Baranta: a régi magyar kultúrából összeszedett, jelen korunkból kiegészített, harcmûvészeti stílus, mely követi az akkori hagyományos harcászati mozdulatokat, ruházatot, fegyverzetet. A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harc, harcra való felkészülés.

Kanizsán is akad ennek képviselõje, mégpedig Vörös András, a Thúry Baranta Közösség „kapitánya”. Ipari jelöléstechnikai berendezések forgalmazásával foglalkozik, mikor nem a karikás ostort csattogtatja, vagy a fokossal vívást gyakorolja fiatal és lelkes „várvédõ tanoncaival”. Szerinte a barantaság egy több országra kiterjedõ mozgalom, mely célul tûzte ki a magyar hagyományokon alapuló fegyverforgatási technikák felkutatását, továbbörökítését. Mindazon ismeret keresése, amely egy vitéz dédapát jó harcossá tett anno. Ezt – ha tehetik – meg is kérdezik tõlük a Népi visszaemlékezés elnevezésû programsorozatuk keretében, minden hónap elsõ szombatján.
 

Mióta foglalkozik hagyományok õrzésével?

– Nem tudom, hogy én hagyományõrzõ vagyok-e, hiszen nem csinálok semmi olyat, amit klasszikus értelemben annak gondolnak. Az fontos, hogy megértsük miért voltak dédszüleink egészségesebbek, életrevalóbbak. Azt gondolom, hogy ennek lelkületét kellene jobban megértenünk, hogy a gyermekeinknek majd el tudjuk magyarázni, ha megmutatni nem is vagyunk képesek – magyarázza. – 2009-ben kezdtem a Közösség szervezésébe, amikor a fiam három éves lett. Éreztem, hogy ezzel dolgom van, és mivel más nem csinálja itt, nekem kell elkezdeni. Testnevelést, szellemi útravalót és lelki tartalmakat ad a magyar hagyományokon. Nekem azt tanították az iskolában, hogy érték az, amit egy adott közösség adott helyen annak ítél. Elég kevés közösség van, ahol a magyar hagyomány érték – mondja.

– Nagykanizsán több mint negyven ember tartozik hozzánk. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi ember látogatja az edzéseket rendszeresen, de közös kapcsolódási pontként megjelenik a Thúry Baranta Barlangban és a hozzánk köthetõ eseményeken. A fiatalokon látom az érdeklõdést, hiszen az akciófilmek nagyszerû jelenetei vonzóvá tehetik számukra a fegyverekkel való foglalatoskodást, de nem mindenkiben van meg a kitartás, hogy a kezdeti lelkesedésbõl valami értékelhetõt csiszoljon. Abban hiszek, hogy egy csepptõl is nagyobb lesz a tenger, és a fiataljainkat jó és hazafias élményekkel kell gyarapítanunk. Arra biztos megtanít, hogy nem hull az ölünkbe semmi. A jól végzett munka után érzett elégedettség meghatározó fontosságú motiváció, ezt valódi emberek közötti, élményekkel teli lehetõségekben kell keresni.

 
Miért pont Thúry?

– A végvéri vitézségben minden benne van, ami hiányzik a mindennapjainkból. Nagyon erõs hazaszeretet jellemezte õket, a nemesség kifejezetten nemzetféltõ volt a 16. században. A fegyverek sokszínûsége, a bátor kiállás és hõsiesség volt az érték. Másrészt megtiszteltetés, hogy a Nagy Thúry György utolsó négy évében kanizsai várkapitányként szolgált. Életérõl való megemlékezésként, halálának négyszáz negyvenedik évfordulóján kezdtük a Thúry Portya rendszeresítését. Orosztony község határában, a mai napig harctérként ismert területen volt az utolsó ütközete. A kanizsaiak többsége nem is tudja ki volt õ, hiába van négy szobra a városban, utca, tér, iskola és múzeum elnevezve róla. Harminc kilométeres gyalogúton veszünk részt végvári viseletben lovasok kíséretével. Olyan emberek jönnek, akik egyébként nem túráznak. Nagy dolognak tartom, hogy óvodás gyerekek is velünk tartanak. Ez késõbb is bíztathatja õket, hogy merjenek nagy dolgokban gondolkozni – emeli ki nagy lelkesedéssel.

„(...) Thúry ekkor talpra ugrott és vitézül védte magát, miközben egy idegen lovat, amely gazdátlanul hozzá futott, a gyeplõjénél megragadott és iparkodott ráugrani. Nem, sikerült, a földre zuhant. Megadásra szólították fel, mire õ levette és elhajította sisakját, jelezve: elevenen nem kerül a kezeik közé. Kardjával még egy ideig osztotta a csapásokat, de az ellenség körbefogta. Végül övéi is elhagyták, s egy fejére mért hatalmas szablyaütéstõl végleg a földön maradt.”
(Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitõl Rákócziig. – kézirat)

Vannak-e korhû fegyverei? Tanítja-e használatukat, történelmüket?

– Sajnos nincs fegyvergyûjteményem. Viszont van egy elsõ világháborús faragott fokosom, azt tartom igazán nagyra. Van még egy végvári szablyám, ami már jelen korunk teremtménye, de hagyományos módon készült korhû alkotás. Néhány szép kés, törökkori reprodukció. Nem tekintem magam tanítónak. Nekem a gyermekeimet kell tanítanom, másokat csak inspirálhatok, vagy ami a legtöbb: példát mutathatok. Nekem a sikerélményt az jelenti, ha vannak olyan fiatalok, akik valamely fegyvernemben túlszárnyalnak. Elhivatottak, és több idejük van gyakorolni. Karikás ostorból van világbajnok ötödik helyezett legényünk is – hangsúlyozza büszkén.

Próbál-e a civil életben is a hagyományok szerint élni, nevelni gyermekeit?

– Tisztelettel gondolok a magyar hagyományokra, de nem tudok azok szerint élni. Belvárosi emberként morzsákat tudok felszedni a régmúlt idõkbõl: úgy köszönök, ahogy a dédapám köszönt. A „falunk” öregjei mesélnek, milyen volt régen az élet, tanulunk néptáncot, népdalt, mesét, verset. Szerveztünk pünkösdi királyválasztást, nem felejtjük a hõseinket és az ünnepeinket. Ez csupán annyit jelent, hogy hagyománytisztelõ vagyok. Mondhatjuk –remélem –, hogy „nyomokban” régmúlt magyar embert tartalmazok – mosolyog.
– Törekszem rá, hogy így neveljem õket, de Kodály Zoltán az mondta: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elõdök kultúrája egykettõre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Arra tanítom õket, hogy aminek értéke van, annak nincs ára. 

Mit tervez a jövõben?

– Szeptembertõl indítjuk az egy éves Vitézlõ Oskola elnevezésû képzésünket, kisiskolásoknak. Ennek sajátossága lesz, hogy a magyar történelmen fogunk végighaladni, és minden foglalkozáson más nevezetes csatáról, példaértékû hõsökrõl fogunk mesélni. Törekszünk rá, hogy az adott korhoz kötõdõ fegyvernemeket gyakorlunk majd. Az év végén lesz egy nagy nyilvános vizsga, a szülõk elõtt, ahol a növendékeket bronz, ezüst vagy arany fokozatú vitézzé avatjuk. Nem kapják ajándékba. Arany fokozatú csak az lehet, aki a Thúry Portyán részt vesz, és becsülettel lejárja velünk a 30 kilométeres utat. Az elõzõ portyákat fényképek formájában megörökítettük, amit meg lehet tekinteni a legnagyobb közösségi portálon, a Thúry Baranta Közösség profilján. Ez egy remek csapat építõ lehet a fiatalok számára, várjuk õket szeretettel – fejezi be toborzó jelleggel, Vörös András.

A baranta fontos sajátossága az a speciális nevelési és közösségformálási rendszer, amely a hagyományos magyar életfilozófián alapszik. Magyarhoz illõ felfogásra nevel, és sajátos kultúrát igyekszik létrehozni. Hívei szerint a hagyományokat a barantázó nem õrzi, hanem megéli, teremti, így válik szerves részévé a magyar kultúrának.

Szever Viktória