenségét. És ebben közösséget vállalhatunk velük, méltó módon emlékezve, életben tartva ezt a törekvést és értéket, az õ emléküket. Fenntartva az õ hitük lángját – zárta gondolatait Dénes Sándor polgármester.

A korábbi évek hagyományától eltérõen ez alkalommal kitüntetések átadására is sor került. A Magyar Politikai Foglyok Országos elnöke, Dégi András a Nagykanizsai POFOSZ elnöke felterjesztésére a polgári keresztény értékrend ápolása valamint a volt politikai üldözöttek támogatásáért, A Hazáért Arany Emlékkeresztet adományozta Cseresnyés Péternek, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõjének.

A Magyar Politikai Foglyok Országos elnöke, Dégi András javaslatára, több évtizeden át végzett kiváló gazdasági munkásságáért, valamint a polgári keresztény értékrend ápolásáért, A Hazáért Arany Emlékkeresztet adományozott Vitéz Bartal György Andrásnak, a Magyar Politikai Foglyok Zala Megyei gazdasági elnökhelyettesének.
A kitüntetéseket vitéz Nagy Ottó, a POFOSZ Nagykanizsai elnöke adta át.

A délelõtti ünnepség Vitéz Csap Lajos szavalatát követõen a Nagykanizsai Mûszaki Szakképzõ Iskola és Kollégium diákjainak „Hogy legyen jel…” címû emlékmûsorával zárult. S hogy milyen jelet akartak mûsorukkal maguk után hagyni a diákok, arról Borosné Landy Györgyi tanárnõ, a mûsor szerkesztõje és rendezõje többek között elmondta, õrizni kívánják a történelmi hagyományokat. Annak ellenére, hogy egy emlékmûsorral készültek a fiatalokkal, elsõsorban a jelenhez kívántak szólni. Olyan hangsúlyos kérdésekre akarták felhívni a figyelmet, mint a nemzeti összefogás fontossága, és nem utolsó sorban arra, mit jelent magyarnak lenni, mit jelent a hazához való kötõdés és a tevékeny hazaszeretet.

Kanizsa