Nagykanizsa önkormányzatának június 4-i, könyvtári megemlékezésén elsõ világháborús katonadalokat énekelt a Virág Benedek Fiúkar. Elõzõleg is Cseke József legényei kezdték meg - méltón - a Himnuszt. Majd Somogyváry Gyula Egy kidõlt fatörzs elõtt címû versét szavalta a huszonhárom éve megvakult Gazda Zoltán. Akinek a mûsorközlõ Ladola József nemcsak a verset köszönte meg, hanem a verssel egybecsengõ példát is: hogyan kell bármekkora tragédiából talpraállni. A zsúfolásig telt terem ezután Cseresnyés Péter, Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje beszédét hallgatta meg.

De a nemzetet nem tudták eltörölni

„A történelmi Magyarország Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megõrizte ezt az egységet.” Ezek gróf Apponyi Albert, az 1920-ban a magyar tárgyalódelegációt vezetõ, tekintélyes politikus szavai. „Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniük. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt.” Nos, mint tudjuk, az ezeréves történelem szavait senki sem hallotta meg abban a szûk szobában, ahol Apponyi gróf megpróbálta a lehetetlent. A védõbeszéd ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem Versailles-ban, a konferencia nyilvánossága elõtt, hanem Párizsban, a francia külügyminisztérium egyik szûk helyiségében hangzott el. Így született meg a történelem egyik legszégyenteljesebb diktátuma. Amely máig vérzõ seb a magyar nemzet szívében. A mi Trianonunk a történelem legnagyobb igazságtalanságai közé tartozik. Hogy más példát ne hozzunk, a többi vesztes ország messze nem kapott ekkora büntetést. Megint érdemes Apponyi Albert beszédébõl idéznünk: „Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad- és népességének majdnem kétharmadrészét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlõdés majdnem összes feltételei megvonassanak. Mert az ország e szerencsétlen középsõ része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányáinak legnagyobb részétõl, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétõl, alpesi legelõitõl, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középsõ rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlõdés minden forrásától és eszközétõl.” Kétségünk se lehet tehát, kedves emlékezõk, hogy Magyarországot nem megbüntetni akarták, hanem tönkretenni. Mint oly sokszor a történelem során. És bár a történelmi országot földrajzilag és gazdaságilag sikerült megsemmisíteni az önkényes, új határhúzással, de a nemzetet nem tudták eltörölni. A lelkekben élõ összetartozás megmaradt és él, sõt, egyre erõsebb. A trianoni térképen elveszítettük a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, Temesvárt vagy a vértanúk városát, Aradot. De az elszakított területeken élõ magyarokat sosem veszítettük el. A határok ugyan elválasztottak bennünket, de minden más – így a közös múlt, a nyelv, a hagyomány – viszont összekötött. Még akkor is, amikor a kommunista diktatúrák itthon és a szomszédos államokban ezt tiltani akarták.

Akik nemmel szavaztak

Az igazságtalan diktátum aláírásának évfordulója kétségkívül gyásznap. Ezredéves, büszke történelmünk szégyenfoltja. De 2010 óta a remény napja is. Az akkor megalakult új Országgyûlés egyik elsõ dolga volt ugyanis, hogy törvénybe iktatta: június 4. a nemzeti összetartozás napja. Csak a történelmi hûség kedvéért jegyzem meg, hogy a Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételrõl szóló javaslatot 302 igennel fogadtuk el. Ötvenöt szocialista képviselõ viszont a nem gombot nyomta meg. Nekik ennyit jelent a nemzet és az összetartozás. Ugyanakkor lehetõség a mai évforduló arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvébõl és kultúrájából erõt merítõ magyarság e történelmi tragédia után - mint a versben a fûz is - képes a nemzeti megújulásra, az elõtte álló történelmi feladatok megoldására. „Jó hazafinak lenni vajmi nehéz ‘s kivált Magyarországban, de azért még: nem lehetetlen.” Trianon elõtt egy századdal írta le ezt a mondatot a hajdani kanizsai gimnazista, Virág Benedek. És ha visszatekintünk a magyar nép zivataros századaira, azt látjuk, sose volt ez könnyû. De önsajnálat helyett lássuk meg: ami értékes, az gyakran nehéz és egyben küzdelmes is. „Nem nemes elme az, mely mindig változik, akármilyen szélre nádként ingadozik. Ott tisztul az arany, hol az tûz lángozik, a rózsa is tövis között virágozik.” Ezt a 17. századi verset idézte a kettõs állampolgársága miatt szlovák állampolgárságától megfosztott Tamás Aladárné Szûcs Ilonka néni is, amikor átvette Orbán Viktortól a Magyar Becsület Rendet. Trianon következményeit az õ sorsa jól szemlélteti. Élete során hatszor változott az állampolgársága, dacára annak, hogy több mint 100 esztendejét lényegében ugyanott, Rimaszombat környékén töltötte. Ez a személyes példa is mutatja, mit jelent a nemzeti összetartozás. Aki ezt nem érti, elutasítja, az nem becsüli az elcsatolt területeken élõk évtizedes, bátor kiállását, sokszor szenvedését és meghurcoltatását – a magyarságért, a nemzetért. Nekik köszönet jár. Értük felelõsséggel tartozunk. A 2010-es törvény – és azóta számos nemzetpolitikai intézkedés – ezért született. Az pedig Európa szégyene is, hogy egy uniós országban büntetés járhat azért, ha valaki felveszi – meggyõzõdése, származása, családi hagyományai okán - egy szintén uniós ország állampolgárságát. Trianon szelleme, sajnos, a XXI. században is kísért. És itt maradt Benešé is. Egyszer egy újságíró azt kérdezte egy al-dunai öreg székely embertõl: hogyan tudtak megmaradni a szerb tengerben? Ezt a választ kapta: „Rájöttem, fiam, hogy szegényebb lenne a világ nélkülünk.” És ugyanerrõl beszélt Kodály Zoltán is, aki úgy fogalmazott: Európa nem arra kíváncsi, hogyan igazodunk hozzá, hanem arra, hogy magunkból mit adunk. És jó lenne, ha a világszerte becsült zeneszerzõnk, tudósunk üzenetét Brüsszelben és Strasbourgban is meghallanák és megértenék. A közös Európa ugyanis nem attól lesz erõs és sikeres, hogy valakik újabb diktátumokkal, kvótákkal akarják akaratukat például a magyarokra kényszeríteni. Európa akkor lesz erõs, ha a nemzetek külön-külön is sikeresek. Ha õrzik értékeiket, fejlõdnek, és ha kiállnak nemzeti érdekeik mellett. Ez a záloga a megmaradásnak, lassan száz évvel Trianon után is. - fejezte be beszédét Cseresnyés Péter, aki után a mûsorközlõ M. Kiss Sándor professzort kérte föl.

És felkelt és járt

Tisztelt emlékezõk, kedves barátaim! Érdekes volt a felkérés, amit a szervezõktõl kaptam. Azt kérték, az 1956 – 2004 közötti idõszakról beszéljek. És akkor ez már egy talány, miért 1956-ról és 2004-rõl? '56 szimbóluma a nemzeti összetartozásnak. 2004 pedig a meghasonlásnak. Vajon miért történt mindez így? - kezdte elõadását M. Kiss Sándor, majd emlékeztetett, csak két megmozdulást nevezünk forradalom és szabadságharcnak: 1848/49-et és 1956-ot. Kegyelmi pillanat, amikor a kettõ egybeesik. Mikor érzi az ember, hogy õ szabad akar lenni? Amikor a szabadság hiányára rádöbben. - De hogyan alakult ez ki? - tette föl a kérdést. - Mikor vesztettük el a szabadságunkat? - Az újabb kérdésre válaszolva tisztázta, nem 1526, hanem 1541 a dátum. Amikor az ország három részre szakadt. Mirõl szól a mi történetünk? 1541-tõl 1867-ig ennek az elveszett szabadságnak a visszaszerzéséért harcoltunk. 1867-ben létrejön az Osztrák-Magyar Monarchia, amely azonban egy korlátolt függetlenséget jelentett. Nagyon meglepett: rendeztek az elsõ világháborúról nyugaton egy nagy kiállítást, ahol a hadviselõ felek között Magyarországot meg sem említik. A Monarchia része voltunk, akivel együtt bukunk vagy nem bukunk. A történet egyik fele az, hogy a kisebbségek tönkre akartak minket tenni. A másik fele pedig az, hogy a világnak, az európai hatalmaknak szükségük volt piacra, és ezért gyakorlatilag a Monarchia oldalvizén tettek tönkre minket. Két oldalról lettünk tehát tönkretéve. Ezután M. Kiss professzor elsorolta mindazokat a csapásokat, amelyek teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozták az országot: a háború elvesztése, a Károlyi-kormány, majd a kommunisták. - Ezt tessék összetenni. Eközben a dolog másik oldala: megszületik a független nemzeti állam. Amiért harcoltunk 1541 óta. Ahogy valaki megfogalmazta: Magyarország olyan, mint egy emberi test, amelynek levágták kezét-lábát. Majd azt mondják neki: Kelj fel és járj! És megtörténik a csoda. Felkel és jár. A Horthy-korszak elemzésébe most nem mennék bele, egyet azonban látni kell. Abban, hogy: kelj fel és járj! Abban benne van az, hogy az az adminisztráció értette a politikát és az országot 18 év alatt prosperré tette. Könnyû volt-e élni a Horthy-rendszerben? Nem volt könnyû. Ha valaki büszke akar lenni a népére, ezért igenis az lehet. Ugyanis vért és verejtéket izzadva dolgoztak, miközben nem éltek jól. Nem élhettek jól, mert abból a szituációból indultak ki, amibõl. Amirõl a képviselõ úr beszélt, ehhez tenném hozzá a magam három-négy mondatát. Mi az, ami hiányzott? Az elcsatolt részek. Aztán jön a 2. világháború. A független magyar nemzetállam '44 március 19-én a német megszállással megint megszûnik. És '45-ben ezt nem kapjuk vissza. Ez az ország 1945-ben is élni akart. Ismét gõzerõvel dolgozott. Mindenki arra gondolt, hogy itt vannak a szovjet csapatok, ezt ki kell bekkelni. De majd jön a békeszerzõdés, és mindenki hazamegy. Nem így lett. Az európai politika eközben elajándékozta a térséget. A szabadság hiányához hozzájön még a terror. Ez hozza el '56-ot. Szoktak a történészek vitatkozni '56 eredetérõl, magam '45-öt szoktam mondani. Még folytak a harcok a fõvárosban, már 1945 januárjában létrejött a politikai rendõrség, a BRFK Politikai Rendészeti Osztálya. Amely azonban nem a bûnt üldözi, hanem a demokratikus embereket. Közvetlenül a kommunista párt irányította. Az elsõ nagy koncepciós per, a Magyar Közösség pere már 1947 tavaszán halálos ítélettel végzõdik. Donáth György kapta. '56-ra sikerült egy kis társaságnak az egész magyar társadalmat jobbról középbalig megsérteni. Ez a gyökere az akkor létrejött nemzeti egységnek.

Csak egyrõl ne beszéljen: a nemzetrõl

1956 nagy tanulsága: Kádárék rájöttek, a nemzettudat nagyon veszélyes rájuk nézve. Elõször is elindult a fogalmaknak az átpolitizálása. Uram, - fordult M. Kiss professzor a vele szemben ülõ önkormányzati képviselõhöz – Ön egy nemzeti érzésû ember. Igen, válaszolja. Utána meg azt mondom: Maga nacionalista. Amivel rögtön meg lehet bélyegezni, miközben a kettõ ugyanazt jelenti. Kiépítettek egy olyan fogalmi rendszert, amelyben mindenkit meg lehet bélyegezni, aki nem úgy gondolkozik, mint õk. A nemzettudat helyett megteremtettek egy olyanfajta pragmatista gondolkozást, miszerint 3 évente egyszer külföldre lehet utazni. Ha vár tíz évet és nem jár a szája, kaphatott telefont. Továbbá perspektíva a Trabant. Csak egyrõl ne beszéljen: a nemzetrõl, a nemzeti büszkeségrõl. És így jutottunk el oda, a 70-es évekig. Higgyék el nekem, amit most mondani fogok, ez igaz. Egy érettségizõ srácnak a dolgozatában a következõ mondatot olvastam: „A vadmagyar ellenforradalmárok rátámadtak a békésen lövöldözõ szovjet katonákra.” Egy kollégám készített egy közvélemény kutatást a 70-es években. Összehasonlították a francia egyetemistákat a magyarokkal. A francia egyetemistát megkérdezték, miért büszke arra, hogy francia. Nem is értette a kérdést. Azért büszke, mert francia. Tehát ami evidencia volt ott, az nálunk nem, mert az már nacionalista. Így érkeztünk el a rendszerváltozásig. És itt kell megemlékeznünk Antall Józsefrõl egy mondattal, mert õ mondta ki azt a klasszikus mondatot 1990-ben, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni. Ez minket megfogott. Ez a fajta összefogás. Erdélybe kimegyek, mert ott is otthon vagyok, mint bármelyik városban idehaza. Itt van a tévé, úgyhogy nem merem mondani, milyen állapotban lévõ országot kellett átvenni 1990-ben. Elkezdtünk reménykedni. És erre jött az a riogatás, hogy ha megadjuk a kettõs állampolgárságot, akkor nem tudom hány millió román pincér fog idejönni. Önök tudják? - 23 millió – hangzott szerte a közönség soraiból. - Nem is szükséges nekem kimondanom, tudják önök. - reagált M. Kiss Sándor. - Hogy nem jó tulajdonságokat kihasználva el lehet jutni egy ilyen állapotig. Amit képviselõ úr mondott, ki hogyan szavazott a nemzeti összetartozásról 2010-ben – az benne van ebben a 25 percben elmondott magyar történelemben. - fejezte be nagy tapssal fogadott elõadását a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum fõigazgató-helyettese.

Ezt követõen Illyés Gyula Haza a magasban címû verse hangzott el Baj Bianka elõadásában, a Szózat közös éneklése után pedig a résztvevõk átvonultak a Nagy-Magyarország emlékmû megkoszorúzására az Eötvös térre.

Kanizsa