A nemzeti ünnep elõestéjén Cseresnyés Péter országgyûlési lépviselõ a Nagykanizsai Polgári Egyesület meghívására a Deák téren megemlékezett arról a korszakról, „amikor a nemzet felemelte fejét, és büszkén kiáltott bele a világba, hogy itt vagyunk, még mindig vagyunk, és nem tehetnek meg velünk mindent.” Majd így folytatta: „Ha nem akarunk nagyobb bajt a nyakunkba venni a mainál, olyan katarzisra van szükség, mint 160 évvel ezelõtt volt. S ez a katarzis csak komoly összefogással, irigység és sajátjaink elleni áskálódás nélkül valósítható meg. Arra van szükség, hogy történelmünk ragyogó pillanatait rendszeresen felidézzük, tanúságot téve arról, hogy mindenbõl van felemelkedés.

A 48-as ifjaknak, és seregeinknek nem sikerült ugyan kivívniuk a nemzet szabadságát egyszer s mindenkorra, azt azonban elérték, hogy többé nélkülük egyetlen magyar nemzedéknek sem sikerül elérniük azt, amire hivatva érezték magukat. Õk a magyarok történelmében az újra és újra felvillanó jel, õk azok, akik árnyékból a fény felé fordítják a magyar nemzet jobbik énjét. Ébren tartják az öntudatot, azt a lelkiismeretet, amely újra és újra megváltoztatja a magyarok történetének menetét. Az a titokzatos energia, mely néhány elszánt ifjú nemzete iránti odaadásából keletkezett, takarékra csavarható, elhallgatható és megtagadható akár évtizedekig is, de a legváratlanabb és legreménytelenebb pillanatokban elkezd világítani, mint fény, elkezd beszélni, mint hang, rettegéssel töltve el a hatalmasokat.
Az iskolai ünnepségeken mindig felhangzó idézet szerint "a nagy méltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott". A mondat újra valósággá vált: nekünk is van egy "nagy méltóságú helytartó tanácsunk", amelyik sápadt és reszketni méltóztatik. Ez a tanács oktatja ki a sajtót, az ellenzéket és az Alkotmánybíróságot is. Szívük szerint a népet váltanák le, mert meggyõzõdésük, hogy a nép nem érdemli meg õket. Ez a hatalom provokál, ellentéteket szít és megpróbálja beugratni az embereket.
A kormány érdeke, hogy mindenki mindenkit utáljon, mert akkor a népnek nincs ereje a kormánnyal foglalkoznia. Azonban kilóg a lóláb, átlátunk a szitán, és mi nem hagytuk el a törvényesség és az összefogás útját. Magyarország változást akaró nemzedékeinek össze kell fognia, és együttes erõvel, az elsöprõ többség hangján ki kell mondani: Vissza akarjuk kapni a hazánkat, a saját országunkat azoktól, akik magánvállalatként kezelték, és csõdbe vitték.”
Az megemlékezés elõtt Kóré Péter, az egyesület elnöke a jelenlévõk tapsa közepette tudósított: Sólyom László ezekben a percekben mégis beszédet mond a székelyföldi Nyergestetõn. Ez az 1849-es csatahely különösen kedves a kanizsaiak számára a szabadságharcosok emlékére a Székely kertben másfél éve ültetett fenyves miatt. „Vannak helyzetek, amikor nem lehet tovább visszavonulni. Amikor neki kell vetni a hátat egy sziklának, egy fenyõnek, s szembe kell fordulni az ellenséggel.” – szögezte le köztársasági elnökünk, majd bejelentette: a nemzeti ünnepen a legmagasabb kitüntetést nyújtja át Kányádi Sándornak, a Nyergestetõ címû vers alkotójának.
A Deák téri ünnepség a túlerõvel szemben számtalanszor gyõzelmet kivívó Bem József tábornok tiszteletére a magyar mellett a lengyel himnusszal kezdõdött. „Nincs még veszve Lengyelország, /Míg mi meg nem haltunk, /Hogyha földünk elrabolták, /Visszaszerzi kardunk.” Joanna Stempiñska, a Lengyel Köztársaság nagykövete a nagykanizsaiaknak írt levelében kiemelte: „A magyar-lengyel barátság érdek- és értékközösségen alapuló nemes hagyományát szüntelenül ápolni és fenntartani kell, hogy a jövõ nemzedékek is erõt, alkotókészséget, a nehéz idõkben pedig tartást és hûséget meríthessenek belõle. Magyarország és Lengyelország két öröklétû tölgy, melyek külön gyökeret növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódnak és láthatatlanul egybefonódnak. Ezért egyiknek léte és erõteljessége a másik életének és egészségének feltétele."A Szózat közös eléneklése elõtt az ünneplõk egy-egy szál virágot helyeztek el a Petõfi szobor, a 48. közös gyalogezred emlékmûvének talapzatán.