Június 27-én, szombaton 10.30-kor a kaposvári székesegyházban Balás Béla megyéspüspök pappá szenteli városunk szülöttét, Göndics Jánost, aki másnap 16 órakor plébániáján, az Alsótemplomban mutatja be elsõ szentmiséjét. Szónoka az õt harmincöt éve megkeresztelõ egykori káplán, Kovács János alsópáhoki esperes plébános lesz.

– A juhaiért életét adó Jó Pásztort, Jézust idézi jelmondatában. Ma sokan félnek az odaadottságtól, az elkötelezettségtõl.

– Nem álmában hívta egy hang, mint a kis Sámuelt?
– Nem, semmi misztikus esemény nem történt. Felismertem, hol a helyem. Nyilván sok minden összeadódott. Kezdve a szombatonkénti hittanóráktól, melyeket a „régi rendszer vallásszabadságának vívmányaként” csak az Alsótemplom sekrestyéjében lehetett tartani.
– Hová járt gimnáziumba?
– Olyan szerencsém volt, hogy akkor, mikor még csak nyolc katolikus iskolát engedtek mûködni, 1988-ban a gyõri bencés gimnázium növendéke lehettem. Most, így visszatekintve külön hálával gondolok azokra a szerzetes-tanárainkra, akik mindig velünk voltak, egészen ránk fordították idejüket, és természetesen ingyen korrepetáltak. Nagyszerû közösséget éltünk meg társaimmal. Ott tanultam meg becsülni a csöndes, apró lépésekben való haladást és az egyszerû gyökerekhez való hûséget.
– Hogyan teltek a felvételi elõtti, polgári évei?
– Kórházi és könyvtári munkaköröm egyaránt emberekkel, emberekért való munka volt. Jó elõiskola a továbbiakhoz. Nyilván motivált a Felsõtemplom Magvetõ közösségében eltöltött húsz év is.
– Ahol, sokan emlékeznek rá, a Passióban Jézust alakította.
– Át kellett gondolnom, hogyan formáljam meg Jézust. Rá kellett jönnöm, szükséges mosolyogni. Elvégre örömhírt, azaz evangéliumot hirdetett. Azt, hogy Isten szereti az embert, és örök életet szán neki. Mindezt szelíden, de következetesen. Érdekes, Jézust, az én szerepemet a szerzõ, Iváncsits Tamás énekelte, magam pedig Júdás énekhangja lettem. Valamennyiünkben lehet ilyen kettõsség, tõlem függ, melyiket erõsítem. Jó tudnunk azonban, ha Jézust választom, a gyõztes oldalán vagyok.
– A papi nõtlenségrõl, a cölibátusról való véleménye nyilván sokakat érdekelhet.
– Ez valójában fölszabadulás Isten számára, a teljes odaadottságra. Az önzés minden életformában vakvágányra vezet. Egy idõs cseroki indián az életrõl mesélt az unokájának: Küzdelem zajlik a bensõmben. Rettentõ harc ez, két farkas vívja egymással. Az egyik gonosz - õ a harag, irigység, bánat, mohóság, arrogancia, önsajnálat, bûntudat, sértõdöttség, kisebbrendûség, hazugságok, önteltség, felsõbbrendûség és ego. A másik jó: õ az öröm, béke, szeretet, remény, derûs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkûség, igazság, együttérzés és hit. Ugyanez a harc benned is zajlik és mindenki másban is. Az unoka elgondolkozott egy percre, majd megkérdezte a nagyapját: Melyik farkas fog gyõzni? Amelyiket táplálod – válaszolta az idõs indián. Szükséges, hogy a családok és nemzetünk lelki egészségének védelmében, ne csak a saját önzõ érdekeink vezessenek bennünket, hanem áldozatot vállaljunk egymásért, mert csak így tudunk lépésrõl-lépésre felülemelkedni ösztön-lény mivoltunkon.
– Így van.
– Miért félnénk hát az áldozattól? Nem inkább az önzéstõl kell félnünk?
K.H.