Épp egy évszázada annak, hogy lángba borult a világ. Az 1914 késõ nyarán meginduló öldöklés addig ismeretlen és elképzelhetetlen szenvedést hozott. Igen, ismeretlent is, hiszen addig általában egyetlen nagy csata el is döntötte egy háború sorsát. Ismeretlent, mert addig nem esett egymásnak egész Európa, majd az egész világ.

Ismeretlent, mert a haditechnikai fejlõdés 1914-re tömegével állította hadrendbe az addig ismeretlen pusztításra képes, új fegyvereket. Géppuska, kézi- és puskagránát, lángszóró, aknavetõ, vasúti ágyú, mérgesgáz, repülõgép, gyors sorozatlövésre alkalmas kézifegyverek – bõven aratott a halál egy évszázada, majd 5 éven át. És a következmények is addig ismeretlenek lettek: új világrend alakult, hazánk területét pedig IGAZSÁGTALANUL megtépázták, megszaggatták, mikor az egyes magyar fennhatóság alatt álló területek magyar lakosságának tényleges számát figyelmen kívül hagyva döntöttek – rosszindulatú idegenek – Magyarország és magyar emberek millióinak további sorsáról. Számunkra, magyarok számára az elsõ világháború vége a „második Mohácsot” hozta el: Trianont, majd a Tanácsköztársaságot a maga „vörös” terrorjával, de persze igazságtalan lennék akkor is, ha nem említeném meg az 1919 õszén gyilkolászó darutollas különítményeseket…
 

Alábbiakban az elsõ világháborúhoz vezetõ okokat és történéseket, illetve a „nagy háború” magyar vonatkozásait és következményeit vizsgáló tanulmány elsõ részét olvashatják.
 

1. A szerb tavasz – 1848…
 

Nem csak szerb gyökereim miatt vizsgálom eme elsõ etapban a délszláv-magyar viszonyt, hisz az elsõ világháború kitörésének közvetlen oka a Szerbia elleni hadba lépésünk volt. Ezért is, ezzel kezdeném. Persze, ahogy egyre borúsabb lett a szerbekkel való viszonyunk a „boldog békeidõk” idillinek tûnõ hangulatában, úgy romlott folyamatosan a románokkal, szlovákokkal való kapcsolatunk is. Nem szerettek minket a szomszéd népek – talán nem szeretnek még ma sem –, amelyeknek egy jó része az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt, nemzeti szuverenitásának lehetõsége nélkül élt.
 

Nem szeretnék ítéletet mondani, hisz évszázadok távlatából könnyû okosnak lenni. Mert én úgy vélem, hogy amennyiben a 19. század végén, 20. század elején meghallottuk volna a magyar korona alatt élõ szlávok hangját, kéréseit, akkor nem olyan lett volna Trianon, amilyen. Talán nem vették volna el tõlünk a magyar területek kétharmadát, magyar honfitársaink millióit. Talán igazságot kaphattunk volna: mert nem szabadott volna elcsatolni tõlünk a magyar többségû Székelyföldet, a ma is „székely” Észak-Erdélyt, sem a dél-erdélyi térséget, úgyszint a Délvidék északi részét, de igazságtalanul vették el tõlünk a Muraközt és a Felvidék jó részét is. De még az osztrákok is a kárunkra gazdagodhattak. Tragédia volt ez, tragédia máig ez a magyarságnak, és tragikus események sorát idézte elõ a 20. század derekán is…
 

A szerbek – és a délszlávok – közös államban való egyesítésének politikai programját Ludovit Gaj és Stefanovics-Karadzsics Vuk hangoztatták elõször, majd a nagyszerb mozgalom határozott tervét és célkitûzését mégis Ilia Garasanin alkotta meg, 1844-ben. Aztán eltelt néhány év, és mikor Petõfiéktõl megremegett a Habsburg sas, Újvidéken máris egy petíciót fogadtak el a szerbek, melyben önállóságot követeltek, de egyszersmind biztosították a magyar törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek magyar forradalom iránti lelkesedésérõl és bizalmáról. Ekkor 1848. március 27-ét írtak. Kossuth Lajos válaszolt a magukat elkötelezõ, barátságos szavakra, és megígérte a délszláv küldötteknek, hogy minden olyan szerb sérelmet, amely eddig nem talált meghallgatásra, a magyar kormány s az összeülõ népképviseleti országgyûlés által orvosoltatni fog. Azonban az újvidéki petíció azon pontját, amely a szerb népnek önálló nemzetként való elismerését kérte – számára elfogadhatatlan volta miatt – hallgatással mellõzte Kossuth. A szerb küldöttség vezetõ tagjaként Stratimirovics a másnapi búcsúlátogatáson figyelmeztette Kossuthot, hogy vegye napirendre a szerb önállóság ügyét. A nyílt felszólításra adott elutasító válasz után Kossuth a maga igazának bizonyításául hozzáfûzte: ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor õk külön kormányt is követelhetnének. Stratimirovics kijelentette: ha Pozsonyban nem teljesítik követeléseiket, akkor a szerbek elismertetésüket máshol fogják keresni. Kossuth viszont erre azt válaszolta: „Ez esetben dönt majd a kard!”
 

A szerb küldöttség azzal a véleménnyel indult haza, hogy nemzeti törekvéseiknek csak a magyarok forradalma ellenében szerezhetnek érvényt. Ez a meggyõzõdés az ortodox egyház székhelyén, Karlócán, április 4-én tartott gyûlésen jutott legközelebb felszínre. A szerb lakosság itt már azt követelte, hogy Bácskából, Temesközbõl, a Szerémségbõl és Baranyából alakuljon külön szerb vajdaság, amely aztán Magyarországtól teljes egészében „szeparáltassék” el. Az 1848. május 13. és 15. között megtartott karlócai szerb nemzetgyûlés már az 1790-es, tulajdonképpen II. Lipót sugallta temesvári Illyr Kongresszus követeléseit foglalta újra tíz pontba, tehát a külön politikai és területi igazgatást, azonfelül pedig mindazon szerbek viszonyainak rendezését, akik a kongresszus követeléseinek teljesülése után „még kénytelenek továbbra is a magyar alkotmány uralma alatt megmaradni”. A nemzetgyûlés a tanácskozás utolsó napján a Szerémséget a határõrvidékkel, a bácskai Sajkásvidéket, illetve a Bánátot a határõrvidékkel és a kikindai kiváltságos területtel együtt Szerb Vajdasággá nyilvánította, Rajasics József érseket pátriárkává, Suplikac István osztrák ezredest pedig szerb vajdává választotta. Eközben a románok is mozgolódni kezdtek, május 28-án Erdélyben magyarellenes zavargások törtek ki. Janku Ábrahám vezetésével mintegy 10 ezer román gyûlt össze Balásfalvára, „nem kell Unió” jelszóval. Ezalatt Bácskában mintegy 1000 fõs, felfegyverzett szerb csapat ütött rajta Titelen, majd ezután Óbecse felé vonultak el, miközben 8 ágyú, és kb. 10 ezer ember érkezett hozzájuk erõsítésül. 1848. június 8. napjának éjjelén a szerb sereg már a „római sáncokban” táborozott le.
 

Magyar források szerint a szerb táborba folyamatosan érkeztek szerb szabadcsapatok, így június 16-ára mintegy 15 ezer szerb volt már fegyverben. A fegyveresek élén ekkor már Stratimirovics állt. Mivel a szerbek kifosztották a titeli fegyvertárat, és az elhaladó gõzösöket is lefoglalták, ekkorra komoly tûzerõvel rendelkeztek. Ezért az Újvidék szomszédságában álló péterváradi erõdítmény parancsnoka, báró Hrabovszky János 2 hetes fegyverszünetet kötött a feléje vonuló szerbekkel, hogy idõt nyerhessen. Hiába, mert 1848. június 22-én a szerbek kezére került a Fehértemplomnál elraktározott hadi készletek nagy része is. Az elsõ komoly magyar-szerb összecsapásra július 11-kén került sor, majd két nap múlva a szerbek szenttamási sáncát támadták meg a magyarok, de komoly veszteségeik mellett eredményt nem értek el, ugyanis a szerb tábor tökéletesen meg lett erõsítve. Július közepén Ófutaknál és Földvárnál voltak véres összecsapások, a szerbek itt különösen elszántan és kegyetlenül harcoltak, a polgári magyar lakosoknak sem kegyelmeztek, még a csecsemõket is mind legyilkolták. Miután július legvégén Pétervárad parancsnokává báró Blagojevicset nevezték ki, 1848. augusztus 4-én a szerbek elfoglalták Neusinát, Szárcsát és Fehértemplomot. Augusztus 10-én Járeknél, 3 nap múlva Verbásznál, majd augusztus 19-én pedig Szenttamásnál is megütköztek a magyarok – báró Bechtold vezetésével – a szerbekkel, de sikertelenül. Hasonló eredményt hoztak az elkövetkezõ két hétben a tarasi, a verseci és a fehértemplomi ütközetek is, ahol immár a magyar csapatok is a szerbekéhez hasonló kegyetlenkedésekkel harcolták végig a csatákat, nem volt kegyelem a szerb lakosságnak sem. Majd végül 1848. szeptember 2. napján, a perlaszi szerb tábort Kiss Ernõ vezetésével a magyar csapatok teljesen szétverték. Éppen idõben, mert két hét múlva Jellasics horvát bán seregei átkeltek a Dráván, és beütöttek a Muraközbe, majd pedig Csáktornyán és Nagykanizsán keresztülhaladva törtek elõre a Balaton mellett elhaladva, Székesfehérvár irányába. Miután a horvát bán elbukott, az ifjú Ferenc József császár, 1848. december 15-én kiáltványt intézett a magyarországi szerb nemzethez, melyben a császár: „a dinasztia iránti hûséget a karlócai pátriárkai cím elismerésével, a vajdaválasztás jóváhagyásával megjutalmazta, és egyben kijelentette, hogy a szerb nemzetnek nemzeti fejlõdését biztosító belsõ szervezeteket engedélyez, és a háború befejezése után a monarchia népeinek egyenjogúsága alapján a nemzeti belsõ közigazgatást fogja adni”. A magyarországi szerbségnek a külön tartomány alakítására irányuló törekvése csak a magyar szabadságharc eltiprása után valósulhatott meg, mikor a Habsburg Császárság egyik tartományaként felállították a Bácskát és a Bánátot magába foglaló, de Bécsbõl adminisztrált Vojvodinát, melyet azonban alig tíz esztendõ után, 1860-ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Garasaninnak a szerbség egyesítésére vonatkozó tervezetét Obrenovics Milán fejedelem a 19. század hatvanas éveiben uralkodói és kormányzati programjává is tette. Átvette ezt a programot a Pasics-féle radikális párt, majd az orosz befolyás felülkerekedésével és Obrenovics Sándor király 1903-ban történt meggyilkolása után a trónra került Karagyorgyevics Péter király is, azonban egészen Trianonig várniuk kellett…
 

2. „A bevonuláshoz elég lesz egy katonazenekar” – Nem volt elég…
 

A fenti idézet Andrássy Gyulától, az Osztrák-Magyar Monarchia kormányának külügyminiszterétõl származik. Ugyanis Bécsben és a magyar fõvárosban Bosznia és Hercegovina okkupációját egy könnyed és vidám katonai akcióként képzelték el. Súlyos harcok és nagy véráldozatok döbbentették rá a Monarchia elkényelmesedett vezetõit a valóságra…
Balkán, 1876. Az Oszmán Birodalom nem képes úrrá lenni a Szerbiában és Bulgáriában kitört törökellenes felkeléseken, majd pedig helyzete végkép meginog, mikor két évvel késõbb elveszíti az oroszokkal vívott háborút is. A rövidke konfliktust a San Stefanó-i békeszerzõdés zárta le, amely a Balkán hegyeit orosz befolyási övezetté nyilvánította. Ez egyértelmûen sértette a Monarchia érdekeit, és így az „ügy” az 1878. június 13-án a Berlinben összeülõ kongresszus elé került. A nagyhatalmak képviselõi egy hónap alatt döntöttek a Balkán új rendjérõl. Oroszország visszakozott, és megelégedett Dél-Besszarábiával, ami miatt Románia kárpótlásul megkapta Dobrudzsát. Szerbia és Montenegró függetlenné vált, a Török Birodalom új határa pedig a Bolgár Fejedelemség déli határvidékénél elterülõ kelet-ruméliai provinciáig olvadt. A Monarchia jogot kapott Bosznia és Hercegovina okkupálására. A megszállást a császári és királyi (K.u.K.) XIII. hadtest csapatainak kellett végrehajtania. A hadtest három megszálló boszniai hadoszlopra tagozódó csapatai 1878. július 29-én keltek át a Száván. A támadó monarchista csapatokat alkotó 6., 7., 18. és 20. hadosztály, valamint a 39. dandár katonái a kiadós esõzések következtében már a legelsõ napoktól kezdve komoly megpróbáltatásoknak voltak kitéve. Elõször a víz által elmosott hegyi utakat kellett rendbe hozni, majd mikor megindulhattak volna a Balkán szívébe, rögvest muzulmán és szerb gerillák támadtak rájuk. Elõször az augusztus elsõ napján Hercegovinába betörõ 18. hadosztály találta szemben magát szerb népfelkelõkkel, úgy, hogy már másnap megakadt az egész hadosztály elõrenyomulása a kezdetben még lenézett hegyi harcosokon. Augusztus 3. napjától kezdve pedig állandó harci érintkezésbe bonyolódtak az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai a partizánként harcoló bosnyákokkal.
 

A térség népessége – de elsõsorban is a negyven százaléknyi szerbség, valamint a harminc százaléknyi muzulmán lakosság – érthetõ módon ellenezte a monarchiához való csatlakozást, hiszen épp, hogy megszabadultak a törököktõl. Csupán a katolikus horvátok között lehetett találni Habsburg-párti elemeket. Eközben a függetlenné vált Szerbia és Montenegró is bejelentette igényét a bosnyák-hercegovinai területekre. Ennek ellenére, augusztus 5-én a Monarchia Hercegovinát támadó alakulatai bevonultak Mostarba, három nappal késõbb pedig elfoglalták az Adriához vezetõ útvonalat biztosító stolaci erõdöt is. Eközben a Boszniában támadó csapatok augusztus 19-én elfoglalták Szarajevót, többre azonban nem mentek, mert az egész térségben állandósultak a felkelõk rajtaütésszerû támadásai. Mivel a kezdetben könnyû kis sétának hitt okkupáció megakadt, Ferenc József osztrák császár és magyar király utasítást adott újabb csapatok Balkánra küldésére. Augusztus végére már 270 ezer fõ harcolt a Bosnyák hegyek között. Az uralkodó 1878. augusztus 23-án pedig kénytelen volt a magyar honvédség egyes egységeit is kirendelni biztosító- és hadtápfeladatok ellátására. Szeptember elejére a helyzet a császári csapatok számára kritikussá vált. Háromezer-háromszáz halott, hétezer sebesült, sok száz eltûnt és majd százezer, elsõsorban hastífuszban és maláriában megbetegedett K.u.K. katona szerepelt a veszteséglistákon.
 

Az okok az erdõs-hegyes terepen vívandó háború sajátosságainak teljes figyelmen kívül hagyásában, a hegyi terepre való tüzérség, málhásállatok és szállítóeszközök hiányában, a gyalogság rendkívül alacsony lõkiképzési szintjében valamint a császári tisztek és altisztek gyenge tûzvezetési képességében keresendõek. A huszáralakulatok és tulajdonképpen a császári lovasság a Száva menti síkságot leszámítva használhatatlan volt, a katonák egyáltalán nem voltak kiképezve hegyi hadviselésre. Ferenc József nem tehetett mást, mint újabb és újabb csapatokat küldött a Balkánra. Csak a III., IV. és V. hadtestek alkotta 2. hadsereg megérkezése fordította a Monarchia javára a háborúvá szélesedõ konfliktust. További kemény ütközetek árán, október elejére sikerült úrrá lenni a kialakult helyzeten, és a hegyekbe visszaûzni a bosnyák felkelõket. Bosznia-Hercegovina a török Portával kötött egyezmény értelmében, egyenlõre ideiglenesen lett a Monarchia része. Csupán négy év kellett azonban egy újabb általános, bosnyák felkelés kirobbanásához, de ennek leverése után is „puskaporos hordó” maradt a Balkán. Miközben a helyzet a végletekig elmérgesedett Szerbiával és a mögöttük álló oroszokkal, az 1908-as boszniai annexió – amely során Ferenc József úgy döntött, hogy végérvényesen birodalma részévé teszi a Balkán hegyeit –, majd az ezután bekövetkezõ válság eseményei már elõre jelezték: Európa következõ „nagybetege” – a törökök után – az Osztrák-Magyar Monarchia lesz… Az 1900-as évek elsõ évtizedének végén zajló balkáni háborúkból még sikerült kimaradnunk, de mikor Gavrilo Princip szerb diák 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst, a „puskaporos hordó” felrobbant, és kitört az elsõ világháború. Négy év múlva a „meggyötört” osztrák-magyar birodalom széthullott, míg Bosznia-Hercegovina a belgrádi vezetésû délszláv állam része lett.
 

3. Az 1912. és 1913. évi balkáni-háborúk
 

A „nagybeteg” Oszmán Birodalom európai, balkáni területein, évszázadok óta török elnyomásban élõ népek az 1800-as évek elején mozgolódni kezdtek. A törökök képtelenek voltak még mindig feudális államuk évszázados hódításainak megõrzésére. A sort a görög függetlenségi mozgalom indította el 1832-ben: a görögök az egész Peloponnészoszi-félszigetrõl, Athén térségébõl, a Pindosz-hegység déli részérõl, Évia szigetérõl, valamint az Égei-tenger kisebb szigeteirõl kiüldözték a törököket.
Szerbia, Bulgária és Montenegró sem maradt tétlen, persze az Albánoknak is elég volt a török rabigából. Így a 19. század közepén megalakuló balkáni nemzetállamok sorra olvasztották az oszmán tartományi területeket, és a balkáni puskaporos hordó elõször az 1904-es macedóniai felkelésben robbant: itt tulajdonképpen a görögök és bolgárok próbálkoztak a még török fennhatóság alatt álló Macedónia megszerzésével. A felkelést ekkor még leverték, de látszott: ez a helyzet már nem sokáig lesz fenntartható. A látszólagos egyensúly fenntartásán az angolok fáradoztak a legjobban, míg a cári birodalom egyértelmûen a szláv népeket támogatta a törökök ellenében. A görögök a britekben találtak barátra, míg a törökök a Monarchiában és Németországban.
 

Csak négy év telt el, és újabb esemény rázta meg a Balkánt: az Oszmán Birodalomban a feudális megrekedést megtestesítõ szultán ellen demonstráló ifjútörök mozgalom nyomán lázadások és zendülések törtek ki a török hadseregben II. Abdul Hamid szultán ellen, amit a Balkán népei rögtön kihasználtak: Kréta kimondta függetlenségét és Görögországhoz csatlakozott, Bulgária megtagadta az adófizetést, és szintén önállóvá lett, a Monarchia annektálta Boszniát, míg a szerbek is õsi területeik felszabadítására törekedtek. Míg a törökök kétségbeesetten próbáltak meg úrrá lenni a helyzeten – 1909-ben az ifjútörök mozgalom a szultánt is lemondatta –, addig görög vezetéssel már egy szövetség volt kibontakozó félben, hogy a sok évszázad óta a Balkán hegyein uralkodó oszmán félholdat végleg kiûzze Európából.
 

3. 1. A balkáni háborúk elõestéjén: az 1911. évi olasz-török háború
 

A félholdas zászló Balkán hegycsúcsairól való leveréséhez a legjobbkor jött a nagyhatalmi álmokat dédelgetõ Olaszország. Giolitti miniszterelnök, III. Viktor Emánuel királlyal együtt elérkezettnek látta az idõt a hajdani Római Birodalom felélesztésére: így 1911. szeptember végén hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Az olasz flotta blokád alá vette és október 3-án bombázni kezdte a tripoliszi Vörös Erõdöt, majd Bengázi török erõdítéseit. Azonban a könnyû prédának ígérkezõ törökök nehéz falatnak bizonyultak. A szeptember 29. napi olasz hadüzenet után a taljánok október 4-én Tobrukot, másnap pedig Tripoliszt is elfoglalták. Október 7-én két líbiai török tartomány, Tripolitánia és Kireneika székhelyei ugyan olasz kézre kerültek, de a kisszámú török helyõrségek – Tripolitániában mindössze 7000 katona – továbbra is szívósan védekeztek. Október 11-én Derna, Homs és Bengazi kikötõje volt soron, de az olasz megszállástól félõ, addig laza török felügyelet alatt élõ beduinok az oszmánok mellé álltak.
Érdekesség, hogy elõször a Líbiában folyó olasz-török háború idején dobtak bombát repülõgéprõl, mindössze 8 évvel a Wright-testvérek észak-karolinai, „úttörõnek” számító repülése után. 1911. november 1-jén, Giulio Gavotti hadnagy osztrák gyártmányú, Etrich Taube egyfedeles repülõgépén a Taguira-oázis fölé emelkedett, majd 90 méteres magasságból három, egyenként másfél kilogrammos gránátot ejtett – kézzel – az oszmán csapatokra. Sérülés a törököknél ugyan nem történt, de ezzel belépett a világ a légi hadviselés korszakába.
 

Tripoli közelében az olaszok kivégzéseket tartottak az ellenük felkelt berber lakosság körében, miután a törökök mellett segédcsapatokként szolgáló arab egységek a harcokban közel 400 olasz katonát megöltek. Ez persze csak olaj volt a tûzre: a beduin lakosság végleg a törökök mellé állt. Az olaszok ezen kívül is egyre több gonddal szembesültek: a part menti települések elhagyása után már nem védte õket a hajóágyúik tüze, és így rögtön megmutatkoztak gyengeségeik, elsõsorrban a hadtáp elégtelensége és a harci tapasztalat hiánya. Az épített utakhoz szokott olaszok nem tudtak mit kezdeni a perzselõ napsütéssel és az úttalan, hatalmas kiterjedésû homokdûnékkel. A török tisztek által irányított arab segédcsapatok gerillaharcba kezdtek, a lakosság az olasz várakozásokkal ellentétben pedig nem fogadta felszabadítóként az olasz hadsereget, sõt, a Tripoli mellett történtek után makacsul szembefordultak a keresztény vallású, „iszlám ellenségeivel”.
 

Az olaszok 1912 tavaszán hadmûveleteik súlypontját az Égei-tenger térségébe tették át, ahol jóval nagyobb eredménnyel harcoltak. 1912. április 18-án és 19-én támadást indítottak a Dardanellák ellen, majd megkezdték a Krétától keletre esõ Dodekanészosz-szigetcsoport – Rhodos, Kos, Karpathos, Kasos és a kisebb szigetek – elfoglalását is. Júniusban titkos olasz-török béketárgyalások kezdõdtek, amelyek az õsszel felgyorsultak, ahogy kitörni készült az elsõ balkáni háború (1912. október 8.) és a törökök egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek. Így, az Oszmán Birodalom és Olaszország képviselõi végül 1912. október 18-án, Lausanne-ban írták alá a háborút lezáró békeszerzõdést, amelynek értelmében a török hadsereg és hivatali apparátus kivonult az afrikai országból, és a szultán lemondott a líbiai tartományok fölötti fennhatóságáról is, azonban nem ismerte el az ország szuverenitásának az olasz korona alá kerülését, és megtartotta a kalifa tisztségét, valamint a líbiai muzulmánok fölötti vallási vezetõ szerepét. Ezzel együtt is Olaszország volt tekinthetõ a háború gyõztesének, aki közel 3500 katonája életével, valamint egymilliárd líra elköltésével áldozott a háború oltárán… A törökök balkáni helyzete a háború elvesztésével és az egyidejûleg meginduló elsõ balkáni háborúval rendkívül súlyossá vált, amelynek rögtön – 1912. novemberében – meglett az újabb nyertese: Albánia is kikiáltotta függetlenségét.
 

3. 2. Az elsõ balkáni háború, 1912 – 1913
 

Szerbia és Bulgária – orosz közvetítéssel – 1912 márciusában kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez aztán májusban csatlakozott Görögország és Montenegró is. Ezzel létrejött a törökellenes, Balkán-szövetség.
A szerbek a déli területeik – Szandzsák, Koszovó és Metohija – török iga alóli felszabadítását akarták, a bolgárok déli irányú terjeszkedéssel, Trákia és Macedónia országukhoz csatolását tervezték, míg a törököktõl 1897-ben súlyos vereséget szenvedõ görögök éppen észak felé kívántak terjeszkedni, területeik – thesszáliai – kiterjesztését akarták. Azonban már itt körvonalazódott a tény, hogy a görögök és a bulgárok ugyanazokra a területekre kacsingatnának… Szeptemberben mind a szövetség, mind pedig az Oszmán Birodalom mozgósított, majd 1912. október 8-án Montenegró hadat üzent a törököknek, amelyet a hónap végéig követett a szerb, bolgár és görög hadüzenet is.
 

A balkáni szövetségesek kétszeres túlerõben voltak az oszmánokkal szemben, és egyszerre három frontot is nyitva indítottak támadást. A legerõsebb szövetséges, a hadiflottával is rendelkezõ bolgár hadsereg benyomult Trákiába, és ezzel elvágták a török birodalmat balkáni, még megmaradt területeitõl. A szerbek és a montenegróiak egymással is összefogva a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Macedónia – Szkopje irányában – ellen vonultak, míg a görög csapatok Dél-Macedónia és Epirusz térségében támadták meg az egyre elkeseredettebben védekezõ oszmán csapatokat. Eközben a görög haditengerészet sikerrel akadályozta meg a török hadihajók Égei-tengeri mozgását, és nekiláttak felszabadítani a még török uralom alatt álló szigeteket.
A bolgárok gyors gyõzelmével záruló, október végi, trákiai csaták után november közepén kezdetét vette Drinápoly ostroma, ami hónapokig tartott. Ezzel egyidõben a bolgár hadsereg egészen a Márvány-tengerig szorította a török csapatokat, akiknek végül november elején, Ázsiából érkezõ erõsítés segítségével sikerült megállítani az Isztambult mintegy 50 kilométerre megközelítõ bolgárokat. Ugyanekkor a szerbek egy hónap alatt háromszor is megverték Zekki pasa seregét, a döntõ csapást Bitolánál mérték rá. A görög hadsereg Szaloniki irányába indult, és október végén, majd november elején is megverték Hasan pasa csapatait.
 

Majd 1912. november 9-én elfoglalták Jannitszát, egy nappal megelõzve a szintén ideérkezõ bolgárokat. Ezután a görögök az epiruszi-frontra koncentráltak, ahol rövidesen elfoglalták Janinát. December 3-án a görög hadiflotta – az Averof zászlóshajó vezetésével – a Dardanelláknál szétverte az oszmán hajóhadat, majd elfoglalta a török partok elõtti Samos, Chios, Lesvos és Limnos szigeteit. Ezzel a törökök kiszorultak az Égei-tenger térségébõl. Az újévben – 1913. január 5. napján – a törökök a Márvány-tengerrõl visszamerészkedtek az Égei-tenger északi részére, de a görögök Limnos szigeténél ismét megverték õket.
A Balkán-szövetség és az Oszmán Birodalom még 1912. december 13-án, Londonban fegyverszünetet kötött, és tárgyalásokba kezdtek egymással. A megkezdett tárgyalások megrekedtek, ugyanis a törökországi hatalmat 1913. február 9-én puccsal magához ragadó Enver pasa parancsára egy héttel késõbb a Márvány-tengeri ªarköy és Mürefte térségében oszmán csapatok szálltak partra. Ezeket a csapatokat a bolgárok szétverték, majd egy hónappal késõbb végsõ rohamra indultak a még Drinápolyt védõ, megmaradt török katonák ellen. A várost 1913. március 26-án vették be a bolgár csapatok. Végül május közepén sikerült a montenegróiaknak elfoglalni az albán fronton még kitartó török erõdítést, Shkodrát is.
 

A felújított londoni tárgyalások után, a szembenálló felek 1913. május 30-án egyezményt fogadtak el a következõkrõl: a török, európai területek a Fekete-tengeri Kiyiköytõl az Égei-tengeri Enezig húzódó vonalig terjednek. A Szandzsákot Szerbia és Montenegró között osszák fel. Trákiának a török területektõl északra és nyugatra esõ részét Bulgária kapja meg. Thesszália a görögöké lett, míg Macedónia belsõ területeit a bolgárok és a szerbek osztották fel egymás között. A függetlenné vált Albániából viszont kivonultak a Balkán-szövetség csapatai. Nem sokáig honolt azonban béke a térségben, ugyanis a bolgárok vérszemet kaptak, és egész Macedóniát maguknak követelve, 1913. június 29-én megtámadták a macedóniai szerb és görög hadállásokat.
 

3. 3. A második balkáni háború, 1913
 

A Balkán-szövetség legerõsebb tagja, Bulgária, igényt tartott Macedónia egészére, beleértve a thesszáliai görög területek egy részét is. Ugyanakkor a bolgárok összeütközésbe kerültek a románokkal is, akik viszont a bolgároktól igyekeztek megszerezni az elsõ balkáni háborúban tanúsított semlegességükért cserébe a Duna menti Szilisztra vidékét. Szavov, a bolgár hadsereg fõparancsnoka a kiélezõdõ helyzetben, hadifölénye tudatában, de kormányzati jóváhagyás nélkül adott parancsot a korábbi szövetséges, macedóniai szerb és görög hadállások megtámadására.

I. Konstantin görög király – 1913. július 2. napján – sikerrel állította meg a bolgár csapatokat, majd északi irányú ellentámadásba kezdett. Július közepéig kiszorították a bolgárokat a Doiran-tó környékérõl, majd július végén a szerbekkel egyesülve üldözték a bolgár csapatokat egészen a Kresna-szorosig. Eközben, északon a szerbek – Közép-Macedóniában – állították meg a bolgárokat, majd július 9-én, Bregalnicánál visszavonulásra kényszerítették õket. A bolgárok július végén minden csapatuknak erõsítéseket küldtek, de ekkor a románok megtámadták Bulgáriát, és szinte ellenállás nélkül vették be Dél-Dobrudzsát. Ugyanekkor a korábbi, trákiai területeik visszaszerzése érdekében az Oszmán Birodalom is rátámadt a bolgárokra, és 1913. július 23-án, egy puskalövés nélkül vették vissza Drinápolyt. A további román és török elõrenyomulást csak a kitört kolerajárvány akadályozta meg. A bolgárok képtelenek voltak a túlerõvel szemben tartósan helytállni, így július 31-én fegyverszünetet kötöttek.
 

Bulgária, Szerbia, Görögország, Románia és Montenegró képviselõi 1913. augusztus 10-én kötötték meg a balkáni-háborúkat lezáró bukaresti egyezményt. Ennek legnagyobb vesztesei a bolgárok lettek: Macedónia északi része, a 25.800 négyzetkilométeres Vardar-Macedónia Szerbiához került, míg a legnagyobb macedón területrész, a 34.200 négyzetkilométeres Égei-Macedónia Görögországé lett. A frissiben függetlenné vált Albánia is kapott Macedóniából 500 négyzetkilométernyit, így Bulgária csupán Macedónia legkeletibb részét, a 6800 négyzetkilométeres Pirini-Macedóniát tarthatta meg. Kelet-Trákiát – Drinápolyt és környékét – visszakapták a törökök, Trákia nyugati része Görögországhoz került, míg Dobrudzsát pedig Romániához csatolták. A bolgárok Trákiából csak az Égei-tengerhez kijáratot biztosító, középsõ, vékony sávot tarthatták meg.
 

4. „Mire lehullnak a falevelek…”
 

Az agg Ferenc József osztrák császár és magyar király 100 évvel ezelõtt úgy vélte, hogy mindent megfontolt és mindent meggondolt: Szerbiát néhány nap alatt, de az oroszokat is legkésõbb levélhullásig legyõzi az Osztrák – Magyar Monarchia. Miután 1914. július végén hadat üzentünk a szerbeknek, augusztus 5-én pedig hadba lépett ellenünk Montenegró is, megindítottuk a rácok elleni „büntetõ hadjáratot”. Ez 1914. augusztus 12-én vette kezdetét az 5. hadsereg támadásával, amely cseh ezredekbõl és horvát többségû magyar királyi honvédezredekbõl állott. A támadásba északi irányból, Sabac térségébõl bekapcsolódott a 2. hadsereg IV. (budapesti) hadteste, valamint IX. (leitmeritzi) hadteste is. Az elszántan védekezõ szerbek második és harmadik hadseregei mintegy 30 kilométer visszavonulás után ellentámadásba mentek át, és a monarchia csapatait egészen a Drináig szorították vissza. Eközben aktivizálódtak a szerb népfelkelõk is: a harcokba bekapcsolódó délszláv harcosok, az ún. komitácsik szinte teljesen megbénították az osztrák-magyar csapatok utánpótlását. Rögtön megmutatkozott a császári hadvezetés gyengesége: elsõsorban a felderítés teljes hiánya, valamint a rossz hadvezetés, például a támadás irányára merõleges hegyoldalak ellen vezetett rohamok, amelyeket persze a szerbek könnyedén vertek vissza. A lemaradó alakulatokra rögtön lecsaptak a komitácsik, a szervezetlenség és az ellátás elégtelensége miatt a cseh, de fõleg a horvát nemzetiségû katonák pedig hamar fellázadtak.
 

A dolog odáig fajult, hogy a császári hadvezetés kénytelen volt egy egész lövészhadosztály, a cseh többségû, 21. „Landwehr” ellen statáriumot elrendelni. Kudarcot vallott Sabactól délre, a Száva déli partján kezdeményezett tehermentesítõ akció is. Itt Tersztyánszky Károly, a budapesti hadtest parancsnoka valamint Habsburg József fõherceg, a budapesti 31. hadosztály parancsnoka tapasztalatlanságból eredõ hibás hadvezetése tizedelte meg az osztrák-magyar erõket. A szerb sikerek hozadéka egy nagyjából 10 napos fegyvernyugvás volt, de a hónap végén, Galíciában kibontakozó orosz offenzíva sikere ismét támadásra sarkalta a Habsburg hadvezetést. Miközben a monarchia csapatai – immár német segítséggel – kétségbeesetten próbálták meg feltartóztatni a cári csapatokat a keleti fronton, addig Potiorek táborszernagy 1914. szeptember 7. napján ismét támadást vezényelt a balkáni hadszíntéren. A 6. hadseregünk Zvorniktól délre, a Drina középsõ folyásánál végre teret nyert, de az 5. hadsereg támadása ismét elakadt, majd amikor szeptember 14-én a szerb Timok hadosztály betört a Szerémségbe, az egész támadás megrekedt. Putnik vajda csapatait csak nagy véráldozatok árán lehetett visszaszorítani, miközben már az õszi idõjárás is a szerbeket segítette. A vajda eztán délrõl, Uzsice és Foca irányából Szarajevó felé támadva kapta oldalba ismét a monarchia csapatait. A szerb betöréseket csak október végére lehetett felszámolni, amely hadmûvelet sikerén felbuzdulva Potiorek ismét támadást vezényelt. A kezdetben sikeres elõrenyomulás a szerbeket a Kolubara folyó mögé nyomta vissza, és egészen az Arangyelovac-Milanovac vonalig hátráltak, ahol azonban már várta õket a frissen beérkezett tartalék. Az osztrák fõparancsnok – a felderítésre nem helyezve kellõ hangsúlyt – ezt figyelmen kívül hagyta, és a szerb visszavonulás miatt a gyõzelmet biztosra véve, elrendelte Belgrád bevételét.
 

A hosszú meneteléstõl és harcoktól meggyengült, súlyos utánpótlási gondokkal küzdõ, a szerb népfelkelõktõl is zaklatott monarchista sereg megindult, de december 3-án a déli szárnyukat megakasztotta az immár feltöltött szerb haderõ ellentámadása. A hadmozdulat olyan sikeres volt, hogy az osztrák-magyar csapatok tehermentesítõ, Belgrádtól délre indított támadását is megállították. A monarchia hadserege védelembe kényszerült, majd december 9-ére teljesen összeomlott, és a megindult visszavonulás pánikszerû meneküléssé változott. Csak a Duna-Száva vonalától északra, a monarchia déli határvidékén sikerült rendezni a megvert sereget. A szerbek nem üldözték tovább a Habsburg csapatokat, de a gyõzelmük szinte teljes volt, hiszen a fejvesztett visszavonulás során az osztrák-magyar haderõ szinte teljes hadtáp anyaga, valamint a hadianyag zöme is odaveszett. A közel 200 ezer fõs veszteség a mintegy 30 ezer fõ halottból, 80 ezer fogságba esettbõl vagy eltûntbõl, illetve hasonló arányú sebesültbõl állott össze. A vereség olyan súlyos volt, hogy 1915 õszéig a Duna, a Száva és a Drina mentén kisebb állásharcoktól eltekintve nem volt harci cselekmény. Ugyanígy történt ez a montenegrói frontvonalon is.
 

A kudarc okai elsõsorban a szerb haderõ lebecsülésében rejlett, pedig tanulnunk kellett volna a boszniai és hercegovinai „kalandok” fájdalmas leckéibõl. A szerbek csapatai a közvetlenül az elsõ világháború kitörése elõtt zajló balkáni háborúkban szereztek komoly harci tapasztalatokat. A legteljesebb mértékig kihasználták a Balkán természeti adottságait, és a partizánként harcoló szerb népfelkelõk is õket segítették, minthogy a nemzeti függetlenségükért folyó harc tudata is. A szerbiai kudarc végleg megrendítette az Osztrák-Magyar Monarchia addig is egyre fogyatkozó politikai és katonai tekintélyét, sõt, mi több, nagy hatást gyakorolt az osztrák-magyar állam függetlenségrõl álmodozó szláv népeire is. Megkezdõdött a Habsburg sas haláltusája, és egyenes út vezetett az ekkor még gyarmatok megszerzésére apelláló monarchia széthullásához…