A Nagykanizsai Mûszaki Szakképzõ Iskola és Kollégium Cserháti Sándor tagintézménye diákjai szerették volna a vajdasági magyarok életét megismerni, ezért felvették a kapcsolatot az Adai Mûszaki Iskolával, mely sikeresnek bizonyult. Az ottani igazgatónõ készséges volt, segített szállást szerezni és érdekes, tartalmas programokkal várta a kanizsai iskolásokat.

Farkas Tünde beszámolóját alább olvashatják:
„Nagy várakozással indultunk el október 16-án délben. Délután 6 órára értünk Zentára, ahol a Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézetet kerestük fel elõször. Ott az egyik munkatársuk bemutatta nekünk az épületet, az intézet munkáját, beszélt a közeli választásokról is, majd egy rövid városnézõ sétára invitált bennünket. Utunk a tûzoltóság elõtt vezetett el, mivel az épülete nagyon híres (Lajta Béla tervezte). Szerencsénkre be is engedtek bennünket, és nagy élmény volt látni a régi tûzoltóautókat, melyek még mindig használatban vannak. Egy kicsit beszélgettünk a szolgálatban lévõ tûzoltókkal is. Ezután a Fõ térre mentünk, megcsodáltuk a szépen kivilágított városházát. A Tisza parton az emlékmûnél megemlékeztünk a zentai csatáról, és fotókat is készítettünk.
Adán már türelmetlenül, vacsorával vártak bennünket az iskolában. Egy kicsit megpihentünk, viccelõdtünk a bennünket fogadó pedagógusokkal, majd elfoglaltuk szállásunkat.
A pénteket Adán és az iskolában töltöttük. Reggeli után városnézésre indultunk. A városházán kezdtük, majd ellátogattunk az ortodox templomba. Ez nagyon fontos volt számunkra, mert saját szemünkkel láttuk mindazt, amit történelem órán tanultunk, és magyarul hallgathattuk meg az adai szerb lakosság küzdelmét a templomuk megépítéséért.
Utána elmentünk a helyi katolikus templomba, amely nagy tereivel, világosságával bûvölt el bennünket. Séta közben hallhattunk Ada híres szülötteirõl is, Rákosi Mátyásról és Moholi Nagy Lajosról. Az iskolában az igazgató nõ, Gilice Hilda vezetett végig bennünket. Megtudtuk, hogy a Mûszaki Iskola Ada egyetlen középiskolája, és bár a városban a magyarok aránya meggyõzõ, de nem csak magyarok, hanem szerbek is járnak ide, így vannak szerb nyelvû osztályok is. Délelõtt és délután is van tanítás, mert kevés az osztályterem a diákok számára. Benézhettünk a tantermekbe, belelapozhattunk a tankönyvekbe, a naplókba, és meglátogattuk a tanmûhelyeket is. Rácsodálkoztunk az új CNC-gépre, a kötõ és varrómûhelyre, a sok gépet felsorakoztató gépészeti kabinetre.
Majd következett a várva várt labdarúgó mérkõzés! Tisztességesen játszottunk, de sajnos a hazaiak jobbak voltak.
Ebéd után tartottuk meg 1956-os megemlékezésünket egy osztályteremben. Mi azzal készültünk, hogy arról mesélünk nekik, hogy mi történt 1956-ban Nagykanizsán. Készítettünk négy posztert, tele képekkel és a legfontosabb eseményekkel. Õk egy filmet vetítettek, amihez kommentárokat fûztünk. Mint kiderült, nagy hiányosságokat pótoltunk, hiszen két évig tanulnak csak történelmet, és magyar történelembõl semmit. Így számukra az 1956-os forradalom és szabadságharc semmit nem jelent. A képek sokat segítettek, nagyon figyeltek arra, amit láttak és hallottak.
Ezek után kint az udvaron bemutattuk a nagykanizsaiak gólyalábas tudományát. A városban nagy hagyománya van a gólyalábazásnak, van egy kis csapat is, aki járja az országot, ezért szinte mindenhová viszünk magunkkal néhány falábat, hogy megtanítsuk az érdeklõdõket.
Nagyon jó volt az iskolában járni-kelni. Mindig voltak kísérõink, diákok, akikkel összebarátkoztunk, akik meséltek nekünk az életükrõl, mi is a mienkrõl. Barátságok szövõdtek.
Vacsora után a szállásunkon rendeztek egy kis összejövetelt, ahová néhány tanár és diákok jöttek el, s folytathattuk a beszélgetést, átadhattuk ajándékainkat (Nagykanizsa madártávlati képét Somogyi Gyõzõ készítette), és tervezhettük a jövõt. Sok tapasztalatot szereztünk, de mi is adhattunk tanácsot az adaiaknak a Rákóczi Szövetség diákutaztatási pályázatával kapcsolatban. Megbeszéltük, hogy legközelebb õk jönnek hozzánk.
Másnap reggeli után érzékeny búcsút vettünk, kijöttek elbúcsúztatni bennünket.
Szabadka felé indultunk, kíváncsiak voltunk az Osztrák Magyar Monarchia egykori nagyvárosára, mediterrán hangulatára, szecessziós épületeire.
Szerencsénk volt az idõvel, mert az elõzõ napi esõ után szép napsütés fogadott bennünket. A szecessziós városháza, a fõtér, a kék színû szökõkút, a zsinagóga és a híres szabadkai piac nagyon jó zárása volt ennek a kirándulásnak.
Hazafelé az elmúlt napokról beszélgettünk. Többen elmondták, hogy egy kicsit tartottak a vajdasági kirándulástól, mert hallani lehetett szerbek és magyarok közötti atrocitásokról, de semmi inzultus nem ért bennünket. Sokan örömüknek adtak hangot, hogy eljöttek, mert felejthetetlen élményben volt részük. Látni, hallani mindazt, amit történelem órán tanultunk a trianoni határokról, hogy mennyien rekedtek határokon kívül, s mégis megtartották magyarságukat. Pedig nem volt könnyû dolguk. Mégis, még mindig vannak olyan városok, falvak, ahol a magyar többség megmaradt. Több helyen az idõsek nem is tudnak szerbül, s a gyerekek is csak az iskolában tanulják az állam nyelvét. Így aztán nagy nehézségük van a továbbtanulásnál, mert szerbül tanulni az egyetemeken, fõiskolákon nem egyszerû dolog. Mégis vállalják magyarságukat!
Nagyon örültünk a meleg, baráti fogadtatásnak, és megfogadtuk, hogy visszamegyünk!”