Játszott bábszínházban, készített bábokat és díszleteket. Az elsõ bútordarabot, egy szép bölcsõt, a kislánya részére faragta. Ekkor határozta el, egyedi tervezési bútorokat fog készíteni. A Világszép nádszálkisasszony megformálásától a bejárati ajtókon át, a kerámiabetéttel és bõrrel díszített bútorok gyártásáig vezetõ útról kérdeztük a balatonmagyaródi Eiter István faszobrászt.

– Mûvészeti Szakközépiskolában tanultam kerámiát illetve szobrászatot. Portrékat mintáztunk, aktot rajzoltunk, szert tettünk bizonyos alapokra. A fafaragás során megismerkedtem a különbözõ stílusokkal, motívumokkal, a kézmûvességgel és az iparral kapcsolatos feladatokkal. Miután nem sikerült bejutnom a fõiskolára, elvégeztem egy szakmunkás képesítést adó faszobrász iskolát. Az itt szerzett tapasztalatokat vittem tovább a pécsi Bóbita Bábszínházba, ahol színész, báb- és díszletkészítõként dolgoztam nyolc évig. Ott is egyfajta komplexitást sikerült elérnem, ami a bábjátékon belül kiterjedt minden területre. A Pécsi Néprajzi Múzeum állománykezelõje voltam két évig, ahol a népmûvészeti tárgyakból megismert egyszerû, bölcs tárgyalkotás fogásait, anyagkiválasztási szempontokat, megmunkálás eszközeit ismerhettem meg. A kézmûvesség és a képzõmûvészet egyfajta egységet jelent a számomra.

– Fiatalos lendülettel aztán váltott. Pécsrõl miért pont Balatonmagyaródra költöztek?
– A feleségemet kézmûves vásáron ismertem meg. Fatárgyaimmal jártam a népmûvészeti vásárokat, s egy ilyen alkalommal találkoztam vele, aki a Pécs melletti Bakócán tanulta meg a fazekasságot egy népi fazekastól. Fiatalos ambíció buzogott õbenne is. Elhatároztuk, õ cserépkályhákat készít, én meg kis példányszámban egyedi tervezésû fabútorokat. Pécsi belvárosi lakásunkat eladtuk, és Balatonmagyaródon vettünk egy romos parasztházat, ahová 1983-ban beköltöztünk. A helyi termelõszövetkezet melléküzemágában két évig dolgoztunk, de ez sajnos emberi, és szakmai okok miatt megszakadt. Mit lehetett tenni? Kialakítottam a házunkban egy kis mûhelyt, amit lassan kibõvítettem. Kisebb megrendelésekhez jutva, elképzelésemnek megfelelõen nekiálltam tárgyakat készíteni. Az elsõ bútoromat, egy bölcsõt, a kislányom számára készítettem el. Ekkor határoztam el, hogy ugyan iparosként, de nem kiszolgáló, alkalmazott asztalosként dolgozok tovább, hanem valamiféle szellemiséget, gondolatiságot is közvetítenék tárgyaimmal.
– Hogyan tervez meg egy-egy tárgyat?
– Elõször meg kell ismerni azt az embert, akié lesz a bútor, aztán vázlatokat készítek, beleképzelve a világába magam, egyeztetve a megrendelõvel mindaddig, míg azt érezzük, hogy így jó lesz. Ezek mind fontos kérdések, ezektõl alakul a tárgy olyanná, ami megnyeri az illetõ tetszését, és illeszkedik az otthonába. Ezáltal kissé eklektikus, különféle stílusok jegyei lelhetõk fel a munkáimban. Nem vagyok hajlandó olyan gagyit kiadni a kezembõl, ami a gyors meggazdagodást, a gyors eladhatóságot szolgálja. Az embert kell, hogy szolgálja.
– Így van ez a szobrászati alkotásainál is?
– A kezdetekben az agyag tanulóanyag volt, a fa már kevésbé. Az agyaghoz, mint anyaghoz, lehet hozzáadni és elvenni belõle. A fából csak elvenni lehet. Ha figurális munkát készítek, elõször agyagból mintázom meg, s utána faragom meg fából. Nem mond egymásnak ellent a két anyag. Mint természetes anyagokkal, el vagyok velük kötelezve. A mûvészet nagyon fontos táplálék. A mûvészet képes álmodni és játszani. Azért õrzi meg az igazságot, mert mer álmodni. S ha az ember javára álmodunk, akkor jót teszünk.
– Milyen fából dolgozik szívesen?
– Az anyagra mindig azt mondom, hogy meg kell szelídíteni. Ha megfelelõ alázattal nyúl hozzá az ember, akkor ki tudja hozni belõle, amit akar. Ebbõl a szempontból nincs különbség közöttük. A hársfa azért szép, mert fehér, és tömör. A diófa sötét, kemény, más természetû. Mindegyik anyagnak megvan a sajátos gazdagsága. A dió, a hárs, a cseresznye, a juhar, a tölgy, a hazai fáink közül valók, és megtalálhatók a közvetlen környezetünkben.
– Mi jelent az ön számára elismerést?
– Az a boldogság a számomra, amely a megrendelõ arcán tükrözõdik, amikor meglátja az elkészült munkámat. Az érte kapott pénz már a következmény. Azért dolgozunk, mert jól akarunk valamit elkészíteni, s annak az a velejárója, hogy meg tudunk a munkánkból élni. Valamikor tisztes iparnak nevezték azt a tevékenységet, amit ma vállalkozásnak hívnak. Például a nyílászáró az én házamban bútornak számít. Nem csak funkcionális tárgy, hanem esztétikai üzenete is van. Nem véletlen mondják: az én házam, az én váram. Attól otthonos egy lakás, hogy be van lakva, és olyan tárgyakkal, ami kötõdik a gazdához. Ilyen esetben szinte átjön a harmónia az emberbõl, ami azt mutatja, hogy helyesen él. Ha tovább gondolkodom, ez az ország is akkor lenne szép, ha úgy mûködne, mint egy család. Ha úgy gondolkodnának a vezetõi, és azt terveznék az ország számára, amit a családjuknak is tennének. Most itt nem érzem az építõerõt.
– Balatonmagyaródra költözésük után tíz évre egy betéti társaságot alakítottak, lakberendezési boltjukban más kézmûvesek munkáit is bemutatták.
– Megvettük a házunk elõtti tûzoltó szertárat, ahol üzlethelyiséget alakítottunk ki. Nem kocsmát, nem olcsó pénzszerzés-forrást akartunk, hanem a szakmának egy kis bemutató-helyiséget, ami üzletként is mûködik. Ez volt a célunk. Kirakjuk a boltba más kézmûvesek munkáit is, az ízlésvilágunknak megfelelõ, természetes anyagokból elõállított termékeket. Miután a képzõmûvészethez is van egyfajta vonzódásunk, és vannak festõ, szobrász és grafikus barátaink, az volt a szándékunk, hogy minden évben bemutatunk egy külföldi és egy magyar képzõmûvészt. Ez két alkalommal sikerült, de egyre jobban szorul a hurok a nyakunk körül, az anyagi nehézségek szûkítik a lehetõségeinket, így tavaly már nem tudtunk kiállítást rendezni, és a bolt mûködése is akadozik.
– Beszéljünk még egy kicsit a jövõrõl is.
– Közel sincs olyan optimista képem a jövõrõl, mint amikor Balatonmagyaródra költöztünk. Nagyon jó lenne, ha a hitünk megmaradna.
– Nem az a probléma, hogy távol fekszik a várostól a település?
– A távolság nem baj. Véleményem szerint akkor indul el valami, az én esetemben például a galéria mûködése, ha teszünk érte. Inkább arra kérjük az embereket, az egyre jobban elsilányuló világunkban áldozzunk a mûvészetre. Nem üzleti, hanem emberi életvitel kérdése, mi az a táplálék, amivel kitöltjük az életünket! S a kultúra bizony az!
B.E.