Keppel Julianna óvópedagógusnak tanult, ám tanulmányait valahogy mindig keresztezte a tánc. Vagy tán éppen fordítva. Meggyõzõdése, a táncházak, az emberi, közösségi kapcsolatok, erkölcsi értékek, jogszokások továbbélésének hiánya, az egyházak szerepének gyengülése vezette jelenlegi állapotába a társadalmat, amikor a valós értékek semmivé foszlanak, s mindent a pénz és a csillogás határoz meg.

– Nekem valahogy mindig szerencsém volt, a tanulmányaimat végigkísérte a tánc – mondta Keppel Julianna, aki a Kanizsa Táncegyüttes egykori tagjaként nemcsak a néptáncban van otthon, hanem a társastáncban is, ugyanis egyik alapítója az Eraklin Táncegyüttesnek. – Mindig akadtak olyan tanárok, akik fontosnak tartották a táncot és a néprajzot. A társastánccal Sarlós Dezsõ tanár úrnál ismerkedtem meg. Õ nagyon ügyesen be tudta csomagolni a kõkemény, életre szóló intelmeit gyerekek számára is érthetõ formába.

Késõbb Sopronba kerültem a tanulmányaim révén, de itt sem szakadtam el a tánctól. Amikor visszajöttem Kanizsára, a Kanizsa Táncegyüttesben táncoltam, ám három év elteltével felvetõdött a gondolat, hogy alapítani kellene egy társastánc klubot is, ami akkor még nem volt a városban. Ekkor azonban már választanom kellett a néptánc és a társastánc között – én az utóbbi mellett döntöttem, s társaimmal együtt megalapítottuk az Eraklin Táncklubot. Nem volt könnyû dolgunk, hiszen nem rendelkeztünk ruhákkal, és tánctanárt is kellett keresnünk. Magánemberként azonban nem szakítottam a néptánccal és népmûvességgel, néptánc-pedagógusi és kézmûves-oktatói végzettséget is szereztem.

Keppel Julianna ma óvónõként dolgozik a kiskanizsai Pipitér Óvoda Nagyrác utcai telephelyén. Az Aranymetszés Mûvészeti Iskolában pedig hosszú évek munkájával felépítette a Pitypang Csoportot, akiket minden bizonynyal az egész város ismer, õk voltak azok, akik minden jelentõsebb megmozduláson palotással kedveskedtek a nézõknek. A csoport épp a napokban oszlott fel, tagjai közül többen más osztályokban, csoportokban folytatják a táncolást. Idén újabb csoport nem indult, majd talán jövõre, ezért várják is azokat a gyerekeket, akik szeretnek énekelni, táncolni, szerepelni, szeretnek táborozni, s szívesen vesznek részt régi népszokások felelevenítésében.

– Még a legrosszcsontabb gyerekek is folytatják a táncolást, akik pedig, amikor elváltunk, azt mondták: „Mi aztán soha többet nem táncolunk, ilyesmire nem vesznek rá minket”. Úgy tûnik, mégis csak sikerült õket egy kicsit megfertõzni…

– Pedig komoly vetélytársak vannak, internet, playstation, s még sorolhatnánk…

– A gyerekekkel már kicsiny óvodás koruktól foglalkozni kell, ugyanis már ekkor látszik, ki az, akinek van tehetsége a tánchoz. Más az érdeklõdési köre, jobb a mozgáskoordinációja, mint a többieknek. Óvodában mi erre figyelünk is, ám a folyamatnak az iskolában is folytatódni kell ahhoz, hogy a gyermek igényévé váljon a tánc, s értékként tekintsen rá. Ma még, sajnos, csak álom, hogy a gyerekek általános iskolában tantárgyként ismerkedjenek a néprajzunkkal, táncainkkal, szokásainkkal és hagyományainkkal, s tevékeny részvevõként nevelõdjenek ezen gondolatvilág és szellemiség részeseivé. Ám fontos, hogy a társastánc se maradjon ki a sorból. Meggyõzõdésem, hogy sokat segíthetnének ezek a tevékenységek a nemzettudat erõsítésében. A gyerekek ma sokkal öntörvényûbbek, mint korábban. Egy kifejezés jól jellemzi a szemléletüket, ez pedig az „Akarom!”. Ezt sugározza az utca, a tévé, a társadalom. A gyerekeknek szóló rajzfilmek többsége minõsíthetetlen számomra. Nem azt közvetítik a gyerekek felé, hogyan kellene alkalmazkodni a szülõkhöz, a társakhoz, a körülöttük lévõ világhoz, hanem az ökölharc, durvaság, trágár beszéd a meghatározó tartalmukban, ellentétben a szeretettel, megértéssel, meséink, dalaink egyedülálló világával, s gyönyörû anyanyelvünkkel. Kellene egy kis terelgetés az értékek és egészséges szokás – szabályrendszer felé. Ezek megkönnyítenék a beilleszkedést, alkalmazkodást a korosztályi csoportokba s végsõ soron a társadalmi életbe. Nagyon sok múlik azon is, hogy a szülõ hogyan neveli a gyermekét. Nem mindegy, hogy valaki egészséges módon szabályokat állít fel a gyereknek, vagy a szerint nevel, hogy mit szeretne a gyerek. A mai gyerekek türelmetlenebbek, nyugtalanabbak, de szülõi segítséggel, buzdítással szárnyalni is tudnak. Ezt láttam a pitypangosokon is. De talán ez a türelmetlenség és nyugtalanság a városi lét következménye is, hiszen aki élt falun, az tudja, hogy a vidéki életnek pontos szabályrendje van. Ugyanis megvan a maga ideje a munkának, a játéknak, és a kettõ nem cserélhetõ fel. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy valaki jobban tudjon alkalmazkodni a többiekhez. Azt hiszem, neveléssel sok mindenen tudnánk változtatni. A tánc pedig jelentõs részben az alkalmazkodóképességrõl szól a móka és vidámság, a közös munka mellett. Arról, hogyan találom meg az összhangot a párommal és társaimmal, amihez esetenként évek kellenek.

– Vajon vissza lehet még fordítani ezt az állapotot?

– Ahhoz a média, a szemléletmód, a hozzáállás és a politika gyökeres átalakítására lenne szükség – summázza röviden Keppel Julianna a teendõket, amelyek sajnos, csak álomnak tûnnek manapság.

Mindemellett a szakember úgy látja, az egyes településeken sokat lehet tenni azért, hogy az együvé tartozás érzése erõsödjön, s a hagyományaink iránt érdeklõdõk tevékenyen átélhessék azokat. Ezért kollégáival többek között azt is tervezik, hogy az adventi, karácsonyi, farsangi és húsvéti ünnepkörhöz tartozó szokásokat városi szinten is felelevenítik, lehetõségeikhez mérten a régmúlt mókáival együtt.

Horváth Attila