1939. március 2-án Eugenio Pacelli bíboros, XI. Pius államtitkára foglalhatta el Szent Péter trónusát. Pacelli bíboros, a késõbbi XII. Pius pápa Rómában született, 1876. március 2-án, és kitûnõ német nyelvtudásának köszönhetõen az elsõ világháború végén, 1917-ben nevezték ki pápai nunciusnak Bajorországba, Münchenbe. A nunciusi tisztség tulajdonképpen a Vatikán képviselõjét, hivatalos, tárgyalási joggal is felruházott diplomatáját jelentette az adott országban.

Ekkortájt Pacelli lojálisan mûködött közre a Vatikán békére tett kísérleteiben. 1920-ban nevezték ki Berlinbe, szintén nunciusnak, amely tisztet egészen 1929-ig töltött be. Ekkor bíborosi rangot kapott, majd a rákövetkezõ évben bíboros államtitkárként utazgatni kezdett, és az USA-ba, illetve Franciaországba is ellátogatott. Politikai felfogását tekintve a náci Németországgal való viszonyát mindig is a távolságtartás, míg a fasiszta Olaszországgal pedig a baráti, jó viszony jellemezte.

Pacelli több ízben és nyomatékosan hangsúlyozta a Harmadik Birodalom és a Vatikán közötti viszony teljes rendezését, ami XI. Pius idejében nem volt felhõtlen. Egy békítõ szerepben kívánt fellépni, amely akaratát XI. Pius 1939. február 9. napján bekövetkezett halálától megválasztásáig terjedõ néhány hétben, bíboros kamarásként rendkívüli mértékben felerõsített és hangsúlyozott. Tulajdonképpen ez a békítõ szerepe eredményezte elsõsorban a pápává választását is. 1939. március 2-án, XII. Pius megválasztásának napján az olasz külügyminiszter, Ciano gróf feljegyezte naplójába: Olaszország szentszéki nagykövete, Pignatti di Custoza elõzõ nap azt közölte vele, hogy Pacelli a németek által leginkább támogatott pápajelölt. Pacelli, már mint XII. Pius a következõ levelet küldte Adolf Hitlernek, március 6-án: „Miután a Bíborosi Kollégium szabályszerû választás útján a pápai trónra emelt Bennünket, kötelességünknek tartjuk, hogy Önt mint államfõt megválasztásunkról ezúton értesítsük. Egyidejûleg, pápai uralkodásunk kezdetekor fontosnak tartjuk biztosítani Önt arról, hogy továbbra is mélységes és jóakaratú szeretetünkbe kívánjuk zárni az Ön gondjaira bízott német népet, és a Mindenható Istenhez fohászkodva atyailag kérjük számára azt az igazi boldogságot, amelyet a vallás csak táplál és erõsít. Szívesen emlékezve azokra a hosszú esztendõkre, midõn Apostoli Nunciusként Németországban mindent elkövettünk, hogy az Egyház és állam viszonyát a kölcsönös megértés és segítõ együttmûködés szellemében, mindkét fél javára rendezzük és üdvösen fejlesszük, ma még inkább e cél elérésére irányul minden sürgetõ vágyunk, amelyet hivatalunk felelõssége sugalmaz és tesz számunkra lehetõvé. Mélységesen reméljük, hogy ama forró óhajtásunk, mely a német nép boldogulására, és dolgainak minden tekintetben való rendezõdésére irányul, Isten segítségével szerencsésen megvalósul.” (vesd össze: Alberto Giovanetti: Der Vatikan und der Krieg. Köln, 1961. 36. o.)

A „Halászgyûrû” új tulajdonosa az elkövetkezõ években még a környezet számára is kifürkészhetetlenül, de Hitlerrel szemben mindig is megalkuvóan viselkedett. A bolsevista terjeszkedéstõl egyértelmûen tartott, annak vallásellenessége miatt. Sõt, magánbeszélgetései során – egyes fültanúk szerint – mintha egyenesen a német gyõzelmet kívánta volna. Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter 1941. február 15-én emígy ír Bergen vatikáni nagykövetnek: „Egy hozzám beérkezett bizalmas jelentés a következõ megjegyzést tartalmazza: az utóbbi idõben a pápa meglepõ módon több alkalommal rendkívül derûlátóan nyilatkozott a német gyõzelem lehetõségérõl. Az olasz arisztokrácia felsõ köreivel folytatott beszélgetéseiben a leghatározottabban kijelentette, hogy Olaszországban mindenkinek hozzá kell szoknia Németország biztos gyõzelmének gondolatához. Kérem küldjön erre vonatkozóan haladéktalanul részletes jelentést.” Bergen azonban cáfolta az ilyen egyértelmû és kategorikus pápai kijelentéseket. Õ inkább a pápa kifürkészhetetlenségének az érzetét erõsítette meg. A Szentszék mindig is antibolsevista álláspontra helyezkedett, bár ezt hivatalosan sosem hangoztatta, állásfoglalása errõl nem született. Ebbõl kifolyólag a szövetségesekkel szemben hûvös távolságtartás volt a jellemzõ a vatikáni kommunikációra. XII. Pius a katolikus vallást védte, és ennek a védelme nevében is (!) folytatta Hitler a harcát a kommunista Szovjetunió ellen. Továbbiakat a Tisztelt Olvasóra bízom…

A nácik 1942 januárjában döntöttek a végsõ megoldásukról. Egy délutáni megbeszélés alatt döntöttek milliók sorsáról a fasiszta hóhérok: „A zsidókérdés végleges megoldását körülbelül 11 millió személyen kell alkalmazni” – állapítja meg a wannseei konferencia fennmaradt jegyzõkönyve. Az Európa-szerte megkezdõdõ zsidóüldözésekrõl, deportálásokról természetesen a Szentszék is nagyon hamar értesült. Ahogy 1942 nyarán megkezdik a francia zsidóság deportálását, a francia katolikus papság egy része élesen felemeli a szavát a német megszállók ellen. Tömegesen tartóztatnak le papokat, akiket a Gestapo vagy felforgatással, vagy zsidórejtegetéssel vádol. A Vatikán sem maradhatott már tétlen, de mégsem történtek egyértelmû felszólítások, vagy tiltakozások. XII. Pius nem tett úgy, mint elõdje: egyszerûen nem akarta a rossz viszonyt Hitlerrel. Itt kell megjegyezni, hogy már korábban is érkeztek hírek például német papok letartóztatásáról, de a francia eset olyannyira egyértelmû volt, hogy azt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Szerte Franciaországban miséztek a papok a zsidó embertársaikért, és segítették tõlük telhetõen az üldözötteket. Csak néhány példát: Chaillet atyát, a jezsuiták lyoni tartományfõnökét 80 zsidó kisgyermek rejtegetéséért vették õrizetbe. Dillard atya 1942. június 14-én, a vichyi Szent Lajos templomban arra szólította fel a híveket, hogy imádkozzanak a hadifoglyokért és a háború áldozataiért, „de azért a 80 000 franciáért is, akiket a sárga csillag viselésével megcsúfolnak”. Az atya nem sokkal késõbb a dachaui koncentrációs táborban lelte halálát… 1942. augusztus 30-án Saliége, toulousei érsek az egyházmegye valamennyi templomában a zsidókat védelmébe vevõ pásztorlevelet olvastat fel. A németek által megszállt Párizsban is tiltakoztak a katolikus egyházi méltóságok, például Saint-Lambert és Saint-Étienne-du-Mont templomának lelkészei. Saint-Pierre-du Gros-Caillou plébánosa pedig egészen egyértelmûeb fogalmazott: „Kérdezitek, hogy mi a katolikusok álláspontja. Tudjátok meg, hogy még a lehetetlent is megkíséreltük a tervbe vett intézkedések enyhítése érdekében. Prédikációm rövid lesz: tudom, hogy koncentrációs táborba kerülhetek miatta. De kötelességem még egyszer kimondani: XI. Pius elítélte a faji elméletet. Így legyen.” De ugyanekkor Leyrins és Frigolet apátja, valamint a nizzai, monacói és fréjusi érsek táviratot küld a kollaboráns Vichy-kormány fejének, Pétain marsallnak, amelyben biztosítják hûségükrõl és kijelentik, hogy nem értenek egyet és nem vállalnak szolidaritást azokkal a hazafiatlan keresztényekkel, „akiknek a zsidók sorsán érzett állítólagos gondjai csak a rendszerhez való hûségük hiányát leplezi”.

1942 õszétõl egyre több semleges ország, illetve természetesen a szövetségesek is egyre-másra figyelmeztetik a Vatikánt arra, hogy tegyen lépéseket a náci kegyetlenkedések és népirtás megállítására. A Szentszék nagyon diplomatikusan csúszik ki ezeknek a kérdéseknek szorító ölelésébõl: egyrészt mindig megjegyzik, hogy a Vatikán mindent elkövet a jogfosztottak helyzetének javításáért, másrészt hivatalosan, „még egyenlõre” sehonnan sem érkezett megerõsítés ezekrõl a „szóbeszédekrõl”. Tehát a Vatikán – élén XII. Piusszal – az imán kívül nem sok mindent tett zsidó emberek millióinak legyilkolása ellen. Az USA külön is megpróbálta legalább egy nyílt állásfoglalás kikényszerítését a Vatikántól, de nem ját sikerrel. Azaz némileg mégis. A pápa 1942 karácsonyán közel 26 oldalas karácsonyi beszédet olvasott fel a vatikáni rádióban. Ebben különbözõ fogadalmak megtételére kéri fel a hívõket, az emberiséget. Itt említ meg egyetlen mondatot, amelyben – szokásához híven – burkoltan, de a zsidókra célozva szól a népirtásról: „Ezzel a fogadalommal az emberiség tartozik azoknak a százezreknek, akik minden vétek nélkül, kizárólag nemzetiségük vagy fajuk miatt, halálra vagy lassú pusztulásra vannak ítélve.” Ennyi. XII. Pius azonban úgy gondolta, ezzel világos nyilatkozatot küldött. Cinikus megjegyzésnek tûnhet, de attól még igaz: ha önmagában tette volna meg ezt a kijelentést, akkor esetleg még célt is érhetett volna vele, de 26 oldalnyi szövegbe rejtve, nos…

Az elkövetkezõ két évben a helyzet nem sokat változott. A németek egyre kétségbeejtõbb hadi helyzetbe kerültek, de a zsidók kiirtásáról nem tettek le. Mussolini bukása után megszállták Olaszországot is – bár a Vatikán területére nem léptek – majd megkezdték a talján zsidók deportálását. Miközben lángba borult körülötte Róma, XII. Pius folytatta a politikáját: nyíltan nem ítélt el semmit és senkit, de a harcoló feleket békére és könyörületességre kérte, a Szövetségeseket pedig arra, hogy kíméljék meg Rómát – kimondatlanul lakhelyét, a Vatikánt – a bombázásoktól. Az imánál és néhány jó szónál többre nem futotta. Így érkezett el 1944 májusa.

1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Március 25-én Horthy kinevezi a németbarát Sztójayt miniszterelnöknek, majd megkezdõdik a zsidó honfitársaink teljes jogfosztása. Májusban elindulnak Auschwitz irányába a marhavagonok. Von Thadden német követségi tanácsos 1944. május 25. napi jelentésében a következõkrõl számol be: „… A felmérés szerint (május) 24. délig mintegy 116 000 zsidót szállítottak el a Birodalomba. További, kereken 200 000 már internálva van és elszállításra vár (…) Június 7-én kezdõdik a koncentrálás a Budapesttõl északra és északnyugatra esõ területeken. Mintegy 250 000 zsidóra számítanak (…) Mindent összevéve, az intézkedések 1 000 000 zsidót (esetleg valamivel többet) érintenek (…) Az egész akció július vége felé fejezõdik be (elszállítást is beleértve).” Június elején a németeket egyre-másra érik az újabb katonai kudarcok. A szovjetek ismét nagy erejû offenzívát indítanak ellenük, és lassan már a Harmadik Birodalom kapuján kopogtatnak. A Balkán is elveszni látszik, míg az utolsó fontos olajlelõhelyük, a velük szövetséges Románia is az összeomlás szélén áll. Az angolok, kanadaiak és amerikaiak partra szállnak Normandiában, 1944. június 6-án pedig elesik Róma is, a németek visszavonulnak az észak-olasz térség irányába.

És ekkor történik valami. XII. Pius is egyre erélyesebb hangon kezd kommunikálni a világ felé, és a magyarországi zsidóság összefogdosásakor Horthyék felé is. A fennmaradt iratokból úgy tûnik: a pápa nem tûrt tovább. Hogy ennek az elgondolásának valódi okai melyek voltak, sosem lehet már megtudni. De egy biztonsággal kijelenthetõ: XII. Pius egy másfajta kommunikációba kezdett a magyarországi zsidó holokauszt kezdetekor. 1944. május 15-én, mikor elindulnak az elsõ, emberekkel zsúfolt marhavagonok, Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius egy jegyzéket ad át a magyar külügyminisztériumnak: „A magyar kormány 100 000 személy deportálására készül. Az egész világ tudja, hogy mit jelent a valóságban ez a deportálás. Az Apostoli Nunciatura kötelességének tartja, hogy ezen intézkedések ellen tiltakozzék. Nem hamis könyörületbõl, hanem keresztények ezreinek nevében újból felkéri a magyar kormányt, hogy ne folytassa a zsidók elleni harcát a természetjogok és az isteni parancsolatok által megszabott határokon túl, és tartózkodjék minden olyan cselekedettõl, amely ellen a Szentszék és az egész keresztény világ lelkiismerete kénytelen lenne tiltakozni.” Rotta nuncius e jegyzékének azért van különös jelentõsége, mert ez volt az elsõ alkalom, hogy a Szentszék diplomatája, képviselõje hivatalosan tiltakozott a zsidók deportálása ellen.

Serédi Jusztinián (érsek, a magyar katolikus egyház vezetõje 1927 és 1945 között) Magyarország hercegprímása 1944. június 29-én a következõ pásztorlevelet hozta nyilvánosságra: „… Mi sem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bûnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel. Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell. Tehát azt, hogy az ország gazdasági rendszerében a szükséges intézkedések megtörténjenek, és a jogosan kifogásolható tünetek orvoslást nyerjenek, nemcsak nem kifogásoljuk, hanem kívánatosnak tartjuk. Azonban, mivel erkölcsi és fõpásztori kötelességünket mulasztanánk el, ha gondosan nem õrködnénk, hogy az igazság csorbát ne szenvedjen, magyar polgártársainkon és katolikus híveinken pedig pusztán származásuk miatt sérelem ne essék: ezért hónapok óta szóbeli és írásbeli tárgyalások útján iparkodtunk általában az igazságosságot, különösen pedig a közelmúltban kiadott sérelmes rendelkezésektõl sújtott polgártársainkat és híveinket védelmünkbe venni: maguknak a sérelmes rendeleteknek pedig módosítását, illetve hatálytalanítását kérjük. (…) Most azonban, mikor nagy megdöbbenéssel látjuk, hogy eddigi tárgyalásaink minden erõfeszítésünk ellenére éppen a legfontosabb dolgokban szinte eredménytelennek bizonyultak, azért minden felelõsséget ünnepélyesen elhárítunk magunktól. (…) Imádkozzatok és dolgozzatok kivétel nélkül összes magyar polgártársainkért, fõképpen pedig katolikus testvéreinkért, katolikus Egyházunkért és szeretett magyar hazánkért.”

Egyszeriben az egész világ figyelme Magyarországra szegezõdött, és bizonyíthatóan, ekkor már a Vatikán is tudomással bírt a magyar zsidók holokausztjáról. A Jewish Agency for Palestine (tulajdonképpen a palesztinai fõrabbik szervezete) végrehajtó bizottsága már 1943 óta szoros kapcsolatot tartott fent a Szentszék isztambuli diplomatájával, Roncalli apostoli követtel (a késõbbi XXIII. János pápa). Roncalli fáradságot nem kímélve igyekezett segítséget nyújtani a balkáni és a közép-európai zsidóságnak. Errõl tanúskodik a Jewish Agency isztambuli delegátusának, Barlasnak a Roncallihoz írt, 1944. március 25. napi keltezésû levele is. Viszont ez a levél arról is tanúskodik, hogy minden bizonnyal a Vatikán is tudomással bírt az eseményekrõl: „Excellenciás Uram! Nagyon meghatott az a fogadtatás, amelyben ma részesített, valamint azok a mély emberiességrõl tanúskodó érzelmek, amelyeket e súlyos pillanatban szerencsétlen népünk iránt tanúsít. Nagy elégtétellel hallottam, hogy szíveskedik táviratilag a Szentszékhez, valamint a bukaresti és budapesti Apostoli Küldötthöz fordulni azzal a kéréssel, hogy e kérdésekben megbeszélésünknek megfelelõen érvényesítsék befolyásunkat. Bátorkodtam, Excellenciás Uram, a fentieket a Jewish Agency végrehajtó bizottságának és dr. Herzog fõrabbinak tudomására hozni…”

Majd 1944. május 22-én Herzog és Uziel palesztinai fõrabbik a kairói apostoli nunciatúra közvetítésével már magát XII. Piust kérték táviratban arra, hogy sürgõsen „interveniáljon” a magyarországi deportálások azonnali leállítása érdekében: „Kérjük, továbbítsa Vatikánba kimondhatatlan rettegésünket szörnyû katasztrófától, mely másfél millió zsidót fenyeget balkáni országokban, különösen Magyarországon, ahol az új helyzet olyan, mint Lengyelországban Izrael maradék népére nézve stop. Eminenciádhoz fordulunk, kérjük nagy befolyását mint eddig érvényesítse magyar nemzetnél ottani zsidók kiirtásának sátáni tervét megakadályozandó stop. Kérjük Õszentségét, buzdítsa végsõ erõfeszítésre világi és egyházi vezetõket, élen bíboros érsekkel zsidók megmentéséért általában és különösen segíteni õket Magyarország elhagyásában stop. Isten áldja Õszentségét és teljesedjék mihamarabb jövendölés, föld megtelik Isten megismerésével mint tengerek mélyét víz fedi. Ámen. Herzog, Uziel fõrabbik, Palesztina.”

De mindhiába volt a figyelemfelhívás, míg a pápa tétovázott, addig a csendõrök cselekedtek, és közel félmillió magyar embert tereltek fel a marhavagonok rámpáin. Herzog palesztinai fõrabbi 1944 júliusának elején megpróbálkozott személyesen is eljutni a pápához, de ez a kísérlete a Vatikán részérõl szokatlanul erõs ellenállásba ütközött. Majd Jacob Herzog, a fõrabbi fia egy levelet küldött Isaac Ben Cvinek, a Jewish Agency végrehajtó bizottsága tagjának, Izrael késõbbi elnökének: „Kérésének megfelelõen tájékoztatom Önt a Vatikán képviselõivel és közvetlenül a Vatikánnal a fõrabbik (Herzog és Uziel – P. A.) pápai kihallgatása érdekében folytatott eddigi tárgyalásokról. 1. Tamuz (július – P. A.) 2-án tárgyaltam a jeruzsálemi apostoli küldöttség titkárával, és közöltem vele, hogy a fõrabbik ebbõl a célból Rómába kívánnak utazni. Közöltem vele a legújabb magyarországi híreket, és elõadtam, hogy a fõrabbik esdekelve kérik a pápát, fogadja õket, hogy tolmácsolhassák az egész zsidó nép mélységes aggodalmát és határozhassanak a magyarországi zsidók megmentését célzó konkrét intézkedésekrõl. Kérésünket a titkár haladéktalanul eljuttatta a Vatikán kairói képviselõjéhez a Vatikánba való továbbítás céljából. 2. Tamuz 8-án a Jewish Agency elnöksége értesített bennünket, hogy a fõrabbik utazása ügyében a mentési bizottság pozitív döntést hozott. 9-én ismét találkoztam a vatikáni küldöttség titkárával, és felhívtam figyelmét az utazás sürgõsségére; újból táviratozott Kairóba, hogy érdeklõdjék a fejleményekrõl. 3. Tamuz 11-én a fõrabbik táviratoztak Spellmann New York-i érseknek, értesítették õt a Vatikánhoz intézett kérésükrõl, és arra kérték, hogy a zsidók megmentése érdekében ugyancsak utazzék Rómába. Ugyanaznap Herzog fõrabbi táviratozott Írország bíborosának, és kérte, hogy interveniáljon a kért kihallgatás sürgetése érdekében. E két táviratra a mai napig nem kaptunk választ. 4. Tamuz 15-én a vatikáni küldöttség titkára telefonon értesített, hogy táviratot kapott Kairóból, amely szerint a Vatikán küldötte sürgõs ügyben Rómába utazott, és elutazása elõtt kérte, közöljék a fõrabbival, hogy a Vatikánban a fõrabbinak a pápai kihallgatásra vonatkozó kérését személyesen fogja elõterjeszteni. A titkár azt mondta, hogy feltevése szerint a küldött 16-án érkezik meg Rómába. Õ maga Kairóba utazik; mihelyt hírt kap Rómából, táviratilag értesít. 5. Ugyanaznap a fõrabbik táviratoztak a Vatikán államtitkárának és közölték vele, hogy kérésüket a palesztinai küldött a legközelebbi napokban elõterjeszti. Kérték az államtitkárt, hogy a legutóbbi értesülésekre való tekintettel az ügyet a lehetõség szerint siettesse. 6. Tamuz 23-án táviratoztunk a vatikáni küldöttség titkárának, aki még Kairóban van, s csodálkozásunkat fejeztük ki afelett, hogy kérésünkre még mindig nem kaptunk választ, és kértük, emlékeztesse ügyünkre a Vatikánt.”

A hó végére a pápa, a svéd király, az Egyesült Államok elnöke, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke és a vatikáni nuncius Angelo Rotta is védelmébe vette a magyar zsidóságot a kormányzóhoz intézett személyes levélben. Egy, az Adolf Eichmann munkatársai ellen lefolytatott büntetõper folyamán, 1964. szeptember 9. napján bemutatott dokumentum szerint XII. Pius 1944. június 25-én küldött üzenetet Horthy Miklós kormányzónak. Aztán nem sokkal késõbb Svájc is interveniált a magyar zsidóság érdekében. Elsõsorban a háború utáni felelõsségre vonást kilátásba helyezõ amerikai elnöki levél miatti félelmében döntött úgy Horthy, hogy leállítja a deportálásokat, akinek egyébként ekkorra már – a szégyenteljes zsidótörvények és az ország háborúba vitele mellett – a novi sadi mészárlás is a „számláját terhelte”.

Teltek múltak a hetek, majd 1944. szeptember 5-én Herzog fõrabbit Kairóba hívták. hogy ott találkozzon Mgr. Hughes-szal, XII. Pius egyiptomi és palesztinai küldöttével. A köztük lefolytatott beszélgetés során kiderült, hogy a pápa azért nem akart találkozni hivatalosan a fõrabbival, mert félt, hogy az errõl tudomást szerzõ nácik az európai zsidóság maradékán álltak volna bosszút. Kifejtette a pápai megbízott, hogy XII. Piust mélységesen megdöbbentették és elborzasztották a Magyarországon történtek. Majd felsorolta azokat az intézkedéseket és erõfeszítéseket, amelyeket – elsõsorban Olaszországban – a katolikus papság tett a zsidók megmentése érdekében. Valóban voltak ilyen tettek szép számmal, a szó felemelésétõl a zsidó vallású emberek bújtatásáig. Herzog és Mgr. Hughes további konkrét tennivalókban állapodott meg, amely javaslatokat a pápai követnek kellett a Szentszék elé terjesztenie. Ez meg is történt, de ezeket a javaslatokat a késõbbiek során a Vatikán már nem vette figyelembe. Nyílt pápai kiállás a zsidóság kiirtásának megakadályozásáért az egész háború alatt nem történt.

1944. szeptember 10-én, egy vasárnap reggel Herzog fõrabbi még egy levelet küldött a Rómába visszatérni készülõ Mgr. Hughes-nek: „Ma reggel elhagyom Kairót, és szeretném még egyszer megköszönni Önnek azt a segítséget, amelyet az egyik legszentebb ügyben, meggyötört népünk maradékainak megmentése érdekében nyújtott és nyújt. Egyidejûleg szeretném megkérni, hogy interveniáljon Õszentségénél, hogy népünk érdekében tegyen lépéseket a szövetségeseknél. Ha Õszentsége a pápa ezenkívül a német kormány képviselõivel is megértetné, hogy a zsidó nép maradványainak további kínzásával egyre jobban megnehezítik a civilizált emberiség minden gesztusát érdekükben, akkor ezzel talán meg tudná akadályozni azok teljes elpusztítását, akik eddig túlélték az üldöztetéseket. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a pápa meg fogja érteni indítványom hasznosságát, és ebben az értelemben fog cselekedni. Izrael népének és a szabadságra áhítozó emberiségnek szeme ezekben a válságos pillanatokban a pápára szegezõdik. Minden indítványunkat az õ kezébe tettük le, és bölcs belátására bízzuk, hogy az általa legmegfelelõbbnek ítélt idõpontban és módon használja fel õket. Hisszük és tudjuk, hogy a pápa nem maradhat közömbös a történelem legnagyobb tragédiájával szemben. Isten vezesse lépéseit. Kérem szíveskedjék haladéktalanul közölni velem a Vatikán bárminõ válaszát.”

A Szentszék azonban nem változtatott addigi, óvatoskodó politikáján. Mire ez a levél megíródott, a Magyarországról elhurcolt zsidók és cigányok többsége már halott volt: közel 500 ezer ember… Egy hónap múlva a nyilasok vették át a hatalmat, és Magyarországon kezdetét vette a Szálasi-féle rémuralom fél éve, további zsidó és cigány tízezrek halálát okozva, és hadmûveleti területté változtatva hazánkat.

Felhasznált irodalom különösen:
Lévai Jenõ: Szürke könyv a magyar zsidók megmentésérõl. Officina, Budapest 1946.
Lévai Jenõ: Zsidósors Magyarországon. Magyar Téka, Budapest 2/1948.
Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. e-tudomány, IX. évfolyam, 2011/4. szám
Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012.
Dr. Papp Attila: Pharrajimos – cigányholokauszt. Zalai Hírlap, 2014. március 18.
Dr. Papp Attila: És rám nézett Mengele. Zalai Hírlap, 2014. május 31.
Dr. Papp Attila: A sikolyok és a halál földjén. Zalai Hírlap, 2014. július 1.
Dr. Papp Attila: Zsidógettók Kelet-Európában. Zalai Hírlap, 2014. augusztus 12.
Dr. Papp Attila: Finnországtól Bulgáriáig. Zalai Hírlap, 2014. szeptember 11.
Saul Friedländer: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Kossuth Könyvkiadó, 1966.