„Isten, könyörülj meg nékünk
Ne szenvedjen tovább népünk
Megátkoztál, meg is vertél
Örök csavargóvá tettél…”

Létezik egy nép, amely India északi részén úgy 700 évvel ezelõtt gondolt egyet, és megindult Európa felé. Idejöttek, letelepedtek, de „beilleszkedni” azóta sem tudtak. Legalábbis ez a sztereotípia alakult ki a 21. század elejére róluk: a cigányokról, az örök csavargókról, akik szinte a világ valamennyi táján megtalálhatóak, igazi hazára azonban sehol sem leltek. Vagy nem is akartak?

Zárt közösségek voltak, és a 21. századra is azok maradtak, saját értékrenddel, kultúrával, felfogással. Az elõbb említett sztereotípia persze nem új keletû. Hacsak a magyar vonatkozásokat vizsgálom, például Losontzi István több kiadást megélt, Hármas Kis – Tükör címû tankönyvében (!) emígy írnak róluk, méghozzá a kiegyezés idõszakában: „A czigányok, Zingari vagy Singara nevû mesopotamiai városból, vagy circassiai, tatárországi tartományokból szállinkoztak az európai földekre 1417-ik esztendõ táján; henyélõ, varázsló, tolvaj, bujdosó vándornép.”
Érdekes, hogy a „czigányokat” Erdély egyik „fõlakos” népeként említi: „Erdélynek fõlakosai Magyarok, Székelyek és Szászok, kik közé elegyedtek Oláhok, Rusznyákok, Örmények, Bolgárok, Görögök, Zsidók és Czigányok.” Losontzi az „oláh” népet pedig a románokkal azonosítja, és földjüket Oláhországnak nevezi: „Az oláhok (Valachí), olasz nemzet, a régi rómaiaknak maradványai, ahonnan magukat ma is rumunyiaknak, azaz: rómaiaknak nevezik. Valachusoknak pedig a Vlach tót szótól, mely olaszt teszen. – Többnyire jobbágyok; mérges és babonás emberek.” (Losontzi István: Hármas Kis – Tükör. Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában. Pest, 1868. 357 – 360. o.).
Az 1893 és 1897 között kiadott Pallas Nagy Lexikon emígy ír róluk: „Indiából származó nép, mely a XV. században jött be Európába s terjedt el annak különbözõ országaiban. Magukat rom-nak (ember) néha kálo-nak (fekete) nevezik, s ezzel szemben parno (fehér) névvel illetnek minden nem-cigányt. A hazai vándorcigányok manus-nak (ember) is nevezik magukat, a nem-cigányt gadzsio-nak”
A Magyar Értelmezõ Szótár szerint: „Ázsia és Európa országaiban szétszóródva élõ, sötétes bõrû, sötét hajú, indiai eredetû nép.”

A cigányságnak Európába, hazánkba, azon belül is a zalai, dél-dunántúli térségbe való érkezésérõl kialakult különbözõ „nézetek” ellenére az igazság az, hogy nem hangsúlyosan, nem egy korszakban, nem is egyszerre és nem egy kultúrával betelepülõ néprõl beszélhetünk. Ezt állítja a cigányság történetét sok éve vizsgáló kutató, Kardos Ferenc, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár munkatársa. De erre a megállapításra jutott e tanulmány készítõje is a kutatásai során. Most ennek a kutatómunkának „velejét” adom közre, amely tanulmányom egésze, terveim szerint már ez év tavaszán elérhetõ lesz – könyv alakjában – az ország minden nagyobb könyvtárában is. Lássuk tehát a cigányok rövid, mindenekelõtt a Dél-Dunántúlra koncentráló történetét.

1. Cigányok…
Elõször is cigány, vagy roma közösségek? Célszerûbb cigány közösségeket említeni, hiszen tipikusan roma közösségekrõl csak abban az esetben beszélhetünk, ha azok egymás közötti kommunikációjukban ténylegesen a roma nyelvet használják. De ma már sok cigány származású ember egyáltalán nem beszéli a roma nyelvet. Ennek ellenére persze egy etnikumról van szó, de nem „magyar felfogással” értett, gondolt etnikumról. Ezen azt kell érteni, hogy Magyarországon a magyarság, mint nemzet, viszonylag kis táji (etnikai) eltéréseket mutat.
A Kárpát-medencében valóban népek olvadta össze, elég csak a középkor hajnalától vizsgálódni. Az avarok a 600-as, 700-as években magukba olvasztották a hunok, gepidák és longobárdok leszármazottait, majd az avarok maradékai pedig a magyarokkal – akik már az ideérkezésük idején sem voltak egységesek, gondoljunk csak a kabar törzsre például – keveredtek. Késõbb a kunok és a jászok lettek szintén magyarrá. Azonban ezek a népek viszonylag egységesek voltak vallásukban, felfogásukban, sõt, abban is, hogy általában a keleti, nagy sztyeppékrõl érkezett lovas, nomád, állattartással foglalkozó, egyébként pedig vándorló népek voltak. Kultúrájukban, szokásrendszerükben nem tértek el nagyon, azonban más nyelvet beszéltek. Fontos megemlíteni, hogy a középkorban, Európába benyomuló török és balkáni népek egy része is hasonló tulajdonságokkal bírt, például az anatóliaiak egy része is nomád, lovas nép volt, sõt, továbbmegyek, a török tipikus keverék nép. A cigányok azonban nem, õk egy teljesen különálló, zárt kultúrával érkeztek, talán ez is oka a mára sokszor felemlegetett, „beilleszkedni nem tudásnak”.

Északnyugat-Indiából származik a cigányság, onnan vándoroltak, de nem célirányosan Európába, hiszen érkeztek Perzsiába és mentek az Aral-tó környékére, ugyanakkor bevándoroltak a Bizánci Birodalom maradékába, és a Balkánra is. Már az 1300-as évek elejérõl vannak adatok a Kárpát-medencében megjelenõ cigány közösségekrõl, de jelentõsebb számban csak 100 év múlva, Luxemburgi Zsigmond királyunk alatt jelentek meg. A kezdeti idõkben letelepedett cigány közösségekrõl még nem lehet beszélni, hiszen a foglalkozásuk és életmódjuk ekkortájt ezt még kizárta: földmûveléssel egyáltalán nem foglalkoztak. Sõt, még évszázadokkal késõbb is csak megtelepedést említhetünk, ami azt jelenti, hogy az adott cigány közösség egy viszonylag állandónak tekinthetõ tábort vert például egy nagyobb város határában, és onnan kiindulva járták az országot. Kézmûvesség és szolgáltató tevékenység, esetleg állattartás: röviden összefoglalva ezek a cigányság középkori, fõ foglalkozásai, kenyérkeresõ tevékenységei. A földmûvelés egyébként késõbb is teljesen „kimaradt” az általuk végzett tevékenységek körébõl, hiszen még az elsõ világháború utáni Nagyatádi-féle földreformból, a 20. század elsõ nagy magyar földosztásából is kiszorult a cigányság szinte egésze. Tulajdonképpen ez történt a második világháború után is, de az igazsághoz az is hozzátartozik: a cigányság nem is nagyon „jelentkezett” azért, hogy földhöz jusson és azt megmûvelje. Az okok elsõsorban a cigány kultúra és életmód sok évszázados, berögzült hagyományaiban keresendõek.

A Magyarországon élõ cigányok több népcsoportra különíthetõk. Itt említhetjük elsõsorban a beásokat, az oláh cigányokat és a romungrókat. A beások népneve az ó-román „bányász” szót õrzi, egyéni, de jellegében tiszta román nyelvjárást használnak. A beás cigányok Moldvából és Erdélybõl vándorolnak a délvidéki területekre, majd – nyelvjárásuk szerbessé vált jellege alapján – a Bánságból kerültek Magyarországra. A magyar köznyelv a beás cigányokat legtöbbször teknõvájó cigányokként említi, illetve a Dunántúlon használják rájuk még az oláh cigány elnevezést is. A beások tulajdonképpen a hazánkba legkésõbb betelepülõ cigány etnikai csoport, az 1800-as évek végén, sõt az 1900-as évek elején is érkeztek a mai Magyarország területére. Túlnyomó többségük a dél-dunántúli térségben telepedett le, hiszen mint többségében fával dolgozó emberek az erdõkben bõvelkedõ területeket keresték. A beások a következõ nyelvjárások szerint három csoportra különíthetõk: az árgyelán (erdélyi), a muncsán (munténiai) és a ticsán (tiszai) dialektust beszélõkre, amelyek közül az árgyelán a leggyakoribb nyelvi forma.

Az oláh cigányok elsõsorban a cerhári-k (sátorosok), csurári-k (rostakészítõk), mashari-k (halászok), colari-k (szõnyegesek), khelderashi-k (házalók), gurvári-k (marhahajcsárok, tulajdonképpen pásztorok) csoportjaira különíthetõk.
A romungrók, vagyis a magyar cigányok (általában rájuk nézve használják a „muzsikusok” kifejezést) magyar anyanyelvûek. Elnevezésük két romani szó összekapcsolásával jött létre: a „rom” és az „ungro”. Jelentése magyarországi cigány ember. Elnevezésüket az oláh cigányoktól kapták, akiknek anyanyelve a romani. Ez az etnikai alcsoport érkezett a legkorábban, a XV-XVI. században a Kárpát-medencébe. Az a cigány nyelvjárás, amellyel ide érkeztek, ma már csak nyomokban található meg olyan kis nyelvi „szigeteken”, mint például a Baranya megyei Versend.
A zalai cigányság zöme, bár általánosságban véve magyarul beszélt a második világégés elõtt, jó részük mégis értett és beszélt is cigányul, elsõsorban Zala vármegye északi részén és a városokban. Míg a Dráva és a Mura mentén, illetve Dél-Zalában a román dialektusú beás nyelvet használta a magyar mellett az itt élõ cigányság.

2. Valahol Európában
Az Európába érkezõ cigánykaravánokról, mozgásirányukról sok korabeli feljegyzés tanúskodik. Elsõsorban a XV. századtól kezdõdõen lelhetünk írásos forrásokra a cigányság életét, helyzetét illetõen. Európában, 1417-ben Holsteinben, Mecklenburgban, 1418-ban Frankfurtban, majd Svájcban találjuk õket. Franciaországból az 1419-es évbõl tesznek róluk elõször említést (Savoy, Provence), majd 1420-ban Németalföldön, Brüsszelben, 1421-ben Brugesben, 1422-ben pedig Bázelben és Bolognaban jelennek meg.
Érdekes, hogy a Német-római Birodalom területén nem bántják õket, hanem éppenhogy adományokkal látják el a városok határában felbukkanó cigány csoportokat, hogy ezzel mielõbbi távozásra bírják õket. Késõbb, ahogy a cigány karavánok „elszaporodnak” Európa útjain, büntetõ szankciókat kezdenek foganatosítani távol tartásukra, majd tulajdonképpen törvényen kívül helyezik a cigányságot, mégis úgy, hogy egyes karavánok, vajdák menlevelet kapnak tartományi fõuraktól, vagy akár a pápától, a császártól is. A különbözõ ellenszolgáltatásokért kiadott menlevelek elszaporodása miatt 1551-ben született egy német-római, birodalmi törvény, miszerint a cigányok kezén levõ menleveleket és egyéb kiváltságot adó dokumentumokat érvénytelennek kell tekinteni. Ennek ellenére a cigányokkal szemben hozott rendelkezéseket nem lehetett mindenütt betartatni, hiszen a Német-római Birodalom számos, önállósággal rendelkezõ, kisebb-nagyobb fejedelemségbõl állt, melyek tartományurai nem engedtek beleszólást tartományi belügyeikbe, még a császárnak sem.
A tarka birodalmi sokszínûséget, a partikularitást bõvítette, hogy a császár (a Birodalmi Gyûlés közremûködésével, vagy pedig egymaga), és a nagyobb tartományok uralkodói (rendi közremûködéssel, vagy pedig egyedül) mellett a kisebb területek hercegei, fejedelmei vagy urai, így akár, csak egy kisebb falunyi territóriummal rendelkezõ német birodalmi lovag is bocsáthatott ki rendtartásokat. Azaz a Német-római Birodalomban egy bármilyen kis terület ura is olyan korlátlansággal rendelkezett, hogy az õ 1-2 km² -nyi területére még valódi, kötelezõen érvényesítendõ jogot is alkothatott, ami a császári törvénykezést is felülírta, és amit az ott élõknek feltétlenül be kellet tartaniuk. A germán térség központi hatalma, jelesül a német-római császári hatalom elsõsorban is ezért volt gyenge, a központi hatalom ez miatt és a vallási megosztottság miatt volt mindig is gyenge az amúgy nagy területekkel rendelkezõ birodalomban. Franciaországban és Angliában, ahol a királyság hatalma szilárd volt, minden hûbérest erõs kötelék fûzött az uralkodóhoz, a hûbéri láncolat nem bomlott fel, a királyi jogok érvényesültek, és az erõs központi bíráskodás és a helyi közigazgatás irányítása is a király kezében összpontosult. A német-római birodalmi államtörténetbõl kitûnik, hogy a folyamatok itt ellentétesen alakultak. A császári hatalom kiüresedett, a súlypont a tartományokra, és azok uraira helyezõdött át. Ennek több oka is volt. Mindenekelõtt, a német-római uralkodói pozíciót választás útján töltötték be, így pedig a választófejedelmek jól meggondolták, hogy egy erõs fejedelmet trónra emeljenek-e. Természetesen önös érdekek szerint válogatták a dinasztiákat, feltételekhez kötötték a megválasztást, és ennek során a jelölt mind többet feladott majdani császári hatalmából, ez volt az ún. választási kapituláció. Az uralkodók ennek ellensúlyozására megválaszthatták ugyan utódjukat, aki elõször a német király pozícióját töltötte be, azonban a választófejedelmek jogállása – közben kiegészülve az ellenállási joggal – egyre erõsebbé vált. A hûbéri rendszer is másként alakult, mint egy erõs királyság esetében. Ugyanis a német térségben a hadipajzsrendszer érvényesült, azaz a hûbéri láncolat megszakadt (a hûbéresem hûbérese már nem az én hûbéresem).

Aztán az ún. adománykényszer is akadályozta a német-római császár hatalmát. Ugyanis a német uralkodó köteles volt a rá visszaháramlott hûbérbirtokokat egy éven és egy napon belül újra eladományozni, így saját területeit a császár szinte alig tudta növelni. Mint az elõbb már említettem, a jogalkotás terén a törvényhozás és a nagy terjedelmû rendtartások kiadásában az újkor elejére a súlypont a tartományokra tevõdött át. A regáliák, azaz a gazdasági értékû jogok körébe tartozó jogosítványok (bánya, pénzverés, vámok, stb.) is fokozott mértékben ugyanerre a sorsra jutottak, ugyanis a császárok ezeket általában egy-egy választási engedmény után általában elvesztették – azok fejében. Így tehát a Német-római Birodalom igazi urai elsõsorban a választófejedelmek voltak (az aktív választásban résztvevõk köre véglegesen a német Aranybullában /1356/ korlátozódott hét választófejedelemre).
Tovább folytatva a sort, a birodalmi szintû, központi bíráskodás ítélkezése alól az igazságszolgáltatást a tartományi fejedelmek szintén el tudták vonni privilégiumok sorával, korlátozottan, de akár korlátozás nélkül is. A „privilégium de non evocando” értelmében a tartományfejedelem alattvalóját elsõ fokon csak a tartomány bírósága elé lehetett idézni, a „privilégium de non appellando” szerint pedig fellebbezni is csak a tartományi felsõbírósághoz lehetett. A tartományuraság fogalma a 12. századtól kristályosodott ki territóriumok feletti uralomként, ahol a birodalmi rendek (birodalmi lovagok) államhatalomhoz hasonló uralmat gyakoroltak a Német-római Birodalom megfelelõ részében. A territoriális (területi) elvet egyre inkább a német-római császári hatalom analógiájára kezdték értelmezni, ami adott esetben a végletekig is elmehetett: „Dux Cliviae imperator est in ducato suo” azaz „a klevei herceg a maga territóriumában, hercegségében császárnak tekintendõ.”

Ezen elõbb felsorolt okok miatt történhetett meg az, hogy a Közép- és Kelet-Európa nagy részét uraló Német-Római Birodalomban hiába adtak ki a cigányok ellenében, vagy éppen védelmükben különbözõ uralkodói rendtartásokat, azokat az egyes tartományok mégis a tartományúr kénye-kedve szerint alkalmazták. Tehát, ha egy cigánykaraván fizetett például a tartomány fejedelmének azért, hogy egy város mellett tábort üthessenek, akkor ezt a császári parancs ellenére is megengedhette a tartományúr, ha úgy látta jónak. És ez fordítottan is így mûködött.
Svájcban 1471-ben tiltották meg a cigányok elszállásolását, majd 1477-ben már akasztás terhe mellett tiltották ki a cigányokat a kantonok területérõl.
Az elsõ menlevelek kiadása, és így az elsõ bizonyítható, magyar területre vonatkozó cigány megjelenés Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár nevéhez köthetõ, melyet egy bizonyos László cigányvajdának Szepesen adományozott, 1422. április 19-én. A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre.

Az elkövetkezõ, viharos évszázadokban kevés figyelem jutott a Kárpát-medencében élõ cigányságra, hangsúlyosan a kérdés Mária Terézia korában került újra elõ. A királynõ 1749-ben rendelettel utasította ki a cigány, csavargó és idegen koldusokat. 1758 és 1773 között az uralkodónõ elsõdleges célja a cigányság letelepítése és asszimilálása lett, legtöbbször kényszerítõ eszközökkel – vajmi kevés sikerrel. A roma és nem roma népesség közötti feszültségek, illetve a cigány közösségek és az állam közötti problémák fõ oka a XVIII. század végén elsõsorban a cigányság életmódjában rejlett. 1758-ban kötelezték õket elõször a letelepedésre és adó fizetésére, robot elvégzésére. Lovat, kocsit nem birtokolhattak, és elvileg csak engedéllyel hagyhatták el a falut, községet, ahol letelepedni kényszerültek. A letelepítésük a falvakban némelykor a helyi lakosság egyértelmû ellenállásába ütközött. Ugyanis a kincstár nem térítette meg a házépítés költségeit, azt mindenképpen a helyi közösségnek kellett megoldania. Keresett mesterséget gyakorló cigánycsalád esetében ez nem jelentett problémát, hiszen a falu is jól járt vele, ha például, egy teknõvájó, vályogvetõ vagy kosárfonó cigány család települt be. Probléma inkább az állandóan vándorló, mutatványos, cirkuszos, csereberélõ életmódra berendezkedett családokkal volt.

Egy 1761-es rendelet szerint a cigányok „hivatalos”, új megnevezése „újmagyar”, „újtelepes” lett. Ekkorra felgyorsult a cigányság beolvasztására tett központi kísérlet, például a 16 évesnél idõsebb fiúkat katonai szolgálatra rendelték, a 12-16 év közöttieket pedig mesterség tanulására kötelezték. E rendelet is ellenállásba ütközött, hiszen a tiszteknek nem kellett az esetek többségében kezelhetetlen, nehezen megregulázható, a parancsokat ritkán teljesítõ cigány katona, a mestereknek pediglen a cigány tanonc. Ekkortájt tiltották meg a cigányoknak a döghús-evést is. A letelepítési kísérletek közé tartozik egy 1767-es törvény, mely megtiltotta a vándor életmódot, s ennek érdekében elõírta az országon belüli, vármegyék közötti útlevél-kötelezettséget. Megvonta úgyszintén a vajdák ítélkezési lehetõségét a saját cigánytáboruk felett, és a cigányokat az országos igazságszolgáltatás rendszerének vetette alá, szintén nem sok sikerrel. 1773-ban törvénnyel kötelezték a vármegyéket arra, hogy a területükön élõ cigányokat letelepítsék. Hamar szembesültek vele azonban a vármegyék, hogy e rendelkezések és törvények gyakorlati végrehajtása szinte lehetetlen. A cigányság sok évszázados életmódja, szokásai, értékrendje és hagyományai szöges ellentétben álltak az elviekben, törvényekben meghatározott kívánalmakkal.

Az erõszakos asszimilációs intézkedések közé sorolhatjuk a mai kifejezéssel „veszélyeztetett” cigány gyermekeknek négy éves kortól való elvételét a szüleiktõl, s nevelõszülõkhöz történõ kiadásukat. Ezzel az átnevelést, a társadalomba való beilleszkedést próbálták elõsegíteni, és ennek költségeit ismételten a vármegyék voltak kötelesek állni. Veszélyeztetett élethelyzetnek volt tekinthetõ ekkoriban például az a tény, ha a cigánycsalád döghúson élt, a tábor egyes tagjai bûncselekményeket követtek el, vándorlással, koldulásból éltek. Ismétcsak nem volt foganatja azoknak a próbálkozásoknak, hogy egy-egy, egymással közeli és távolabbi rokoni kapcsolatban álló cigány közösségen belül megtiltsák a rokonok egymással történõ házasodását, együttélését, a gyereknemzést. Itt a cigányok megint a sok évszázados szokásaikat, hagyományaikat követték, és nem az uralkodói kívánalmakat. A nevelõszülõkhöz kiadott gyermekek is rendre visszaszöktek családjukhoz, így az ez irányú próbálkozások is kevés eredménnyel jártak. Mária Terézia 1773-ban elrendelte a cigányság összeírását, tulajdonképpen az errõl tanúskodó vármegyei iratok az elsõ megbízható és konkrét dokumentumok a hazai cigányság történetébõl.

II. József folytatta anyja erõszakos, asszimilációs politikáját, például 1783-ban megtiltotta a cigány nyelv használatát, és a cigány gyermekeknek nyilvános helyen való ruhátlan megjelenését, valamint a lókereskedést. Szintén 1783-tól volt tilos az engedély nélküli névváltoztatás, ekkortól kellett a házakat számmal ellátni, valamint havonta jelentést kellett küldeni a vármegyéknek a cigányok magaviseletérõl. Megtiltották a romáknak a vásárok látogatását, a kovácsmesterséget pedig csak ott engedélyezték számukra, ahol a helyi hatóságok ahhoz külön is hozzájárultak. Korlátozták a cigányzenészek számát, és betiltottak mindenféle koldulást.
Az eredmények? Száz esztendõvel késõbb, az 1893-as, részletes népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság területén 274 940 cigány élt: közel 90%-uk teljesen letelepedett, 20 406 fõ volt idõszakosan vándorló, és 8 938 roma ember pedig teljesen nomád, „sátoros” életvitelt folytatott.

3. Megélhetés, mesterségek
A kézmûvesség mindig is a cigány ember fõ megélhetési forrását jelentette. Magyarországon egészen az 1700-as évek végéig, de Nyugat-Európát vizsgálva is, a 16-17. századig beszélhetünk errõl az egyértelmû tendenciáról. Az ipari forradalom volt az, ami tulajdonképpen szép lassan „elvette” tõlük ezt a szakmát. Ugyanis a cigányok – csakúgy, mint az örmények, szerbek, vagy a „drótos tótok” – a kereskedés mellett rengeteg fa-, és fémipari munkát elvégeztek. A munkájukra pedig volt kereslet, olyannyira, hogy sok roma közösség kifejezetten a kovácsolásra állt át: egyszerû technikával, hordozható eszközökkel, helyben fellelhetõ anyagok felhasználásával dolgoztak, õk voltak a kolompárok. Mire kell itt gondolni? Ez az az idõszak, amikor az ekék még fából vannak, de az élük már vas, vagy meg van vasalva, vagy a csoroszlya van vasból például. Ekkortájt nagy szükség volt a munkájukra, és szerte Európában meg is becsülték ezt a munkát, hiszen a cigányok házhoz mentek tulajdonképpen, és helyben megjavították például az elcsorbult, elgörbült ekevasat. De amikor a technikai fejlõdés nekilódult, és tömegtermelésben kezdték gyártani a fémet, egyre olcsóbban, ez a cigányság fémmegmunkáló tevékenységének – és ezzel együtt az egyik fõ megélhetési forrásának is – a végét jelentette.

Ugyanakkor megmaradt a kézmûvesség megélhetési forrásként, például a fa megmunkálása. Itt a paletta továbbra is rendkívül széles volt, hiszen a cirokseprû kötõktõl, a kosárfonóktól kezdve a teknõvájókig: a jó minõségû, cigányok készítette faeszközöket még a mai napig is keresik a vásárokban. De elég csak a vályogvetõkre gondolni, és könnyen belátható: a kovácsolás kiszorulásával sem maradtak hirtelenjében munka nélkül a cigányok, de több generáció addig biztos megélhetése szép lassan eltûnt. Persze a cigányok „szolgáltató” tevékenységet is végeztek, hiszen alkalmi munkákat is elvállaltak a trágyahordástól, az istállók vagy ólak kitisztításától kezdve a jósláson át egészen a hóhérságig, de felfoghatjuk ilyennek tulajdonképpen a prostitúciós tevékenységet is. Vagyis a cigányság elvégzett minden olyan munkát is, ami esetleg az ott helyben lakó magyaroknak alantas vagy lealacsonyító lett volna.
Fontos kiemelni, hogy egy-egy roma közösség (cigány család) mindig csak egy-egy fajta kézmûves foglalkozást végzett. Tehát például a teknõvájók a gyerekeiket is erre a szakmára tanították meg, és csak ezzel foglalkoztak. A másik cigánycsalád – és itt a családot tág fogalomként kell értelmezni – seprût kötött, a harmadik kosarat font, de voltak rézmûvesek, csengõsök, kovácsok, vályogosok, tippanosok, ez utóbbiak voltak az ún. cigány meszelõk. És járták az országot, a településeket és vásárokat a termékeikkel, szolgáltatásaikkal.

A folyamatos vándorlás, a vándorkereskedelem – a mutatványozással, jóslással, „cirkuszozással” – volt még tipikus cigány megélhetési forma. Ezek az országhatárokat is átjáró vándorcigányok voltak azok, akik – életmódjukból adódóan – elsõsorban részt vettek az akkori feketegazdaságban, a csempészésben, az orgazdaságban. Ezek a vándorló közösségek követtek el elsõsorban bûncselekményeket, amelyeknek élén a lopás állt. A lebukás veszélye – az állandó vándorlás miatt – a körükben volt a legkisebb, és talán ez csábította elsõsorban õket a bûnelkövetésre. Ma elsõsorban a Romániából érkezõ, a köznyelvben oláh cigányoknak nevezett, vándorló családokat és utazó csoportokat azonosítják e régi vándorcigányokkal. De lényeges különbség köztük elsõsorban az, hogy a régi vándorcigányoknak mindig volt valamilyen fõ megélhetési forrásuk. Mutatványozás, jóslás, kuruzslás, kereskedelem. És ez mellett, ha akadt valamilyen illegális pénzkereseti lehetõség, akkor azt sem vetették meg. Ma sajnos odáig jutottunk, hogy ezeknek az elsõsorban Romániából érkezõ cigányoknak egy része bizony eredetileg is a bûnözés, a bûnelkövetés és az abból való megélés szándékával kerekedik fel, és indul Európa nyugati felébe. Az ebbõl adódó élethelyzetek és problémák egyre súlyosabbak, gondoljunk csak az olasz, vagy elsõsorban a francia állapotokra.

Néhány száz éve ilyen probléma még nem volt. Mária Terézia koráig az elõbb felsorolt mesterségek biztos megélhetést adtak a cigányok számára. Itt említeném meg, hogy a cigányok miért parasztozzák a mai napig a magyarokat, vagy általánosságban a nem romákat. Ez – a „paraszt” – eredetileg nem szitokszó volt. Gondoljunk csak bele, ugye a cigány földesurat nem nagyon látott, de a munkájából adódóan járta a falvakat, és így elsõsorban a jobbágyokkal, a parasztokkal volt kapcsolatban. Innen a „paraszt” elnevezés, mert akivel kontaktusba, üzleti kapcsolatba került, az a jobbágy, a paraszt volt. Érdekes, hogy mára a cigány akkori elnevezése viszont teljesen eltûnt, ugyanis akkoriban, „újpolgárnak”, „újparasztnak” hívták a cigányokat.
A cigány közösségek egy-két „sátoralját” felölelõ nemzetségekben vándoroltak és éltek, ami általában 6-7 családot jelentett, amely családok mind valamilyen rokonsági fokban álltak egymással.

A zalai és somogyi cigányságot vizsgálva elmondható, hogy a megtelepedés lassan, fokozatosan, de egyre növekvõ számban következett be körükben. Elsõsorban az 1700-as években megjelenõ beásoknál volt ez megfigyelhetõ. A beás egy olyan roma közösség volt, akik összeolvadtak egy román népcsoporttal, a vlachokkal, illetve a nyelvbõl következtethetõen még valami szerb népcsoporttal is, nagyjából a Vaskapu vidékén. A beások eredetileg a Kárpátok bányáiban dolgoztak és famunkákat végeztek, majd az 1700-as évek végén érkeztek egyre nagyobb számban Magyarországra. Tömeges betelepülésük azonban mintegy évszázaddal késõbb, a dualizmus idõszakában valósult csak meg. Az ekkor érkezõ beások még jórészt román neveket viseltek, és mind egy szálig ortodox vallásúak voltak.
Az 1773. évi cigányösszeírás szerint Zala vármegyében mintegy 1300 cigány család telepedett meg. Itt megtelepedés alatt azt is kell érteni, ha egy cigány família vándorolt ugyan, de a vármegye határait nem hagyta el, tehát ily értelemben zalainak számított. Ez utóbbi cigány közösségek mind jártak egy-egy adott vidéket, és négy-öt falut is elláttak munkájukkal, portékáikkal. A cigányösszeírás adatai szerint letelepedett, jelentõsnek nevezhetõ, 15 fõnél is népesebb cigány közösségek éltek Egerszegen, Keszthelyen, Hahóton, Nemesapátiban, Sümegen, Tapolcán, Szántón, Gyömörõn, Felsõzsiden és Dörögdön. De szerte a vármegyében éltek már ekkor cigánycsaládok: Csáktornyán, Lentiben, Kanizsán, Újudvaron, Felsõrajkon, Galambokon, Szigligeten, Zánkán, Balatonfüreden, Alsóõrsön és Tihanyban is.

Ekkortájt érkezik el a cigányzenészek elsõ aranykora, amikor egyre inkább keresik szolgáltatásukat a meggazdagodó – akár nemesi – rétegek. Ebben az idõben valamirevaló lakodalom vagy mulatság elképzelhetetlen volt cigányzenészek, „bandák” nélkül. És hogy miért voltak ilyen népszerûek? Az alkalmazkodóképességük miatt, és itt felfedezhetõ egy furcsa kettõsség. Egyrészt a cigánynemzettségek zárt közösségek, „zárványok” voltak, a saját kultúrájukat igyekeztek megõrizni, ebbõl nem engedtek, másrészt viszont a megélhetésüket keresve törekedtek a legmesszebbmenõkig alkalmazkodni. És ezért voltak olyan sikeresek például a zenélésben is, hiszen a szolgáltatásnak mindenkor és mindenhol az egyik legfontosabb szempontja: alkalmazkodni a megrendelõ igényeihez. Tehát nem a mûvészi szempontokat vették alapul egy-egy zenélés, egy-egy mulatság alatt, hanem a megrendelõ kívánságát. Ha az hamisan énekelt, ha túl lassan vagy túl gyorsan, vagy ha százszor is húzatta el ugyanazt a nótát, akkor is úgy játszottak, ahogy azt a megrendelõ akarta, szerette volna, hiszen: „az vezet, aki fizet”. Viszont a saját maguk közösségében való zenélés során odafigyeltek a saját kultúra és hagyomány õrzésére, és ott bizony már fontos szempont volt az, ami egy paraszt vagy nemesi lakodalomban nem. És az jelentette a cigányzenész értékét, hogy míg õ tudta a magyar nótát játszani, a cigánynótát játszani, de ha kérték, eljátszott akár egy keringõt is, addig a magyar zenésznek például nem volt ekkora repertoárja és nem volt ilyen alkalmazkodó képessége.

Zala vármegyében a 18. század végén tíz alatti az olyan családok száma, akiknek sikerült egy teljes évre elszerzõdnie valamelyik falu szolgálatába, rendes, joghatályos, írásbeli szerzõdéssel, általában kovácsnak. Ezeket a családokat a község befogadta, földet, házat is kaphattak a kialkudott munkabéren felül, errõl mind-mind a szerzõdés rendelkezett. Ezek a roma családok nagyon tekintélyesek voltak a cigányság körében, de megbecsültek voltak a magyarok körében is, rangot jelentett egy falunak, városnak dolgozni.
Ebben az idõszakban például Nagykanizsán már élt és dolgozott egy olyan cigány, kovácsolással foglalkozó család, akik köztiszteletnek örvendtek, és a város teljes jogú tagként fogadta be õket. Ma is élnek a környéken leszármazóik, bár mára elmagyarosodtak, de azért egyértelmûen be lehet azonosítani õket, a Burka famíliáról van szó. A másik ilyen roma család, amelynek ma is vannak Kanizsa környékén fellelhetõ leszármazói, a Selyem família volt. Kiskanizsán, Palinban és Homokkomáromban éltek a család tagjai, õk lókereskedéssel, zenéléssel és jóslással is foglalkoztak.

4. Letelepednek

Ha a romák letelepedésérõl beszélünk – itt most általánosságban értve, és nem csak a Dunántúlra lebontva –, akkor alapvetõen 4 fajta típusú megtelepedést kell említenünk. Az elsõ esetben arról van szó, hogy ténylegesen beköltözik a faluba, de általában a falu szélén álló házak valamelyikébe a cigánycsalád. Megfigyelhetõ, hogy ha már éltek az adott településen romák, akkor a betelepülõ cigányok igyekeztek hozzájuk közel költözni, fõleg akkor, ha valamilyen rokoni kapcsolat is volt közöttük. Itt ismét csak fontos megjegyezni, hogy a romák falun belüli elkülönülése, „saját” utcarésze, a „cigánysor” akkortájt nem a kiközösítés miatt volt különálló. Sajnos hozzá kell tenni, hogy „mint ma”, ugyanis jelenünkben, a jelen politikai körülmények – és itt most gondolok a szélsõjobb térnyerésére – között egyértelmûen próbálják – próbálnák – egyes politikai körök a romákat elszeparálni. A 18. század végén, a 19. században ennek teljesen más jelentése volt. Ugyanis megvoltak az elkülönülések, a „sorok” a magyarok, németek, tótok (szlovákok), rácok (szerbek), horvátok esetében is. Tehát az egy nemzetiségûek általában igyekeztek közel lakni egymáshoz, a romák erõteljesebben, persze ettõl még minden lakos és utca a település – és az ország, a haza – szerves részét képezte. Amíg ez az észrevehetõ elkülönülés megszûnt a 20. század végére az egyéb nemzetiségek esetén, addig a romák esetében megmaradt, és táptalaját adta a gettók, a romatelepek kialakulásának. Ide, az elsõ típusú megtelepedéshez annyit még feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a ténylegesen megtelepedett cigánycsaládok is eljártak vásározni szerte a megyében, nem ritkán az országban, elsõsorban a megélhetés miatt.

A megtelepedés második fajtája volt, amikor egy-egy cigánynemzetség több évre szóló engedélyt kért és kapott az adott településtõl, hogy a falu-város határában táborozhasson le. Vagyis nem magába a községbe költöztek, hanem annak határába, hosszabb-rövidebb idõszakra, tulajdonképpen egy cigánytelepet hozva létre. Ez a típusú betelepedés kizárólag munkavégzés céljából történt. Például a falunak szüksége volt bizonyos feladatok elvégeztetésére, itt a szénégetéstõl kezdve erdõvágásig minden szóba jöhetett. A település megbízta a cigánycsaládot a munka elvégzésével, akik annak ismeretében kértek aztán letelepedési engedélyt. Tehát, ha a munka elõreláthatólag másfél évet vett igénybe, akkor nem csak az ellenszolgáltatásban egyeztek meg a falu elöljáróival, hanem erre az idõre letelepedési engedélyt is kértek és kaptak a község határában. Amint a munkát elvégezték, és más feladat nem akadt már nekik az adott helyen, akkor felkerekedtek, és – újabb munkalehetõség után kutatva – továbbálltak. Itt fontos megjegyezni, hogy ha nem csak idénymunkáról volt szó, hanem legalább éves dologról, akkor a cigánycsalád általában vályogból házakat is készített magának, tehát a sátor ilyenkor „talonba” került. Utóbbi egyébként is elsõdleges szerepet a vándorlás során kapott. Tipikusnak tekinthetõ erre a megtelepedési módra például a legkülönbözõbb famunkák elvégzése. A határban letáborozó cigánycsalád az összes munkafolyamatot maga végezte. Kivágták a kijelölt fákat, és abból mindent kihoztak, amit csak lehetett: tálak, teknõk, kanalak és egyéb eszközök készültek a maguk, vagy a falu lakói számára. A hulladékfával tüzeltek, fõztek, így tényleg semmit nem hagytak kárba veszni. És persze itt számtalan megállapodás születhetett, tehát – példával világosítva – a település az ártéri erdõ kivágásáért a ledöntött fákból készült eszközök egy részét, vagy akár az egészét is a cigánycsaládnál hagyta fizetség gyanánt, amit aztán õk akár helyben eladtak a falusiaknak, vagy elvitték vásározni, és úgy értékesítették. Érdekes, hogy sokszor a kézmûves munkájukkal, az elkészült munkadarabokkal adóztak is a földesúrnak. Például a Festetics-uradalomban a cigányoknak megengedték, hogy ne pénzben, hanem az általuk elkészített eszközökkel róhassák le az adót. Az e fajta móddal – idõlegesen – megtelepedõ cigányokra az is jellemzõ volt, hogy ha tovább is álltak, egy régiót akkor sem hagytak el, hanem abban vándoroltak ide-oda, munkát keresve. Tehát például az Észak-Dunántúlon, vagy a Dél-Dunántúlon, és így tovább. A beások, mint tipikusan fával dolgozó cigányok az uradalmak, városok, községek vezetõitõl például rendszeresen az ártéri erdõket kapták meg „feldolgozásra”. Ugye az elvégzendõ munka meglehetõsen nehéz és idõigényes volt, az itt növõ fafajták épületfának nem voltak alkalmasak, eszköznek azonban kiválóak voltak. Így egy-egy ártéri erdõrész kivágatásával a földesúr kétszeresen is jól járt, hiszen nem kellett külön embereket a fakitermelésre alkalmaznia, és a kitermelt, építkezésekhez egyébként nem használható fából pedig értékes eszközök készültek. Ebbe belegondolva megláthatjuk, hogy a romák hasznos munkát végeztek, nem hiába „marasztalták” õket a települések vezetõi, és adtak nekik akár több évre szóló munkát, feladatokat, megtelepedési engedélyt.

A harmadik típusú megtelepedés esetén az adott cigány közösség úgymond csak telephelynek használta azt a várost vagy falut, ahol letelepedett. És innen kiindulva, szinte egész évben járták az országot, vásárról-vásárra. Mikor „holtidõ” volt a vásározásban, akkor hazatértek a „telephely városba”, és ott éltek, tartózkodtak mindaddig, amíg el nem kezdõdött újfent a vásározási szezon. Itt zalai példaként keszthelyi lókereskedõ családokat lehetne megemlíteni, akik így éltek, és fontos látni, hogy ezek a cigányok egyre inkább polgári életmódot folytattak, sõt, törekedtek is erre.

Végül a negyedik eset a harmadik típushoz hasonlatos, mégis azzal, hogy ezek a cigányok országhatárokon át jártak, és a legkevésbé alakult ki kötõdésük, identitásuk az adott településhez. A cirkuszosok a legjobb példa-e helyre. Õk a világ vándorai, de se nem magyarnak, se más állam polgárának nem tartották magukat, függetlenül attól, hogy hol volt a „telephelyük”: õk identitásuk szerint is – csak és kizárólag – cigányok voltak. Éppen ezen okból, sok helyen – például Nyugat-Európában – õket tekintették az eredeti, igazi cigányoknak. A legtöbb probléma mindig a vándorló cigányokkal volt, legfõképp azokkal, akik még telephellyel sem rendelkeztek, hanem például járták a vidéket a Balti-tengertõl az Adriáig. Õk törõdtek a legkevésbé az adott ország törvényeivel és õk éltek leginkább a saját normáik szerint. És ki is alakult a vándorló cigányságnak, elsõsorban az oláh cigányoknak egy rétege, amelyik bizony bûncselekmények elkövetésére is „szakosodott”, tehát csempésztek, orgazdák voltak, fegyverrel kereskedtek, loptak stb. Ma egyre többet hallani a francia és az olasz régiókban valóban sok gondot okozó cigányságról. Nos, most is – mint akár 300 évvel ezelõtt – ezekrõl a vándorló, táborokban élõ, elsõsorban román, oláh cigányokról van szó.
Ha Európát olyan szempontból vizsgáljuk, hogy mely térség volt a legbefogadóbb – például a cigányság szempontjából is –, akkor elmondhatjuk, hogy a Kárpát-medence, országok viszonylatában pedig Magyarország, Szerbia, Bulgária és Románia.

5. Appendix: Korabeli, Zala vármegyei iratok a cigányság történetébõl

Idõbeli sorrendbe állítva, mégis kommentár nélkül közlök gyûjtést a XVIII. század végérõl, cigányokkal kapcsolatos Zala vármegyei iratokból (forrás: Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni.” Források a zalai cigányság 18. századi történetéhez. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg 2008. – lásd a felhasznált irodalmak között):
a.)
„(…) Városokban és más helységekben eddigh tartózkodó czigányok, hogy bizonyos rendben vetessenek és az tolvajságok uttya bé rekesztessék és mind más szegén lakósok dologgal két kezi munkával éllenek. (…)”
Zala vármegye, Sümeg, 1752. január 19.
b.)
„Aztán Keszthelen laknak czigányoknak nevek: Horváth Marczin, Horvát Benge, Horváth Josi, Boró Istók in toto 5; Györkön Horváth Jankó; Alsó Zsiden Bavári János, Kuncsi Istók, Kuncsi Lörincz Istók, Kuncsi Gásár in toto 4; Szántón Árvai István, Görcsi János, Bikárdi Mihál, Bicsakos Márton, Turó János in toto 5; Rezin Görcsi Gyurkó.”
A Zala vármegyei, keszthelyi uradalomban (Festetics Pál nagybirtokosé) élõ cigányok összeírása, 1762. március 7.
c.)
„1mo Csiszár Mihály, felesége Horváth Éva, gyermekei Marinka, Kata, Krisztina, Éva, Panna, Susa, Laczi. Balog Mátyás, felesége Kariko Krisztina, fiai Laczi, Mihály, Éva.”
A Zala vármegyei, tapolcai járásban, Diszel község cigány lakosainak összeírása, 1772.
d.)
„Zánkai hellységbe lakik Péter Farkas felesége Tomai Éva. Háza vagyon az falusi házak rendiben, Diskai Ádám úr fundusán. Mindenféle külsõ és belsõ haszonvétekre való földeken kívül kovácsolással keresi kenyerét. Egyéb marhája nincsen egy fél esztendõs malacznál egyéb. Az eö földes urának kovácsolással szolgál és más egyéb munkára is, a melyekre szólléttatik mindenkor kész. Magyar rongyos ruházatba maga, felesége és gyermekei járnak. Egy leánya vagyon tizen négy esztendõs, egy fia 16 esztendõs, kovácsolással él, más paraszti munkákat is tud. Falusi biró pálczája alatt vagyon, vajdát nem ismér, a dög húst megh nem eszi, az faluban nem csavarog nem kéreget. 31 garast füzet portiot. Semmiféle mesterséget nem tanult kovácsolásnál egyebet. Lóval ippen nem kereskedõ.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. A zánkai Péter Farkas és családja adatai.
e.)
„1. Mintsz. Kállán Görcsi Istók tekergõ Soos Kata házában lakik. (…) 4. Az falusi házok rendiben nincsen háza, hanem az falu kutya mellett, kívül az falun. 5. Melltosághos Veszprémi Püspökség zsöllérje. 6. Belsõ majorsághoz való földe semmi sincsen. 7. Külsõ szántó földe ketõ volna, az is zálogba vagyon. 8. Kovácsolással élne, de jobban lovakkal kereskednék. 9. Semi szarvas marhája nincs, hanem s.v. sörtvélesse 1. 10. Az földes uraságnak gyöjteni ell hajtyák s migh benne tart ell nem bocsátyák és ha lovaik vannak üres hordokat is hordanak Badacsonra. 11. Magyar ruházatban járnak feleségivel együtt, gyermeke meztelen nem jár. 12. Egy kis gyermeke fél esztendõs (…). 13. Az falusi biro pálczája alatt köllenek lenni, de ritkán fogadgyák megh szavát avagy parancsolattyát. 14. Vajdának nem neveztetik. 15. A dög hust mégh mast is, ha kaphatyák, megh eszik. 16. Mind addigh házakat járták és hol mit kaphatnak és ha hozá fértek loptak is. 17. Három forintot fizetett anni portiot, de az község közé semmi segétségek nincsen. 18. Kovácsol, más paraszt munkát nem követ. 19. Lovakkal is kereskedik.
Másik Görcsi Jankó Felesége Boronyai Kata Mintszent Kállán Méltoságos Vesprimi Püspökség fundusán, ot azon hellyben együt laknak, ennekis minden punctum szerént ugy megy a conscriptioja mint a báttyának. Harmadik özvegy öregh Görcsiné Katona Julinka fiánál, Görcsi Istóknál lakik. Egy fia 11 esztendõs vagyon néki, Ezeknek semmi mesterségek nincsen, hanem koldulással és meszellõ borosta kötessel tartya fiát.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. A mindszentkállai Görcsi Istók és családja adatai.
f.)
„1. Udvariban. 2. Szõrös Jankó és Szõrõs Istók, ez Szõrõs Jankó felesége Fekete Marinka, Szõrös Istók felesége Merõ Panni. 3. Kunyhóban. 4. Falu sorjában. 5. Zsöllér. 6. Mennyin a háza vagy kunyhólya fekszik. 7. Semmi sincsen (…) 8. Kézi munkával nap számba járnak. 9. Semminemû marhájok nincsen. 10. A földes uraságnak 15 napot robotol. 11. Közönséges paraszti ruhában járnak mind magok s mind feleségeik. 12. Semmi gyermekei nincsenek. 13. Az bírónak pálczája alatt vannak. 14. Nincsen sehol is. 15. A dögh hust nem eszik megh. 16. Nem házollanak, se nem kéregetnek. 17. Porcziot 1 forintot a helységbelieknek adnak, katonát nem tart, hanem levelet hordoznak. 18. Paraszti dologgal élnek. 19. Minthogy lovok nincsen, nem is cserélnek.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. Az udvari Szõrös János és Szõrös Istók családi adatai.
g.)
„1. Szent Antalfán. 2. Szõrös Miska, felesége Gõbölös Jutka. 3. Konyhába lakik. 4. Falu sorjában. 5. Sessioja nincsen, a falu engedelmébõl egy kis helen. 6. Igen kis hele vagyon. 7. Semmie sintsen. 8. Mesterség nélkül, némelykor musikával egy keveset. 9. Semmi marhája sincsen. 10. Helységnek árendát 1 forintot fizet. 11. Közönséges paraszti ruhában mind maga, és felesége jár. 12. Egy leánykája vagyon. 13. Helység birája pálczája alatt vagyon. 14. Vaidát nem tart, se nem ismér. 15. Nem eszi meg a dögh hust. 16. Se nem házol, se nem kéreget. 17. Mégh ekoráig portziot nem adott, se más praestatioi nem lészen. 18. Kepés aratói, azután napi számmal keresi kenyerét. 19. Lova nincsen, nem cserél.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. A szentantalfai Szõrös Mihály és családja adatai.
h.)
„1. Szent Jakabfa. 2. Az Lucza László, felesége Csiszár Jutka. 3. Házban lakik. 4. Falu sorjában a háza. 5. Szoros hele, sessio nélkül van. 6. Egy kis darab hellen vagyon a háza udvar nélkül. 7. Se fõdgye, se rétye nintcsen. 8. Kovács. 9. Seminémû marhája sintcsen. Robotra fogadot maga helet három forintot. 10. Közönséges ruhában maga, mind felesége jár. 11. Egy fia, négy leánya, maga tartya. 12. Az helybéli biró pálczája alat vadnak. 13. Vaidát Sümeghen tart. 14. A dögh hust megh eszik. 15. Nem házol, se nem kéreget. 16. Portiot nem fizet, mivel tsak Sz. György napkor jöt a helységben. 17. Kovácsolással él. 18. Lova nintcsen nem is cserélhet.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. A szentjakabfai Lucza László és családja adatai.
i.)
„1. Udvariban. 2. Szõrõs János, felesége Sárzó Éva. 3. Konyhába. 4. Falus sorján kívül vagyon. 5. Zsöllérhelynél aláb való. 6. Amekkora a konyhálya, nem nagyob az udvara. 7. Se földe, se réttye nincsen. 8. Kovácsol. 9. Semmi marhája nincsen. 10. Robotot nem tész, mert sánta és vak. 11. Igen szegény ruhába jár. 12. Fi 3 és leányo 2, egyik fia szolgál, a töbi oda haza vagyon. 13. A biro paltzája alat vannak. 14. Vaidát nem tart. 15. A dögh hust megh eszi. 16. Ez, minthogy Lázár, közben korban házol és kéreget. 17. Portziot 1 forintot ád a falu közé, katonát nem tart, levelet hordoz. 18. Egy keveset kovátsol, felesége dologra jár. 19. Minthogy lova nincsen, nem is cserél.”
Cigányösszeírás kérdõíveire adott válaszok a Zala vármegyei, tapolcai járásból, 1772-bõl. Az udvari Szõrös János és családja adatai.
j.)
„(…) Parancsolat hogy az czigányok házokat építsenek és munkálkodással élljenek, föl – s alá ne járjanak, azon rendeléseket ujétván a Nemes Vármegye és keményen parancsoltatik a városi és falusi biráknak valahol czigánynak sátorát és abban lakni tapasztallák az czigánnak azonnal sátorát öszve vagdallák és magát meg fogják, s a leg közelleb lévõ Nemes Vármegye Tisztéhez vigyék, eõ azt kemény öttven pálczálásokkal meg verettetik, s ugy vezessék azon helybe hol már le tette magát, az ház csinálásra pedigh rá erõltessék. (…)”
Zala vármegye, Sümeg, 1775. április 14.
k.)
„(…) Az czigányoknak vagy is uj polgároknak egyik helységbül a másikba passus nélkül menni nem szabad, azért az ollanokat meg fogják és a Nemes Vármegye fogságában küldgyék a bíráknak parancsoltatik. (…)”
Zala vármegye, Sümeg, 1777. február 3.
l.)
„Rendeltetett ugy különben hogy az czigányoknak, vagyis új polgároknak lovakat tartani nem szabad, ha tsak sorban házok, földek és rétek nintsen, sõtt kinek házok, födgyök, réttyek volna is várásokra ki vinni telljességgel tillmaztatik. (…)”
Zala vármegye, Sümeg, 1777. február 13.
m.)
„Parancsoltatik nem különben, mihelst a helységbeliek észre veszik hogy á czigány gyermekek otthon vannak, azonnal Egerszeghre küldjék és ne várjanak mindigh parancsolatot.”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1777. szeptember 20. Vármegyei rendelkezés a cigány gyermekek visszavitelérõl a nevelõ szüleikhez.

5. 1. Szemelvények egy cigány igazolólevelébõl

Alább Kozák Notár kolompár igazolólevelei olvashatók. Az igazolóleveleket sorra kiállították és aláírták azon községek és városok illetékes elöljárói, ahova családjával bement és munkát végzett. Az igazolólevél tulajdonképpen a mai fogalmaink szerinti referencialevél akkori megfelelõje is volt tulajdonképpen, valamint bizonyságlevél is:
„Fönt írt Uj Polgár Kozák Nótárnak megh engedtetik hogy az kívûl levõ hellységekben mesterségét folytathassa, magát ellenben jó viselle.
Zámoly
Fekete János, Tekintetes Nemes Fejér Vármegye szolgája”
Fejér vármegye, Zámoly, 1777. január 28.

„Hogy Anno 1779. die 19a április Kozák Notár nevezetû czigány vajda minden cselédjeivel együtt Fölsõ Rajki helységhbe jöttek és itt usque 22a apr. Késtenek ugyan, de semmi nemû tolvajságban sem más efféle rossz cselekedetben nem tapasztaltattak. Testis recognoscalom.
Rajky Boldisár mp”
Zala vármegye, Fölsõ Rajk, 1779. április 19.

„Hogy az 1779. die 24ta ápr. Kozak Notár nevezetû czigány cselédjeivel együt Alsó Hahótra jöttek és itt usque 27a napjáig késtek, és semi tolvajságot nem vittek végben. Testis recognoscalom.
Flaig Mátyás”
Zala vármegye, Hahót, 1779. április 27.

„Kozák Notár nevezetû kolompár czigány hozzá tartozandóival edgyütt nálunk Gyömörei Tekintetes Nemes Szala Vármegyei helységhben egynehány napokig tartozkodván magokat böcsületessen semmi excessus nélkül viselték. Recognoscalom.
Fényes György
Tekintetes Nemes Szala Vármegyének esküttye”
Zala vármegye, Gyömörõ, 1779. június 13.

„Hogy az fölleb nevezett Kozák Notár nevezetû, kolompár mesterséget jól értvén tovabb is munkájok recomendaltatik, tsak egyéb excessust ne tegyenek. Ezen czigán Sümegre fizetett árendát, vagy is uj polgár, Notár nevezetû.
Ratesits Sándor eskütt”
Zala vármegye, Sümeg, 1779. június 18.

„Hogy Kozák Notár nevezetû czigan itt ött napokigh Gyömöröben dolgozott minden excessus nélkül, ezért akiknek munkájok lészen vélek dolgozatsanak.
Kozári András
Tekintetes Nemes Szala Vármegyei esküttye”
Zala vármegye, Gyömörõ, 1779. június 19.

„Hogy föllebb nevezet czigán itt Nagy Görbõn két nap tartozkodott hozzá tartozandojival, minden usus nélkül. Praesentibus recognoscalom.
Hevenyesi László mp.”
Zala vármegye, Nagygörbõ, 1779. június 31.

„Ezen sümeghi ujj polgár Kozák Nótár nevû, máskép kolompár, azért hogy ezen kolompári mesterségét (amint az levelei bizonyíttyák) helységekrül helységekre folytatta, ide a Nemes Vármegye fogságában, mint csavargó bé hozatott, de meg vizsgálván, és látván, hogy nem mint csavargó, ha nem életének táplálására valoságosan csupán csak mesterségét folytatta. Azon okbul el is eresztetett, és a meg irtt lakó helyére vissza igazétatott, azért senkitül bántása ne legyen.
Vizlendvai Farkas
Tekintetes Nemes Szala Vármegyei Esküttje”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1779. augusztus 16.

„Hogy Kozák Notár nevezetû uj polgár, másként kolompár mesterséget tudó itt Szent Groth Városába élete táplálására ennyihán napokig vas fazokakat, serpenyõket, és más aféliket foltozgatot. Senkit meg nem károsétott, se lopásba, se más rossz cselekedetben nem tapasztaltatot. Recognoskálluk és adgyuk ezen írásunkat.
Mihál Ferenc Város Birája x
Bálint Sándor Város Notáriussa mp”
Zala vármegye, Szentgrót, 1779. augusztus 27.

„Ezen levelemet mutató Kozák Nótár Sümeghi Püspök Eõ Exellentiája czigányai, kolompár mesterségeket foltattyák itt Gyömörõben is egy darab idõtül fogva dolgoztak, jo munkákat tettek, a melyet böcsületesen viselték magukat, semmi némû excessust nem tettek, azért recomendaltattnak. A mely uraknak szüksége lészen reájak recomendaltatnak semmi gondolkodás nélkül is engedjék dolgozni.
Fényes János Szala Vármegye, eskütt
Kozák Notár Kolompár két foréntot portio képpen be füzetett.
Praesentibus recognoscalom
Kultsár Ádám perceptor
Ezen cédulát mutató Kozák Nótár Sümeghi Püspöknek kolompárok. Ezen felül irt kolompár mester Szent Gróthon dolgozván mind addigh magát böcsületessen viselvén és ott az adoját nekem be is adta, azért irtt helységben szabadon foltathassák, hogy kenyereket keresessek és feleséget, gyermekeit magával edgyütt tarthassa.
Kultsár Ádám m.p.”
Zala vármegye, Fogaskerék, 1779. szeptember 12.

„Enyihány jó attestátumokkal nálam meg jelenvén Kozár Nótár nevü uj polgár, aki is kivánnya, hogy Puszta Csáfordon adgyam néki lakást, melyet is igértem, de nem mostan, hanem midõn foghom tapasztalnyi, hogy magokat jól viselynek, akkor házat és állandó lakást reminyheti, addig is hogy semi bántodása ne legyen neki és hogy én az Méltóságos Uraságh részérül bé fogatam, adatik nekiek ezen levél is.
Kalbrenner András tisztartó”
Zala vármegye, Zalaszentgrót, 1779. szeptember 14.

„Hogy az föllebb irtt uj polgár tovab is mesterségét kint lévõ helségekben folytathattya azt, és szabadon bocsassak ahol magokat jol viselik.
Kultsár Ádám m.p.”
Zala vármegye, Fogaskerék, 1779. szeptember 17.

„Kozák Notár nevezetû uj polgár nálam a mindenemû kolompári munkát tett, abban hiba nem talaltatott.
Super Novák sig”

Zala vármegye, Zalabér, 1779. szeptember 19.

„Csáfordi Kozák névû kolompár czigánnya Méltósághos Szent Grotthi Urasághnak vass fazokakat részemre igazétván és foltozván minden némú excessus nélkül magát viselvén az munkát házhoz hozta, melyért minden uraknak meirsztek reconcudálni hasonló munkára.
Võrõs Sándor Szalabéri Posta Mester”
Zala vármegye, Zalabér, 1779. szeptember 19.

„M. de Verebély
Bizodalmas Nagy Jó Uram!
Ezen uj polgár ki is kolompári mesterséget igen jól érti, magát jelenti sogor uramnál, ha Pakodon egy házat adna nékie árendában. Böcsületessen ledolgozván és más uraságok is hasznát vehetnék. Többnyire az aszonyt tisztelvén, uri favoriban, ajálottam magamat.
Igaz köteles szolgája
Vörös Sándor”
Zala vármegye, Zalabér, 1779. szeptember 20.

„Kozák Notár, kolompár Petenden házomban lakos apjával, anyával, eötsével falukra megyen kolompári mesterséget foltatni. Ki is mind igaz utban járó, bocsájtassék és viszaeresztessék. Recommenáltatik.
Verebély Viktor”
Zala vármegye, Petend, 1779. szeptember 28.

„Kozák Nótár kolompár, itt Tarnakban jól viselte magát, seminemû excessust nem tészen munkáját böcsületessen végben vitte.
Isvánffi Farkas”
Zala vármegye, Tárnok, 1779. október 2.

„Hogy fölüll irtt kolompár cigányok itt Tárnokban is megh fordulván némely munkákat részbül jól megh csináltak, ezennel megh ismérem és hogy eddigh az ideig még azt irom, semi panasz ellenük nem jött. Recognoscallom.
Deák Gábor m.p.”
Zala vármegye, Tárnok, 1779. október 20.

„Kolompár czigán Notár Ferenc apjával és anyával szándékozik magának orvost keresni, azért ha kárt nem tesznek szabadon bocsáttassanak.
Tuboly Mihály F(eõ) biró”
Zala vármegye, Szent Liszó, 1779. október 25.

„Kozák Notár Kolompár itt Bakonakon lévén böcsületessen forgatta magát, semi excessust nem tévén munkáját helesen végbe vitte, Pakodon pedig Verebéli urasgnak, cziganyai földes urasagnak ismérvén recognoscalom.
Rigó Imre tekintetes Soós Páll uram ispannya”
Zala vármegye, Bakónak, 1779. október 28.

5. 2. Bûnügyi és egyéb fellelhetõ iratokból:

a.)
„Tizenhárom forintokrul és kilenczfen pénzekrül, mellyeket én alább megh írtt vettem, egy Hont Vármegyei czigány gyermeknek tartásáért 1783-dik esztendõben 15 juniustul fogva utolsó octhoberig járandó fizetésemet Tekintetes, Nagy Ignácz generalis perceptor uramtul, minden fogyatkozás nélkül kirül is az Tekintetes Urat quietalom.
Elia Kutnauer X
Coram me Adamo Kultsar, Comitatus Szaladiensis particularis perceptor”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1784. január 12. Feljegyzés cigány gyermek neveléséért átvett járandóságról.
b.)
„Tizenhárom forintokrul és negyven pénzekrül, mellyeket nékem elulirottnak Tekintetes Hont Vármegyébül által küldött új polgár gyerkeknek tartásátul a 20-a mens. Junii 1783. usque ultimam 8-bris ejusdem anni, naponként tíz pénzeket számlálván, Tekintetes Szalapatakai Nagy Ignácz generalis perceptor ur minden fogyatkozás nélkül kifizetett, mellyek eránt tett generalis perceptor úr ezennel quietáltatik.
Nagy Kanisán lakozó Kasner József X
Coram me Paulo Hegyi, Cottus Szaladiensis Jurassor”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1784. január 28. Feljegyzés cigány gyermek neveléséért átvett járandóságról.
c.)
„Didi Moyzes Tekintetes Nemes Hont Vármegyei czigán gyermek 8 esztendõs fekete, sovány gyermek, Horvátul, és Tótul beszél, Horváth Országhbul, ahová Tekintetes Helytartó Tanács által föl nevelésre rendelve volt, el szökött. Ezen gyermek azon cigányok közül való, kik ember hussal szoktak élni.”
Zala vármegye, Sümeg, 1784. május 23. Körözvény egy Hont vármegyébõl horvátországi nevelésre adott cigánygyermek szökésérõl.
d.)
„Mi neved? Horváth Miska. Miért fogattál meg? Szent Györgyvölgyi, czupi, barabási, szilvágyi lopások miatt. Kik voltak társaid? Mondér Jancsi, Mondér Farkas és Horváth Éva. Ki vezetett ezen helységbe? Horváth Éva. Mit loptatok Szent Györgyvölgyirül, és kitül? Nevét az embernek nem tudom, hanem egy valakitül husz forint kész pénzt, egy szoknyát, két patyolatot, két fél ümgöt, három hoszabb gyolcs fejrevalót, kettõt rövidebbet, egy pintölt, két vánkos fenekét, eöt keszkenyõt, két selyem és három zsidó keszkenyõt, több is lehetett, de többit is jó szerint nem tudattya. Hovát tettétek az husz forintot és azon partékát? Czupon elvettették az partékát velünk, de a pénzt el vittük. Miért vetettétek el? Azért, hogy a czupi molnár más társával utánnunk jött. Hát a melly lovat ott szereztetek honnénd loptátok, kié volt? Az királyok malmátul Császár Tamás lova volt, mellyet is a midõn az molnár érkezett, azt is eleresztettük. Azon húsz forintokat hová tettétek? Közönségessen kocsit vettünk rajta. Hol vagyon azon kocsi? Amidõn meg fogattattam, Lendvára a kocsit is bé vitték, még forint és tiz krajcár ár egy pár szerszámokkal együtt. Hát Czuprul mit loptatok? Készpénzt tizenheted fél forintot és más ruházotokat is. Mellyeket a midõn utánnuk jöttek elvetettük és kezére is került, hanem a pénzt el vittük. Hová tettétek azon pénzt? Két szoknyát és egy barbély elekötõt vettünk tiz foréntyán, az többin pedig lovat. Hát az a ló hol vagyon? Úgy nem különben azon portéka? Mind ló, mind azon portéka Lendván vagyon. Barabárson mit loptatok és kitül? Gelencsér Györgytül egy mentét, két fejrevalót, egy vánkoshajat, egy lepödõt és egy tarka keszkenyõt, mely portékák is Lendván vannak tiszttartó uramnál. Hát Szilvágyon loptatok-e? Loptunk az erdõ pásztortul negyvenhét forint kész pénzt, más ruházatot pedig, két fejrevalót, két szoknyainget, három zsidó keszkenyõt, és egy hitván barbély elekötõt, két sódért. Hová lett ezen pénz ruházattal együtt? Magunk között föl osztottuk a pénzt, ruházat pedigh az többivel Lendván vagyon. Öszvösségesen mely pénzbül esett három felé mindenikünknek harmincz forintunk. Hát másutt loptatok-e most vagy elõbb valmikor is ezen Mondér Jancsi és Mondér Farkas tolvai társaiddal társalkodtál é? Sohasem loptam, és nem is társolkodtam vélek, hanem az lendvai boltot ez elõtt két vagy három esztendõvel ezek törték föl, melybül is pénzt is vittek el, nékem magok beszéllették. Hát a feleségedet miért hattad el? Azért hogy ezen velem lévõ Horváth Éva el csalt és arra kénszerétett, hogy eõ véle éllek, mint férjemmel (sic!). Mennyi üdeje, mi ulta vele társalkodol? Nem voltam tovább véle négy vagy eöt napnál. Ismerted-é ez elõtt ezen személyt és társolkodtál e véle? Soha sem ismértem, se nem is társolkodtam többé véle. Hogy ezen Horváth Miska elõttem eképpen tette vallását recognoscálom.
Simon Márton
Tekintetes Nemes Szala Vármegye eskütye m.p.”
Zala vármegye, Baksa, 1761. július 29. Horváth Mihály cigány tanúvallomása a többrendbeli lopásokkal vádolt Horváth Mihály, Mondér János, Mondér Farkas és Horváth Éva bûnügyében.
e.)
„Tekintetes Nemes Vármegye!
Nagy szívem sérelmétül kintekenétettem Nagyságtok s Kegyelmetek kegyes szine eliben ezen alázatos instantiám által el viselhetetlen panaszaimat terjesztenem. Történt ennek elõtte cir. két holnap amint Lövõrül vásárhelre bizonyos kocsim tsináltatása végett indultam, utamban Koszári Thamás Andráshidai embertül egy lovat tseréltem, melyet amiglen vissza térnék, láttam Gébárti Horváth Miska Tekintetes Mérei uraság czigánya gondviselése alatt. Azonban kárban bocsáttatott, és ugyan Andráshidai Gyuk Miháltul bé hajtatott, melyet hogy ki adná, az föllebb már irtt Horváth Miska egy köböl gabonán sokszor izben kért, de ki nem adta, hanem alatomban ki vette. Azonban ismig az ló elõbbi kárban visszatértt, másodszor is az emlitet vissza bé haitotta hogy peniglen akkor az Horváth Miska czigány oda haza nem lévén ki nem kérhette, sem én arra vissza nem térhetem, náló gondvisseletlensége miatt káromra el veszett. Azért nagy alázatossággal könyörgök az Tekintetes Nemes Vármegyének, méltóztassék ezen igen szerentsétlen ügyemet meg orvossolni, a károm meg téritéségyével. Mely kegyességét az Nemes Vármegyének mindennai imádságaimmat meghalásomig el nem mulatom, maradván az Nemes Vármegyének leg kisebb szolgja.
Ábrahám Lövõi czigán”
Zala vármegye, Zalalövõ, 1764. A zalalövõi Ábrahám nevezetû cigány kérelme a vármegyéhez.
f.)
„Alább írt praentibus reconstálom, hogy minekutánna m.p. sigáltam volna azt, hogy az elmult 1775dik esztendõben Kis Páliban ezen nemes Szala völgyei helységben tartozkodo Boros István nevezetû czigány ugyanaz fölebb irt esztendõben mert portio fizetés alá nem vétetett ki jött az, hogy az nevezetes czigány az pogalis conscriptio exiptio alkalmatosságával még Páliban nem lévén oda nem is conscribálódott és akkoron adó alá sem vettetett, ezt észrevevén tüstén elugrot az nemes Szala völgyébe a mái napig is oda vagyon, azért is conscriptio után reá vetett addig elmaradot. Nagyszelei új polgár aki csak hegedüjével mondatik keresni kenyerét (amint hogy meg is bizonyodot) azért 12 pálcza ütésekhel megbüntetett és hogy más kézi munka által is folytatna életett nékie keményen meg parancsoltatott. Kívûl adom ezen testimonialyomat.
Dereskey János I.N.Szala Völgyei F: Bírája”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1776. május 3. Intézkedés az elszökött és így adót nem fizetõ Boros István cigány zenész ügyében.
g.)
„Georgius Mihály Uj polgár Bács Vármegyébül Legyen nevezetû helységbûl (ahogy az Annya vagyon) való, mint egy 28 esztendõs kovács, hirstin testû, fekete himlõhelyes és egy kevéssé vörös ábrázoti, gesztenye színû haju, személdekû és bauszu. Szeme pedig fekete, az haját rácz modon öszve fonyva viseli. Gatyában és fejér bárán bür premmel meg premzett bür mentében jár. Ráczul czigányul beszél, a bal lábának ujjai, vagy mint az hövek és az mellette való ujja összve huszva és tüzes vassal meg égetve vannak.”
Zala vármegye, Zalaegerszeg, 1778. május 10. Mihály György új polgár (cigány) körözési személyleírása.

Dr. Papp Attila

A tanulmány elkészítése során felhasznált fontosabb irodalmak:

• Dr. Bársony János: A romák szenvedéstörténete – 1939-1945. ROMAPAGE. Roma mûvészeti és kulturális portál. http://www.romapage.hu/article83 (2014. 01. 04.)
• Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni.” Források a zalai cigányság 18. századi történetéhez. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg 2008.
• Michael Stewart: Férfiak. In: Roma Holocaust – túlélõk emlékeznek. Roma Sajtóközpont Könyvek 2. 2001.
• Mlinárcsek Judit: Cigányság. Másság és rasszizmus. Szociális munka BA. Diplomamunka
• Népszabadság, 2001. augusztus 6. napi szám
• Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Nagykanizsa, 2012.
• Dr. Papp Attila: Pharrajimos - cigányholokauszt. Zalai Hírlap, 2014. március 18. napi szám
• Szita Szabolcs: A cigányok üldöztetése. In: A cigányság a második világháború idején. Velcsov Bt., Budapest 2002.
• http://www.romanishib.hu/
• http://www.romapage.hu/hirek/hircentrum-forummal/article/53489/170/ (2009. 05. 03.)
• http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/07/30/nem_volt_kegyelem_ciganyoknak#comments (2014. 01. 04.)