Búcsú. Nem szeretem ezt a szót, mert az elválást, elmúlást juttatja eszembe. Olyan ez, mint az „üzlet”, vagy „alku” szavaink: undokok, fémes ízûek, olyanok, mint egy mocskos pénzérme. Szóval így vagyok én a „búcsú” szóval is, amelyhez általában negatív élmény kötõdik az emberek fejében. Nálam sincs ez másképp, de ez a mostani alkalom azt hiszem kivétel…

Négy éve lesz már, hogy Borzaskám révén lekeveredtem a menhelyre. Azóta Borzas már az égi, nagy, füves mezõkön szaladgál, soha nem feledem… Nemcsak õ, de a nagykanizsai állatotthon is rabul ejtette a szívemet, lelkemet. Rendszeres látogató lettem, majd pártoló tag, egyesületi tag, végül pedig az Élettér Állat és Természetvédõ Egyesület elnökségi tagja. Hamar megismertem, és beláttam, hogy micsoda nehéz, és áldozatos munka folyik itt lent, a vasútállomás szomszédságában. Az elmúlt években kitûnõ kapcsolat alakult ki az akkori polgármester, jelenlegi országgyûlési képviselõnk, Cseresnyés Péter és az állatotthon vezetõsége között. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a dél-zalai állatbarátok és az önkormányzat támogatásával, országos szinten is jelentõs fejlesztések indultak: így épülhetett meg a karantén sor és az orvosi vizsgáló az új bejárattal, így lehetett a múlté a kutyusok láncon való tartása, és készíthettük el helyette elõször a két ideiglenes, majd pedig most véglegessé varázsolt kennelsort. Így szépülhet és épülhet tovább az állatmenhely, most éppen az égetõmû „lázában égünk”: ha az õsz végére megvalósul az állati tetem – megsemmisítõ berendezés megépítése, akkor ismét nagy lépést tettünk a néhány évvel ezelõtt célként megfogalmazott, térségi ebrendészeti telep megvalósítása felé.
 

Csak a szépre emlékezem. Rengeteg munka árán, probléma és akadály leküzdésével, heteket, hónapokat felemésztõ szakmai viták, szervezés és álmatlan éjszaka után juthattunk el idáig. Közben persze zajlik az ember élete más „frontokon” is. Cseresnyés Péter polgármester úr egyik nagy eredménye, jelentõs sikere „indulhat útjára” egy hónapon belül: a Nagykanizsai Javítóintézet. Bizony barázdákat rajzolt az élet a homlokára, mire a 2010-es év tájékán megfogalmazódott ötletbõl egy impozáns épület, Nagykanizsa legújabb intézménye nõhetett ki a Camping utca addig gondozatlan, mocsaras talajából. Százhuszonhárom ember találja meg itt családja megélhetését, és majd ugyanennyi gyermek kezdhet új életet az intézet segítõ szárnyai alatt nevelkedve. Itt kaptam én is egy lehetõséget: július elsejétõl a Nagykanizsai Javítóintézet növendékügyi elõadójaként intézem majd a fogvatartott fiatalok jogi ügyeit, szervezem a bíróságra, ügyészségre, rendõrségi kihallgatásokra szállításukat, és napi kapcsolatot tartok a társszervekkel – bíróság, ügyészség, rendõrség – is. Bizony, hosszú távra tervezek, szeretnék itt karriert építeni, akár a javítóból nyugdíjba vonulni majd egyszer.
Persze néhány dologban megváltozik az életem, egynémely lemondásokkal is jár ez nekem: például nem leszek már az állatotthon sajtóreferense. De maradok elnökségi tag, így hát nem csak a megbotlott fiataloknak, hanem az árva állatoknak is igyekszem továbbra is segítõ kezet nyújtani életük, sorsuk jobbá tételében. Idõrõl-idõre szeretnék azért majd beszámolni az állatotthonban történtekrõl, ahogy a Nagykanizsai Javítóintézet életérõl is. Mit írhatnék még? Köszönöm mindenkinek, aki segített, támogatott, bátorított az elmúlt évek nehéz „csatáiban”. KÖSZÖNÖM.
 

Dr. Papp Attila