A 15. század közepére a Balkán nagy része török uralom alá került, és az oszmán hadak a Magyar Királyság déli határvidékét pusztították: ekkorra már a magyarok lettek II. Murád balkáni és közép-európai elképzeléseit akadályozó, legfõbb „kerékkötõk”. A török szultán az 1430-as évek végére hatalmas birodalmat épített ki. Felszámolta a mongol hódítás maradványait, hûbéresévé tette a nagy Karaman fejedelmet és a tatárokat is, szinte teljesen elolvasztotta a haldokló Bizánci Birodalom maradék tartományait majd végleg megtörte Szerbia és Havasalföld hatalmát, és ezzel az Oszmán Birodalom európai határait egészen a Duna vonaláig tolta ki.

1. Az elsõ török próbálkozás: II. Murád Nándorfehérvár falainál

Már 1440 tavaszán hatalmas sereggel indult az országunk akkori déli kapuja, Nándorfehérvár ellen, és módszeres ostromot kezdett. Futóárkokat ásatott a gyalogságnak, a topcsik pedig pusztító tüzet zúdítottak az erõdítményre, sõt, még aknákat is ástak a falak alá, amelyekbe aztán hordókban puskaport hordtak, és felrobbantottak. De a vár kapitánya, Tallóci János sikeresen védekezett a török ellen. A falrobbantó aknafuratok semlegesítésére ellenaknákat ástak, majd berobbantották azokat. Az ágyúzás okozta károkat éjjelente dolgozó kõmûves brigádok hozták helyre, míg az ostromlókat váratlan kiütésekkel zavarták. A török táborban járvány tört ki, és a hatalmas had élelmezése is akadozott. Erre II. Murád döntõ rohamot vezényelt, amelyet Ali bég janicsárjai vezettek: fából ácsolt ostromtornyokról támadták Nándorfehérvárt. A magyar védõk azonban az ostromtornyokat görögtûzzel felgyújtották, míg a Dunáról a falakat támadó török hajókat ágyútûzzel ûzték vissza. Murád seregét annyira megtépázták, hogy le kellett tennie hódító tervérõl, és 1440 júliusának végén visszavonult Macedóniába.

2. Hunyadi János, a törökverõ

A szultán csak 1442 kora tavaszára tudott ismét elegendõ sereget gyûjteni egy balkáni hadjárathoz. Az oszmánok Mezid bég vezetésével közel 17 ezres sereg élén törtek be Erdélybe, és a Mezõség pusztításába fogtak. Az erdélyi vajda, Hunyadi János már szörényi bánként is harcolt a törökök ellen, így nem ijedt meg Mezidtõl. Azonban túlértékelte saját erejét, és mikor a néhány ezer fõs bandériumával 1442. március 18-án, szemtõl-szemben rátámadt a Gyulafehérvár mellett táborozó oszmán csapatokra, rajtavesztett. De nem adta fel a harcot, hanem fegyverbe szólította Erdély parasztságát és városi polgárait is. Sokan hallgattak hívó szavára, és táborába szálltak, miközben Mezid bég csapatai zsákmánnyal megrakottan, több ezer, rabszolgának összefogdosott embert maguk elõtt hajtva, éppen Erdély elhagyására készültek. Hunyadi utolérte, és megtámadta a hatalmas karavánt. A törökök csatába bocsátkoztak, de a sok, rabszolgának elhurcolt jobbágy fellázadt, és hátba támadta õreiket, míg az oszmánokat szembõl Hunyadi rohanta le. A magyarok olyan nagy gyõzelmet arattak, hogy mindössze 1000 török tudott átvergõdni a Kárpátok déli részén, és visszamenekülni oszmán területekre. Mezid bég és a fia azonban nem menekülhetett: a csatából ugyan sikerült elfutniuk, de néhány nap múlva román jobbágyok ráleltek búvóhelyükre, és agyonverték õket.

II. Murád nem tudta maga kiköszörülni a csorbát, mert a kisázsiai „emírek lázadása” miatt arab földre indult, így a majdnem ötvenezres, európai seregét Szead-ed Din ruméliai beglerbégre bízta, aki 1442 augusztusában érte el Havasalföldet. Hunyadi ismét hadat gyûjtött, és a Jalomica-folyó mentén haladva, szeptember 6-án érte el Szead-ed Din táborát. A magyar nehézlovasság rögvest rátámadt a középen elhelyezkedõ janicsárokra, akik azonban vitézül állták a sarat, sõt: a szpáhi lovasság segítségével visszaverték a nehézlovasokat. Ekkor Hunyadi a török jobb szárny ellen döntõ támadást indított: a huszita mintára ágyúkkal felszerelt harci szekereit a hátukba küldte, míg az egész nehézlovasságával szembõl támadt rájuk. Erre az oszmán jobbszárny megfutott, amely után a balszárny, majd a janicsárok is menekülõre fogták. A teljes magyar gyõzelem olyan nagy volt, hogy egy török krónikás így írt a csatáról: „Az iszlám serege megfutott, olyan vereséget szenvedett, hogy azt mondani sem lehet.” Hunyadi 5 ezer oszmán foglyot ejtett, halva még több török maradt a csatatéren.

3. Kísérlet az oszmánok Európából való kiûzésére: az 1443. évi keresztes hadjárat

A gyõzelem egész Európát fellelkesítette, IV. Eugenius pápa pedig keresztes háborúba hívta a kereszténységet. A háború terhét azonban nem szívesen viselte senki, azt elsõsorban a Magyar Királyságra és Velencére kívánták hárítani a nyugat-európai országok. A tervek szerint a magyar seregek a Balkán keleti részén, az egykor hatalmas Bizánci Birodalom maradéka felé nyomulva szétverik a balkáni török hadakat, míg a velencei gályák a pápai és burgundi hajókkal összefogva a Boszporusznál megakadályozzák, hogy a szultán ázsiai hadaival a „vén” kontinensre lépjen. Ulászló magyar király a velenceieken és a pápán kívül a lengyelekre és Brankovics György szerb fejedelemre támaszkodhatott elsõsorban. A keresztes sereg lassan gyülekezett Buda alá, ezért megkésve, 1443. július 22-én indulhatott csak útnak a 35 ezer fõre tehetõ, magyar és lengyel királyi csapatokból, könnyû- és nehézlovas bandériumokból, 10 ezer havasalföldi katonából, keresztes felkelõkbõl valamint jelentõs számú cseh és német zsoldosból álló sereg. A hadtápot és fegyvereket nem kevesebb, mint 3 ezer szekér szállította. A sereg a Morava-völgyébe érve két csoportra bomlott, és így vonult tovább dél felé. Az elõvédet Hunyadi Mátyás és Ujlaki Miklós adta 12 ezer fõs válogatott katonájával, míg Ulászló király kétnapi járóföldre mögöttük haladt a fõsereggel.

Az elsõ nagyobb összecsapásra Kruševac vára mellett került sor. Hunyadi az elõhaddal szétverte a várvédõ sereget, majd elfoglalta az erõdítményt. Ezután továbbindult dél felé, és három másik oszmán seregtestet is szétszórt. Erre a szintén ellene vonuló Kászim ruméliai beglerbég megkerülte, hogy Ulászló fõhadára támadhasson. De rajtavesztett, mert Hunyadi 1443. november 2-án visszafordult, és hátba támadta a 25-30 ezer fõs török sereget. A csata részletei nem ismeretesek, csak annyi biztos, hogy ismét a magyarok gyõztek: „Kétezer harcosunk vértanúvá lõn.” – írta szomorúan az oszmán krónikás. December elejére Hunyadiék Szófia alá értek, és onnan is elûzték a török helyõrséget. A balkáni nép mindenütt örömmel fogadta a kereszteseket, akik továbbvonultak Drinápoly felé, de eközben aggasztó hírt kaptak: Murád a keresztes hajóhad tehetetlensége miatt sikerrel átkelt a Boszporuszon, és az ázsiai fõerõivel a Balkán-hegység túloldalán már várta Ulászló hadait. II. Murád nagyvezére, Halil pasa december közepén, a Szlatica-hágó mellett igyekezett Hunyadi hátába kerülni. De a magyar vezér cselhez folyamodott: katonáinak egy részét elrejtette a hegyes, bozótos területen, és mikor a szpáhi és akindzsi lovasok megközelítették õket, a keresztény zsoldosok elõrohamoztak lesállásaikból és hosszú pikáikkal ledöfködték a török lovakat. A gyalogharcban nem jártas, ló nélkül maradt oszmán lovasság pedig hamar megfutott a magyarok elõl.

Azonban ekkorra, 1443 decemberének végére kimerült a keresztes sereg is. Nagyon hideg tél köszöntött be, az élelem vészesen fogyott és a katonák egyre fáradtabbak voltak. Így Ulászló parancsot adott a visszavonulásra: nem sikerült hát a szultánt elûzni a Balkánról. II. Murád a visszainduló keresztesek után küldte Kászim beglerbéget, aki december 24-én érte be az utóvédet vezetõ Hunyadi Jánost. A magyarok szervezetten vonultak vissza, és szétverték az elbizakodott oszmánokat. A törökök 1444. január 2-án, a Kunovica-hágónál ismét próbálkoztak, de megint csak vereséget szenvedtek: még a szultán sógora, Cselebi is fogságba esett. Ezután már semmi nem akadályozta a keresztesek visszavonulását, akik 1444. január 25-én érkeztek Nándorfehérvár alá. A hadjárat sikeresnek volt tekinthetõ. Igaz, hogy Drinápolyt nem tudták elfoglalni, de Bulgária és Szerbia nagy részét felszabadították. Ulászló meglátta a lehetõséget: eljött az idõ, hogy a Balkán déli részérõl is kiûzze a törököket. A Budára összehívott országgyûlés 1444. április 6-án, a pápa támogatását bírva ismét megszavazta a keresztes háborút. Ennek hírét vette a szultán is, és az európai harcokba belefáradva – valamint a fellázadt kisázsiai, Karaman Emírséggel ismét háborúba bonyolódva –, május végén 10 évre szóló, rendkívül kedvezõ békét ajánlott fel Ulászlónak: a még török uralom alatt lévõ bolgár és szerb területeket is visszaadja, Havasalföld hûbérességét megszünteti, és fizet 100 ezer arany hadisarcot is. Ulászló és a magyar fõurak ebbe végül beleegyeztek: a király és a törökök 1444. augusztus 15-én, Nagyváradon írták alá a békeokmányt.

4. A várnai csatavesztés – meghal Ulászló, a magyar király

Azonban a nagyváradi békébe a pápai diplomácia nem tudott belenyugodni. Újabb és újabb ígéretekkel, néhány nap alatt rávették a magyar királyt: mégis gyûjtsön keresztes sereget, és vonuljon a Balkán déli részének felszabadítására. Ulászló végül engedett, ami hatalmas hiba volt. Az esküszegés megingatta a szövetségeseinek a magyarok megbízhatóságába vetett hitét, de ami még fontosabb: az augusztus végi idõpont olyan késõi volt, hogy lehetetlenné tett minden nagyobb hadi vállalkozást anélkül, hogy a kereszteseket a Balkán-hegységben érje a tél. Ulászló nagyjából 20 ezer katonát tudott összegyûjteni, de mégis megindult dél felé, mert bízott a keresztes hajóhad ígéretében, és abban, hogy az albán Skander bég is csatlakozik majd hozzá. A bég, azaz Georg Castriota (1405 – 1468) fejedelmi családból származott, majd túszként került a szultán udvarába. Áttért az iszlám hitre, és Iszkander bégként jelentõs török katonai tisztségeket töltött be. Aztán 1443-ban, több száz albán katonával együtt hazaszökött, és csellel megszerezte Kroja várát. Visszatért a keresztény hitre, és szabadságharcba kezdett az oszmánok ellen. Az elkövetkezendõ két évtizedben sorra aratta gyõzelmeit a Balkán hegyei között az oszmánok ellen, amelynek végén, 1461 és 1464 között hároméves békét kötött vele a török Porta, és Albánia fejedelmének is elismerte. A békés idõszak után újabb háborúskodás kezdõdött, ahol Szkander bég ismét gyõzedelmeskedett, de eközben hadserege is erõsen megfogyott. Újabb hadjárata alatt, 1468 januárjában, egy fertõzés következtében halt meg. Ezután az albán ellenállás hamar megtört, és Albánia közel 500 évre török fennhatóság alá került.

A magyar sereg nagyon megkésve, csak 1444. szeptember 22-én tudta átlépni az ország határát, Orsovánál, majd a Duna vonalát követve indult meg dél felé. A tervek szerint a balkáni török fõvárost, Drinápolyt kellett volna elfoglalniuk még a tél beállta elõtt, de 24 nap alatt mindössze 330 kilométert tett meg a keresztes sereg. Várnát, a fontos fekete-tengeri kikötõt 1444. november 9-én foglalták el. A gyõzelemnek azonban nem sokáig örülhettek, mert a velencei hajóhad mindeközben kivált a Boszporusz menti csatából, a genovaiak pedig egyenesen elárulták a kereszteseket, így II. Murád 40 ezer emberrel átkelt az Európa és Ázsia közötti tengerszoroson, és Várna alá vonult. Velence a hosszú távú, keleti irányú kereskedelme biztosítása érdekében vált ki a csatából, míg Genova hajói fejenként egy aranyért átszállították a szultán seregét a Balkánra… Csak 19 pápai és burgundi gálya szállt harcba a törökökkel, de eredményt nem érhettek el. Ugyanakkor a Szkander bégtõl remélt támogatás is elmaradt, mert Brankovics szerb fejedelem nem engedte át országán az albán csapatokat. Murád így Várna alatt, 1444. november 10-én, a reggeli órákban a szpáhi könnyûlovasságát a keresztesek ellen küldhette.

A szpáhikból és akindzsikbõl álló oszmán csapatok a bozótos területnek köszönhetõen észrevétlenül nyomulhattak elõre. A várnai csata az akindzsik támadásával kezdõdött, akik rárontottak a keresztesek jobbszárnyára, majd színlelt menekülésbe kezdtek. A magyar bandériumok egy része utánuk is eredt, de Hunyadi, látva a veszélyt, a balszárnyról nehézlovasságával odasietett, és szétszórta az akindzsiket, sõt, a szpáhi lovasok egy részét is, a vezetõjüket, Karadzsa pasát pedig levágta. A szpáhik eközben rátámadtak a lovasság nélkül maradt, és így meggyengült magyar balszárnyra, ezért Hunyadi visszatért, és nehézlovassága teljesen szétverte a török könnyûlovasságot. A gyõzelem közelinek látszott, a török had hátrálni kezdett, csak a janicsárok álltak szilárdan. Ám ekkor Ulászló király végzetes hibát vétett: a tartalékban várakozó lengyel lovasaival megrohanta a még kitartó janicsár-sorfalat. A roham fennakadt a törökökön, majd a janicsársereg elõrenyomult, és teljesen szétverte a lengyel lovasságot: Ulászló sem menekülhetett, a helyszínen levágták, majd fejét karóra tûzték. Erre az egész keresztes sereg megingott, majd futásnak eredt, amit Hunyadi sem tudott megakadályozni. Négyezer keresztes maradt holtan, és majd ugyanennyi esett fogságba. A törökök így gyõzelmet arattak ugyan Várnánál Ulászló hadai felett, azonban maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek el, ezért a következõ néhány év viszonylagos nyugalmat hozott a Magyar Királyság déli határainál: II. Murád egyenlõre nem próbálkozott.

5. A rigómezei csata: 1448. október 16 – 18.

1445 õszén Hunyadi egy kisebb hadi vállalkozás keretében, néhány száz burgundi katonájával a Havasalföldön át a Duna-deltájába nyomult be, de a törökök elkerülték a csatát. A nyugodt éveknek köszönhetõen, 1448-ra Hunyadi János egy rendkívül ütõképes hadsereget hozott létre: a közel 35 ezer fõs hadsereg 8-10 ezer cseh és német zsoldosból, közel ugyanennyi havasalföldi gyalogosból állt, a sereg több mint felét pedig az akkoriban legütõképesebb nehézlovasság adta, de 800 harci szekér és több tucatnyi ágyú is a rendelkezésére állt. Hunyadi János elérkezettnek látta az idõt a török megtámadására, így 1448 szeptemberében megindította hadait a Balkán irányába. A hadjárat balul kezdõdött, mert a szerb fejedelem nem akarta átengedni a magyarokat az országán, így komoly összecsapások alakultak ki Brankovics csapataival. Hunyadinak október 15-ére sikerült elérnie a Kosovo Polje-i síkságot (Rigómezõ). Itt II. Murád már várta a kereszteseket: ügyesen manõverezve a magyar sereg hátába került, és ezzel megakadályozta az albánok Hunyadi fõhadához való csatlakozását. A szultán hatalmas, 70-80 ezres seregével ezután a magyar fõhad ellen fordult. A rigómezei csata 1448. október 16-án, délelõtt vette kezdetét. A magyar nehézlovasság súlyos harcban szétverte az európai szpáhi lovasságot, majd az est beálltával meglepték a török tábort is, de a döntés másnapra maradt, mert az oszmánok a kezdeti zavar után rendezték soraikat.

Murád október 17-én anatóliai lovasságát és a janicsárokat vetette harcba. A könnyûlovas oszmánokat a magyar nehézlovasság még szétverte ugyan, de erõsen megfogyatkoztak, és így a támadásuk megtört a janicsárok sorfalán. Elesett Hunyadi sógora, Székely János, mire megingott a keresztesek havasalföldi katonákból álló, teljes balszárnya. Ezután, fejvesztett visszaözönlésbe torkolló hátrálásba kezdett a teljes lovasság is. Ezzel eldõlt a várnai csata sorsa, amelynek vége mégiscsak a 3. napon lett, ugyanis a szekérvárban rekedt keresztes zsoldosok egészen addig kitartottak: szinte az utolsó emberig védték az erõdített állásukat. A keresztes csatavesztés nem a magyar bátorságon, hanem a szultán ügyes manõverezõ hadmozdulatain, és fõként az oszmán túlerõn dõlt el. A magyar sereg hatalmas veszteségeket szenvedett: mintegy 15 ezer ember maradt halva a csatatéren, és számos fõúr és püspök is elesett. A csatavesztés az erdélyi vajda Hunyadinak tekintélyvesztést hozott, amely miatt 1452-ben le kellett mondania a kormányzóságról, s bele kellett egyeznie a 12 éves gyermekkirály, V. László visszatérésébe.

6. Elesik az ezeréves birodalom, Bizánc…

Eközben, 1451-ben a 19 éves, ambiciózus II. Mohamed (1451-1481) került a szultáni trónra az Oszmán Birodalomban. Elsõ vállalkozásként a csupán néhány tucatnyi négyzetkilométeresre olvadt, egykor hatalmas birodalom, Bizánc maradékát akarta eltörölni a föld színérõl. Bizánc az 1300-as évek végétõl vívta haláltusáját. A Palaiologosz uralkodó, II. Manuel mindent megtett a birodalom megmentéséért, de a vég pillanatnyi elkerülését csak az ázsiai birodalmat építõ Timur Lenk mongol-türk serege támadásának köszönhette: az Oszmán Birodalommal 1390-ben szomszédságba kerülõ mongol-türk ország óriási vereséget mért a törökökre 1402 júliusában, Ankara mellett. Timur Lenk még a szultánt, I. Bajazidot is fogságba ejtette, akit annak haláláig, 1403 májusáig napközben egy vasketrecbe zárva tartatott. Timur egészen a Dardanellákig jutott, de addigi európai szövetségesei (Bizánc, Genova, Velence) hatalmától megijedve, nem szállították át a Balkánra hadseregét, hogy ott az európai török területekre is lecsaphasson. Timur Lenk mindent felprédálva vonult vissza Közép-Ázsiába, majd Kína ellen folytatott hadjárata során, 1405-ben hunyt el. Halála után birodalma nyugati területei elvesztek, de Közép-Ázsiában még egy évszázadig fennmaradt dinasztiája, akiket azonban egyre jobban szorongattak az üzbégek. Miután a 16. század elején a mongol-türk birodalom utolsó városait is elfoglalták az üzbég lovasok, Timur egy kései leszármazottja, Bábur ragadta magához a hatalmat Kabulban, majd elfoglalta Delhit is, megvetve ezzel a Mogul Birodalom alapjait.

A törököknek Timur Lenk nagy gyõzelme után két évtizedre volt szükségük hatalmuk és erejük visszanyeréséhez, és ez pillanatnyi lélegzethez jutatta Bizáncot. II. Manuel a következõ szultánnal, I. Mohameddel baráti viszonyt ápolt, de utódja, II. Murád 1422-ben megostromolta Konstantinápolyt, és a császárt adófizetésre kötelezte. Három év múlva meghalt II. Manuel, akit fia, VIII. Johannesz követett a bizánci trónon. Hiába kérte azonban Európa segítségét, tevõlegesen senki nem sietett Konstantinápoly védelmére. Ennek ellenére, 1432-ben sikerrel verte vissza a fõváros falai alól II. Murad szultán hadait, de a birodalom maradékának órái már meg voltak számlálva. Amikor VIII. Johannesz meghalt, a trónon öccse, XI. Constantinus követte, akitõl fivére, Démétriosz megpróbálta elragadni a hatalmat. A két testvér II. Muradot kérte fel döntõbírónak, aki 1449-ben Constantinust jelölte ki uralkodónak. Az utolsó bizánci császár megpróbált ugyan beházasodni a szultáni dinasztiába, de II. Murád halála után a szultáni trónra kerülõ fia, a nagyhatalmi álmokat dédelgetõ II. Mohamed döntött: véget vet a Bizánci Birodalom agóniájának. Ekkorra Bizánc az Ázsiai területeit – néhány, a Fekete-tenger déli partvidékén húzódó partmenti sáv kivételével (Trapezunt) – már mind elvesztette. A fõváros továbbra is a bevehetetlen hírében álló, gigantikus Konstantinápoly volt, de ezen kívül már csak a Balkán déli részén, az Égei-tenger partvidékén lengetett bizánci lobogót a mediterrán szél: a Peloponnészoszi-félszigeten (a Spárta közelében található Müsztrasz városából kormányozták a félsziget déli részét) és Közép-Makedóniában, Thesszaloniki térségében.

Mohamed 1452 elején egy száz gályánál is több hajóból álló flottát építtetett, hogy Konstantinápolynak a Márvány-tenger felöl még meglévõ utánpótlási vonalait elvághassa. A bizánci császár, az 1449-ben trónra került XI. Constantinus 1452 decemberében egy utolsó, kétségbeesett kísérletként segítséget kért IV. Miklós római pápától, de hiába. Néhány pápai gálya, valamint egy körülbelül 1000 fõs zsoldos különítmény kivételével a keresztény Európa nem segíthetett. Így Bizáncban közel 10 ezer ember várhatta csupán a 20 kilométer hosszúságú falrendszeren állva a szultán hadainak támadását, aki nagyjából 70 ezer emberrel közelített. Az 1453. április 7-én, teljes erõvel meginduló ostrom április végére a tengeren hatalmas sikert hozott, hiszen Mohamed hajói teljesen szétverték a bizánci gályákat, így az oszmánok immár a Márvány-tenger irányából is lõni kezdték Konstantinápoly falait. Az ostromágyúk a szárazföldön is fõszerepet kaptak: hétrõl-hétre egyre nagyobb károkat okoztak a védelemnek. Ennek ellenére, április 28-án békét ajánlott II. Mohamed szultán XI. Constantinus császárnak, aki azonban visszautasította azt. Az ostrom tovább folyt, és négy hét múlva Bizánc falainak egyes részei romokban hevertek, így május 26-án a szultán még egy kísérletet tett: a bizánci fõvárosért cserébe felajánlotta az egész Peloponnészoszi-félszigetet, az oda való háborítatlan elvonulást és a békét is a görög császárnak.

Miután Constantinus nem állt kötélnek, II. Mohamed végsõ rohamot vezényelt. Egy késõ tavaszi hajnalon, 1453. május 28-án indult az utolsó ostrom, amely már az elején szerencsétlenül alakult Bizánc számára: miután a pápai különítményt vezetõ Giustiniani életét vesztette, a megzavarodott katonái visszavonulásba kezdtek a város szívébe, de közben nyitva hagyták az egyik városkaput, a Kerkoportát. Miközben a törökök beözönlöttek rajta a városba, addig a Szent Romanosz kapunál elesett XI. Constantinus is, ami megpecsételte a védõk sorsát. A diadalittas oszmánokat már nem lehetett megállítani: hatalmas vérfürdõt rendezve foglalták el a bizánci fõvárost, majd kincseit kifosztották. II. Mohamed rombolni azonban nem engedett, hiszen új fõvárosát látta Konstantinápolyban, amely aztán az Isztambul nevet kapta. Majd 1458-ban az Égei-tenger felé indult, és 1460-ban elesett a Peloponnészoszi-félsziget maradéka is. A Fekete-tenger délkeleti partvidéke mentén húzódó utolsó bizánci földdarabot, a Trapezunti Császárságot pedig egy évvel késõbb foglalták el az oszmánok, végleg eltüntetve ezzel a majd ezer évig fennálló, egykoron Kelet-római, majd Bizánci Birodalomként emlegetett császárságot…

7. A keresztény Európa védõbástyája: a Magyar Királyság

II. Mohamed a fényes gyõzelem után a Magyar Királyság megszerzésében gondolkodott, hiszen a keresztény Európa kulcsa volt ekkortájt Magyarország. Ha elesik, a törököknek szabad az út Bécs, illetve a Német-római Császárság és a Vatikán felé. Ezt felismerve az 1454. évi regensburgi birodalmi gyûlés 200 ezer rajnai forint segélyt szavazott meg a magyaroknak, amit azonban nem sikerült összegyûjteni, de a rendek saját költségükön egy nagyjából 10 ezer fõs zsoldossereget azért kiállítottak. Ugyanakkor a pápa, III. Calixtus keresztes hadjáratot hirdetett. Látszólag megmozdult Európa: például Jó Fülöp burgundi herceg ünnepélyes fogadalmat tett, hogy lovagjaival segít a magyaroknak, majd ezután visszafoglalja a Szentföldet is. Az ígéretek azonban ígéretek maradtak… A felfogadott zsoldosok mellé 60-70 ezer embert sikerült ugyan összegyûjteni a pápa keresztes zászlója alá a német és lengyel térségben, de többségük késve indult Magyarországra, és csak a nándorfehérvári csata után érkezett be. Egyedül Kapisztrán János itáliai minorita szerzetes által táborba gyûjtött, közel 30 ezer keresztesre számíthatott csak Hunyadi János. A Magyar Királyságban sem volt sokkal jobb a helyzet. Az 1455-ös rendi gyûlés portánként egy aranytallér hadiadót, minden 100 porta után négy lovas és két gyalogoskatona kiállítását, valamint a nemesség személyes hadbavonulását ígérte. A befolyt hadiadóból azonban 24 ezer aranytallérnyit az udvartartás költségeire kellett fordítani, míg a fõpapok, bárók és fõnemesek zöme pedig igyekezett távol maradni a harcoktól, és megkímélni bandériumaik harci erejét. Csak Hunyadi tartotta be ígéretét: 1456 januárjában 7 ezer, míg a fél évvel késõbbi, gyõri országgyûlés idején már 10 ezer lovas katonája állt fegyverben.

Eközben II. Mohamed a közel 100 ezer fõsre duzzasztott hadseregével megszállta a Szerb Királyság nagy részét 1454-ben, és elfoglalta Novo Brdo gazdag ezüstbányáit is. Hunyadi a következõ évben betört ugyan a korábbi szerb területekre, de a törököt kiûzni már nem lehetett. A magyar egységet és erõt a fõurak belsõ viszályai gyengítették: sokan kívánták Hunyadi vesztét, és arra apelláltak, hogy a török elfoglalja majd ugyan Nándorfehérvárt, de legyõzi Hunyadit is, és mindeközben meggyengül, így megáll az ország déli végeinél. Így pedig két legyet is üthetnek egycsapásra a Habsburg-párti magyar fõurak, fõként azzal, hogy a várható magyar vereség a török meggyengülésével együtt, egyben Hunyadi vesztét is elhozza: így eljöhet az õ idejük…

8. Akikért fél évezrede zúgnak délben a harangok: Nándorfehérvár, 1456

Hunyadi mellett csupán egyetlen báró, Korogyi János harcolt személyesen, míg Ujlaki a bandériumának egy részét küldte el megsegítésére. II. Mohamed 1456. május elején indult útnak az új fõváros Isztambulból Magyarország irányába, mintegy 100 ezer emberrel, és két hónap múlva, július 3-án ért Nándorfehérvár falai alá. A szultán csak a Duna jobb partját szállta meg, a bal partszakasz és a Duna felügyeletét a 200 hajóból álló flottájára bízta. A török hajókat Baltoglu admirális parancsnokolta, aki a hajókat összeláncoltatta, és a folyó teljes szélességében, orral Buda irányába állítatta. Másnap megkezdõdött az ostrom: a Duna-Száva találkozásánál épült erõdítmény falait mind ágyúkkal, mind pedig ostromgépekkel tûz alá vették. Huszonhét hatalmas – a korszak legmodernebbjei – ostromágyú, hét nagymozsár, száznál is több kisebb ágyú és kõhajítógépek tucatjai ontották a vasgolyókat, tüzet és követ a falak irányába. Az ostromágyúk hamarosan hatalmas réseket ütöttek a külsõ falrendszeren, majd pedig leomlott az egyik torony is. A várat Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora hõsiesen védte 5000 magyar, szerb és cseh katonájával, de pestisjárvány tört ki a nagy nyári melegben, és a folyamatos török támadások miatt is folyamatosan fogyott a védõk ereje. Azonban Hunyadi már közeledett: 12 ezer harcedzett zsoldoskatonájával és mintegy 30 ezer fõs keresztes seregével 1456. július 14-én ért látótávolságba.

Hunyadit a Dunán egy nagy hadigálya, és körülbelül 40 kisebb hajó követte, de Nándorfehérvár elõtt további 100 szerb dereglye is csatlakozott hajóihoz. Hunyadi ravasz módon összehangolta a parton haladó gyalogsága és a hajói támadását, ezért a törökök nem nyújthattak segítséget a hajósaiknak a szárazföldrõl. Így a vízen küzdõ erõk nagyjából kiegyenlített erõkkel estek egymásnak: a csata 5 órán át tartott. A magyar és szerb, gyors mozgású dereglyék három nagy török gályát elsüllyesztettek, sokat pedig megrongáltak. A csata végére 500 török holtteste lebegett a vízben. Az oszmán Szeád-ed Din emígy írt a hajók csatájáról: „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mezõ tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdõ bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál. Itt azonban az utálatos ellenség rontó tüzet hányt reájuk, s életük vizét a pusztulás földjére önté, tisztátalanná lett testük hamvát a semmisség szele szétszórta, mint a port.”

Hunyadi a folyami gyõzelem után a kereszteseket a Száva szigetén helyezte el, míg õ maga katonáival a várba vonult. Mohamed a kudarc ellenére tovább törette Nándorfehérvár falait, amelyek egyhetes ágyúzást követõen szinte mindenhol erõsen leromlottak. Végsõ ostromra akarta vezényelni seregét, mert a pestis a török tábort is elérte, valamint a közel 100 ezer ember élelmezése is egyre nehezebb feladatot jelentett. Július 20-án elhallgattak az ostromágyúk, majd másnap, késõ délután rohamra indultak a janicsárok. A válogatott oszmán harcosok hamarosan túljutottak a külsõ vár falainak maradékán, és elsõ csoportjai kijutottak a belsõ vár nagy, központi terére is. Hunyadi nehézlovassága kétszer szorította ki a janicsársereget a várudvarról, majd megérkezett Kapisztrán is, aki keresztesei élén kapcsolódott a harcba: a gyenge harcértékû, de fellelkesült ezrek végül is kiszorították a törököket. Az oszmánok pillanatnyi pihenést sem engedve, éjfél körül újra támadásba lendültek. Ismét áttörtek a védelmen, és behatoltak a várudvarra. Ekkor, valamikor hajnaltájban történhetett Dugovics Titusz hõsiessége is, amikor a próféta zöld zászlajával a vár fokára mászó janicsárt a mélybe rántotta, mikoris látta, hogy csak így akadályozhatja meg a zászló kitûzésében. Hunyadi ezidõtájt vette észre a támadás erejének lankadását: maga köré gyûjtötte nehézlovasságát, és rárontott a janicsárokra, akik tovább már nem tudtak ellenállni, és visszavonulásba kezdtek, ami hamarosan fejvesztett menekülésbe csapott át: Hunyadi még a falakon túl is üldözte õket.

Hunyadi e gyõzelem után sem érezte elég erõsnek seregét, hogy rárontson a szultán táborára, így pihenõt rendelt el, és megtiltotta, hogy bárki is önhatalmúlag támadjon. Azonban Kapisztrán János keresztesei nem engedelmeskedtek, a török futását látva buzgott bennük a harci kedv. Július 22-ének délutánján egy kisebb csoportjuk, akik elõzõ nap nem harcolhattak, átkeltek a Száván, és megtámadták a törököket. Kemény harcban elfoglaltak egy dombot, közel az ázsiai török csapatrészek táborához. Az oszmán altáborból erre egy nagyobb sereg indult ellenük, amire az eddig pihenõben lévõ keresztesek is harcba bocsátkoztak: a közel 30 ezer ember átkelt a Száván, és szétkergették a törököket, majd elfoglalták az ázsiai oszmánok egész altáborát is. Erre II. Mohamed a fõtáborból a ruméliai lovasság élén megindult a keresztesek ellen, de ezzel óvatlanul védelem nélkül hagyta tüzérségét. Ezt Hunyadi felismerte, és nehézlovasságát lóra parancsolva, rátámadt az oszmán ágyúállásokra. A topcsiknak még annyi ideje sem maradt, hogy használhatatlanná tegyék az ágyúkat, így Hunyadi megfordítatta azokat, majd tüzet parancsolt, és mindeközben folytatta a támadást, oldalba kapva a török jobbszárnyat.

Az ágyúk hatalmas rendeket vágtak az oszmánok soraiban, akik hamarosan menekülni kezdtek. Ha a Száva partját õrzõ 4000 lovas szpáhi nem avatkozik a harcba, akkor Hunyadi talán az egész szultáni sereget megsemmisíthette volna. Így azonban egy részük el tudott menekülni, köztük II. Mohamed is, akihez olyan közel került az egyik magyar katona, hogy megsebesítette. A szultán és serege maradéka csak Szófia alatt tudta rendezni sorait. Hunyadi nem üldözhette a törököket, mert õk maguk is hatalmas veszteségeket szenvedtek, illetve fõként a gyalogos keresztesek álltak csak rendelkezésére. Azonban, ha ekkor a magyar fõurak bandériumai is a csatatéren állnak, akkor olyan, teljes vereséget mérhetett volna Hunyadi a szétvert szultáni hadak maradékára, ami talán megváltoztatta volna a középkor történelmét is.

9. Megváltozhatott volna a középkori magyar történelem…

A gyõzelem azonban így is hatalmas volt: az elesett oszmán harcosok számát 24 ezer fõre becsülték, és legalább 10 ezer török esett fogságba, illetve halt meg a pestisben. Ez a szultáni haderõ közel felét jelentette, és éppen a harcedzett és képzett katonák tízezreinek elvesztését. Odaveszett a teljes ostromtüzérség, valamint közel 300 kisebb-nagyobb ágyú, tarack és kõhajító gép is, valamint 27 nagy hadigálya is. Szintén Nándorfehérvár alatt maradt a török tábor teljes hadizsákmánya is, amelyet odavonulásuk alkalmával raboltak össze a Balkánon. Ennek felosztása körül azonban kisebb összecsapásra is sor került Hunyadi zsoldosai és a keresztes tábor között. Hunyadi János elérkezettnek látta az idõt Konstantinápoly visszafoglalására, sõt, az elbukott Bizánci Birodalom és a Szentföld török uralom alóli felszabadítására is.

Nagy eséllyel vonulhatott volna a Balkánon át II. Mohamed nyomába, mert a szultán a teljesen szétvert hadereje nélkül nem lett volna képes megvédeni új fõvárosát, Isztambult, amely elfoglalása után az egész Szentföld nyitva állt volna a keresztes seregek elõtt. Hunyadinak pedig elég élõereje lett volna egy újabb keresztes háborúra, hiszen érintetlenül állt a német és lengyel földön összetoborzott, közel 100 ezer keresztes, a német fejedelmek által felfogadott 10 ezer zsoldos, és a magyar, fõúri bandériumok többsége is. De a véletlen közbeszólt: a nándorfehérvári gyõzõ, Európa megmentõje a táborában járva megfertõzõdött a fekete halállal, és 1456. augusztus 11-én, Zimonyban lehelte ki lelkét. Ugyanígy járt a keresztesek vezére, Kapisztrán is: õ október 23-án halt meg az ujlaki ferences rendházban. Ezzel elhamvadt a remény a keresztes háborúra, noha hatalmas keresztes sereg érkezett hazánkba 1456 õszén. Tovább azonban már nem vonultak, sõt, eközben a Hunyadi-ellenes fõurak fegyverrel akarták megtörni a család hatalmát: 1456 novemberében megkísérelték elfoglalni Nándorfehérvárat. A kísérlet azonban kudarcot vallott, ugyanis a Habsburg-pártiak vezetõjét, a király nagybátyját, Cillei Ulrikot megölték a Hunyadi-ház hívei, amivel újabb belháború elé nézett a Magyar Királyság. Mégis, 559 éve nem engedik feledni a nagy magyar gyõzelmet a harangok: a pápa parancsára, azóta kondulnak meg minden délben, hirdetve az utókornak Hunyadi nagy gyõzelmét a hódító oszmánok felett.

Dr. Papp Attila