Távoli és furcsa dolog számunkra Jézus halála és feltámadása. Mintha ennek a kétezer éves történetnek már nem lenne köze hozzánk. Miért is lenne? Jézus, gondoljuk, nem értené meg a mai világot: úgy tûnik, ma már nem szeretetrõl és bûnrõl kell beszélni, hanem az euróbevezetés feltételeirõl, számítógépekrõl, válságkezelõ programokról, szórakozásról és globális problémákról.

Lehet, hogy azért kell annyit beszélnünk ezekrõl, mert mi nem értjük meg Jézust. Azt sem, amit mondott, és azt sem, amit tett.

Hiszen ami vele történt, az velünk is megtörténik. Õt nem értették meg az emberek – és hányszor tapasztaljuk, hogy minket sem értenek meg. Õt megverték – minket is „megvernek”, amikor belénk kötnek este az utcán, amikor elbocsátanak az állásunkból, amikor hazudnak nekünk (a reklámok, a tévé, akár közvetlen barátaink és rokonaink is). Õt keresztre feszítették – valami hasonló történik velünk, amikor meghal valaki, akit nagyon szerettünk; amikor hó végén már nem tudjuk kifizetni a számlákat; vagy amikor szétesik a családunk. Õ meghalt – ahogy mi is meg fogunk halni egyszer.

Jézus mindig tudta, mit csináljon ezekben a helyzetekben. Hogy mikor kell szelíden, szó nélkül elviselni a nehézségeket; hogy mikor kell keményen szembeszállni a gonoszsággal; hogy mikor kell szeretettel fordulni a bûnös emberek felé; és hogy mikor kell õket ostorral kiûzni a templomból. (Jó lenne megtanulni tõle, hogy a nehéz helyzeteket nem csak egyféleképpen lehet megoldani.)
Gyakran egyedül vagyunk a bajainkkal. Lehet, hogy nincsenek barátaink, vagy messze vannak, mert el kellett költöznünk onnan, ahol még ismertük a körülöttünk élõ embereket. Lehet, hogy egyedül lakunk, magányosan. Lehet, hogy másokkal élünk együtt, de ennek ellenére nem értjük meg õket, õk pedig minket: hogy mit akar a másik, hogy mi okoz neki örömet, és mi neki a nehéz.
Jézus is gyakran volt egyedül. Sokszor a legjobb barátai, az apostolok sem értették meg. Például akkor, amikor már a kereszten haldokolt, és mindenki elhagyta, csak az édesanyja és János apostol volt vele.
Jézus ilyenkor Istent szólította meg.
Mi is ezt tehetjük. Ha már nincs senki, akivel beszélhetnénk – Istenhez szólhatunk. Talán még akkor is, ha nem tudjuk, hogy õ biztosan létezik-e: „Uram, ha vagy egyáltalán valahol, segíts rajtam!”
A keresztény hit szerint Jézus „föltámadt”, vagyis nem halt meg véglegesen, hanem egy más, „megdicsõült” testben újra megjelent a barátainak, aztán elbúcsúzott tõlük, és végleg visszament az Atyaistenhez. De valamilyen új, titokzatos formában most is velünk van: „elküldte nekünk a Szentlelket”.
Vagyis Isten erõsebb volt a szenvedésnél és a halálnál. Azért, hogy mi is erõsebbek lehessünk náluk. Ez nem azt jelenti, hogy a bajok eltûnnek az életünkbõl, hanem hogy tudjuk: nem hiába vannak. Hiszen ha Jézus – Isten fia – vállalta õket, akkor biztosan van valamilyen értelmük. Nem mindig tudjuk, hogy ez micsoda, de biztosak lehetünk abban, hogy Isten csak olyan dolgokat enged megtörténni, amelyekbõl valami jó is következik.
Ez az egyik legnehezebb dolog az életünkben: elfogadni, hogy van értelme a szenvedésünknek, de ezt nem mindig látjuk. Csak hinni tudunk benne.
Ez a húsvét értelme: Jézus szenvedése nem volt fölösleges, mert legyõzte a halált. Mi, keresztények ezért gondoljuk úgy, hogy lehetséges a mi feltámadásunk (halál utáni életünk), és a mi kínjaink is a javunkra szolgálhatnak (ha keressük, hogy mit tanulhatunk belõlük, miben erõsítenek meg, és milyen lehetõségeket adnak nekünk).
Ez a mi nagy örömünk, és ezt akarjuk átadni minden embernek.
Böszörményi Géza Sch.P. szerzetes tanár, Piarista Iskola