Miért-e tanulmány? Mert 73 éve történt az újvidéki mészárlás, ahol egy-két éves, csöpp gyermekek tucatjait lõtték bele a részeg csendõrök a jeges Dunába, kiknek bûnük csak annyi, hogy szerbek voltak. És éppen 7 évtizede, hogy a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztályának egyébként bátor, de bosszúra szomjazó partizánjai nem kegyelmeztek a magyarnak. Miért éppen Bácska? Mert ott történt mindez, ami immár 7 évtizede mérgezi a szerb és magyar kapcsolatokat, ennek a két népnek a barátságát. Mert ennek a földdarabnak a birtoklása már az 1848. évi szabadságharcunk óta szüli az ellenségeskedést szerb és magyar között. Pedig évszázadokig harcoltunk együtt, vállvetve hol a bizánciak, hol a törökök ellen. A második ezred fordulójára pedig odáig jutottunk, hogy Szerbia egyes vidékein nemigen volt ajánlatos megállnia még csak az átutazóban lévõ magyarnak sem.

Aztán 2010-ben történt valami. Új kormány alakult hazánkban, erõs, kétharmados felhatalmazással, egészen más kormányzási stratégiával, mint az addigiak. Ami eztán történt, az Áder Jánosnak és Orbán Viktor miniszterelnöknek köszönhetõ. Írásom szempontjából most csak egyetlen cselekedetet emelnék ki, amely fontos volt. Mindennél jobban fontos volt. A vajdasági magyarnak, a MAGYARNAK, és a SZERBEKNEK is.

Áder János a szerbiai parlamentben kért bocsánatot a szerb néptõl azokért a bûnökért, amelyeket a II. világháború alatt magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen: „A szabad és demokratikus Magyarország elítéli azokat, akik a második világháború szenvedéseit fokozva magyarként vétettek ártatlan szerb emberek ellen. Magyarország köztársasági elnökeként bocsánatot kérek azokért a bûnökért, amiket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen” – hangsúlyozta a szerb parlamentben mondott beszédében a magyar államfõ. „Habár a bûnöket senki sem teheti meg nem történtté, mégis hiszünk abban, hogy a kölcsönös bocsánatkérést követõ megbocsátás a megbékélésen is képes túlmutatni” – szögezte le a köztársasági elnök. „Mert mi nem egymás mellett, hanem a közép-európai népek közösségeként kívánunk élni. Mi, mai magyarok és mai szerbek egy emberként az ártatlan áldozatok oldalán állunk. Mi nem a halál, a hazugság és a gyûlölet, hanem az élet, az igazságosság és az együttmûködés örökségét kívánjuk gyermekeinkre hagyni” – tette egyértelmûvé Áder János.

Majd eljött a tavalyi év õsze. A hetvenedik évfordulója a bácskai magyarság tragédiájának, ártatlan magyar tízezrek kegyetlen halálának. Ismét emlékezni készült a régió megmaradt magyarsága, mikor megjelent egy oly fontos, történelmi jelentõségû rendelet: 7 évtized után végre eltörölték három délvidéki település – a vajdasági Csúrog, Zsablya és Mozsor – magyar ajkú lakosságának kollektív bûnösségérõl rendelkezõ jogszabályt. Ezt maga a szerb miniszterelnök, Aleksandar Vucic jelentette be Szabadkán, a zentai úti temetõben, ahol részt vett az 1944 õszén, ártatlanul kivégzett magyar áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen. Ez volt az elsõ alkalom, hogy Szerbia legfelsõ vezetése hivatalosan is lerótta kegyeletét a szabadkai megemlékezésen. A szerb miniszterelnök elmondta: a szerbek büszkék a fasizmus elleni harcukra, de nem lehetnek büszkék arra, hogy ártatlan embereket, egész nemzetiségeket kollektíven bélyegeztek bûnössé.

Tehát mindezek miatt, de szerb és magyar felmenõim okán is, nekem alapvetõ kérdés e térség történelmének helyes feltárása. A „hogy volt, kié volt és miért volt” kérdéseinek megválaszolása. Mert sokan írnak róla, de sokan nem a valóságot. És a valóság feltárása és akár szerbekhez, akár magyarokhoz való közvetítése alapvetõ fontosságú a két nép viszonyának rendezésében. Mert meg kell békélnünk végre. Úgy igazából, õszintén. Ezért írok, hogy az érdeklõdõ átfogó, valós képet kaphasson. Tudom, hogy „odaát” is sokan olvassák, amit írok. Mert tudom, hogy akár magyar, akár szerb – legyen az elõbbiek közül „Jobbikos”, vagy akár az utóbbiak közül egynémely „Србски Образ”-tag –, végre békét akar. Megnyugvást, elismerést: a vajdasági magyarok csak annyit, hogy ne legyenek végre – 70 év után – a kollektíven bûnbaknak kikiáltott nép, és hogy az 1944 õszén lemészárolt, ártatlan halottaik ne jeltelen sírokban nyugodjanak. Míg a szerbek annyit, hogy a már magyar politikusok és írók, kutatók által is kimondott tényt egyszer és mindenkorra fogadja el a világ: 1942 januárjában a horthysta csendõrök mélyen beledöfték szuronyuk hegyét a szerb nép szívébe…

E tanulmányt amolyan elsõ résznek szánom, és még az idén szeretnék jelentkezni itt, a Kanizsa Hetilap hasábjain a második résszel is, amely a bácskai térség további, egészen jelenünkig vizsgálódó történetét meséli majd el a Tisztelt Olvasónak.

Elõszó gyanánt…
Az a 11 079 négyzetkilométernyi sík föld, mely a Duna és Tisza alsó folyása közt, Bajától és Szabadkától Újvidékig, a halasi határtól pedig egész a szerémi hegyekig nyúlik, Magyarország egyik legnagyobb és leggazdagabb megyéjének, Bács-Bodrog törvényesen egyesült vármegyéknek a területe volt egészen az igazságtalan trianoni békediktátumig.

A bácskai vármegyék egyesülése elõtt Bácska felsõ, Duna menti része, Monostorszegtõl a Pest megyei Nádudvarig, s keletre Szabadkáig Bodrog vármegyéhez, míg az alsó része Apatintól Petrovoszellóig és Titelig, Bács vármegyéhez tartozott. A legtöbbször azonban egyszerûen csak Bácskának nevezték, így hívták a magyarok, a németek, és így az itt lakó szláv – elsõsorban szerb – nemzetiségek is. Ez utóbbi elnevezés egyébként a török idõkben vált használatossá, elõfordult már az 1699. évi karlócai békeokiratban is.

Bácska egészében sík földnek mondható, de van felföldje is. A térség északi felében egy széles, hullámos földhát található, amelyet Telecskának, a Tisza mentén Orompartoknak neveznek. Meredekebb szélei Bajától dél-keleti irányban Sztanisicsig és Szivácig, innét a Ferenc-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak. Bácska déli csúcsán pedig kiemelkedik a tojás alakú Titeli-fennsík. Sajátos jelleget adnak továbbá e vidéknek a Telecskai-dombságon át északnyugatról délkeletre húzódó halmok teknõiben s a síkságon fakadó vízerek. Ilyenek Bácska felsõ részében a Kígyós, a Bács-ér, a Csík-ér, a Körös-ér, az alsóban pedig a Mosztonga, a Jegricska-bara s egyéb kisebb erek, melyeknek vizei a határszéli nagy folyókba vagy a csatornákba ömlenek. Régebben jellemzõek voltak a Duna és Tisza partvidékein a vízi vadakban bõvelkedõ nagy mocsarak és nádasok, Zombor és Szabadka környékén pedig megemlíthetjük a kisebb-nagyobb tavakat is.

Elmondható, hogy Bácska területe kiválóan alkalmas mind a földmûvelésre, mind az állattenyésztésre. Azonban a történelem folyamán egy-egy nagyobb hadjárat következményeit egy vidék sem sínylette meg úgy, mint Bácska. Elõször a tatárok tették teljesen tönkre, de mégis, nemegészen fél évszázad alatt ismét benépesült e vidék. A visszatért régi és új lakókkal élettel telt meg a többi, termékeny síkság is, s a XIV – XV. század folyamán már általános lett a korabeli átlaghoz képest mérhetõ jólét. A vidék híres emberi kútfõirõl is, a külföldi egyetemek névjegyzékeiben sûrûen találkozhatunk bácskai származású ifjak neveivel, kik a XIV. és XV. században a prágai, bécsi és krakkói, Mátyás korában pedig a bolognai, késõbb a wittenbergi egyetemekre jártak. Aztán a török térnyerésével majd beözönlésével semmivé lesz ez a gazdagság, és ismét hosszú idõnek kell eltelnie ahhoz, hogy az élet visszatérjen e vidékre. De visszatért, hiszen a „zsíros” föld és gazdag legelõk mindig is csábították az új és új telepeseket, beköltözõket, letelepedni vágyókat vagy csak kalandkeresõket.

A bácskai térség birtokosai közt a legelõkelõbb magyar nemzetségek voltak találhatók. Mint kisebb-nagyobb jószágok és uradalmak urai szerepelnek a Herczeg, Maróti, Horváti, Újlaki, Garai, Czobor, Becsei, Korogi, Sulyok, Nagyvölgyi, Révai, Ordódi, Pakai, Fodor, Doroszlai, Bessenyei s más családok. Továbbá megemlíthetjük a kalocsa-bácsi érsekeket és a szerzetesrendeket, Zsigmond király óta Brankovics György szerb despotát, Albert király óta Hunyadi Jánost és utódaikat.

A betelepüléskor átvett õsneveken kívül magyarok voltak a helységek és puszták elnevezései is, melyek közt, a szentekrõl elnevezett különbözõ falvak mellett olyanokkal találkozhattunk, mint Kõégetõ, Várszög, Nagyvölgy, Verõfény, Jófalu, Répás, Likas, Józan, Kereki, Hetes. A székhelyekül szereplõ Bodrog, Háj-Szent-Lõricz és Bács várakon és városokon kívül említésre érdemes még Baja, Bátmonostor, Apáti (Apatin), Czobor-Szent-Mihály (Zombor), Marótfalva (Ó-Moravicza), Szabadka, Becse, Futak, Titel. Zentáról cirkálót neveztek el, ami az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében szolgált és 1914. augusztus 16. napján süllyesztették el francia hadihajók a montenegrói öbölben. Nagyobb településként említhetjük még elsõsorban Újvidéket (Novi Sad), Péterváradot, Zsablyát, Csurogot, Bezdánt, Magyarkanizsát. E településnevek sajnos mind az 1942 januárjában lezajlott magyar razziában, de méginkább az 1944 õszén erre válaszul rendezett szerb tisztogatásban (bosszúban) is feltûnnek. A helyiségnevek szerbre változtatása leginkább pedig a második világháború utáni Tito marsall Jugoszláviájának a hozadéka.

1. Néhány gondolat a történelem homályába veszõ idõkrõl
A dél-alföldi, bácskai, bánáti térség, a Szerémség az õsidõktõl fogva lakott volt. Már Krisztus elõtt 14 000 környékén mamutvadászok (Keleti-Gravette kultúra) táboroztak Szeged-Öthalom térségében.
Kr.e. VII – VI. évezred fordulóján a Balkán felõl érkezõ népcsoport, a Körös kultúra élelemtermelõ gazdálkodást folytat ezen a területen. Közel-keleti eredetû búzaféléket és a Földközi-tenger keleti partvidékérõl származó juh, kecske, valamint szarvasmarha, sertés és kutya fajtákat honosítottak meg. Falvaik a part mentén húzódtak (Maroslele, Deszk, Pitvaros, Tiszasziget, Röszke). Õk voltak, akik elõször készítettek a Kárpát-medencében agyagedényeket.
Aztán a Kr.e. VI. évezred második felében a Maros völgyétõl északra (Hódmezõvásárhely, Tisza-Maros szöge) letelepedett vonaldíszes edények népe, a Tére-parti kultúra irtásos, talajváltó földmûvelést folytatott.

A Marostól délre (Szõreg, Deszk, Tiszasziget) a Vinèa kultúra az Égei-tengeri, mediterrán hagyományokat követte, az emberek talajváltó gazdálkodást folytattak, voltak már temetõik, a településeik pedig több száz éven keresztül lakottak voltak.
A két szomszédos népcsoport keveredésébõl egy új szokású közösség, a Szakálháti kultúra született, megjelentek a kalapált réz ékszerek és a lakóhalmok is.
A Kr.e. V. évezred elsõ felében az Alföld legjelentõsebb újkõkori kultúráját a Tisza kultúra népe teremtette meg. Városias településeken laktak (Hódmezõvásárhely-Kökénydomb, Szegvár-Tûzköves). A sírjaikat családi elkülönítésben tárták fel a régészek. A férfiak társadalmi és gazdasági jelentõsége megnõtt, ezt mutatja a tûzkövesi Sarlós isten is.
A Kr.e. V. évezred végén, a IV. évezred elején nagyállattartó pásztortörzsek érkeztek a Dél-Alföldre, a mai Szentes, Szeged és Hódmezõvásárhely környékére. A kedvezõ körülmények, a Tisza, és a bõséges legelõk miatt letelepedtek, erre utal az is, hogy a temetõiket hosszú idõn keresztül használták.
Aztán a Kr.e. IV – III. évezred fordulóján a keleti nagy sztyeppékrõl lótartó pásztortörzsek, az okkersíros kurgánok népe érkezett az Alföldre. A térség legnagyobb újkõkori építményeit, a kunhalmokat (Szentes-Besenyõhalom, Ibolyáshalom, Törökhalom) gyakran vezéreik temetkezési helyeként emelték.
A halotthamvasztásos temetkezés, a trákiai-makedóniai bronzkori edényformákkal való hasonlóság új nép, a Báden-Péceli kultúra megjelenésére (Röszke, Kiszombor, Ószentiván, Ópusztaszer) utal.
A Kr.e. III. évezred második harmadán, és a II. évezred közepén bronzkori falvak találhatók a térségben. A lakóik elõkelõik sírjaiba keleti mintázatú aranykorongot és bronz diadémot is temettek. Egyébként mind a rézkorban, mind pedig a bronzkorba jellemzõ volt az élénk élet, kereskedelem és kultúra az egész Kárpát-medencében.
Aztán létrejött a helyi szokásrendszert kialakító Maros kultúra. A folyók mentén (Sövényháza, Klárafalva, Szõreg, Deszk) végig települések húzódtak. Az itt élõ népek több évszázadon át békésen gazdálkodtak, búzát, árpát, rozst, kölest termesztettek, állatokat tartottak, fölmenõ falú, nyeregtetõs családi házakban laktak.

Körülbelül Kr.e. 2000 környékén a keleti nagy sztyeppékrõl pásztornépek érkeztek Európába, így a Balkánra és Bácskába is, ekkor délnyugatról az illír, délrõl a görög, délkeletrõl pedig a thrák népek szomszédosak vele. Ekkoriban vágta be a medrét a Tisza és a Maros, majd a Kr.e. XIII. században nagy valószínûséggel nyugat felõl érkezõ lovas nomádok foglalták el a Kárpát-medencét.
A Kr.e. XII. században újabb népmozgás közepette egy új dél-alföldi közösség, a Csorva csoport alakult ki. Ekkor a Tiszától a Dnyeperig egységes szokású népesség, a Gáva kultúra élt. Erõdített központjaik (Orosháza-Nagytatársánc) a törzsi államok állandó háborúzásairól tanúskodnak. A következõ évszázadokban Európa legfejlettebb bronzmûvessége a Kárpát-medencében volt.
A Kr.e. I. évezred fordulóján Erdélyben és a Duna mentén, egészen a Duna-Tisza közéig a thrákok éltek, és valószínûleg laktak thrákok Bácskában is. Az évezred eleje-közepe tájékán nyugatról az illír, északról a kelta, keletrõl a szkíta népcsoportok határosak velük, a szlávok ekkoriban jóval északabbra, a Visztula és a Dnyeper forrásvidékén és vízgyûjtõ területein éltek.
Majd a Kr.e. VIII – VII. században a szkíták iráni eredetû elõdei érkeztek az Alföldre. Náluk már megtalálhatóak a vas fegyverek, lószerszámok és ékszerek. Ekkortájt, úgy Kr.e. 750 után germán törzsek érkeztek Skandináviából Kelet-Európába, a mai Lengyelország és Balti-államok területére. A germánok vándorlásai a késõbbiek folyamán meghatározóak lesznek majd egész Európa történelmére.

2. A SZKÍTÁK
A szkíták, akik szintén éltek Bácska területén, a ragozó nyelvû népek csoportjába tartozó, ókori lovas nomád nép volt. Elõször az asszír krónikákban jelennek meg, askuza vagy iskuza néven II. Sarrukín idején. A Kr.e. VII. századtól özönlöttek be északról a nagy keleti sztyeppékre. Kr. e. 673-ban az iráni szkíta királyok legyõzték elõször az asszírokat, majd a valószínûleg szkíta rokon kimmereket, és azok helyére, Aszkániába (a mai Azerbajdzsánba) és környékére telepedtek le egészen az Urmia-tó délkeleti részéig. A görög forrásokban említett szkíta törzsek a Dnyeper és a Don közötti sztyeppéken éltek.

A szkíták nem alkottak egységes birodalmat, csak laza törzsszövetséget, amelynek más etnikumok is a részei voltak. A Kr. e. VII. század végén a szkíták elfoglalták a kelet-európai sztyeppvidéket az Altaj-hegységtõl egészen a Kárpátok vonulatáig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr.e. VI – V. század folyamán, az Alföldön a régi iráni eredetû települések helyett új települések, központok jelentek meg. Hérodotosz Szeged vidékét és a Tisza-Maros összefolyását, valamint a Marostól északra fekvõ területet az agatürszoszok (agathyrzek) földjeként említi, amikor arról számol be, hogy Darius perzsa király Kr.e. 513-ban sikertelen hadjáratot indított a szkíták ellen. Megemlíti még, hogy az e területektõl délre esõ térségben pedig a szigünnák éltek.

A szkíták egy része Kr.e. 500 körül a szarmata és a perzsa zaklatások miatt a Fekete-tenger fölött lévõ nagy sztyeppékrõl, a központi szállásterületeikrõl mind a négy égtáj irányába elindultak, így eljutnak Közép-kelet Európába és Bácskába is. A germán törzsek Kr.e. 400 körül Skandináviából ismét elindulnak, most Nyugat-Európába, erre az itt élõ kelták egy része felkerekedik és elindul Kelet-Európába és a Balkánra, eljutva így az alföldi, bácskai térségbe is.

3. A KELTÁK
A kelták szûkebb értelemben véve egy Közép- és Nyugat-Európában élt, ókori indoeurópai népcsoport volt, amely õsi indoeurópai nyelveket (szárazföldi vagy ókelta nyelvek) beszélt. Az ókori kelták mindenhol hasonló módon éltek. Továbbépítették a korábbi népek nagy földvárait, úthálózattal biztosították a kereskedelem és a katonaság mozgását. A kelták és a helyi õslakosság keveredése kitûnik a régészeti leletekbõl, és a temetkezési szokásokból is.

A Dunántúlon illír-pannon törzsekkel, az Alföldön a szkítákkal, Erdélyben a thrák (dák) néppel keveredtek. A nyílt tûz fölött, vasüstben fõztek. A kenyeret boltozatos kemencékben sütötték. A családtagok ruhát szõttek szövõszéken (fõleg a nõk), földet mûveltek, csontból készült tûket és fazekat készítettek és használtak. A keltáknak köszönhetjük az õrlés tudományát is. A legtöbb helyen különféle szemes terményeket, leginkább tönkölyt, búzát, árpát, rozst és kölest termeltek. Állattenyésztéssel is foglalkoztak, szarvasmarhát, sertést és juhot tartottak. Vaddisznóra, õzre, szarvasra vadásztak. Élénk kereskedelmet folytattak nemcsak északkal (itt fõként a borostyán miatt), hanem a görög térséggel is. Ezzel párhuzamosan a belsõ kereskedelem is kibontakozott az egész Európában szétszórt, különbözõ kelta területek miatt. Mindez magával hozta a pénzverést és a pénz, mint fizetõeszköz használatát.

A Kárpát-medence területén az elsõ pénzeket a kelták verték, ezüstbõl. Törzsi pénzverésük sokféle mintája elõször a görög drachmákat utánozta, késõbb a rómaiak pénzét. A lakosság nagy része falvakban élt. A Duna mentén a leghíresebb kelta települések voltak Gyõr (Arrabona), Bécs (Vindobona), Óbuda (Aquincum), Belgrád (Singidunum), Szekszárd (Alisca). A kelta népek Kárpát-medencei hatalmának a Dunántúlon a rómaiak, az Alföldön a szarmaták, Erdélyben a dákok vetettek véget.

Így tehát megállapíthatjuk, hogy a Kr.e. IV – III. században kelták éltek a Dél-Alföldön és a Bácska dimbes-dombos vidékén is. Sztarbon a szkordikuszokat, és a tauriszkoszokat említi e tájékon. Feltételezések szerint õk alapíthatták a Maros-torkolatában Partiszkont is. Nagy Sándor makedón birodalma a legnagyobb kiterjedése idején, Kr.e. 323-ban sem foglalta magába a bácskai régiót, a birodalom északi határvonala Bácskától délebbre húzódott. Kr.e. 300 környékén a mai Lengyelország és Balti államok térségébõl, az oda 750 után érkezett germánok továbbindultak délkelet felé, a szlávok földjére, ezáltal egy újabb népvándorlást idézve elõ.

4. A SZARMATA JAZYGOK
A Kr.e. 3. században a szkíták területeire a velük rokon, iráni eredetû szarmaták nyomultak be, akik addig a szkíták szomszédságában, a Don folyón túl éltek. Majd Kr.e. 200 táján a szarmaták az elfoglalt szkíta területekrõl és a Kaszpi-tenger – Aral-tó északi vidékérõl Kelet-Európába özönlöttek, és megjelentek a Kárpát-medencében, az Alföldön is. A germánok eközben Skandináviából ismét elindultak, most Közép-kelet Európába, az Északnyugati-Kárpátok vidékére. Kr.e. 60 körül Burebista megszervezi a dák királyságot, majd Kr.e. 20 környékén a dákok véglegesen kiûzték a Dél-Alföldrõl a keltákat, és a Tisza mentén a korszak legfejlettebb katonai erõdjeit építették meg, valamint a jazygok érkezéséig meg is telepedtek a Dél-alföldi térségben.

Krisztus születése után 10 és 20 között Róma szövetségeseiként a szarmata törzsek közül a jazygok telepedtek meg az egész Duna-Tisza közén, így Bácskában is, több mint három évszázadon keresztül uralva e területeket, ami idõ alatt ezt a térséget „Jazygiának” nevezték. A jazyg lovas nép volt, és tetõtõl talpig pikkelyes páncélzatot viseltek, még a lovak is, fõ fegyverük pedig az íj, amivel olyan jól bántak, akárcsak a szkíták. A következõ évszázadokban általában a rómaiak szövetségesei voltak, de a roxolánokkal és egyes germán törzsekkel, mint például a vandálokkal harcoltak Róma ellenében is. Mivel a jazygok idõnkénti beütéseinek megfékezésére és megelõzésére tett kísérletek eredménytelenek voltak, II. Constantin császár 358-ban azt tervezte, hogy máshova telepíti õket, de e törekvése sikertelen maradt. Jazygiát és a jazygokat csak a hunok érkezése tüntette el a Duna-Tisza közérõl. A jazygoknak, városnak tekinthetõ településeik is voltak. Claudius Ptolemaeus római földrajzíró Uscenum, Gormanum, Arbieta, Trissum, Parca, Candanum, Pessium, Partiscum nevek alatt sorolja fel ezeket, melyekrõl csak annyit tudunk, hogy a keleti hosszúság 37-38 és az északi szélesség 46-48 fokai közé esõ területen, tehát a Duna és Tisza között levõ síkságon feküdtek. Szeged mocsaras térsége, és a bácskai régió, folyók menti sásos-nádos árterei, a Telecskai-dombság vidéke ekkor teljes egészében olyan volt, mint amit a jazygok kedveltek. Ezeken a jól védhetõ és nehezen járható, rejtõzködésre kiválóan alkalmas helyeken ugyanolyan jól kiismerték magukat a jazyg harcosok, mint két évezred múlva majd a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizánjai…

85-ben Decebal dák király folyamatosan zaklatta Moesia római tartományt, ami Bácska szomszédságában volt, a határvonalat Bácskával épp a Tisza adta. 106-ban Traianus római császár ezt megelégelve ellenük vonult, és legyõzte a dákokat, elfoglalta fõvárosukat, Sarmizegethusat is. Ezzel új római provincia jött létre, Dacia. A tartomány székhelye Ulpia Traiana Sarmisegetusa névvel vonult be a történelembe. Lugiotól (Dunaszekcsõ), a Maros déli partján át karavánút vezetett e tartományig. A bácskai térség viszont továbbra is a jazygoké maradt. Jellemzõ a római idõkre az õrhelyek, települések létrehozása, a kereskedelem fellendülése. A bácskai térség szomszédságában a római Pannonia provincia volt nyugati irányban, a határvonalat a Duna alkotta, csakúgy, mint déli irányban, Illyricum és Dalmatia provinciák felé. A térség legnagyobb és legerõsebb települései, amelyek tulajdonképpen mind körülvették Bácskát és a jazygokat: Lugia, Sopianae (Pécs), Ad Militare, Teutoburgium, Mursa, Malata, Sirmium, Cornacum és Singidunum (Belgrád) voltak. Lugiát a mai Szegeddel kiváló minõségû, a rómaiak által épített út is összekötötte. Viszont a bácskai térség továbbra is a harcos jazygoké maradt, a terület déli szélén, a Duna vonalától egy kicsit feljebb, a jazygok felé még megerõsített határt (limes) is építettek a rómaiak, megakadályozandó a jazyg betöréseket. A limest a Bács-Földvár és Újvidék között 26 km hosszan elhúzódó, nagy római sánc alkotta, mely a Dunára és Tiszára támaszkodott a két végével.

A II. század elejéig, Dacia provincia szomszédságában, a Délkeleti-Kárpátok elõterében, végig a Duna mentén a szarmata roxolánok telepedtek le és közel négyszáz éven keresztül laktak e területen. A görög Ptolemaiosz a Tisza-Maros összefolyásánál álló Partiszkon települést nevezte meg, mint olyat, ahol feltehetõen a rómaiak megerõsített õrállomást hoztak létre. Traianus a roxolánok földjét csak ideiglenesen, 114-tõl a haláláig, 117-ig tudta meghódítani.

Ekkoriban, úgy 150 körül a Balti-tenger partvidékérõl egy germán törzs, a gótok a Fekete-tenger északi partvidékére, a Dnyeper kifolyásához és az Azovi-tenger partvidékére vándoroltak, majd a gótok két részre váltak. A nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok), akik a Délkeleti-Kárpátok elõterében, az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva erdõs, füves területeire vándoroltak, nagyjából a 200 és 375 közötti idõszakra, valamint a keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok), akik a dél-orosz síkságokon maradtak. A két nép között a Dnyeper (Borüszthenész) volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal („tiszta”) törzsbõl származó királyi dinasztia uralkodott.

A gepidák (szintén germán nép, eredetileg a gótok szomszédjai voltak a Visztula vidékén) 250 körül szintén a Balti-tenger partvidékérõl, a Visztula mentérõl indultak el a Kárpátok irányába. I. Philippus Arabus császár idejében, 248-ban vagy 249-ben támadtak elõször a Római Birodalomra a gót seregek. Elözönlötték és végigdúlták Dacia, Pannonia és Moesia provinciákat, benyomultak az Alföldre és Bácskába is. Marcianopolis városa is csak nagy összegû hadisarc kifizetésével menekülhetett meg a pusztulástól. Az ellenük sietõ császár megnyerte az ekkor már Daciától északra lakó gepidákat szövetségeséül, és segítségükkel visszaszorította a gótokat. 269 táján a gepidák átkeltek a Kárpátokon és megjelentek a Kárpát-medence északkeleti szögletében királyuk, Fastida vezetésével.

Országuk ekkor a Keleti-Kárpátok koszorúján belül lehetett, a Felsõ-Tisza és a Szamos lápos völgyeiben. Errõl a szûk, terméketlen területrõl csak bõ száz év múlva sikerült kitörniük, mikor a Tisza mindkét partján legalább a Körösökig terjesztették ki országuk határait. 270-ben újabb gót támadás indult a Római Birodalom ellen. Aurelianus császár feladta Dacia provinciát, kiürítette a Duna bal partján elterülõ római területeket, és a gótoknak engedte át azokat, a határt pedig az Al-Dunához vonta vissza. Így Sarmisegetusa fokozatosan elnéptelenedett a IV. század végéig. 294 után a szarmaták felépítik – a gótok ellen – római segítséggel a Csörsz árka, illetve Ördög-árok vagy Római sáncok néven ismert földsánc-vonulatokat, amelyek tetejére feltehetõen faszerkezetû erõdítményeket emeltek. 320 és 332 között a szarmaták a gótok támadását Constantinus császár segítsége révén még visszaverték, de már egyértelmûen látszott meggyengült erejük, a hanyatlásuk. Majd belháború tör ki a szarmaták között, ami tovább gyengítette õket. A szarmata törzsek védelmi harcaiban a jazygok élen jártak, majd a szarmata uralmat a IV. század vége felé érkezõ hunok tûntették el végleg a Kárpát-medencébõl.

5. A HUNOK
Krisztus születése után, a II – III. század tájékán Belsõ-Ázsia sztyeppe övezetei jelentõs mértékben kiszáradtak, majd a felmelegedõ éghajlat hatására megindult az elsivatagosodás. Így az itt élõ nomád hunok kénytelenek voltak új legelõk, sztyeppék után nézni. A hun elvándorlást meggyorsították az ekkoriban virágkorát élõ kínai Han-dinasztia „látványos” támadó hadjáratai is. 350 táján indulnak el a hunok Ázsia belsejébõl Balambér vezetésével Európa felé, ami egy általános népmozgáshoz, és végül a Nyugat-római Birodalom bukásához fog majd ott vezetni.

A hunok nyomására minden népcsoport, még a harcias germánok is felkerekedtek, és új területek, új „haza” után néztek. Kr.u. 358 körül a gepidák – a Kárpátok hágóin át – fokozatosan bejöttek a Kárpát-medencébe, és a mai Tiszántúlra telepedtek be: ekkor a gepida szállásterületek határvonalát nyugat felé a Tisza adja. Eközben a Donon, majd 370-körül a Volgán is átkelõ hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes sztyeppei uralmának. Majd, már alán segédcsapatokkal is megerõsödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát is, és 375-ben megérkeznek a Kárpátok elõterébe. Eközben a gepidák a Kárpát-medencében, 376-tól, délen a Duna vonaláig és a Római Birodalomhoz tartozó Moesia provinciáig tartó, Erdélyt is magába foglaló királyságot hoztak létre. Ekkor kezdõdik el egy erõteljes népvándorlás, ugyanis megérkeznek Kelet-Európába a hunok, erre a gepidák is dél felé húzódnak, majd aztán kénytelenek meghódolni nekik.

5. 1. VIZIGÓTOK
376 kora õszén a Dnyeszternél a hunok szétszórták Athanarik vizigót hadait, ezért aztán a nyugati gótok is délre indultak az Égei-tenger irányába: Fritigern törzsfõ vezetésével mintegy 100 ezer vizigót kér bebocsátást a Római Birodalomba. Valens császár azzal a feltétellel engedélyezte a letelepedésüket Thrákiában, hogy katonai szolgálatot teljesítenek. Mivel azonban a rómaiaktól sem zsoldot, sem élelmet nem kaptak, fellázadtak, és 378. augusztus 9-én Hadrianopolis falai alatt megverték a római légiókat, Valenst pedig megölték. Ez volt a nyitánya a Római Birodalom haldoklásának.

A vizigótok ezután az Adriai-tenger partjára vonultak, majd Dalmácián keresztül Észak-Itáliába törtek be 400 tájékán: ekkor özönlenek be a mai Havasalföldre az Uldin vezette hun seregek is. A hunok elöl menekülve 405-ben több százezer germán néptöredék kelt át a Dunán, és özönlötte el a római provinciákat, szintúgy Észak-Itáliát. Õket még megállította Stilicho, de a letelepedésüket már nem lehetett megakadályozni. A 406. december 31-én, a befagyott Rajnán átkelt alán, burgund, vandál és svév tömegekkel szemben pedig Róma már tehetetlen volt. Foederatinak el kellett ismernie a barbárokat, és kénytelen volt nekik átengedni a földek egyharmad, „tertia” részét is, míg Gallia és Hispánia pedig tulajdonképpen elveszett a római kormányzat számára.

Ennek következtében Itáliában barbárellenes hangulat alakult ki, mire Honorius, a Nyugat-római Birodalom császára kivégeztette a vandál származású „magister utriusque militiae” Stilichot 408-ban, aki tulajdonképpen helyette uralkodott. A nyugati gótok ezután többször is megostromolták Rómát, 410-ben pedig elfoglalták és kifosztották. A kortárs írók, verselõk és krónikások szerint ez volt a „világvége” kezdete. A gót hadak ezután Galliába vonultak, vezérük, Athaulf magával hurcolta Honorius császár nõvérét, Galla Placidiát is. Majd Narbonne, késõbb Toulouse központtal a vizigótok új államot hoztak létre. A nyugati gót királyság volt az elsõ független állam a Nyugat-római Birodalom területén. Elsõ királyuk I. Theodorik volt. Majd a fokozatosan a Pireneusok elõterében kényszerülõ nyugati gótokat az V. században a frankok szorítják ki végleg az Ibériai félszigetre, ahol az általuk létrehozott nyugati-gót királyságot az arabok terjeszkedése zúzta szét végleg, 711-ben.

5. 2. OSZTROGÓTOK, KELET-RÓMAIAK
Miután a hunok leverték Hermanarik osztrogót seregeit, a keleti gótok 380 táján indultak nyugatra, és Bácskán is keresztülvonulva a Dél-Dunántúlon, a Muraköz vidékén és attól délre telepedtek le. Majd 408 nyarán, Arcadius kelet-római császár halálhírére a hunok megszakítják addigi, baráti kapcsolataikat a Kelet-római Birodalommal, és Uldin serege, a leigázott népek segédcsapataival megerõsítve lerombolta az Al-Duna északi partján fekvõ kelet-római erõdöket, majd a folyón átkelve birtokukba vették a kulcsfontosságú Castra Martis erõdjét (Kula – Bulgária) is. Még két nyár sem múlt el, mikor, 410 tájékán már a hunok uralták az egész Alföldet. Itt a vezérük Mundzugus, Attila apja volt.

Fõhadnagya, Rugila szerencsétlen kimenetelû hadjáratot vezetett Konstantinápoly alá, ahol a hun támadók nagy része elveszett, a fõhadnagyot pedig a menykõ ütötte agyon a krónikások feljegyzései szerint. A kelet-rómaiak a gyõzelem után benyomultak az Alföldre, és a hunokat Dacia felé szorították. Az elsõ hun – kelet-római háború 412-ben békével ért véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötöttek meg Karaton hun nagykirállyal. A hunok 422-ben, Ruga nagykirály vezetésével támadták meg ismét a Kelet-római Birodalmat: Thraciába törnek be. A következõ esztendõben, 423-ban Rugának sikerült elõször elérnie, hogy a kelet-rómaiak évi 350 font arany „béke-tributumot” fizessenek a hunoknak.

Röviddel ezután, 424 körül Ruga átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Dél-Alföldre, a Tiszától keletre esõ síkságra, és így Bácska is szerves része lett a hunok központi területeinek. A nyugat-római Aetius, „az utolsó római” 425-tõl kezdve mind többször vette igénybe a hunok katonai segítségét, így például a zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban, mikoris felmentette a vizigótoktól ostromolt Arelatet (Arles), s a következõ években is sikerrel folytatta – hun segítséggel – a galliai, római uralom helyreállítását. 430 környékén Mundzugus és Ruga két testvére, Oktár és Ura is segítettek vezetni a már több irányban hadakozó hun seregeket, majd 433 – 434-tõl kezdve a legendás Attila (Etele), kerül hatalomra, aki Buda (Bleda) nevû öccse segítségével kezdett uralkodni.

5. 3. ATTILA, az „isten ostora” birodalma
Uralkodásának kezdetén Attila 2 évre békét kötött a Kelet-római Birodalommal, akik neki éves adót (kb. 700 font aranyat) voltak kénytelenek fizetni. Aztán Attila, 435-ben nagy haddal kelt át a Dunán az adó elmaradása miatt, és a kelet-római tartományokra támadt. Attila gyors sikerei miatt a kelet-rómaiak békét kértek, és azt a hunokkal a Duna északi partján, Castra Constantia erõdjénél (Margus – ma Orašje – városával szemben volt a Temesközben) kötötték meg. Attila egyszeri 6 ezer fontnyi, és évenkénti 2 ezer fontnyi adó fejében volt hajlandó csak megkötni a békét II. Theodosiusal. Eközben Aetius, hun szövetségeseivel reguláztatta meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat: e vészterhes, hun támadás emlékébõl sarjad majd késõbb a „Nibelung-ének”.

A vandálok Szicília elleni támadását, valamint a perzsák betöréseit is kihasználva, 440-ben és 441-ben Bleda, a békét megszegve sorra megostromolta és elfoglalta Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) településeit, majd délkelet felõl, a Száván átkelve megtámadta a 427 óta kelet-római Pannonia Secundát, s ostrommal bevette Sirmiumot (Sremska Mitrovica) is. 441-ben és 442-ben beavatkotnak a háborúba az Attila vezette, keleti hun hadak is. Ratiaria (Arèar – Bulgária) bevétele után az egyesült hun seregek elfoglalták Naissust (Niš), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s eljutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverték Aspar kelet-római légióit. Konstantinápoly kénytelen volt békét kérni 443-ban: egy összegben 6000 font és évi 2100 font aranyat kellett fizetnie a hunoknak. Attila 444-ben a Fekete-tenger mellé vezetett hadjáratot. Aztán a 447. januári, konstantinápolyi földrengés hírére ismét a kelet-rómaiakra támadt, ezért 448-ban Maximius követ Priscus Rhetorral és egy kelet-római küldöttséggel Attila székhelyére látogatott, és békekeresõ tárgyalásokat folytatott a hun uralkodóval. Priscus 449 õszén ismét Attila udvarában járt: õ volt az, akinek a nagykirály és a hun viszonyok leírását köszönhetjük. Attila 450 elejéig megszállva tartotta Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ pedig Naissosnál volt.

A 450 tavaszán megkötött békében Attila végül is lemondott az új déli hódításairól, s a hét évvel azelõtti békét újították meg II. Theodosius császárral. Eztán nyugati irányba, a Nyugat-római Birodalom ellen indult (451-ben), mivel a császár, III. Valentinianus nem akarta hozzáadni Honoria nevû húgát. Attila kérése megtagadásának valódi okai persze a házasságból származó öröklési és egyéb jogosultságok voltak. A hun vezér ezért átkelt a Rajnán, beütött Galliába, majd megszállta a Loire hídját védõ Aurelia (Orleans) környékét, de a várost nem foglalhatta el, mivel a római Aetius fõvezér és I. Theodorik vizigót király seregei ellene vonultak.

A két sereg Troyes elõtt 5 mérföldre, a hatalmas emberáldozatokkal járó catalaunumi „évszázad ütközetében” csapott össze, amelynek gyõztese nem fölényesen, de mégis inkább Aetius volt. Attila visszaindult szállásvidékére, útközben sok települést felprédálva. 452-ben ismét Rómára támadt, most Itáliába tört be. Aquileia (Trieszttõl északnyugatra) városát szinte a földig lerontatta, elfoglalta Ravennát, Paduát, Mediolánumot és Modenát is. Róma felé vonulva azonban I. Leo pápa egész papi kíséretével elébe ment, és rengeteg ajándékot adva neki rábírta a visszafordulásra, amiben közrejátszott a hadait pusztító pestis és éhség is. A hun vezér így Róma elfoglalása nélkül tért haza.

Attila szálása, és így a Hun Birodalom központja valahol a Tisza és a Maros találkozásánál, a mai Szeged környékén lehetett. A Tiszától nyugatra a hunok és a szarmata maradékok, keletre a gepidák szállásai húzódtak, nyugat-délnyugatra a keleti gótok éltek. Egyes források szerint 453 tavaszán, mások szerint 454-ben, ötvenéves korában halt meg Attila, miközben lakodalmát tartotta Hildegunda frank királylánnyal. Temetkezési, illetve deszkaépítésû táborvárosának helyét Iordanész görög történetíró a Tisza-Maros összefolyásának vidékére tette. Egyes feltételezések, valamint a legenda szerint a Csanád vármegyei, dombegyházi kunhalom alá temették a testét arany, ezüst és vas koporsókba. Az Etelvárt (Etzelburg), Budát is építtetõ Attila hun birodalma a legnagyobb kiterjedése idején a Don (Tanais) folyótól kezdve a Kárpát-medencén át majd a Rajnáig terjedt, és neki mind a Nyugat-római, mind pedig a Kelet-római Birodalom adót fizetett.

Apjuk halála után Dengitzik (Dengesics), Attila középsõ fia öccsével, Ernakkal együtt szembefordult bátyjával, Ellak hun nagykirállyal, de a hatalmi harcban alulmaradva menekülni kényszerültek. Eközben megindult az Ardarik (Aldarikus) gepida király vezette hunok elleni felkelés, amiben a gepidák a Nedao folyónál 455-ben gyõzelmet arattak a hunok felett, ahol még Attila legidõsebb fia, Ellak is elesett. A gepidák központi szálláshelyei ekkortájt a Tisza-Maros összefolyása mentén (Makó, Hódmezõvásárhely-Sóshalom, Szeged-Kunhalom, Kistelek, Szentes, Szõreg, Klárafalva, Kiszombor, Gyula) terültek el. A hunok a csatavesztés után a Fekete-tenger mellé, a nyugati-gótok korábbi szállásterületeire szorultak ki. A keletre menekült hunokat Attila középsõ fia, Dengitzik szervezte újra. 456 telén Dengitzik sikertelenül üldözte Valamer osztrogótjait, ugyanis nem sikerül megsemmisítenie azok seregeit. 459-ben Bassianat (Donji Petrovci – Horvátország) vette ostrom alá, amivel sikerül elodáznia a Pannoniában még visszamaradt hunok elleni, keleti-gót támadást. A 460-as évek elején annyira megszilárdította uralmát az al-dunai és pontusi sztyeppék felett, hogy 467-ben I. Leó (457–474) kelet-római császártól követelte egy békeszerzõdéssel is biztosított, határ menti kereskedõváros megnyitását. A visszautasítás miatt még abban az évben háborút indít, amelynek során életét veszti 469-ben. Fejét karóra tûzik Konstantinápolyban, és vele együtt a hunok birodalma is végleg semmivé lesz: a néhány évtizede még rettegett nép fiai nyomtalanul tûntek el a történelem viharában…

6. A GEPIDA KIRÁLYSÁG
A hunok elûzése után a gepidák erõvel birtokba vették a hunok szállásterületeit és egész Daciát, majd szövetségre léptek a Kelet-Római Birodalommal. A 450-es évek végére Gepidia határai délen az Oltig és az Al-Dunáig terjedtek. 454 és 567 között a Gepida Királyság (Gepidia) húzódott a Tiszántúlon és attól keletre, nagyjából Erdély területén. Ebben az idõben már gepidák éltek szinte egész Bácska területén is, míg a hunok elûzése után I. Leo kelet-római császár foglalta el a Szerémséget.

6. 1. A KELETI GÓTOK ÉS A LANGOBARDOK
Eközben, 453 és 489 között a keleti gótok megszállták az egész Dunántúlt, a határt a gepidákkal mindenütt a Duna vonala jelentette. 470-ben a keleti gótok elfoglalták Singidunumot, de szinte egész Bácska továbbra is a gepidáké maradt. Aztán a keleti gót terjeszkedés elérte Itáliát is, ahova 489-ben nyomultak be, és Odoaker legyõzése után ott, 493 és 553 között uralkodtak. A keleti gótokat eztán a megerõsödött Kelet-római Birodalom és a langobard terjeszkedés semmisítette meg.

A langobardok a Jüttlandi-félszigetrõl származó, germán eredetû nép volt. Innen költöztek át késõbb az Elba folyó forrásvidékére, és itt harcoltak elõször a rómaiakkal, Kr.u. 5. tájékán, akik ekkor még Winniles-nek nevezték õket. Majd a IV. században vándoroltak a Duna mellé, itt azonban a herulok leigázták õket. Mikor 512-ben Tato király vezetésével legyõzték a herulokat, benyomultak a Dunántúlra is, kiszorítva onnan a keleti gótokat.

Eközben a Róma régi nagyságát álmodó és azt idõlegesen vissza is állító I. Iustinianus (527–565) császár uralta Kelet-római Birodalom légiói – Belizár vezetésével – elõbb lerohanták Afrika Földközi-tengeri partvidékét, valamint a Korzikát és Szardíniát uraló Vandál Királyságot is, 533-ban, teljesen megsemmisítve azt. A következõ években a Földközi-tenger keleti medencéjének szigeteit foglalták el, majd az így „körülvett” Itália ellen indultak, és egy 17 évig tartó, rendkívül heves háború vette kezdetét a keleti gótokkal. Belizár, majd Narses parancsnoksága alatt a kelet-római csapatok benyomultak Hispániába, 552-ben, majd visszafoglalva a még osztrogót kézen lévõ Itáliát, a Keleti-Gót Birodalom összeomlott 553-ban: végleg pedig az Alpokon túl fekvõ Campsa (Samnium), az utolsó keleti gót erõdítmény bevételével tûnt el 555-ben.

6. 2. GEPIDIA
Pannóniába a gepidák csak a keleti gótok távozása után terjeszkedtek. Megszállták a Dráva-Száva közének keleti felét (nagyjából az egykori Pannonia Secunda tartományt), s uralmukat Bácskára is teljesen kiterjesztették. Ekkoriban három hatalmi központjuk is volt. Gepidia királyai, Ardarik és leszármazottai a traianusi Daciában székeltek, sírjaik a mai Apahida területén kerültek elõ. A Pannonia Secunda felett uralkodó gepida alkirálynak Sirmiumban, a Bácskától délre, a Száva partján fekvõ egykori nagy császárvárosban volt a székhelye. És valószínûleg volt egy Tisza-Körös-Maros közti alkirályi területrész is. Sirmium birtoklásának kérdése elõbb a gótokkal (Nagy Theoderikkel – 488 és 504), késõbb pedig Bizánccal vezetett háborúhoz.

I. Iustinianus, kelet-római császár a langobardokat nyerte meg a gepidák ellen, akik pedig a Dunántúlt uralták. A langobardok elõször 546-ban verték meg a gepidákat, ezzel önálló és független királyságot hozva létre a Dunántúlon. Turisind gepida királynak kétszer is sikerült a fegyveres harcot 2-2 éves fegyverszünettel elodáznia (547 és 549). Majd a gepida – langobard nagy összecsapásra 551-ben került sor, valahol Sirmiumtól nyugatra, melyben a gepidák alulmaradtak, de ekkor Sirmiumot még megtarthatták.

A Duna-vidék békéje egészen I. Iustinianus haláláig (565) fennmaradt. Kunimund király Gepidia fõvárosát Sirmiumba helyezte át, ahol ezüst pénzt veretett, mégpedig a Kárpát-medence elsõ, kora középkori pénzeit. Sirmiumban székelt a gepida „arianus” egyház püspöke is. I. Iustinianus halála után a gepidák és Sirmium két tûz közé került, ugyanis mind Bizánc, mind pedig a langobardok is fenyegették. Végül, a langobard király Alboin (Albonius) a Kelet-Európába érkezõ, félelmetes hírû avarokkal, illetve az azokat vezetõ Baján kagánnal szövetségben, Asfeld mezején 567-ben döntõ vereséget mért a gepidákra. Alboin megölte az utolsó gepida királyt, Kunimundot is, és koponyájából pedig ivópoharat készítetett. Sirmiumot a közben felvonuló bizánci csapatok foglalták el, így azt az avarok már nem tudták feldúlni. A sirmiumi, maradék gepida csapatok kelet-római szolgálatba álltak, a gepida trónörökös, Reptila pedig – a királyi kincsekkel – Konstantinápolyba menekült.

6. 2. 1. A GEPIDÁG MARADÉKÁT BEFOGADÓ LANGOBARD BÍRODALOM
Az avaroktól legyõzött, illetve a hadba nem vonult gepidák – Gepidia egész területével együtt – avar uralom alá kerültek. Az avarok a lakosságot áttelepítették, és bevonultak Daciába. Azok a gepidák, akiket Alboin király gyõzött le, hazájuk pusztulása után a langobardokhoz csatlakoztak, s a következõ év tavaszán velük együtt vonultak Itáliába. Ugyanis, a langobardok az erejük teljében lévõ korábbi szövetséges avarok nyomására 568-ban Itália felé vonultak, és ott paviai központtal királyságot alapítottak 572-ben. Fõként a Pó medencéjében, Észak-Toscanában, Umbriában telepedtek meg. Országuk 574-ben, Kleph király halála után hercegségekre hullott szét, és a trónt 10 évig nem töltötték be, majd 584-ben földjük ismét királyság lett.

Hatalmuk tetõpontja a VII. század második felében, I. Grimwald idején teljesedett ki, aztán gepida nép maradékának leszármazottait is magába foglaló Langobard Birodalom bukását a római pápával való szembekerülés okozta. Ugyanis, Liutprand király megpróbálta egész Itáliát meghódítani, amiért nyilvánvalóan szembekerült a pápával. Liutprand nem tudta tervét megvalósítani, utóda, Aistulf azonban 751-ben elfoglalta Ravennát, véget vetve ezzel az itáliai bizánci uralomnak, majd ostrom alá vette Rómát is. A várost csak Kis Pippin frank király beavatkozása mentette meg. Emiatt a langobardok és frankok viszonya megromlott, aminek eredménye az lett, hogy 773 és 774 között Nagy Károly frank király meghódította a langobard királyságot, amely így beolvadt az egyre hatalmasabb Frank Birodalomba.

7. AZ AVAROK
Az avarok az eurázsiai sztyeppe nomád népe voltak, a Volgán túli szállásterületekkel. A Kína mellett birodalmat létrehozó hiungnukkal, a heftalitákkal és a zsuanzsuanokkal egyaránt kapcsolatba hozzák õket, pontos eredetüket azonban homály fedi. Egyes vélemények szerint az avarok tulajdonképpen közvetlen hun leszármazottak voltak: annyi bizonyos, hogy az eredeti szállásterületeik is a hunokéhoz hasonló elhelyezkedésû volt. A kárpát-medencei történetük során „korai avar” és „késõ avar” korszakokat különböztethetünk meg. A korai avar kor leletei (Szegvár, Szõreg, Fehértó, Szeged-Kundomb, Szentes, Székkutas) az elõkelõk gazdagságára és jómódjára utalnak, míg a „késõ avarok” egy részét, a kettõs honfoglalás elmélete magyaroknak tartja (onogur magyarok).

Az avar népvándorlás a VI. század közepén indult meg, mikoris 557-ben a türkök legázolták a zsuanzsuanok birodalmát, majd nyugat felé hatalmas területekre terjesztették ki uralmukat: még a heftalitákat is legyõzték. Ezzel egyidõben, 550 – 558 táján indul meg az avarok vándorlása Kelet-Európába, elsõsorban a türk terjeszkedés hatására. Ezt a tényt igazolja Menandrosz bizánci történész is, aki szerint 576-ban II. Tiberius Constantinus bizánci császár, Valentinus vezetésével követséget küldött a nyugati türkökhöz, hogy a II. Iustinus császár és a nyugati türkök elsõ kagánja, Istemi közötti békeszerzõdést megerõsítse. De a nyugati türk uralkodó, Turxanthosz nagy haraggal fogadta õket, szemükre hányva, hogy befogadták elmenekült alattvalóikat, az avarokat. Nagy nehezen tudták csak kiengesztelni, és részt kellett venniük az uralkodó apjának, az akkor elhunyt Isteminek a gyászolásában is.

A Volgán túlról érkezõ elsõ avar törzsek 557-ben tûntek föl a Kaukázustól északra, de krónikások feljegyzéseibõl az biztosan tudható, hogy 558-ban már avar követek jártak Bizáncban, I. Iustinianus császárnál. Az avar törzsek 562-ben jelentek meg elõször Európában, amikor tömegesen keltek át a Volgán. Három évvel késõbb, 565-ben halt meg a kezdetben kelet-rómainak, majd késõbb bizáncinak nevezett birodalom hatalmát megalapozó I. Iustinianus császár. Az új bizánci uralkodóval, II. Iustinus császárral azonban hamar megromlott az egyre terjeszkedõ, harcias avarok viszonya. 567-re meghódították a Fekete-tengertõl északra élõ bolgártörök földeket (utrigurok és kutrigurok), valamint az ott élõ szláv területeket (antok) is. Ugyanabban az évben uralkodójuk, az Al-Duna mentén tartózkodó Baján kagán szövetséget kötött a Kárpát-medencében élõ langobardok királyával, Alboinnal, aki ennek következtében legyõzhette az itt uralkodó gepidák királyát, Kunimundot, a fentebb már említettek szerint. De aztán, az avar szomszédságot túl fenyegetõnek érezve végül a langobardok 568 húsvétján állataikat hátrahagyva Észak-Itáliába vonultak, így az avaroké lett az egész Kárpát-medence, ahová a kagán a székhelyét is áttette, ami valahol a Duna-Tisza közén lehetett, a Balaton felsõ csücskével egyvonalban, a Duna mellett. Így Bácska ismét egy új birodalom központi részéhez tartozott.

Az Avar Birodalom léte 568 és 796 közé tehetõ, amikoris Nagy Károly Frank Birodalma és Krum kán Dunai-bolgár Birodalma végleg elsöpörte azt. Az avarok, az avar népcsoport jelentõségét – elsõsorban Európa történelmében – az adta, hogy megszüntették a Kárpát medence germán uralmát, és elõször egyesítette egy nép, egy politikai befolyás alá az egész Kárpát-medencét, méghozzá több mint két évszázadra. Birodalmuk, legnagyobb kiterjedése idején a mai Bécs vidékétõl egészen a Donig terjedt. A Dunán átkelõ avar törzsek rátámadtak még a kelet-római területekre is, és Bizánc csak éves adó fizetése révén tudott békét kötni velük, 575-ben. Ez a béke II. Iustinus 578-ban bekövetkezett haláláig tartott, majd az új avar kagán a trónra kerülõ II. Tiberius bizánci császárnak elõször békét ajánlott, majd a tõle, magánszolgálatra kért ácsokkal a Dunán hidat építetett, és ezen átkelve 580-ban elfoglalta a kelet-római Szerémséget. Majd 582-ben az avarok elfoglalták Sirmiumot, és uralmuk alá hajtották Bácskát is. A bizánciakkal kötött béke szerint a két birodalom határát a Duna adta. Ezután a korábbi szövetséges langobardokra támadtak, és 610-ig egy sikeres hadjáratot vezettek ellenük. Eztán még 15 évnek kellett eltelnie, mire az egyre inkább terjeszkedõ, egészen a Bizánci Birodalom szívébe eljutó, pusztító és rabló, vad lovas népet elõször legyõzték: az avarok 626-ban nagy vereséget szenvedtek Bizánctól, a fõváros, Konstantinápoly falai alatt.

Néhány év múlva, a 630-as években kezdett el hanyatlani a hatalmuk. A Kelet-római Birodalom egyre nagyobb területeket szerez vissza tõlük, az avarok pedig már nem voltak képesek legyõzni a bizánci légiókat. Aztán az avarokat fenyegetõ újabb ellenség tûnt fel: az onogur származású bolgárok, akik a Don folyó Azovi-tengeri kifolyásának vidékérõl érkeztek a Duna vidékére 670 és 681 között, Kobrates (Kuber) fejedelemsége alatt, Heraklius bizánci császár mellé álltak az avarok ellenében. Valamint a dalmáciai szlávok (tulajdonképpen a horvátok) is egyre jobban teret nyertek az avarokkal szemben, míg északról a nyugati szláv morvák egészen a Garam folyóig törtek elõre, így az avarok a Kárpát-medencében, ellenséges népekkel mindenünnen körülvéve, letelepedésre kényszerültek. Aztán 662-ben az avarok ismét háborúba keveredtek a langobardokkal, akikkel végül is nem bírtak: a hódító, kalandozó avar korszaknak végképp leáldozott. A 670-es években ugrásszerûen megnõtt a késõ avar falvak száma a térségben, ami szintén a letelepedési szándékot igazolja. De az algyõi, tápéi, kiskundorozsmai régészeti leletekben már a VII. századi bolgár onogur népesség, a griffes-indás népcsoport jelenléte is kimutatható.

Egy nyugalmasabb korszak következett a Kárpát-medencében: egészen 787-ig békességben éltek a letelepedett avarok, amikor II. Tassilo bajor herceg hívására Nagy Károly frank birodalmára támadtak. Nagy Károly ellenük vonult, és 791-ben egészen a Rábáig elfoglalta földjeiket, e hadjárat célpontjai a Rába mentén épített hatalmas, kerek, avar földvárak voltak. Einhard krónikás szerint az avarok földjeit kilenc, kör (gyûrû) alakú védõmû övezte, amiket tölgy, bükk és fenyõtörzsekbõl állítottak össze. Ezek húsz láb szélesek és ugyanilyen magasak voltak. A lakott helyeket oly módon helyezték el, hogy egyik gyûrûtõl a másikig a kürt harsogása jelzésként szolgálhatott. A frankok elfoglalták és lerombolták e gyûrûket. Az itt élõ nyugati szlávok, akik az avarok alávetett népei voltak, és az avar szállásterületek körül lettek letelepítve, védelmezõként, felszabadítóként üdvözölték a frank királyt. A korabeli krónikákban arról lehet olvasni, hogy a frankok is hunoknak gondolták az avar törzseket. A frank gyõzelem után néhány évvel Pipin, Nagy Károly fia a Duna, Dráva és Száva között lakó avarokra támadt. Egészen 803-ig eltartottak a frank-avar csatározások a Dunántúlon, amikoris az Avar Birodalom összeomlott a délrõl induló bolgár támadás hírére: Pannóniában az avar birodalom romjain és egykori településein épült ki a frank uralom.

Ugyanis mikor Krum bolgár kán beavatkozva a küzdelembe, birtokba vette a Dunától keletre esõ avar területeket – az avar kagáni székhellyel együtt –, a Dunántúlon harcoló avar törzsek abbahagyták a frankok elleni háborút, és a frank császár védelme alá helyezték magukat, teljesen behódolva neki, a 803. esztendõben. Így dunai határvonallal a „Pannónia Õrgrófság” jön létre még Nagy Károly (768 – 814) uralkodása alatt. A Duna-Tisza közén, Tiszántúlon és Bácskában azonban ekkor még mindig avarok éltek. Felettük elõször 803 – 804 között a már említett Krum (kb. 803-814) aratott döntõ, majd 825-ben Omurtag bolgár kán végsõ, megsemmisítõ erejû gyõzelmet, és terjesztette ki a bolgár hatalmat a Duna – Tisza közére, a Tisza-vidékére, a Tiszántúlra, Erdélyre, a Szerémségre és Bácskára is, végleg megszüntetve ezzel az avar uralmat, és eltüntetve vele az egykor szebb napokat megélt népet. A bolgárok a Dunántúlt is megpróbálták megszerezni: egészen 832-ig hadakoztak ezért a frankokkal, de eredménytelenül.

A frank uralom alá került Dunántúlon a bajor grófok az erõsen megritkult avar és szláv lakosságot új telepesekkel, fõként szlávokkal egészítették ki, de a katonai védelem szempontjából fontos pontokra azonban bajorokat telepítettek. 830 után néhány évtizedig Pribina és Kocel szláv fejedelmek kezébe került a Dunántúl, azonban 870 után a Délnyugat-Dunántúlon már ismét a frankok voltak az urak. Zalavár (Mosaburg) még 896-ban is frank kézen volt. Ezidõtájt a Salzburgi-krónika a bácskai térségben, Bács kapcsán egy erõdítést is említ, amit avar eredetûnek mond (873). Utóbb az erõdítés szláv néptöredékek kezébe került, amíg a honfoglaló magyarok meg nem érkeztek erre a vidékre. Errõl Anonymus Gesta Hungarorumában a következõ olvasható: „miután a honfoglaló magyarok Szalánkemén leigázása után a bodrogi részekre tértek, a Vajas vize mellett ütöttek tábort (a Vajas vize Bács mellett folyt a Dunába). Ezeket, a területeket Árpád vezér ajándékozta Tasnak, Lél apjának, és nagybátyjának, Kölpénynek, Botond apjának. Késõbb innen indultak el a magyarok Bolgárfejérvár ellen.” Ekkortájt szlávok lakták a Kárpátok és Erdély északi részét, valamint a Dunántúlt. A Duna és a Tisza mentén egészen a Frank Birodalomig a bolgárok voltak az urak, a Balkánon pedig a déli szláv törzsek osztoztak, egészen az Égei-tenger peremvidékét és a Dalmát-tengerpartot is szilárdan megszállva tartó Bizánci Birodalomig. A Balkán többi része ekkoriban függõ terület volt, és Bizánc mindinkább területeket kezdett veszíteni a megerõsödõ bolgárokkal szemben.

8. A SZLÁVOK
A szláv népcsoport egy része „eredeti” szállásterületeikrõl – a Visztula és a Dnyeper vízgyûjtõ területeirõl és forrásvidékérõl – a III – VI. század között költözött el. A nyugatra indulók az Odera és az Elba közé telepedtek le, és nyugati-szlávoknak nevezték õket. Ilyenek voltak például a fekete-horvátok, de nyugati-szlávnak tekinthetõk a morvák és a lengyel törzsek, majd a késõbbi csehek és szlovákok is. Költöztek nyugati-szlávok az Északi-Kárpátok vidékére: ilyenek voltak például a fehér-horvátok.

A keleti-szláv törzsek részint eredeti helyükön maradtak, részint pedig az Északkeleti-Kárpátok elõterébe és a Dnyeper folyón lejjebb, a kifolyásához közelebb esõ területekre költöztek. Õket nevezték antoknak, akikbõl a késõbbi oroszok, ukránok lettek, és akiknek egy része a Kárpátokon átkelve beözönlött a Balkánra is. Ezekbõl lettek a déli-szláv törzsek, mint a szerbek vagy a horvátok. Így tehát annyit megállapíthatunk, hogy a Balkánra vonulásuk közben a déli-szláv törzsek valószínûleg átvonultak Bácska területén is, de az bizonyos, hogy azt birtokba nem vették. Vagyis Bácskában a szlávok jártak elõször.
Északkeletre, a Ladoga-tóhoz is költöztek szláv törzsek, õket nevezték az Ilmenyi-szlávoknak. Így Nagy Károly korában szlávok laktak már szinte egész Kelet-Európában a Volgáig, de ott voltak Közép-Európában, az Odera-Elba között és a Balkánon is.

A magyarok 862-ben jelentek meg elõször a Keleti-Frank Birodalomban, a Kárpátok térségében. Az ekkor már Etelközben élõ magyarok figyelme egyértelmûen nyugat felé fordult, és minél többször avatkoztak be az egymással harcoló, tõlük segítséget kérõ szláv és frank fejedelmek háborúiba, hol az egyik, hol a másik oldalon. Majd 869-ben II. Hadrianus pápa Metódot Alsó-Pannónia püspökévé nevezte ki, Sirmium (Sremska Mitrovica) székhellyel, és az ekkortájt keletkezõ krónikákból tudjuk, hogy 892-ben magyar kalandozó csapatok jelentek meg a Dél-Alföldön. Így tehát nagyon valószínûnek mutatkozik, hogy ekkor már Bácskát is érintették õseink, tehát a magyarok elsõ érintkezése Bácska vidékével ekkortájt, a IX. és X. század fordulóján lehetett.

Annyi bizonyos, hogy „tömeges” megjelenése a magyar törzseknek a Kárpát-medencében elõször 893-ban volt: Arnulf, a keleti-frank király ekkor hívta be a magyarokat Szwatopluk (Zwandebald) morva fejedelem ellen. A morvák, mint nyugati-szláv népcsoport, a IX. században hoztak létre tartós és kiterjedt államot a Frank Birodalom határterületén, a Morva folyó völgyében, a Kárpát-medence északnyugati részén, I. Mojmir vezetésével. A frank befolyás ellensúlyozására a Bizánci Birodalom felé próbáltak kapcsolatokat építeni, többek között bizánci térítõket hívtak be a Morva Fejedelemségbe. Cirill és Metód tevékenysége nyomán önálló szláv nyelvû egyház jött létre, külön a morvák nyelvéhez igazodó írással. Morvaország fénykorát Szwatopluk (870-894) fejedelem alatt élte: államát, Nagy Moráviát tehetséggel szervezte meg. Felismerve a frankok erejét és Bizánc gyengeségét jó viszonyra törekedett a nyugattal is, ezért elüldöztette a keleti térítõket, és országával együtt a római katolikus egyházhoz csatlakozott. Egyesítette a cseheket és a morvákat, és hatalmát kiterjesztette a környezõ szláv területekre, a Cseh-medencére és a Kárpát-medence északnyugati részére, a mai Szlovákia nyugati felére is, egészen a Garam vonaláig. Azonban az országépítõ Szvatopluk halálát követõen fiai között harc indult a hatalomért, majd a magyarok és frankok együttes támadása elsöpörte fiatal államukat.

9. A MAGYAROK
Láthattuk, hogy a magyarok bácskai megjelenéséig sokféle népcsoport élt már ezen a területen. Idõrendben a Krisztus elõtti I. évezredtõl a jelentõsebbek voltak a trákok, szkíták és kelták, a szarmaták közül a jazygok, majd a hunok, gepidák és az avarok.
Ezután a bolgárok szállták meg e vidéket, és lettek nagy befolyással rá, de sokáig Bizánc közelsége-jelenléte is hatással volt a bácskai területekre. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a szlávok (így a szerbek is) valóban korábban érinthették ezt a térséget – kézenfekvõ és valószínû, hogy a Balkánra költözésük során a Kárpát-medencén, így Bácskán is átvonultak – mint a magyarok, de csak a késõbbiek során áramlottak be ide a letelepedés szándékával, azaz mindenképpen megelõzték a magyar törzsek a szerbeket a Bácskába való beköltözéssel.

Vagyis a honfoglalás kori idõben a Duna-Tisza közén, a Marosközön és a Tiszán túl, továbbá Erdélyben bolgár-török és délszláv, de bolgár és nem szerb eredetû népek éltek. A szerbek beözönlése, az Árpádok kora alatti egészen kisszámú beszivárgástól eltekintve, csak jóval késõbb kezdõdött. Az elsõ nagyobb arányú szerb beköltözés Zsigmond és Mátyás uralkodásának idejére – az Oszmán Birodalom balkáni térnyerése – esik.

895-ben a magyar honfoglalók megszállták a Dél-Alföldet. Anonymus (12. század) szerint a magyarok Alpárnál legyõzték Zalán vezért, a bolgárokat, majd 34 napig táboroztak, gyûlést tartottak, „elrendezték az országnak minden szokástörvényét és valamennyi jogát”.
Anonymus a bodonyi vezér, Galád államát a Dél-Alföldre helyezi. A magyar törzsek vezetõi eztán felosztották az országot, az új hazát – a Kárpát-medencét –, és megegyeztek a vezér szolgálatában is. Ez a mai Ópusztaszer helyéhez kötõdõ, úgynevezett „Szer-monda”. A térség ura Ond vezér, Etel apja lett, aki Csongrád várát (erõdítését) is építtette. A Körösök völgye az Ákos és a Borsa, valamint a Csolt nemzetség lakhelye lett. Vagyis egyértelmûen beazonosítható, hogy Bácska északnyugati részén, a Duna-Dráva összefolyásánál egy magyar törzsi központ volt.

9. 1. HONFOGLALÁS
A magyarok, az Ural hegység déli részérõl, az Ural folyó forrásvidékérõl származnak. Finn – ugor eredetû nép vagyunk, és innen, a magyar – ugor õshazából vándoroltunk a VI – VII. század tájékán az úz, besenyõ és török-bolgár törzsek földjein keresztül, az Urál-folyón, majd a Volgán is átkelve a Kaukázus északnyugati elõterébe, a Don kifolyásához, az Azovi és a Fekete-tenger partjára (egyes nyelvészeti kutatások már ezt az onugor területet is Lebediának nevezik).
Innen, a Don folyón átkelve arrébb költöztünk, az Azovi-tenger keleti partvidékérõl a nyugati partjaira, Lebediába, ahol a VIII – IX. század közepe tájékán éltünk. Majd 842 körül keltünk át a Dnyeperen, és érkeztünk meg Etelközbe, a Fekete-tenger északnyugati partvidékére és a Kárpátok elõterébe. Itt egészen 895-ig, a honfoglalás megkezdéséig éltek a magyar törzsek. A Kárpát-medencében a magyar beözönlés elõtt a lakosság többsége szlávokból állt, a kisebbséget avar maradékok, keleti frankok és bolgárok alkották. Az itt élõ népek, fõként a szlávok földmûvelõk és állattenyésztõk voltak, ismerték az ekés gazdálkodást, de kevesebben lehettek, mint a honfoglaló magyarok.

A magyarokról elõször arab kereskedõk tájékoztatása alapján a khorászáni Dzsajháni írt. 920 táján megírt mûve fontos ismereteket tartalmaz a 870-es évek magyar törzseirõl. Munkája egyébként a X. században élt arab Ibn Ruszta és a XI. században alkotó perzsa Gardizi átirataiban maradt meg. De igazán részletesen õseinkkel VI. /Bölcs/ Leó (886-912) és fia, Bíborbanszületett Konstantin (913-959) bizánci császárok leírásai foglalkoztak.

Valószínûleg a magyar honfoglalás elõre megtervezett akció volt. Az etelközi magyar törzsszövetség vezetõi számára világossá vált, hogy a legelõkben és folyókban bõvelkedõ, jól védhetõ Kárpát-medence ideális hely lenne a magyarok számára a folyamatos fenyegetést jelentõ keleti sztyeppék nomád népeivel szemben.

Az Etelközben élõ magyar törzsszövetség 7 törzsbõl állt, a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenõ, Kér, Keszi és Nyék törzsekbõl. A nyolcadik törzset alkották a magyar katonai segédnépnek számító kabarok. Ezek voltak a „lázadók”, a magyarok által legyõzött, illetve a kazárok ellen fellázadt, majd a magyarokhoz „csapódott” kisebb népek keveredésébõl létrejött törzs. Ugyanis a Don vidékén való tartózkodásunk alatt a Kazár Kaganátussal kerültünk szorosabb kapcsolatba. A török nyelvû kazárok a VII. század közepétõl függõ helyzetbe kényszeríttették a magyar törzseket is. 820 tájékán a Kazár Kaganátusban belháború robbant ki, és a korábban levert, most fellázadó egyéb, kisebb törzsek 830 körül a Kaganátustól szintén függetlenedni kívánó magyar törzsekhez csatlakoztak. E csatlakozó törzsekbõl szervezték meg a magyarok a 8. magyar törzset, a kabart.

894-ben Simeon bolgár fejedelem és Bizánc között kirobbant háborúban Bölcs Leó csapatai súlyos vereséget szenvedtek. Leo a magyaroktól kért segítséget, követe, Nikétász Szklérosz az Al-Dunánál tárgyalt Árpáddal és Kurszánnal, a gyulával és a kendével. A bolgárok ellen induló magyar segédcsapatokat Árpád fia, Levente vezette. Eközben, 894 tavaszán Árpád egy másik fia által vezetett kalandozó, kabar magyar sereg – morva szövetségesével – éppen a keleti frank uralom alatt lévõ Pannóniát dúlta. Szwatopluk hirtelen bekövetkezett halála miatt ez a magyar sereg már nem tért vissza Etelközbe, hanem a Felsõ-Tisza vidékére vonult. Ekkorra a magyar törzsek vezetõi már bizonyosan elhatározták magukat az új haza, a Kárpát-medence elfoglalására, ami a meggyöngült keleti frankok és morvák, valamint az egymással háborúzó bolgárok és bizánciak okán a legideálisabb pillanatnak ígérkezett õseink számára.
894 õszén, de legkésõbb 895 tavaszán Árpád a törzsszövetség fõerõivel benyomult a Vereckei-hágón át a Kárpát-medencébe. Elõször az Alföld déli részén lévõ bolgár uralmi területeket, valamint Csongrád és Titel földvárakat foglalata el. Így tehát megállapíthatjuk, hogy a magyarok tömeges megjelenése, valamint a bácskai térség elfoglalása erre az idõszakra, vagyis még mindenképpen a IX. század végére tehetõ.

Eközben a kazárokkal szövetkezett úzok rátámadtak a besenyõkre, akik nyugat felé menekültek elõlük. A magyarok számára meglepetésszerûen keltek át a Don középsõ szakaszán, elûzték a magyar határõr csapatokat, és betörtek az Etelközbe. Mivel a magyar fõsereg és fõvezérség már a Kárpát-medencében volt, a hátramaradt magyaroknak nem volt más választása, menekülniük kellett. A Dnyepertõl keletre lévõ magyaroknak szinte mindenüket hátrahagyva kellett rögvest elindulniuk, de a nyugatabbra élõknek módjuk volt az állatállomány nagy részének a megmentésére, mert a besenyõk a nagy folyók miatt szakaszosan tudtak csak elõrenyomulni. A magyar menekülõk többsége a Havasalföldön keresztül vonult a Déli-Kárpátok hágói felé. Simeon bolgár fejedelem csapatai a beözönlõ magyarokat oldalba kapták az Al-Dunánál, de a magyarok feltartóztathatatlanul nyomultak tovább elõre, és még 895-ben elérték Erdélyt. Így, ha veszteségek árán is, de mind a hét magyar törzs eljutott a Kárpát-medencébe. A mondák szerint Erdélyben a magyarok hét földvárat emeltek a római és bolgár erõsségek romjait felhasználva. A korábbi gyulát, Árpád apját, Álmost Erdélyben megölték, feltételezhetõen rituális okokból, a besenyõktõl elszenvedett vereség miatt.

895-ben a magyar törzsek szállásterülete a Tisza és a Zagyva vonaláig ért, a Duna mentét és a Kárpátokat gyepûelvének (határterületnek) hagyták meg. Az eddig fennálló helyzet a Dunántúlon egyelõre nem változott. Arnulf, keleti frank király Zalavárt pannonszláv vezérére, Braszlávra bízta, õ pedig 896 elején Rómába ment, ahol császárrá koronázták. A 897. évben Arnulf beleavatkozott az elhalálozott Szwatopluk két fia, II. Mojmir és II. Szwatopluk testvérháborújába, és bajor sereget küldött II. Szwatopluk megsegítésére Morvaországba. Ugyanakkor II. Mojmir csapatai viszont betörtek Pannóniába. Arnulf szövetségében, a 899. évben egy magyar sereg Berengár (Nagy Károly dédunokája), friauli õrgróf, az itáliai frank király ellen indult. A nagyjából 5 ezer fõs lovassereg élén valószínûleg Árpád egyik fia állhatott. Pannónián szabadon áthaladva a lombard síkságra Aquileiánál értek ki, és a Pótól északra elterülõ vidéket fosztogatták, majd Velence sikertelen ostroma után Milánóig és Berengár székvárosáig, Paviáig nyomultak elõre. Berengár erõs sereggel ellenük vonult, így a magyar sereg visszavonult a Brenta folyó keleti partjáig. A magyar visszavonulás miatt Berengár seregei elbízták magukat, és védõsáv nélkül letáboroztak a Brenta másik oldalán. A magyarok ezt kihasználva meglepetésszerûen lerohanták õket, méghozzá a folyót átúsztatva, és 899. szeptember 24. napján teljesen szétverték az itáliai sereget. Ezután a magyarok szabadon rabolták végig a Pó folyótól délre fekvõ nagy síkságot is, és eljutottak egész Vercelli városáig, a piemonti Alpokig is. Amikor 899. december 8. napján meghalt Arnulf császár, akkor az Itáliából hazafelé tartó magyar sereg már akadálytalanul vehette birtokba Pannóniát is, mikor hírt vett a császár haláláról.

A morvákkal való háborúskodásban meggyengült frank-bajor uralkodó réteg képtelen volt jelentõsebb ellenállás tanúsítására. Braszláv szlovén és bajor katonáit, valamint palánkvárait könnyedén elsöpörte a hazatérõ magyar sereg. 900-ban a magyarok elfoglalták a morvák Nyitra vidéki területeit, majd még ez év õszén betörtek Bajorországba is. A magyarok ekkorra már szinte az egész Kárpát-medencét uralták, Bácska területén pedig egy magyar törzsi központot is létrehoztak. Eztán már csak a peremterületek (határsáv) biztosítása volt hátra, és nem utolsósorban a szerzemények „jogi”, azaz más uralkodók által való elismertetése… Még 900-ban Árpád és Kurszán békét akart kötni ebbõl a célból a keleti frank uralkodóval, „Gyermek” Lajossal. Azonban Lajos nem akart lemondani Pannóniáról, ezért a magyarok ismét betörtek a bajor területekre, most két sereggel is.

901-ben a késõn eszmélõ, és addig ellenséges viszonyban lévõ bajorok és morvák szövetkeztek, de a magyarokat már nem lehetett legyõzni, mivel ekkora már az egész törzsszövetség a Kárpát-medencében volt. A magyar fölénynek és harciasságnak ellent nem tudó állni morvák összeomlásának hatására, 902-ben, az egész, fiatal, Szwatopluk által megálmodott és létrehozott „Nagy-Morávia” összeroppant. Az újonnan szerzett morva területekbõl a magyarok határsávokat hoztak létre, csakúgy, mint a Dráván túli területekbõl is, de nagyon okos politikai lépés volt a magyarok részérõl, hogy a helyi, többségében szláv lakosság háborítatlanul és bántatlanul, változatlan „életkörülményei” között élhetett tovább.
907-ben a Nordgau, Ostmark és Karintia õrgrófságokat egyesítõ Luitpold õrgróf a magyarok ellen indult Pannónia visszavételére. 907. július 5. napján azonban Ennsburg vára közelében a magyarok szétverték a seregét, elesett Theotmar salzburgi érsek, valamint maga az õrgróf is. Így Karintia keleti része, valamint Ostmark területe az Enns folyóig magyar kézre került.
Ezután Kurszánt a bajorok a nyugati határ közelébe lakomára és békekötésre hívták, de a lakoma alatt orvul megölték egész kíséretével együtt. Ezzel Árpád lett az egyedüli fejedelem, Kurszán nemzetsége pedig a határvédõ népek közé került. Árpád az ország központjában, a Duna mellékén telepedett le.

Losontzi István, Hármas Kis – Tükör (megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában, Pesten, 1868-ban) címû tankönyve Magyarország határairól – ekkortájt – a következõképpen szól: „Keletre: a görög felé a Vazil-kapuig és a rácz földig. Nyugatra: az adriai tengerpartig, Spalato, Raguza s Cattaro városáig. A német részrõl: Ensburgig, az Ens folyóig, hol Gunczil vagy Konrád hídja volt, ide tartozván Stájer, Karanthánia, és Karnioliának némely vidékei. Éjszakra: a Kárpát hegyei.”

9. 2. „A MAGYAROK NYILAITÓL MENTS MEG URAM MINKET”
A X. században a honfoglaló magyarok szállásai mellett – régészeti ásatásoknak köszönhetõen, bizonyíthatóan – már kis létszámú „elhantolttal” rendelkezõ temetõk (Röszke, Sándorfalva, Algyõ, Öthalom, Makkoserdõ) is keletkeztek, ugyanakkor nemzetségfõk és elõkelõ asszonyok sírjait is feltárták a régészek, amelyek szintén a magyar nép végleges letelepedési szándékát erõsítik. A magyarok birtokba vették a szláv földvárak egy részét is, elsõsorban a jól védhetõ mocsarakban fekvõket. Az ekkortájt benépesült ilyen földvárak voltak a zalavári, a csanádi (Marosvár), a csongrádi, a veszprémi, a komáromi, a zempléni és a szabolcsi várak. A honfoglalás után – közvetlenül, néhány év különbséggel – pedig felépült a bihari földvár is.

A magyar törzsek 898-tól egyre gyakrabban törtek be Nyugat-, és Dél-Európába is, de meg kell említeni, hogy ekkoriban a normannok és az arabok is dúlták e vidékeket. Nem célom a magyar kalandozások részletes bemutatása, így csak a fontosabb évszámok, események érintésével szeretnék rövid áttekintést adni arról a néhány évtizedrõl, amikor szerte Európa templomaiban „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket” fohász sokszor hangzott el az istentiszteletek során…
A magyarok sorozatosan, szinte évenként betörtek a bajor, szász, sváb területekre és „frankföldre”, valamint Thüringiába is. Azonban Berengár király – a magyar „veszedelemtõl” való félelmében –, 904-ben szövetséget kötött velük, így Itáliába nem vezettek hadat. Három esztendõ múltán, 907-ben meghalt Árpád, és fia, Zoltán választatott fõvezérré. A magyarok folytatják a germánok háborgatását, a területeikre való betöréseiket, és a tehetetlen német csapatok miatt Arnulf bajor herceg 9 évi fegyverszünetet volt kénytelen kötni a magyarokkal, és szabad átvonulást is biztosított a földjén át nyugati irányba kalandozó magyar seregeknek.
Így 917 és 919 között a magyarok már Baselig, Brémáig, Metzig és Reimsig hatoltak. Majd 921-ben Berengár segítséget kért a saját alattvalói ellen, és az érkezõ magyar csapatok végigrabolhatták egész Itáliát. 924-ben újra betörtek Itáliába, majd az Alpokon átkelõ magyarok egészen a Toulouse grófságig törtek elõre, a Rhone völgyén át. 926-ban a magyar támadások kétirányúak: egyrészt Augsburg, Lotharingia és Reims felé, másrészt Lombardia és Róma felé irányulnak. Ekkor foglalják el õseink a Sankt Gallen-i bencés kolostort is.

A 924 – 925. évi hadjárat Szászország ellen folyt, ahol az egyik magyar fõvezér fogságba is esett. I. /Madarász/ Henrik (919 – 936) szász herceg és német király a fõvezér szabadon bocsátása és a magyarságnak való, éves adó fizetése fejében 9 évi békét kötött a magyarokkal. A leleményes I. Henrik a béke éveiben egyébként állami feladattá tette a várépítést, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elleni védekezésben ez a leghatásosabb eszköz. A hadsereget is átalakította, és a fõ fegyvernemmé immár a páncéllal, vérttel és fémpajzzsal is védett, pallossal és hosszú lándzsával felszerelt nehézlovasságot tette.
I. Henrik 932-re már elég erõsnek érezte csapatait ahhoz, hogy megtagadja a magyaroknak fizetendõ éves adót. Õseink erre, 933 kora tavaszán betörtek Szászországba. A portyázó magyar csapatok egyikét megsemmisítették a nehézlovassággal is rendelkezõ, szász és thüringiai fegyveresek. A magyar fõsereg 933. március 15-én találkozott a német haddal az Unstrut folyó mentén, Riadénál. A zárt rendben közeledõ német nehézlovasság a magyar cseles hátrálásra nem bomlott föl, és nem kezdett üldözésbe, így a magyarok nem bírhattak velük, és elszenvedték az elsõ komolyabb vereségüket a németektõl.

Így, 933 után elsõsorban Franciaországba, Bizáncba és Itáliába ütöttek be zsákmányolni a magyar kalandozók, de 934-ben elérték Attikát és Konstantinápolyt, de „megfordultak” Capuában, Otrantóban, majd Aquitániánál pedig elérték az Atlanti-óceánt is. Majd 938-ban a magyarok ismét német földre támadnak, de megint vereséget szenvednek. Visszavonultukban õseink kegyetlen módon mészárolták le – dühükben – az eléjük kerülõ germán lakosságot, egy városban például 120 papot és apácát öltek meg. Ekkorra már egyértelmûen látszik Madarász Henrik elõrelátásának és újító hadsereg-politikájának a gyümölcse. A kalandozó magyarok 943-ban ismét – kisebb – vereséget szenvednek Bajorországban, majd aztán újfent a Balkánt dúlják, amiért Bulgária és Bizánc is – 15 évre – adófizetõivé lesz a magyaroknak. 948-ban Itáliában rabolnak, azonban a 950. évben Henrik bajor herceg betört a Dunántúlra, és egészen a Rábáig dúlta az ekkor már magyar vidéket.

952 körül az erdélyi Gyula valamint Verbulcs – Bizáncban – felvette a keresztséget, és Hierotheosszal, Turkia missziós püspökével tért vissza. Annyi bizonyos, hogy 952-ben II. Berengár itáliai király hûbérurául ismerte el I. /Nagy/ Ottó (936 – 973) német királyt, és a veronai, valamint az aquileiai õrgrófságokat átengedte Henrik bajor hercegnek. Azonban 954-ben, Berengárnak az Ottó ellen fellázadó fia, Ludolf sváb herceg és veje, Konrád lotharingiai herceg szövetséget kötött a magyarokkal. Bulcsu és Lél (Lehel) vezérek e szövetség keretében még ez évben ismét Nyugat-Európát dúlták: Köln, Maastricht, Cambrai, Laon, Reims és Chalons vidékét. Majd 955 tavaszán, a még mindig lázadó bajorok biztatására ismét támadásra gyülekeztek a magyar seregek. Eközben meghalt Zoltán, és a helyébe Taksony lépett a magyar fõvezéri „poszton”. Nyár elejére (955) Bulcsu és Lél az addigi legnagyobb, támadó magyar sereget gyûjtötték össze, majd június végén adófizetésre szólították fel Ottót. Ezt õ megtagadta, de jelezte békeszándékát egy csekély ajándék „kíséretében”. Ezt a magyarok gyengeségnek vélve, 955. július végén betörtek Bajorországba, de szabadon raboltak a sváb területeken is. Ostrom alá vették Augsburg városát, amit Udalrik püspök és fivére, Dietpold, a püspöki haderõ parancsnoka védett. A magyar támadók nem bírtak a várral, és augusztus 8. napján még az egyik magyar alvezér is elesett a heves ostrom közben. Eközben Ottó Ulmban nagy sereget gyûjtött, és megindult Augsburg felé. Szász csapatokat csak kis részben tudott maga mellé állítani, mert eközben az elbai szlávokkal is folyt a germánok területvédõ háborúja.

A magyar sereggel való összecsapásra a Lech folyó bal partján került sor, 955. augusztus 10. napján. A magyarok a zárt rendben támadó, páncélos, német nehézlovassággal szemben vereséget szenvedtek ugyan, de nem megsemmisítõt. Azonban az õket kitartóan üldözõ német seregek, valamint a bajor várakból a visszavonulókra folyamatosan kiütõ várnépek szinte teljesen felmorzsolták a magyar csapatokat, így csak kevesen jutottak vissza a magyar területekre. A németek a gyõzelem ellenére szintén nagy veszteségeket szenvedtek, elesett Konrád herceg is. Az elfogott Bulcsu és Lél vezéreket Ottó felakasztatta, hogy elriassza a magyarokat a további betörésektõl. Ezen okból a fogságba esett magyar harcosokkal is igen kegyetlenül bántak el, sokukat vízbe fojtották, elevenen eltemették, vagy megégették. Ezzel a vereséggel szûntek meg a nyugat felé irányuló, magyar kalandozó hadjáratok. A nagy magyar vereség hírére, 958-ban Bulgária és Bizánc is megtagadta az adófizetést. A magyarok ezért folyamatosan hadjáratokat vezettek e területekre, 959-tõl 968-ig (959, 961, 964, 965, 967, 968). Ekkor, 970-ben Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem orosz, varég, bolgár és besenyõ seregekkel lerohanta és elfoglalta a dunai bolgár államot, majd magyar segédcsapatok támogatásával megtámadta a Bizánci Birodalmat is, de az egyesített, támadó seregek az arkadiupolisi csatában vereséget szenvedtek a bizánci légióktól. Ez a hadjárat volt az utolsó, „kalandozó” magyar hadi vállalkozás.

9. 3. KÖZÉP-KELET-EURÓPA, KÁRPÁT-MEDENCE: AZ ÚJ MAGYAR HAZA
Mikor 972-ben meghalt Taksony, akkor a fia, Géza (Geiza) lett a magyarok fejedelme. Géza hatalmas tehetséget mutatott a politikában – csakúgy, mint az õ gyermeke, Vajk, a késõbbi I. /Szent/ István királyunk –, és az országépítésben is. Rájött arra, hogy a kalandozások kora lejárt. A megerõsödött germánok és Bizánc légiói, valamint a körülöttünk élõ szláv népek sokasága is azt mutatta és sugalmazta: változtatni kell az addigi magyar politikán. Tudta, hogy a magyarokat le kell telepíteni, és egy erõs, központosított országot kell szervezni, hadseregreformot végrehajtani, és nem utolsósorban felvenni a kereszténységet. Ezek nélkül ugyanis a korábban, a Kárpát-medencében élt erõs nomád népek, például a hunok vagy az avarok sorsára fogunk jutni.

Géza a német mintára megszervezett fegyveres erejével betelepítette a késõbbi Békés, Csongrád, Fejér, Heves, Pest, Pilis és Szabolcs megyék területét, de uralma alatt tartotta a késõbbi Bodrog, Borsod, Hajdú, Hont, Nógrád, Sopron, Ung, Vas, Zaránd és Zemplén vármegyék földjét is. Nem tudta azonban hatalmát kiterjeszteni Somogy és Baranya vármegyék területére, ami Koppány földje volt, és Géza egyelõre nem akarta megkockáztatni a vele való fegyveres harcot, persze elsõsorban itt is az ország érdeke, a leendõ Magyar Királyság léte motiválta. Az ezredfordulón még Erdély, és a Tiszántúl déli része sem volt az ellenõrzése alatt. Ekkortájt német papok, hittérítõk érkeztek az országba, és megjelentek az elsõ német lovagok is. Ebbõl a korszakból név szerint is ismerjük Bruno püspököt, valamint a bajor Teobald és Vencellin (a késõbbi Rád nemzettség õse), illetve a sváb Hont és Pázmány (a késõbbi Hontpázmány nemzettség õsei) lovagokat. Géza az idõközben császárrá koronázott Ottóval nagyon jó viszonyt alakított ki, amit annak, 973-ban bekövetkezett halála után is fenntartott. Géza Pelegrinus püspöktõl még több keresztény papot kért, akik a Géza fennhatósága alatt álló területeket járva tömegesen kezdték el megtéríteni a magyarokat. Saroltától született fiát Adalbert prágai püspökkel kereszteltette meg, a 983. évben.

Valószínûleg a fejedelemnek, ekkor már egyértelmû célja volt egy keresztény magyar királyság létrehozása. Géza 997-ben halt meg: a magyarság vezetésében, az uralkodásban pedig fia, Vajk, az államalapító I. (Szent) István követte.
Megállapítható tehát, hogy a magyarok a X. században már egyértelmûen Bácska urai voltak, míg a szerbek innen, azaz a Duna vonalától jóval délebbre éltek ekkortájt: jórészt a Balkán hegység lankáin laktak. A szerbeket, „Rácország” egy részét, 971-ig a Bolgár Birodalom foglalta magába (ellenõrizte), majd ezután az erõsödõ, és a bolgárokat is egyre jobban megszorongató Bizánc.

10. UTÓSZÓ HELYETT: A BIZÁNCI BIRODALOM UTOLSÓ SZÁZADAI
A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára, a X – XI. században. 976-tól már annyira megerõsödött, hogy alapvetõ – ha nem a legnagyobb – hatalmi tényezõ lett a Balkánon, míg 1025-re a Magyar Királysággal is határos lett. Ekkorra Bizánc már ellenõrzése alatt tartja az egész Balkánt és Dalmáciát, és az Adria keleti partvidékét egészen az Isztriai-félszigetig, de uralma alá hajtotta Itália déli részét, és megszerezte a bolgár területeket is. Végsõ gyõzelmet a bolgárok felett II. /Bolgárölõ/ Baszileiosz aratott, 1014-ben, majd Bizánc 1038 és 1043 között, még Szicíliát is uralta. Az aranykor után azonban hamarosan hanyatlásnak is indult a hatalma, és Bizánc lassan, de megállíthatatlanul haladt a „vég” felé.

1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végsõ krízis állapotába jutott el. A Bizánci Birodalom nagyrészt, a „théma-rendszert” lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetõen gazdaságilag és társadalmilag is egyre nehezebb helyzetbe került. Az állandóan Bizáncot zaklató régi ellenség arabokon kívül új támadók is megjelentek, a normannok. 1071-re a normannok teljesen kiûzték a bizánci csapatokat Itáliából, és az egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervezõ szeldzsuk törökök is megjelentek a keleti határokon, Konstantinápoly fõ toborzó- és gabonatermelõ területein. Az 1071-es manzikerti csatában súlyos vereséget szenvedtek a bizánci erõk, ennek részben a hibás bizánci taktika is oka volt, és ez már vázolta a kialakuló új erõviszonyokat, az elkövetkezõ években pedig Kis-Ázsia nagy része is odaveszett.

Itt érdemes néhány szóban megemlíteni ezt a hatásaiban jelentõs csatát, amely 1071. augusztus 26-án zajlott a Bizánci Birodalom és az Alp Arszlán vezette, szeldzsuk török erõk között. A Manzikert városa elõtt félkör alakban felálló törökök haderejét gyors mozgású könnyûlovasság és nagy létszámú íjász egységek tették ki. A nehezen mozgó, de jól felfegyverzett és páncélozott bizánci nehézgyalogosok – IV. Rómanosz császár vezetésével – folyamatosan, órákon át nyomultak elõre, és üldözték az eléjük kerülõ törököket, akik azonban kitértek a harc elõl, miközben az íjászaik állandóan lõtték a bizánci katonákat.
A török félkör középsõ része folyamatosan hátrált, eközben a két szárnyuk pedig igyekezett bekeríteni a bizánciakat. Délutánra IV. Rómanosz hadai elfoglalták ugyan Arszlán táborát, azonban a folyamatos nyílzáport legjobban megsínylõ bizánci szárnyak gyakorlatilag független egységekre bomlottak, melyek hasztalan próbálták meg összecsapásra kényszeríteni a muszlimokat.

A csatát folyton kerülõ törökök miatt IV. Rómanosz, az est leszálltával kénytelen volt elrendelni a visszavonulást Manzikert irányába, azonban a jobb szárny félreértette a parancsot, és elõre indult meg, míg Dukász, a bizánci tartalék parancsnoka pedig figyelmen kívül hagyta a császár parancsát, és a fõsereg fedezése nélkül, visszatért egységeivel a táborba. A törökök észrevették a bizánci sereg soraiban keletkezett zûrzavart: ekkor Arszlán parancsára rárontott a bizánci erõkre az addig folyton cselezõ és kitérõ szeldzsuk sereg.
Elõször a jobb, majd a bal szárny futamodott meg, eztán pedig IV. Rómanosz is megsebesült, akit az õt felfedezõ török könnyûlovasok elfogtak: ez megpecsételte a bizánci sereg sorsát. Mivel az ütközet éjszaka történt, a törökök nem indultak a görög csapatok üldözésére, sõt, Arszlán seregei még Manzikert városát sem foglalták el azonnal. Maga a bizánci haderõ jó része, bár vereséget szenvedett, de megmenekült. A mindössze egy hétig raboskodó IV. Rómanosz ellen puccsot szervezett a tartalék parancsnoka, Dukász, és az ifjú VII. Mihály császárt segítette a trónra. A vereség nem az élõerõben okozott kárral, nem ott és nem azonnal volt súlyos, hanem azért volt jelentõs, mert felszínre hozta és megmutatta a Bizánci Birodalom külsõ és belsõ hanyatlásának kezdetét.

A birodalom belsõ viszonyainak egyre súlyosbodó problémáit, és az állandó belviszályoktól terhelt császári hatalom gyengeségét. De a külpolitikában is súlyos problémák forrása volt, hiszen mind a szeldzsukok, mind pedig a nyugati kereszténység számára világossá tette, hogy Bizánc virágkora véget ért, és lassú hanyatlásnak indult: az egyre erõsödõ török és arab népekkel szemben nem sokáig lesz képes megvédeni magát. Aztán a század végén megindult az elsõ keresztes hadjárat, végkép beigazolva azt, hogy a Bizánci Birodalom már csak templomai és palotái pompájában és fali freskói szépségében õrzi az elõzõ századok igazi nagyságát.

A XI. század végéig a bizánci hadsereg kisebb részben zsoldosokból, nagyobb részben parasztokból állt, akiket földadomány fejében köteleztek szolgálatra. E rendszer hanyatlása következik be ekkoriban, és innentõl kezdve nemesekbõl áll a bizánci hadsereg nagy része. Az átalakuló haderõ érezhetõen kevésbé hatékony, mint egy nyugat-európai, bár a fegyelme – a „légiós” elosztásnak is köszönhetõen – még mindig erõsebb.

Némi javulást hozott a kialakuló válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna mûvébõl, az „Alexiász”-ból ismerhetjük meg, legfontosabb lépésként újraszervezte a hadsereget a „pronoia-rendszerrel”, amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentõs sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és a tehetséges politikus császár segélykérésére indult meg az elsõ keresztes hadjárat is, 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült az ellenõrzése alól. Azonban Bizáncnak így is sikerült az elveszett Kis-Ázsia nyugati részét visszaszereznie, de aztán a késõbbi keresztes háborúk már egyre ellenségesebb fogadtatásban részesültek a helyi lakosság részérõl. Hiába volt a hódító I. Mánuel (1143 – 1180) jó kapcsolatban a keresztesekkel, egyik fél sem feledte el a vallási különbségeket, és a keresztesnek toborozott emberek többségét anyagi haszon szerzése is vezette.

A XI. és XII. században a keresztesek és az itáliai normannok már folyamatosan zaklatták a bizánci területeket is, melyek lakossága hamarosan nyugatellenessé vált. Az I. Alexiosztól kapott elõjogokat élvezõ itáliai városállamok (fõleg a görög flotta bázisát nyújtó Velence, valamint Genova) kereskedõi váltak a frankok, és a latinok ellen érzett gyûlölet célpontjává. A folyamatos keresztes hadjáratok, és a Földközi-tenger keleti partjainál létrejött keresztény királyság (Jeruzsálemi Királyság) ellenére a szeldzsukok továbbra is fenyegetést jelentettek a Bizánci Birodalomra (mint ahogy az arabok Jeruzsálemre), és 1176-ban Müriokephalonnál vereséget is mértek I. Mánuel hadaira.

A legsúlyosabb csapást a negyedik keresztes hadjárat mérte a császárságra, ez volt az 1204. évi összeomlás. Bár az expedíció célja Egyiptom elfoglalása volt, a lovagokat pénzelõ velenceiek hatására azok egy belviszályba beavatkozva, Konstantinápolyt ostromolták meg és vették be. Ekkor jött létre a rövid életû Latin Császárság, illetve az elkövetkezõ években megalakultak a többé-kevésbé független hûbéres területei, az Akháj Fejedelemség, az Athéni Hercegség, és a Thesszalonikéi Királyság. A zûrzavart kihasználva megerõsödtek a bolgárok és a szerbek is, akik mind a latin, mind a görög utódállamokra is jelentõs fenyegetést jelentettek.

A Bizánci Birodalomnak három görög nyelvû utódállama jött létre, a késõbb Konstantinápolyt is visszaszerzõ Nikaiai Császárság, az Epiruszi Despotatus és a Trapezunti Császárság.

A Palaiologosz-dinasztia császárai megpróbálták visszaállítani a birodalom régi nagyságát: legyõzték Epiruszt és a balkáni kereszteseket, majd visszafoglalták Konstantinápolyt (VIII. Mihály 1261-ben) is, azonban nem szenteltek elegendõ figyelmet a keleti veszedelemnek, mely sokáig a muszlimok széttagoltsága miatt nem jelentett látható fenyegetést. Azonban a XIV. században megalakuló Oszmán Birodalom – néhány kikötõváros kivételével – Bizánc összes ázsiai területét elragadta, sõt, Európában is megvetette a lábát. A birodalom többször kért segítséget nyugatról, ahonnan csak a görögkeleti és római katolikus egyházak egyesítése fejében – persze elõbbi kárára – voltak hajlandóak pénzt és hadakat küldeni. Ez formálisan és jogilag többször is megtörtént, ám a görög lakosság sohasem ismerte el az egyházak unióját. Nyugatról is csak kevés zsoldos érkezett, a többi országot ekkorra már nem igazán érdekelte Bizánc további sorsa.

Sokáig úgy tûnt, hogy Konstantinápolyt még a törököknek sem éri meg megostromolni, hiszen bevehetetlen hírében állott. Azonban az évezredes falak, melyeket eddig csak a keresztesek voltak képesek áttörni, már nem nyújthattak védelmet az oszmán ágyúk tüze ellen. A végsõ bukás 1453. május 29-én következett be, amikor a „Hagia Sofia” székesegyházba menekülõ, utolsó pravoszláv védõket is lemészároló II. Mohamed szultán csapatai elfoglalták Konstantinápolyt, amely aztán az Isztambul nevet kapta.

A török uralkodó 1460-ban Misztrát, 1461-ben pedig az utolsó görög területet, az addig fennálló Trapezunti Császárságot is elfoglalta, véget vetve ezzel az ezer évig fennálló, magát mindvégig a hajdani Róma örökösének valló, keleti birodalomnak. Ezt azonban Mohamed és utódai is „továbbvitték”, hiszen magukat a kelet-római császárok örökösének vallották és címezték.

Dr. Papp Attila