- Jókedvvel, bõséggel. Ebben a sorrendben, mert így következnek. Hölgyeim és Uraim, énekeljük el a Himnuszt. – szólították fel az ünneplõket január 1-jén a Nagykanizsai Polgári Egyesület hagyományos Petõfi-ünnepén a Deák téren. - „Minden politika, de a politika nem minden.” – tartja a mondás. Azaz nem önmagáért való. Korosodva egyre többen rájövünk, születésünk napján sem önmagunkat, hanem édesanyánkat illeti az ünneplés. – folytatódott a köszöntõ, megindokolva, miért Hrúz Máriát idézõ versek (István öcsémhez, Fölszedtem sátorfám…) hangzanak el a Deme Dávid betegsége miatt „beugró” Hella Ferenc tiszteletes beszédét megelõzõen.

- Földi utunkon minden nap, minden év egy-egy lépcsõ – kezdte megemlékezõ gondolatait a református lelkipásztor. – Vannak csuszamlós lépcsõk is, amelyeken alig tudjuk átvonszolni magunkat, ahol erõt a mégis-átjutáshoz a testvér, a barátok keze, a nemzettársak segítségével találunk. A mégis-átjutáshoz azok mellett, akik itt vannak körülöttük, az Úristen is odaáll mellénk, és segítséget ad nekünk. Magyar utunkat fehér és fekete lépcsõkön, évszázadok szorításában a teremtõ és megtartó Isten ölelte át. Szemeinket a hegyeinkre emeltük, és azokon túl is az õ hegyére, és onnan jött a segítség nekünk. Ennek az évezredes zarándokútnak része Petõfi Sándor életének huszonhat lépcsõje. Az a huszonhat év, amit ebben a világban élt. Ebbõl szeretnék néhány lépcsõt kiemelni.
Az egyik ilyen lépcsõ a család, amelybe beleszületett. 1823. január 1-jén Kiskõrösön elindult a földi élete, Petrovics István és Hrúz Mária gyermekeként. A mai embernek is nagyon fontos, milyen családba születünk bele, milyen az indítás. Lehet, hogy ezek az elindítások próbatételekkel teljesek. De lehet, hogy ott van a szeretet, ott van a biztonság, amelyet az édesanya jelenléte, ölelése tud adni számára. Olyan fontos ez az idõszak, hogy egész életünkön elkísér bennünket. És hiszem, hogy Petõfi Sándor számára is sokat jelentett ez az elindítás. Hallottuk az elõbb elhangzott versekben, hogyan beszélt édesanyjáról.
A másik fontos lépcsõ, amelyet szeretnék kiemelni költõnk életébõl, az 1841/42-es esztendõ, amikor a pápai református kollégium diákja volt. Több hatás is éri itt. Talán a legfontosabb az identitástudat, az, hogy ehhez a nemzethez tartozik, hiszen itt változtatja meg nevét Petrovicsról Petõfire. Ebben a kollégiumban ismerkedik meg késõbbi barátjával, Jókaival, erõsödik meg hazaszeretete. Ez a lépcsõ a feltöltekezés, az útraindulás lépcsõje. – Ezután az ünnep szónoka említést tett más lépcsõfokokról is, a vándorszínészi évekrõl, a rendkívül termékeny költõi életmûrõl, melyet megannyi nyelvre átültettek. Majd a forradalom kitörésének napjáról emlékezett meg. Ekkor vált a nemzetért való kiállás olyan fontossá az életében. Akkor gyümölcsöztette mindazt a sok-sok ajándékot, amelyet Istentõl kapott; buzdíthatta nemzettársait, s a forradalom egyik vezetõje lett. Szinte hihetetlen, hogy egy huszonhat éves – hiszen pár hónappal élte túl csak ezt a kort – fiatalemberben olyan erõs volt a nemzet iránti szeretete, hogy örökre példa lehet az utókornak.
És az utolsó lépcsõ a mi szívünkben van. Mert lépcsõket nem csak kint, az élet nagy próbáiban, hanem belül, a lélek rejtett ösvényein is találunk. – Hella Ferenc befejezésül Sütõ Andrást idézte, aki Bodor Péterrel mondatta ki Az ugató madár címû drámájában: „Tudom, nem az pusztul el, akit levernek, hanem aki meg se mer moccanni a vereségtõl való félelmében!”
Ezután Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõt és Dénes Sándor polgármestert követve sok kanizsai helyezte el égõ mécsesét a Petõfi szobor talapzatán. A NPE immár tizenharmadik Petõfi-ünnepe a Szózat közös eléneklése után Dobri Lajos hagyományõrzõ huszárainak díszmenetével fejezõdött be.
 

Kanizsa