Csütörtök este találkozott 19 középiskolás fiatal a városi könyvtárban a Nagykanizsai Polgári Egyesület rendezvényén. A hatodik alkalommal megrendezett Ötvenhatos Versünnep vendége Könnyüd Ilona volt, akit három éves korában hurcoltak el a Hortobágyra, kényszermunkatáborba.

- Kodály Zoltán 1966-ban, tíz évvel a forradalom vérbefojtása után kezdte el utolsó, már félbe maradt kórusmûvét – hangzott el a köszöntõben. - Ady Endre Az Isten harsonája címû versét tervezte megzenésíteni, joggal tekinthetjük hát e sorokat a Mester végsõ üzenetének: Aki csak élt mások könnye árán, /Rettenetes, rút véggel pusztul. /Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok, /Dögként fog elhullni, csapatostul: /Rettenetes, rút véggel pusztul. Mert megbocsátani csak azt lehet, amit megbántak. Ám a most felhangzó versekben hallható bûnöket úgy folytatják, hogy abba se hagyták. – utalt 1956 szabadságharcának idõszerûségére.
Még szerencse, hogy néha-néha, /egy-egy smasszer, foglár /szembejön velem az utcán,… Különben azt hihetném, /idekünn vagyok. – hallhattunk Bella István 1996-ban született Önéletrajzában a köztünk élõ tettesekrõl.
Az egy zenemû tételeiként egymásra következõ versek sorát a vendég, Könnyüd Ilona keresetlen pár szava követte, melyet pár évvel idõsebb sorstársa Tóth Bözsi is kiegészített.
- Édesapám alig, hogy hazajött a háborúból, éppen hogy csak kicsit föllélegezhetett, eljött 1950. június 23. Amikor éjjel felvertek minket az ávósok. Én három éves voltam, a bátyám nyolc. Lezárt marhavagonokban két napig szállítottak minket a Hortobágyra. Azért nem Szibériába, mert Sztálin azt mondta Rákosinak, van elég szemetem nekem is, oldjátok meg magatok. Így jöttek létre azok a birkahodályok, ahová, zárt táborokba mi megérkeztünk. – Magukkal fogjuk felzsírozni a földet. – fogadtak. Tizenkét tábor volt ott, a férfiak a két kezükkel kaparták föl a mocskot az istállóból. Majd kaptunk egy kis marék szalmát, hogy lefeküdhessünk, mint a heringek. A szüleim soha nem mertek errõl beszélni, úgy megfélemlítették õket. Ott voltunk három év három hónapot, csak Sztálin halála után szabadultunk. De senki nem mehetett vissza oda, ahonnan elhurcolták. A kommunisták elosztották maguk között azokat a házakat, amelyeket tõlünk elvettek. Kiskanizsán laktunk albérletben, majd a fûzvölgyi malomban kaptunk lakást. Apámnak már a nagyapja is molnár volt. A bátyám Hosszúvölgyön járt iskolába. Szegény még halálos ágyán is emlegette, mert annyira fájt neki: Südi tanár szemen köpte õt.- A nép ellensége. – mondta a gyereknek. Ezután Bözsi néni vette át a szót. Emlékezett arra a fiúra, akit minden éjjel úgy megvertek az ávósok, hogy véres lett a fal. A kommunisták úgy hazudtak, mint most is – idézte fel azt, hogy báróknak, grófoknak mondták õket. Aratáskor csodálkoztak is a brigádvezetõk, hogy’ tudnak dolgozni – hiszen kemény munkához szokott munkásemberek voltak õk. Amikor hazajöttünk, sokáig nem tudtunk elhelyezkedni, utánunk jött a papír: kitelepítettek. Sokáig hordtuk ezt a bélyeget. – Itt megy az a diverzáns lány. - hallottam magam mögött. Máig se tudom, mit jelent az, hogy diverzáns? Osztályidegen?
Nem volt kerek befejezése a két asszony visszaemlékezésének, és alighanem így van ez jól. Amit évtizedekig el kellett hallgatni, azt nem lehet jól szerkesztetten elõadni…
Az ötvenhatos versünnepesek: Halász Szelina Ramóna, Szabó Alíz, Kopcsik Dorina Friderika, Molnár Emma, Szilajka Ferenc, Kopár Antal, Fodor Eszter, Bogdán Cintia, Cziráki Zsolt, Dombóvári Vivien, Kósa Dániel, Máté Milán, Horváth Patrícia, Orsós Tibor, Baj Bianka, Göncz Norbert, Micsinai Dominik, Gerencsér Csaba és Soós Annamária Könnyüd Ilona kézfogása után vették át jutalmukat, az ajándék könyvutalványt. A Szózat közös éneklése után pedig csoportképre álltak össze.

Kanizsa