A korabeli, megyei sajtó szólt így a Vöröskeresztrõl, tevékenységérõl, céljairól: „ma a legidõszerûbb megmozdulás.” Ha jobban belegondolunk, a sajtó ma is szólhatna így róluk, hisz a társadalmi megítélése mit sem változott a 20. század folyamán. A korabeli alatt egyébként a második világháborút értettem: 70 éve szabadult fel hazánk, hét évtizede ért véget a második világégés, és május 8-án ünnepli a világnapját, a vörös keresztet a zászlaján hordozó szervezet is.

Másfél évszázados a vöröskeresztes világmozgalom napjainkban, hazánk pedig 134 éve tagja annak. Alaprendeltetése, feladatköre azóta sem változott a karitatív szervezetnek: békeidõben az elesettek támogatása, istápolása, míg a háborúban a sebesültek ápolása, gondozása nemzetiségre való tekintet nélkül.
Kovács Tibor, a szervezet megbízott megyei elnöke „kalauzolt végig” az ünnepnap és a hét évtizedes évfordulók apropójából a Vöröskereszt Horthy-korszak alatti történetén, egészen 1945-ig. Elöljáróban annyit mindjárt leszögezhetünk: nem volt egyszerû talpra állnia sem az országnak, sem a karitatív szervezetnek Trianon után…
– Pontosan így van, sõt, volt egy idõszak az 1920-as évek közepén, mikor az úgynevezett „Horthy-bizottságok” majdnem teljesen elnyomták a Vöröskeresztet – mondta Kovács Tibor, majd hangsúlyozta: a zalai városi választmányok és fiókegyletek az elsõ világháború után nehézkesen rendezték soraikat. – A tagság egyharmada a vesztes háború után kilépett, de a „maradék” 800 fõ tovább folytatta a munkát. A megyét ekkortájt a nagykanizsai Boér Gusztávné képviselte, mint országos követ. A Tanácsköztársaság 1919. márciusi kikiáltásával a Vöröskereszt ismét csak hátrébb szorult, hiszen „idegen volt a proletárdiktatúra intézményrendszerében”. A szervezet országos elnöke – közfelkiáltással – a korábbi köztársasági elnök, gróf Károlyi Mihály felesége lett. Legfontosabb ténykedésének az tekinthetõ, hogy a támogatók körét nem a divatból vagy úri hóbortból adakozók körébõl, hanem a valódi segítés szándékával ténykedõk csoportjaiból kereste.
– A proletárdiktatúra hónapjait felettébb megsínylette a Vöröskereszt zalai szervezete: például Nagykanizsán a kommunisták lefoglalták a városi választmány tõkéjét, amelyet a karitatív szervezetnek csak peres úton sikerült visszaszereznie, majd szinte rögtön „fricskával” válaszoltak: 48.250 koronával segítették a városi kórház mûködését… – sorolta a megyei elnök. – Szintén a dél-zalai városban „vagonlakókért” indult akció, már a Horthy-féle hatalomátvétel után, 1920-ban. A cél az volt, hogy a lakások híján hajléktalanként, vagonokban élõ 45 embert megsegítsék, támogassák. Komárvárosból, Kiskomáromból – a mai Zalakomár térségébõl – és Ormándlakról 486 kilogramm burgonyát, babot és lisztet sikerült adományként összegyûjteni, majd a vagonokban élõ emberek között szétosztani.

– A magyar vöröskereszt feladata az elsõ világháború befejezésével sem változott, sõt: az országot sújtó trianoni teher enyhítésében rögtön színre kellett lépnie, ami azonban nem volt egyszerû feladat. Feladatból pedig volt bõven: a gazdaságilag, területileg és lakosságszámát tekintve is megcsonkított országban tömegével vártak segítségre éhezõk, rokkant katonák és az elszakított országrészbõl menekültek. A vöröskereszt azonban szervezetileg meggyengült, tulajdonképpen a vesztes háború nemcsak az országot, hanem a segélyszervezet tagságát is kivéreztette. Ugyanakkor, a hatalomra jutott Horthy Miklós kormányzó vezetésével egy másik „erõ” lépett színre, mert 1920-ban egyszerûen nem volt, aki a segélyezést országosan is összehangolja. Megalakították az ún. „Horthy-bizottságokat”, amelyek fõ feladata éhínség-ellenes akciók szervezése volt a megcsonkított Magyarország területén. A kormányzó nevével fémjelzett bizottságok tulajdonképpen egy segélyszervezetként funkcionálva, különbözõ akciókat szerveztek: például az ingyenes tejakciót, illetve más élelmezési segélyakciókat is. Az országos méreteket öltõ éhezés megállítására e bizottságok járták a vidéket, és a módosabb gazdákat rávették arra, hogy a termékeik, terményeik egy részét ajánlják fel, elsõsorban a városokban éhesen maradt dolgozói tömegek és családjaik számára. Liszt, hús, zöldség- és gyümölcsfélék, mindent elfogadtak, amellyel csillapítani lehetett az éhséget. A begyûjtéseket a Horthy-bizottságok szervezték, és irányították az élelmiszerek kiosztását is, hatalmi pozíciót teremtve ezzel maguknak, és háttérbe szorítva az egyéb szervezeteket, például a Vöröskeresztet – szögezte le Kovács Tibor. – Egyébiránt a Horthy-féle bizottságok országosan is jól megszervezve végezték munkájukat, még helyi bizottságokat is létrehoztak, a teljes területi lefedettség érdekében. Ezen testületeket a községek, városok tekintélyes, köztiszteletnek örvendõ személyei vezették, és szegénységenyhítõ munkájukat szinte mindenhol segítették a Vöröskereszt megmaradt osztagai is. Zala vármegyében az akkori fõispán vezetésével alakult meg a zalai Horthy-bizottság, amelynek járási és helyi szervezetei egészen a falvakra leképezve végezték szervezõ és segélyezõ munkájukat. 1922 novemberének végén összesítették elõször a zalai pénz- és természetbeni adománygyûjtés eredményét, amely 8 millió 366 koronára rúgott, tehát jelentõsnek volt mondható.

– Ekkortájt, az 1920-as évek elején került napirendre a vöröskereszt újjászervezésének kérdése is. Országos tagtoborzó akció kezdõdött, ami nagyon nehézkesen és vontatottan haladt, ugyanis a háború utáni emberi fásultság és a Horthy-bizottságok akciói nem kis presztízsveszteséget okoztak a lobogóján vörös keresztet hordozó szervezetnek. Pedig próbálkozásból nem volt hiány: 1921 februárjában például megalakult a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt is. Mégis, 1925-ben a vöröskereszt országos elnöke, dr. Széchenyi sajnálkozva jegyezte meg, hogy még mindig hatalmas a szervezet presztízsvesztése, elfordultak tõle az emberek és nincs bizodalmuk irányában – hangsúlyozta a Vöröskereszt történetét kutató szakember. – Zala vármegye a 20-as években is élenjárt a vörös keresztes szervezet életében. Például Nagykanizsán alakult meg a megyében elsõként – 1922 tavaszán – a gróf Zrínyi Miklós Polgári Fiúiskolában az elsõ ifjúsági csoport. Hamarosan újabbak követték: még az olyan kis községek is „kitermelték” ifjúsági csoportjaikat, mint Hottó, Pórszombat, Karmacs vagy Pacsa. Ezek az ifjúsági egyletek általános és középiskolás – polgári iskolás – gyerekekbõl álltak össze, és nagyon hatékonyan mûködtek. Ugyanis a vöröskeresztes gyerekek ismerték a lakókörnyezetük gazdagabb, valamint szegényebb tagjait is. Így jól megszervezett forma szerint, elõször elmentek a módosabb környékre, ahol mindenféle adományt gyûjtöttek, ami az ínséget, szegénységet enyhíthette: élelmiszereket, ruhanemûket, és a legkülönbözõbb használati tárgyakat. Majd a befolyt adományt elporciózták, és ki is vitték a szegénynegyedekbe, ahol házról-házra járva adták oda azt a rászoruló családoknak. A dolog olyan jól mûködött, hogy komoly tényezõ volt az idõ tájt a szegénység enyhítésében. Egy-egy csoport kezdetben néhány fõs volt, és lelkes gyerekekbõl alakult, de néhány év alatt egyenként is több száz fõs „karitatív sereggé” nõtte ki magát. Például Nagykanizsán, 1935-ben már volt olyan iskola, ahol a 700 fõt is meghaladta a taglétszám: a Nagykanizsai Körzeti Állami Elemi Iskola 783 fõs ifjúsági vöröskeresztes csoporttal büszkélkedhetett… A megyénkben ifjúsági csoportok tehát 1922-tõl alakultak, és 1942-ben már 13 helyen mûködtek. Országos pályázatokon vettek részt, és folyton élenjártak az adománygyûjtésben is.

– Az ifjúsági csoportok megalakulásával egyidõben létrejöttek a vöröskereszt járási fiókegyletei is, amelyek mindig az adott járás központjában álltak fel. Zala vármegyében a járási fiókegyletek megyei rendszerének annyira jól sikerült a megszervezése, hogy az akkori országos vöröskeresztes igazgatóság a többi vármegye elé követendõ példaként állította Zalát. Ezen járási fiókegyletek elnökei az adott járás fõszolgabírái voltak, továbbá a tiszti fõorvosok, illetve a nagyobb plébániai központokban pedig, még a plébánia vezetõi is a vezetõ elnökség tagjai lettek. Ezek a fiókegyletek aktívan részt vettek az adott közösség életében, és nem csak jótékonysági akciókkal: például 1926-ban a magyar vöröskereszt elnöke drámai hangvételû körlevélben fordult a választmányhoz és a fiókegyletekhez. A nagyarányú elhalálozás miatt országos megmozdulást sürgetett az egészség, az egészséges életmód iránti figyelem felkeltésében, elsõsorban a tuberkulózis elleni megelõzés kérdésében – tette szóvá Kovács Tibor, majd a zalai vöröskeresztesek 30-as évekbeli tevékenységét vette sorra. – Az akkoriban Zala vármegyéhez tartozó Balatonfüreden, az 1930-as évek közepén a járási fiókegylet szervezte meg – az országban elsõ – országúti segélyszolgálatot, mégpedig 6 helyszínen, végig a Balaton északi partján. Ezek a közlekedési útvonalakon elhelyezett segítségnyújtó pontokat jelentették, amelyeken néhány fõs, kiképzett és a mentéshez jól felszerelt – mentõládákkal, a roncsból mentéshez szükséges feszítõvasakkal, erõvágókkal, hordágyakkal, kerékpárokkal, motorbiciklikkel, távcsövekkel, távbeszélõvel és egyéb eszközökkel – személyzet állt készenlétben.

– Érdekesség, hogy az e segélyhelyeken szolgálatot teljesítõk már vöröskeresztes karszalagokkal végezték feladatukat. Ugyanígy a Balatonból mentésre, illetve a parton történt balesetek sérültjeinek ellátására pedig vizimentõ csoportokat szerveztek, amelyek Füreden és Tihanyban mûködtek a második világháború elõtti években. Vöröskeresztes országúti segélyszolgálat mûködött a „7-es” út mentén is, 1934-ben Sormás, Nagykanizsa és Balatonmagyaród között, majd a rákövetkezõ évre Keszthelyig bõvítették ki a szolgáltatást. Hétvégéken és ünnepnapokon is ügyeletet tartott az immár 4 darab, jól felszerelt segélyhely, amelyek szolgálatot teljesítõ vöröskeresztesei balesetek esetén kiszálltak a helyszínre is. Sõt, az utak mentén tájékoztató táblákat helyeztek el a segélyhelyek elérhetõségérõl, és az „útkaparókat” is kioktatták elsõsegélynyújtásra, akiket mentõtáskával, illetve egy kis, vöröskeresztes zászlócskával is elláttak, a megkülönböztetés és egyértelmû felismerhetõség végett. A Zala vármegyei segítségnyújtó „pontok” évente közel két tucat baleset helyszínén segédkeztek a mentésben, és a sérültek ellátásában. A munkájukról naplót is vezettek, sõt, ha kellett, akkor a segélyhelyhez közel esõ település lakosságát is ellátták. Ez történt például Balatonmagyaród esetében. Késõbb a vöröskereszt szervezte a „baranta” egyesületi tagok mentõs képzését is: például 1937-ben, Nagykanizsáról 17 fõ vett részt kiképzõ oktatáson.

– Véradások szervezését, a „Vérátömlesztési Szolgálatot” 1938-ban kezdték el a megyében. Kibocsájtásra kerültek a fehér, sárga, zöld és piros kartonok, valamint az ún. véradó személyazonossági igazolványok is. Zala vármegyében, 1940-re már 122 regisztrált – és alkalmas – véradó volt a Vöröskereszt „adatbázisában”. Itt is szerveztek akciókat: például az elsõk között jelentkeztek – 1942 februárjában – a zalai levente lányok vért adni… Már a hõskorban is nagyon odafigyeltek a véradókra, talán még nagyobb is volt a „bábáskodás” fölöttük, mint napjainkban. Az eszközök nyilván kezdetlegesebbek voltak, akár a vér levételét, vagy tárolását vesszük is górcsõ alá, de a véradás ekkortájt már folyamatosan mûködött a regisztrált donorok segítségével. Ekkoriban létezett még a közvetlen vérátömlesztés is, amikor karból-karba „adta át” a donor az életmentõ vért a rászorulónak.

– Még a háború kezdetén, 1940. május 7-én a zalai vöröskereszt megyei elnöke körlevelet intézett a vármegye lakosságához, a „vöröskereszt tevékenységének anyagi megalapozása” érdekében. Elsõsorban a készülõfélben lévõ vöröskeresztes kórházak felszerelésére – ágyak, takarók, stb. – kérte fel a segíteni tudó polgárokat. Azt le kell szögezni, hogy felszereltség, nõvér és orvos létszám, valamint férõhelyek tekintetében kiemelkedõen élenjáróak a zalaegerszegi és a nagykanizsai szükségkórházak voltak (utóbbiba azért is érkezett sok katona, mert az vasúti csomópont is volt), de „nívósnak” számított például a hévízi kórház is. Utóbbiba különösen szívesen érkeztek a sebesültek, csakúgy, mint a Balaton partjára, hisz itt a (gyógy)víz is sokat segített felépülésükben. A pénzbeli adománygyûjtések, perselyezések 1938 és 1944 vége között rendszeressé lettek. Például 1942 júliusában a vöröskereszt megyei választmányi elnöke, vitéz gróf Teleki Béla felhívására „Füstmentes Napok”-at tartottak – meséli az akció részleteit a megyei elnök. – Kerettye, Báza és Lispe-Szentadorján munkásai 5 ládányi dohányt gyûjtöttek, amelybõl 100 ezer szál cigarettát készített el a nagykanizsai vöröskereszt nõi szakosztálya. Az elcsomagolt cigaretták mellé gyufát is küldtek a fronton harcoló katonáinknak.

Itt a cikk szerzõje zárójelben jegyzi meg, hogy azért lehetett ezen elnevezés, mert a munkások és a lakosság a néhány napos cigaretta „adagját” ajánlotta fel a fronton harcolóknak, és így valóban füstmentes napok következtek a számukra… A bázakerettyei olajmunkások máskor is adakozónak mutatkoztak: egy ízben a „harcoló honvédek füstnapja”-t szerveztek, majd ennek keretében 6 láda dohányt gyûjtöttek, amelybõl szintén a nagykanizsai vöröskeresztes hölgyek cigarettát sodortak, és ezt tették bele a katonáknak küldött szeretetcsomagokba. Kovács Tibor azt is elmondta, hogy mind a zalaegerszegi, de a kanizsai iparosok is rendszeresen részt vettek a „pengõgyûjtésben”, illetve elmondható, hogy az egész vármegyei lakosság bekapcsolódott a felhívások nyomán a jótékonysági akciókba. Ennek nyomán szeretetcsomagokat állítottak össze a fronton harcolóknak: cukorkát, cigarettát, dohányt, gyufát, meleg holmit és tartós élelmiszereket gyûjtöttek a katonáknak. A csomagokba mindig került jóféle magyar pálinka és szalonna is, amelynek hiányát bakáink sokszor megérezték. A frontkatonák miatt a cigaretta és dohánygyûjtés annyira fontos lett, hogy néhány havonta külön, önállóan „harcoló honvédek füstnapját” is tartottak itt, Zalában, amikor a vöröskereszt önkéntesei csak cigarettát és dohányt gyûjtöttek a kihelyezett „bûvös ládikákba”, majd onnan a szeretetcsomagokba. A korabeli sajtó meg is jegyezte a vöröskeresztrõl: „ma a legidõszerûbb megmozdulás”.

– Az alsópáhoki szervezet tagjai a hévízi szükségkórház gyógyuló bakáinak vidám vasárnap délutánokat szerveztek. Lovas kocsikkal ételt, cigarettát és egyéb adományokat vittek át Hévízre, a leánycsoport tagjai pedig mûsort adtak elõ, énekeltek, táncoltak a tiszteletükre – folytatta a megyei elnök a zalai vöröskeresztesek történetének ismertetését. – Az elsõ világháború mintájára ismét divatba jöttek a frontra vonuló katonákat elköszöntõ napok is, amikor egy-egy elvonuló századot ünnepélyes keretek között búcsúztattak el – a viszontlátás reményében… Néhány szóban szeretném bemutatni az önkéntes ápolók történetét is: 1940 és 1944 között a Zala vármegyei vöröskereszt 516 önkéntes hölgyet részesített ápolónõ-képzésben, 6-10 hetes terminusokban. Ennek fõszervezõje a megyeszékhely nyugdíjas polgármestere, Czobor Mátyás volt. Õ 1936-ban vonult nyugdíjba, majd dr. Székely Emilnével együttdolgozva tett rengeteget azért, hogy szerte a megyében indulhassanak efféle, 30-40 fõs tanfolyamok: Zalaegerszegen, Zalalövõn, Ortaházán, Söjtörön, Zalaszentmihályon, Nagykanizsán, Keszthelyen, Sümegen és még számos kisebb településen is. Az aprófalvas Zala megyében jellemzõen több faluból toborozták a hallgatókat az ápolónõképzõ, illetve a házi betegápolási tanfolyamokra. Nova, Kissziget, Zebecke és Ortaháza például közösen szervezett tanfolyamot 1940 telén ortaházi helyszínnel.

– A Vöröskereszt 1943. november 10. és 11. napjain országos adománygyûjtõ akciót hirdetett, amelybe Balatonfüred, Tapolca, Keszthely, Zalaszentgrót, Sümeg, Hottó és a megyeszékhely is bekapcsolódott. A rákövetkezõ évben pedig a nagykanizsai állami polgári fiú és a leányiskola növendékei 192 pengõt adtak össze. A szombathelyi vöröskereszt pedig pénzadománnyal segítette a zalaegerszegi hadikórház létrehozását, 1940-tõl 200 ágyal, majd a Zrínyi gimnáziumban és a Jókai utcában is létesült vöröskeresztes szükségkórház, de Nagykanizsán és Sümegen is mûködött ilyen. Az adakozásra való felhívás olyan sikeres volt, hogy a karitatív szervezet házi betegápolási tanfolyamai után minden résztvevõ 4-5 pengõt adományozott a Vöröskeresztnek.
A pacsai járás vöröskeresztesei…

– Zala vármegye 8 járási fiókegylettel büszkélkedhetett 1934-ben, melynek 1388 tagja volt, míg nyolc évvel késõbb a 9 járási egylet már 3585 tagot számlált. A Zala Megyei Levéltárban fellelhetõ dokumentumok alapján a pacsai járás adatait vizsgáltam meg tüzetesebben, mintegy általános keresztmetszetet keresve, és találva is tanulmányoztam a fiókegyletek napi szintû mûködését – fejtegette Kovács Tibor, majd a „pacsaiak” majd száz évvel ezelõtti történetének ismertetéséhez fogott. – A pacsai egylet már 1914-ben is mûködött, mint járási szervezeti forma, de 1933-ban teljesen újjáalakult. Abban az évben, november 7-én dr. Horváth Vilmos járási fõszolgabíró elnökletével, Kroller Miksa apátplébános, Teleky Béláné és dr. Miklós József járási tiszti fõorvos (aki a fiókegylet „rendes” orvosi teendõit is ellátta) társelnökök vezetésével, 10 községbõl 70 rendes és 3 örökös alapító tag közremûködésével újult meg a pacsai járás vöröskeresztes fiókegylete. A járásban található 22 község mindegyikében jelöltek ki egy-egy megbízottat, aki tartotta a kapcsolatot és intézte a napi ügyeket. A járás adománygyûjtés „súlyponti” helyei Pacsa, Pölöske, Szentpéterúr és Zalaapáti voltak. Egy-egy adománygyûjtés, akció során az egész járás megmozdult. A nemesrádói iskola tanítója és egyben igazgatója, Markója Ferenc azt írta dr. Miklós József fiókegyleti orvosnak 1942-ben a helyi egyleti életrõl, hogy a község igen adakozónak bizonyult a legutóbbi, országos akcióhoz csatlakozva, hiszen a felnõttek összegyûjtöttek 30 pengõ 46 fillért, míg ehhez az ifjúsági csoport 5 pengõt adott hozzá, így valóban szép összeget adhattak fel a fõvárosi központba ebbõl a kis faluból.

– De a pacsai járás híres volt az úgynevezett „egészségügyi ládájáról” is. Ebben olyan eszközök, alkalmatosságok voltak elhelyezve, amelyeket a szülõ nõk használhattak terhességük alatt, illetve a szülés utáni hónapokban. Ez a láda kézrõl-kézre járt, és mindig az a rászoruló nõ kapta meg, aki éppen áldott állapotban volt. De a dohányt, konzerveket, cukorkát és egyéb tartós élelmiszereket rejtõ, karácsonykor és húsvétkor esedékes „honvéd szeretetcsomagokból” is jó néhányat adtak fel a járásból a keleti fronton harcoló bakáinknak a Pacsa és környékbeli vöröskeresztesek – részletezte a megyei elnök, majd az úgynevezett „keresõszolgálat” ismertetéséhez fogott. – A háború évei alatt vált rendszeressé a „bajtársi keresõszolgálat” aktív közremûködése is, ami szintén a Vöröskereszt „kebelében” mûködött. Ennek tagjai – együttmûködve a honvédséggel –, levelezés és a távíró segítségével próbáltak a nyomára bukkanni egy-egy eltûnt bakának. A pacsai fiókegylet keresõszolgálata így kerestette 1942-ben például Zab György huszárt: él-e, hal-e, mert a szülei nagyon aggódnak érte, ha tud, írjon, válaszoljon. Aztán szintén Pacsán, az 1930-as évek végén indult gyûjtés azért, hogy egy szükségkórházat tudjanak a községben beindítani. Ez is eredményre vezetett, hisz, mire az orosz frontról megérkeztek az elsõ sebesültek, már 10-25 ággyal tudta fogadni a magyar katonákat, sõt, Zalaapátiban is sikerült beindítani egy néhány fõ fogadására alkalmas szükséghelyet.

– Ebben az idõben indította útjára a vöröskereszt a házi betegápolási tanfolyamait is, amelynek célja az volt, hogy szükség esetén ezek az önkéntesek házhoz mentek, elsõsorban a kisebb községekben és a falvakban, hogy ápolják, gondozzák a magatehetetlen betegeket, rokkant katonákat. Persze a fõ cél az önkéntesek háborús helytállásra való felkészítése volt ezeken a 3-4 hetes, intenzív tanfolyamokon: ugyanis, ezeket az ápolókat késõbb a hadi- és szükségkórházakban, de akár a frontvonalakon is lehetett ápolóként, felcserként alkalmazni. A pacsai járás a véradószolgálat megszervezésében is élenjárt: már 1939-ben szervezett volt a donorkeresés és kiválasztás – hangsúlyozta a megyei elnök.
De nézzünk meg röviden néhány zalai járási adatot még: Nagykanizsán 25 községet összefogva, 181 fõvel, dr. Fábián Zsigmond vezetésével alakultak meg. A novai járási fiókegylet 89 taggal, 9 községbõl szervezõdött, de hasonlóan eredményes volt a Muraköz is. Az 1940. évi visszacsatolás után a csáktornyai járás 15 községében olyan jól megszervezték a fiókegyletet, hogy néhány hónap múlva már 2502 tag mûködött együtt a karitatív célok elérése érdekében.
Érdemesek a kiemelésre:

1. „Adi néni, a becsületrend lovagja”

A francia származású Adrienne de Lamarre (magyarosítva a férjhezmenetele után: Ránczai Ágostonné) az 1930-as években költözött Balatonfüredre. A második világháború éveiben õ szervezte és vezette a füredi vöröskeresztesek tevékenységét. Nem mellesleg, 1942-tõl fogva mintegy 1200 francia, lengyel és zsidó menekült ellátását is intézte: ezekbõl csak a házában közel 50 embert ápolt és bújtatott. Ez a tevékenysége a német bevonulással nagyon kockázatos vállalkozássá avanzsálódott, de „Adi néni” kitartott. Az 1945 elején visszavonulóban lévõ fasiszta csapatok – egy feljelentés alapján – rajtaütést szerveztek a házába. Ezt a szemfüles asszony megneszelte, és a súlyos betegeket és katonákat, sérülteket a ház padlásán rejtette el, míg a többieket a Bakony erdeibe kísérte, és ott bújtatta el. A házra rátörõ nácik brutálisan összeverték „Adi nénit”, de õ nem vallott, így a padlás titka rejtve maradt a németek elõtt. A megmenekült katonák és egyéb bujkálók úgy köszönték meg utóbb a hõsies asszonynak a bátorságát, hogy az orosz bevonulás – és felgyógyulásuk – után, a hazaindulásuk elõtt a magyar, a francia és az orosz himnuszt is elénekelték a katonák „Adi néni” tiszteletére a háza elõtt, amelyet azokban az években egyszerûen csak „vöröskeresztes háznak” neveztek. Itt kereste fel ezért a történetért Ránczai Ágostonnét 1967-ben egy újságíró, aki akkor szembesült vele, hogy idõközben a nénit a Francia Akadémia tisztjévé avatták az érdemei elismeréseként. Az újságíró ekkor – hálás szavak kíséretében az emberségéért – a nagyszerû asszony mellkasára tûzte a becsületrendet is – persze csak jelképesen…

2. Kovács Katalin önkéntes, vöröskeresztes ápolónõ

Katalin Tapolcán született, 1919. november 23. napján és ott is élt a második világháborúig. A világégés végén, 1945 elején került a vöröskereszt nemzetközi kötelékébe, majd a Nyugat-Európa irányába induló kórházvonat-szerelvényeken teljesített szolgálatot, ahol sebesülteket ápolt és gondozott önzetlenül, a segítés szándékával. Egy rövid részlet a naplójából, amelybe 1945. év január 10-én ezt írta:
„ Ma indulunk a kórház vonatra. Elég jól el vagyunk helyezve. Dupla ágyunk van és az ágy végében kályha. Elég rendes a társaság, 7-en vagyunk testvérek és 9-en férfiak. Január 11-én délbe még a pápai állomáson idõzünk, a sebesült vonatot is hozzánk akasszák, nem a mieinket, hanem a tábori kórházból. Délután két óra elõtt 10 perccel indulunk. Ahogy megindulunk, földig érõ füst keletkezik, bezárjuk az ajtót (…) és vígan robog a vonatunk Gyõr felé.”

3. A Letenyérõl elszármazott Bokros Stella grófnõ Ausztriában segítette a II. világháború éveiben nyugatra menekültek hazatelepítését, a Vöröskereszt genfi központjának megbízásából, s érdekükben még a pápánál is közbenjárt – olvasható Tóth Oszkár: Letenye a XX. században c. könyvében (Göcsej Nyomda Kft., Zalaegerszeg, 2012. 355. p.), amelyben a grófnõ fényképe is látható.
Véget ér a második világháború – 1945…

– A háború végére ismét meggyengült a hazai vöröskereszt szervezete: hasonló volt a helyzet, mint az elsõ világháború után – fogott az 1940-es évek közepének ismertetéséhez Kovács Tibor. – A tagság szétszéledt, mondhatni „mindenki a saját tragédiájával törõdött”, de elkezdtek megváltozni a politikai viszonyok is. Ekkor jelent meg a Nemzeti Segély szervezete, amely az addig jól mûködõ Vöröskereszt helyébe lépett. Ennek szintén szervezõdtek megyei és helyi bizottságai, és folytatták az addigi vöröskeresztes tevékenységet: élelmiszert, ruhát, és használati tárgyakat gyûjtöttek a lerombolt ország sok százezer szenvedõjének. Majd a magyar gyerekek zalai üdültetését szervezték meg, amelyben azonban már részt vettek a vöröskereszt újjáalakuló zalai csoportjai is: 1946. március 31-én ezer gyermek érkezett a fõvárosból Zalába, három hónapos regeneráló üdülésre, 60 ápolónõ és 3 orvos felügyelete alatt. A szegény munkásosztály elárvult, és a gyilkos háborúban amúgy is meggyötört gyermekcsoportjainak egyszerûen maga a paradicsom volt a zalai dombság: az erdõk és mezõk, Hévíz, na, és a Balaton… A gyerekek 10-20 fõs csoportokban lettek elhelyezve a falvakban, illetve Nagykanizsán, Keszthelyen és a megyeszékhelyen is, akik aztán résztvettek a község, vagy éppen a város életében. Itt már tevékenyen közremûködtek az újjáéledõ vöröskeresztes tagság önkéntes segítõi is. A gyerekeket túrázni vitték, „jól tartották”, felerõsítették õket. Sok gyerekkel elõfordult, hogy néhány év múlva visszatért, és zalaiként élte le az életét.

– Tevékenységében a Vöröskereszt megmaradt a karitatív, segítõ szervezetnek: adományok gyûjtésére hívta fel az embereket, illetve közremûködõ részvételre a Vöröskereszt akcióiban. Ezek a felhívások hamar sikerre vezettek: például Pórszombaton a helyi ifjúsági és felnõtt csoport tagjai egy alkalommal színdarabot adtak elõ a faluban, és 22 kilogramm finomlisztet és 165 darab tojást vásároltak belõle, majd szállították be az élelmiszert Zalaegerszegre, a szegénykonyha javára. De megtörtént az is, hogy a megyei elnöknek, Czobor Mátyásnak másféle tartalmú hirdetést kellett feladnia 1945 júniusának elsõ napjaiban: felszólítottak mindenkit, akinek a birtokában a vöröskereszt tulajdonát képezõ bármilyen felszerelés volt, hogy azt haladéktalanul, a megyeszékhely Szent László utcájának 20-as száma alá vigye be: „minden törvényes következmények terhe mellett”. Majd 1946-ban és 1947-ben részt vállalt a szervezet a tömegesen hazaérkezõ hadifoglyok fogadásában is, 1947 karácsonyán pedig Országos Karácsonyi Segítõ Akciót szerveztek. Mellõzésrõl is van azonban hír: a Magyar Nõk Demokratikus Szövetsége Zalába látogatott, és ruhát, valamint élelmiszert osztottak, valamint orvosaik segítségével szûrõvizsgálatokat tartottak Söjtörön és máshol is, azonban ezekbe a humanitárius tevékenységeikbe sehol nem vonták be a helyi vöröskeresztes csoportokat, sõt: inkább igyekeztek megalakítani a saját helyi szervezeteiket is…

– De amint az látható, tudható: ahogy a Horthy-bizottságok, úgy a Nemzeti Segély szervezete is eltûnt, a Vöröskereszt azonban ma is itt van. Egyszerûen nem lehetett, nem lehet legyõzni, vagy eltüntetni ezt a karitatív szervezetet, mert szükség van rá: immár másfél évszázada… Úgy vagyunk most, a 21. század elsõ felében, mint a második világháború alatti években: „a Magyar Vöröskereszt Egylet ismét a feltámadás rendíthetetlen hitében él” – zárta mondandóját Kovács Tibor, a zalai vöröskeresztesek elnöke.

Dr. Papp Attila