A „nagy háború” idõszakában már nélkülözhetetlenné vált a szervezet.

A söjtöri származású Kovács Tibor szegény családból származik, és három testvérével együtt, apa nélkül nevelkedett. Talán a gyerekkori élmények hatására is, de a másoknak való segítés határozta meg késõbbi életét. Történelemtanárként nevelte és tanította a megyeszékhely fiatalságát, majd Lentibe sodorta az élet, ahol két évtizeden át szintén az ifjúságot gardírozta KISZ-titkárként. Mikor visszatért Zalaegerszegre, élete utolsó, „aktív” évtizedében kötelezte el magát a Vöröskereszt mellett: 1987 és 1997 között a segítõ szervezet megyei titkáraként dolgozott. Nyugdíjba vonulása után sem hagyta el a „köteléket”: azóta is a megyei alelnöke annak.
A Vöröskereszt históriájának feldolgozása iránti vágya talán a történelemtanári évek hatásaként is felfogható. Már nyugdíjasként kezdte el kutatni a szervezet magyar történetét, hazai vonatkozásait. Az elsõ világháború kitörésének századik évfordulóján a magyar Vöröskereszt világégés alatti, zalai vonatkozásai felõl érdeklõdtem a kutatótól. Alábbiakban Kovács Tibor hetilapunknak adott interjúját olvashatják.

– A Vöröskereszt, mint nemzetközi szervezet Genfben alakult meg, 1863-ban. Henry Dunant, a mozgalom atyja a harctéren küzdõ, sebesült katonák gyámolítása céljával hozta létre a segélyszervezetet. A megalakuló Vöröskereszt nem volt tekintettel a katona nemzetiségére, az elv egyszerû és egyértelmû volt: ha megsérült, harcképtelenné vált, akkor segíteni kell rajta – hangsúlyozza Kovács Tibor. – A magyar vöröskeresztet két évtized múltán, 1881. május 16-án hozták létre, a „Magyar Szent Korona Országainak Vörös-Kereszt Egylete” elnevezéssel. Meglepõ lehet, de ekkorra Zala vármegyében már mûködtek fiókegyletei. Csáktornyán 1879-ben, egy évvel késõbb Zalaegerszegen és Keszthelyen, majd 1881. január 31-én, Nagykanizsán is útjára indították a segélymozgalmat, utóbbiban „Veres-keresztes nagy-kis kanizsai fiókegylet” elnevezéssel, élén egy 22 tagú választmánnyal. A polgárság körében mindenhol támogatókra talált a nemes célt maga elé tûzõ szervezõdés, így Sümeg, Zalaszentgrót és Tapolca is hamar „beállt a sorba”. A helyi fiókszervezetek élén választmányok mûködtek, az õ irányításukkal élte mindennapjait a századfordulón a Zala vármegyei Vöröskereszt. Ekkortájt a fiókszervezeti munka és célkitûzés kétirányú volt: egyrészt, hogy békeidõben mit tegyenek, mivel segítsenek a tagok, másrészt pedig felkészülni egy váratlan, háborús helyzetre.

A békeidõbeli tevékenység elsõsorban a rászorulók számára való adománygyûjtésben nyilvánult meg, és így nagyon hamar divatba jöttek a jótékonysági táncmulatságok és hangversenyek Zalában. Nyaranta „népünnepségeket” és perselyes gyûjtéseket tartottak a városok fás ligeteiben, és az ismertebb, korabeli szórakozóhelyeken. Hogy ezek nem voltak eredmény nélküliek, arról mi sem tanúskodik jobban, minthogy a Zalaegerszegi fiókegylet már a megalakulása utáni évben hálalevelet kapott Tirolból, amiért értékes segítséggel támogatták az ottani árvízkárosultakat. De Zala mindenhol jeleskedett, például az észak-magyarországi, Árva vármegye éhínséggel küzdõ lakóit sem hagytuk segítség nélkül. Ugyanakkor megkezdõdött a vöröskeresztes kisegítõ hadikórházak létrehozása is. A századfordulóra a vármegye minden fiókegyletének kidolgozott terve volt arra, hogy hol fogadják egy hirtelen kitörõ háború esetén a frontról érkezõ, sebesült katonákat: a kijelölt 6 intézményben – „tartalékkórházak” és „betegnyugvó állomások” korabeli elnevezéssel – 597 betegágy állt késszen.

Az elsõ világégés elsõ esztendejében – 1915. szeptember 15. napjáig – a Vöröskereszt beváltotta ígéretét és vállalásait: a Magyar Királyság területén 102 752 betegágy várta folyamatosan a frontról érkezõ tízezreket. Zala vármegye ekkor már harminckilenc helyszínen – számos kistelepülésen is, mint Misefa, Pölöske, Palin vagy Zalaszentmihály –, 2010 férõhellyel állt rendelkezésére a harcok sérültjeinek. A vöröskeresztes kórházak nagyon jó felszereltséggel rendelkeztek akkoriban: a Balaton partján felajánlott nagyobb magánüdülõkben, míg Zala mélységi területein pedig kastélyokban, kúriákban helyezték el a katonákat. A Vöröskereszt mindenrõl maga gondoskodott a kórházaiban. Élelmiszer, gyógy- és kötszerek, orvosok, ápolónõk: ezeket mind-mind a polgárok nagylelkû adományaiból finanszírozták, illetve a kórházi személyzet – például az ápolónõk – önkéntesként végezte segítõ feladatát. Ezek a lányok, asszonyok azonban nemcsak a vármegyék kórházaiban segítettek, de közülük 200 bátor önkéntes még a frontvonalakra is kiutazott. Csak egy testvérpár nevét említeném itt meg: a kanizsai Durgó nõvéreket, Katalint és Ilonát, mindkettõjüket érdeméremmel jutalmazták a frontszolgálatért. De a megyében maradt ápolónõk is hatalmas áldozatokat hoztak: volt olyan ápolónõ, aki a „rendes” kórházban befejezte a munkáját, majd átment a vöröskeresztes kórházba, és ott segített tovább, mindezt teljesen ingyen, a jó szolgálatáért tette.

Az akkori közélet, a polgárság prominens tagjai élenjártak és példát mutattak az önkéntes munkában és segítségben, illetve a vöröskeresztes kórházak fenntartásában és mûködtetésében. A megyeszékhelyen a fõispán, dr. sipeki Balás Béla és neje, valamint a város fõorvosa, dr. Gráner Adolf végzett felbecsülhetetlen értékû önkéntes tevékenységet. Herceg Festetics Lászlóné Keszthelyen létesített magánvagyonából kórházat, gróf Festetics Mária Söjtörön, míg Mester Aladárné Csáktornyán jeleskedett. A kanizsai és körmendi nagybirtokos, herceg dr. Batthyány-Strattmann László pedig mind a mai napig, mint a szegények orvosa és segítõje él a köz emlékezetében. Mindennek meg is lett az eredménye: egy 1916-os adat szerint 5945 sebesült katona érkezett a zalai vöröskeresztes kórházakba, akikbõl 4353 fõ gyógyultan távozott.
A sebesült frontkatonákat istápoló Vöröskereszt kórházai és „betegõrzõ helyei” két forrásból táplálkoztak: a hadiköltségvetésbõl kapott alapösszegekbõl, valamint a jótékonysági gyûjtések pénz- és természetbeni adományaiból. Megyeszerte szlogenné vált a jelszó: „Adakozzunk a Vöröskereszt Egyletnek!”, illetve megszokottá váltak a Péter-Pál napi perselyezések is. Az önkéntesek számos, ötletes jótékonysági gyûjtéssel igyekeztek újra és újra megszólítani az embereket, de nem feledkeztek meg a frontokon harcoló katonáink hadiszükségleteirõl sem. Volt például „aranyat vasért”, vagy „rézmozsarat vasmozsárért” akció, hiszen a háborúhoz pénz, a puskákba pedig lõszer kellett. Az önkéntesek, ha éppen nem az utcákat járták, akkor a hadba indulók ünnepélyes elköszöntésére is szenteltek idõt: kokárdával díszítették fel a katonák zubbonyát, de Gelsén az is megtörtént, hogy a helybeli asszonyok gyümölcsös kosarakkal és pálinkával kedveskedtek a bakáknak.

Egy mai rendezvényszervezõ is megirigyelhetné az ötletgazdagságát a korabeli szervezõknek: például Zalaegerszegen, egy zenetanár házában hangversenyt tartottak, amely meghallgatására 60 ember, tõlük pedig 1600 korona adomány gyûlt össze. 1916 nyarán az egerszegi focisták jótékonysági mérkõzésre hívták a kanizsaiakat. A dél-zalai városból nem érkezett meg a teljes legénység, így hiányosan kezdték el a meccset. Mikor fél óra elteltével a nagykanizsaiak is kiegészültek, a megyeszékhelyiek baráti gesztusként középre rúgták a labdát, és újrakezdték a játékot. A teljes jegybevételt a vöröskeresztes kórház javára ajánlották fel. Ugyanezen a nyáron, július 2-án adott koncertet a tüdõvérzéses és rokkant katonák zalaegerszegi szanatóriumának megsegítéséért a megyeszékhelyen Európa leghíresebb gyermekkórusa, a „Felícián Gyermekkar” is. Másnap a Polgári Leányiskola növendékei rögtönöztek színielõadást az egyik tanáruk lakásán. A 10, 20, 30 és 40 filléres belépõkbõl 20 koronát gyûjtöttek össze a lányok.

A zalaegerszegi vöröskeresztes kórház a Zrínyi-gimnázium épületében mûködött. Hogy kiválóan, azt az is bizonyítja, hogy többször is kaptak ellenõrzést a fõvárosi vöröskereszt, valamint a hadügyminisztérium részérõl is, és mindig, mindent rendben valónak találtak. Nagykanizsán a Szekeres család állt a vöröskeresztes kórházi kezdeményezés mögé: három is mûködött belõle a dél-zalai városban, a háború éveiben. Jótékonysági ítélõszék, egy polgárokból szervezõdött, nagy bizottság osztotta el a Nagykanizsán és környékén gyûjtött adományokat. Az „aranyat vasért” mozgalom felhívására pedig 138 kanizsai család cserélte be családi ékszereit „vöröskeresztes” vasra. De megszervezték a madarak és fák napját is, amelynek a polgárság lelkének ápolása volt az egyik kiemelt feladata, hiszen ekkorra már majd minden család adott katonát a világháborús harcterekre. És akik hazajöttek, sebesülten, rokkantan és nyomorékon, élõ példái lettek a háború borzalmainak, ami megérintette az itthon maradtakat is.

Az egész vármegye összefogott. Tapolcán, 1917-ben „Csak egy virágszálat a sebesült katonák megsegítésére” akciót szerveztek a tapolcai vöröskeresztesek, amikoris járták az önkéntesek a várost, és kérték a polgárokat egy-egy szál virág árának perselybe dobásával a katonák támogatására: 302 koronát sikerült így összegyûjteniük. Keszthelyen farsangi mulatságok és színi elõadások színesítették a város kulturális életét, miközben a jegyárakkal járultak hozzá a szórakozó polgárok a vöröskereszt mûködéséhez. A Murakeresztúrral „szemközt”, ma horvát területen fekvõ Alsódomboru község is vöröskeresztes kórházat szervezett, amely „semmi kívánnivalót sem hagy maga után” – írta róla a 48. gyalogos huszárezred káplánja, mikor súlyos sebesülésébõl felépülve, gyógyultan távozott a Mura és a Dráva találkozása mellett fekvõ kis településrõl. Zalaapátiban a helyi leányiskolában létesült vöröskeresztes kórház, ahonnan 10 hónap alatt 101 sebesült katona távozott gyógyultan. A kis kórházat dr. Hanny Ödön, a keszthelyi kórház orvosa vezette szabadidejében, önkéntes munkájával. Zalaapátiban 2014. október 3-án avattak emléktáblát a vöröskeresztes választmány és kórház egy évszázados megalakításának tiszteletére és emlékére.
 

Dr. Papp Attila