Megmutatná a bélyeggyûjteményét? – ezzel a nem mindennapi, kissé pikáns kérdéssel fordultunk Horváth Lászlóhoz, aki több évtizede az apró plecsnik gyûjtésének megszállottja. Igaz, hogy legtöbb kis papíros alig néhány centiméteres, mégis csillagászati összegekbe kerül. Nos: Horváth úrnak, aki nem mellesleg a Bélyeggyûjtõk kanizsai klubjának elnöke, több tucatnyi bélyege van. Mégis azt mondja: nincs annyi a birtokában, amennyit valójában szeretne…

- Szomorú vagyok, hogy manapság egyre kevesebben gyûjtik a bélyegeket. Talán még maga is emlékszik, amikor az iskolákban, annak idején, dívott bélyegeket csereberélni – mesélte némi csalódottsággal Horváth László. Akkor már nem volt keserûség a hangjában, amikor fogta a kis fémcsipeszt – merthogy az igazi gyûjtõ csak azzal nyúl „kincseihez” – és ki-kiemelt becses könyvébõl egy-egy (nem is akármennyire) értékes darabot.

- Amikor annak idején kiadtak egy bélyeget, lehet, filléreket ért. Itt van például ez a 2 forintos bélyeg. Sztálin halálakor került forgalomba: „meghalt a tanítónk” felirattal. Napjainkban már alig pár darab van ebbõl a bélyegbõl. Nem kis munka volt megszerezni. És nem is két forintba kerül.

Aztán, íme az a vörösdisznóval illusztrált darab – mutat egy újabb kuriózumot Horváth László. Ezt Rákosi Mátyás elleni tiltakozásból nyomatták.

Amint továbblapozgatta gyûjteményét Horváth úr, minden egyes kicsi darabhoz kész anekdotát fûzött. Ami szinte történelem-órával, és idõutazással ért fel. S nem utolsó sorban kész kincstári-leltárral. Merthogy, mint említettem, szép vastag summát ér némelyik, pláne a posta tiszta, pecsételetlen darabok.

- Ezt a képeslap méretû, úgynevezett Lánchíd hármas bélyeget egy börzén vettem. 110ezer forintot ér egy darabja. 1949-ben adták ki. Emlékszem, már akkor meg akartam szerezni, amikor megláttam – idézte fel nevetve.

Majd számomra, laikusként, meglepõ dolgokat is elárult a bélyeggyûjtés kulisszatitkairól.

- Tudta, ha tévnyomatos egy bélyeg, rengeteget ér? Ha egy pici betûhiba van rajta, akkor is? S azt, vannak kõ-és réznyomatos bélyegek? Ugye, milyen érdekes hobbi a miénk? – kérdezett vissza.

Namármost: próbáltam gazdasági szemmel nézni ezt a gyûjtõ-szenvedélyt. Említette Horváth úr, nem filléres idõtöltés, meg nem is kis munka beszerezni az áhított, ritka darabokat. De akiknek ennyi van belõlük, mint a Városi Bélyeggyûjtõk 12 tagú csapatának, akkor õk mindnyájan gazdagok?
- Ne higgye, ne gondolja ezt! Sõt! Sokszor nem is pénzért jutunk a vágyott bélyeghez. Hanem cserével. Bár ez napjainkban ez a szokás sajnos kikopó-félben van. Ám az is igaz, minden tagunk igazi megszállott. Gyakorlatilag erre költjük minden félretett kis pénzünket – ismerte el Horváth úr.

Arra a kérdésünkre pedig, mi a következõ begyûjtendõ vágyálma, természetesen bélyeg formájában, azt válaszolta, szinte nap, mint nap meglát olyan bélyeget és/vagy „blokkot” – amely formájában, és kiadása szempontjában azért eltér a hagyományos, „szinoním”-párjától – s amit mindenáron meg akar szerezni. Ám néha fájdítja is a szívét azzal, hogy lapozgatja a rendszerezõ-katalógust, és megpillantja a ritkaságokat: azokat, amiket anyagi lehetõségei híján nem fog tudni megszerezni.

Azonban addig is nagy becsben tartja, és féltõ gondoskodással ügyel – mondjuk, több évtizede így tesz – a meglévõkre. S viccesen azt mondja, beszélgetésünk végén…

- Azt tudta, hogy a bélyeggyûjteményt, a bélyegeket sosem fektetve, hanem állítva kell tárolni?

Mire én magamban elmorfondíroztam: az „elhíresült” mondásnak, amivel a férfiak sokszor bekóstolják a hölgyeket, a „megmutassam a bélyeggyûjteményemet?” invitálásnak és a „rendes” bélyeggyûjtésnek mégis közük van egymáshoz?!

Szabó Zsófi